Feszült katonák sorakoztak mind a két oldalon, kezüket kardjukon nyugtatva, miközben mindegyikük arca felé fordult, a válaszára várva. Tudta, hogy a következő szavak lesznek eddigi élete legfontosabbjai.
NEGYEDIK FEJEZET
Merk lassan ereszkedett lefelé a Fehérerdőn áthaladó hegyi ösvényen, miközben az életén gondolkodott. Az eddigi negyven éve igencsak nehéz volt. Sosem talált időt arra, hogy csak egyszerűen az erődben sétáljon és csodálja a körülötte lévő világot. Nézte a lába alatt szétroppanó fehér leveleket, amelyek hangját csak a botja koppanása szakította meg, ahogy hozzáért a puha erdei padlóhoz. Felnézett, hogy magában szívja az Aiszóposz fák szépségét, a fehér levelekkel és vörös ágakkal, amik megcsillantak a reggeli nap fényében. A levelek úgy hullottak, mintha hó esne, és életében először érezte, hogy békére lelt.
Átlagos magasságú és testfelépítésű ember volt, sötét fekete hajjal, örökösen borotválatlan arccal, széles állkapoccsal és nyúzott arccal. Fekete szemei körül örökösen fekete karikák éktelenkedtek, olyan kinézetet kölcsönözve Merknek, mintha soha sem aludta volna ki magát. És általában így is érezte magát. De most. Most végre kipihentné magát. Itt, Úrban, Escalon északnyugati csücskében, nem esett a hó. Mérsékelt szél fújt az óceán felől, ami egy napi lovaglásra, nyugatra terült el. Ez biztosította a melegebb időjárást és engedte, hogy a fák levelei ezernyi színben pompázzanak. Épp ezért Merk beérte azzal, hogy egy köpenyt magára terítenie, nem kellett óvnia magát a fagyos széltől, mint Escalon többi részén. Szívesebben viselt köpenyt a páncél helyett és hordott botot kard helyett, valamint szívesebben szurkálta a leveleket, minthogy az ellenségeit kaszabolja egy tőrrel. Mindez teljesen újnak tűnt számára. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lesz az az új ember, akivé válni akart. Békés lesz, de furcsa. Úgy tűnt olyanná szeretne válni, aki még sosem volt…
Merk nem volt se utazó, se szerzetes, sem pedig egy békés ember. Még mindig a harcosok vére csörgedezett benne, ráadásul nem is akármilyen harcosé! A saját szabályai szerint küzdött és sohasem vesztett csatát. A lovagi tornák porondjától a fogadókig bezárólag bárhol harcba szállt, utóbbiba egyébként gyakran meg is fordult. Az emberek inkább zsoldosnak hívták. Bérgyilkosnak. Egy bérelhető kard. Sok névvel illették, némelyik egyáltalán nem volt hízelgő, de Merk nem igazán törődött ezekkel a címkékkel, vagy, hogy az emberek mit gondolnak róla. Egyedül az érdekelte, hogy ő legyen a legjobb.
Szerepéből adódóan sokféleképpen nevezte magát, éppen milyen szeszélye vitte rá. Nem szerette azt a nevet, amelyet az apja adott neki, igazából az apját sem kedvelte, és nem szerette volna leélni az életét egy olyan névvel, amit valaki ráragasztott. Legtöbbször Merknek hívta magát, és mostanra már meg is szerette. Viszont nem érdekelte, hogy más miként hívja. Csak két dologgal törődött egész életében: egyrészt, hogy megtalálja a tökéletes helyet a tőre számára, és hogy a megbízói kifizessék a beígért aranyat.
Már korán felfedezte magában azt a tulajdonságát, ami a többiek fölé emelte. Testvérei, apja és az összes híres felmenője büszke és nemes lovagok voltak. A legjobb páncélokat hordták, a legjobb acéllal harcoltak, táncoltatták a lovaikat, lengették a zászlóikat és sorra nyerték a lovagi tornákat, miközben az asszonyok virágokat dobáltak a lábukhoz. Nem is lehettek volna büszkébbek magukra.
Merk utálta a pompát és a rivaldafényt. Azok a lovagok ügyetlenek voltak az ölésben, nem művelték elég hatékonyan az ölés tudományát, és éppen ezért nem tartotta őket sokra. Neki nem volt szüksége elismerésre, jelvényekre vagy címerekre, amilyeneket a lovagok hordtak. Ezek azoknak valók, akik nem tudták, hogy mi a legfontosabb. Az ölés képessége… Gyorsan, csendben és hatékonyan. Szerinte igazából nem is volt értelme másról beszélni.
Fiatalkorában a barátai, akik túl kicsit voltak, hogy megvédjék magukat, hozzá jöttek - mert már akkor is jól bánt a karddal -, hogy fizetség fejében védje meg őket. A zaklatóik nem gyötörték őket többet, ha Merk ott velük tartott. Bátorságának hamar híre ment és ahogy Merk egyre több fizetséget fogadott el, ölési halálos képességei is rohamosan kifejlődtek.
Ő is lehetett volna lovag, egy ünnepelt harcos, akárcsak a testvérei, ehelyett inkább az árnyákban való ténykedést választotta. Csak a győzelem érdekelte, a halálos hatékonyság és hamar rájött, hogy a lovagok a gyönyörű fegyvereikkel és terjedelmes páncélzatukkal még fele olyan hatékonysággal sem tudnak gyilkolni, mint ő bőringben egy tőrrel.
Amint sétált az erdőben, botjával a faleveleket szurkálva, eszébe jutott egy fogadóbeli jelenet, amikor a testvéreivel akaszkodtak össze más lovagokkal. A testvéreit körülvették, számbeli fölényben voltak a támadók, és míg a lovagok szertartásosan felálltak, addig Merk nem késlekedett. Keresztülcikázott a tömegen a tőrével és elvágta mindenkinek a torkát, mielőtt azok kardot ránthattak volna.
A testvérei ahelyett, hogy megköszönték volna neki, amit tett, távolságtartóan viselkedtek vele. Féltek tőle és le is nézték. A hálának ez a rémes módja még az árulás is jobban bántotta Merket. Tovább mélyült a szakadék közte és a nemesi lovagság között. Csak képmutatást jelentett számára, semmi mást, mint öncélú magamutogatást. Elsétálhattak a fényes páncélzatukban és lenézhették őt, de ha nem lett volna ő és a tőre, most mindannyian holtan feküdnének a sikátor hátuljában.
Merk csak ment és ment, próbálva elengedni a múltat. Ahogy elmélkedett rájött, hogy igazából nem érti tehetségének forrását. Talán abban rejlett, hogy gyorsan és fürgén mozgott? Talán speciális képessége volt megtalálni az emberek gyenge pontjait? Vagy az, hogy sose kellett kétszer lesújtania? Esetleg az, hogy jól tudott rögtönözni és bármilyen eszközzel képes volt ölni, legyen az madártoll, kalapács vagy egy öreg farönk… Erősebb volt másoknál, gyorsabb és jobban alkalmazkodott – ezek együtt halálos kombinációt alkottak.
Miközben felnőtt, a büszke lovagok eltávolodtak tőle, és le is szólták őt a szakálluk alatt dörmögve. Szemtől szembe senki sem mert neki szólni... Mostanra, hogy már idősebbek lettek és az erejük megcsappant a népszerűségük pedig elszállt, csak őt tartották nyilván, a többi lovag feledésbe merült. Amit a testvérei sohasem értettek meg, hogy nem a lovagiasság teszi a királyt királlyá. Az undorító, nyers erőszak, a félelem, az ellenségek megsemmisítése, a hátborzongató gyilkosságok, amiket senki nem akart megcsinálni, na pontosan ezek teszik királlyá. És hozzá fordultak, amikor azt szerették volna, hogy az igazi munka el legyen végezve, úgy ahogyan egy király is csinálná.
Minden egyes alkalommal, amikor szúrt egyet a botjával, egy-egy áldozata jutott eszébe. Megölte a Király legrosszabb ellenségeit – nem méreggel persze - azt meghagyta a kicsinyes bérgyilkosoknak, a patikusoknak meg a méregkeverőknek. Ha őt hívták, példát akartak statuálni. Valami hátborzongatóra, valami nyilvánosra volt szükség: egy tőrre a szemben, egy kiterített testre a köztéren, kilógatva az ablakon, hogy mindenki lássa a következő napfelkeltekor, és elriasszon bárkit, aki a Királyt kritizálni merészelné.
Amikor az öreg Tarnis király feladta a királyságát, és megnyitotta a kapukat Pandesia előtt, Merk haszontalanná vált, először az életében nem találta a célját. Király nélkül, akit szolgálhatna, csak sodródott amerre a szél fújta. Valami érlelődött benne, majd a felszínre tört, amit igazából nem is értett, de elkezdte csodálattal szemlélni az életet. Egész eddigi a halál megszállottja ként dolgozott, a gyilkolás művészeként. Túl könnyűvé vált, túlságosan is könnyűvé… Azonban most, valami megváltozott legbelül, és olybá tűnt, mintha nem találná a biztos talajt a lába alatt. Mindig első kézből tudta, hogy milyen törékeny is az élet, mennyire könnyen el lehet venni és most elkezdte érdekelni, hogy lehetne megőrizni. Az élet olyan törékeny, a megőrzése talán nehezebb lehet, mint az elvétele?
Önmagára rácáfolva elkezdett azon gondolkodni, hogy mi is volt az, amit eddig elvett másoktól.
Merk nem tudta, mi váltotta ki belőle ezt az önreflexiót, de kezdte megát kényelmetlenül érezni miatta. Valami kavargott a lelkében, amitől émelygés fogta el, és megundorodott az öléstől – és olyan ellenszenvvel viseltetett iránta, mint amennyire egykor élvezte. Azt kívánta bárcsak meg tudná mondani, hogy mi váltotta ezt ki belőle, talán egy bizonyos személy megölése, talán, de nem valószínű. Egyszerűen csak elhatalmasodott rajta, minden ok nélkül. És ez volt a legzavaróbb az egészben.
Más zsoldosokkal ellentétben Merk csak azokat az ügyeket vállalat el, amelyekben hitt. Csak később lépte át ezt a határt, mikor már túl jó volt abban, amit csinált, a fizetség nőtt, a megbízók pedig hatalmas uraságok voltak. Akkor már olyan személyért is elfogadott fizetséget, akiről korábban nem gondolta, hogy megérdemli a halált. És ez zavarta őt leginkább.
Merk ugyanolyan erővel próbálta megváltoztatni magát, mint amilyen szenvedéllyel egykor végezte a munkáját. Ki akarta söpörni a múltját, visszavonni mindazt, amit tett és vezekelni a bűneiért. Ünnepélyes fogadalmat tett magában, hogy nem fog többet ölni, nem emel ujjat többet senkire és a hátralévő napjaiban Isten bocsánatát fogja kérni, hogy támogassa őt mások megsegítésében. Ezek a gondolatok vezették erre az erdei útra, így került közelebb botja minden egyes csattanásával új küldetéséhez.
Látta, hogy az erdei ösvény emelkedni kezd, majd elmerül a fehér levelekben. Ellenőrizte, hogy Úr tornya megjelent-e már a horizonton, de még mindig nem volt semmi jele. Tudta, hogy az ösvénynek előbb utóbb oda kell vezetnie, ezért is indult el ezen a zarándoklaton már közel egy hónapja. Kiskorától fogva magával ragadták a Figyelőkről szóló történetek. A titkos szerzetesrend, aminek a tagjai félig emberek, félig pedig valami mások, két toronyban laktak. Úr tornyában északnyugaton és Kos tornyában a délkeleti oldalon. Feladatuk a Királyság legbecsesebb ereklyéjének, a Tűz Kardjának megőrzése volt. A Tűz Kardja tartotta életben a Lángokat. Senki sem tudta pontosan, hogy melyik toronyban őrzik, csupán a legöregebb Figyelők. Ha elmozdították vagy ellopták volna a Kardot, a Lángok elvesztek volna örökre és Escalon védtelen marad a trollokkal szemben.
A tornyok őrzése hatalmas elhivatottságot jelentett, egy szent és megtisztelő kötelességet, már persze ha a Figyelők elfogadták a jelentkezést. Merk gyerekként mindig róluk álmodott, és lefekvés előtt arról álmodozott, hogy egyszer majd csatlakozik hozzájuk. Magányra vágyott, szolgálatra és önvizsgálatra, amelynek a legjobb módját abban látta, ha Figyelőnek áll. Merk készen állt. Eldobta páncélingjét és bőrre cserélte, a kardját botra és egy hónapja nem ölt vagy sebesített meg senkit sem. Kezdte egyre jobban érezni magát.
Amint felért egy kis dombra azt remélte, hogy a tetejéről megpillantja Úr tornyát a látóhatáron. De nem látott mást, csak erdőt, ameddig csak a szem ellátott. Tudta, hogy egyre közelebb ér, ennyi gyaloglás után, már nem lehet messze a torony.
Merk leereszkedett a lejtőn, körülötte a fák egyre vastagabbra nőttek, még nem a lejtő alján egy kidőlt fa az útját állta. Megállt és csodálkozva nézte a fa méreteit miközben azon gondolkodott miként kerülje meg.
- Azt mondanám, hogy elég messze van a vége - szólt egy vészjósló hang.
Merk rögtön észrevette a baljóslatú hangszínt, hiszen nem először tapasztalat már ilyesmit. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja mi lesz a következő lépés. Hallotta a levelek zörrentését maga körül és az erdőből előtűnt a hanghoz tartozó arc is: először egy orgyilkos, majd sorra a többi. Olyan embernek tűntek, akik ok nélkül ölnek. Egyszerű tolvajok és gyilkosok, akik a gyengére vadásznak véletlenszerűen az értelmetlen erőszak kedvéért. Merk szemében szinte semmit nem értek.
A férfi látta, hogy csapdába esett. Észrevétlenül körbepillantott, a régi ösztönei működésbe léptek. Nyolc banditát számolt össze. Mindannyian tőrt tartottak, rongyokba bugyolálták magukat, koszos volt az arcuk, kezük, borotválatlanságuk és kétségbeesett kinézetük alapján napok óta nem ettek. És persze unatkoztak is.
Merk megfeszítette izmait, amikor a vezetőjük közelebb lépett, de nem azért, mert félt tőle. Könnyedén megölhette volna mindet, egy szempillantás alatt, ha úgy dönt. Azért lett feszült, mert könnyen erőszakra késztethetik és be akarta tartani a fogadalmát, kerüljön bármibe is.
- Mit fogtunk? - kérdezte egyikük közelebb jőve, Merk körül cirkálva.
- Szerzetesnek néz ki - mondta egy másik gúnyos hangon. - De ezek a csizmák nem stimmelnek.
- Talán ez egy olyan szerzetes, aki katonának képzeli magát - nevetett egyikük.
Mindannyian nevetésben törtek ki, és az egyikük, egy mamlasz kinézetű negyvenes, akinek hiányzott az első foga, lehajolt Merkhez a rossz leheletével és megbökte a vállát. A régi Merk már régen megölte volna azt, aki akárcsak fele ennyire is megközelíti.
De az új Merk elhatározta, hogy jó ember lesz és felülemelkedik az erőszakon – még ha el is kell menekülnie. Behunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet, kényszerítve magát, hogy nyugton maradjon.
Ne reagálj az erőszakra, ismételgette magában.
- Mit csinál ez a szerzetes? - kérdezte az egyik. - Imádkozik?
Megint csak harsány nevetés harsant, majd az egyikük felkiáltott.
- Az istened nem ment meg téged, fiú!
Merk kinyitotta a szemét és visszanézett arra a kreténre.
- Nem akarlak bántani – jelentette ki rezignált nyugalommal.
Hangos nevetés harsant, hangosabb, mint előtte és Merk örömmel konstatálta, hogy nyugodt maradt, nem reagált az erőszakra. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tett.
- Szerencsések vagyunk fiúk!
Megint nevettek, majd elcsendesedtek, amikor a vezetőjük Merk arca elé állt.
- De talán - kezdte komoly hangon, olyan közel hajolva Merkhez, hogy az érezte a leheletét -, mi bántani szeretnénk téged.
Az egyik férfi Merk mögé lépett és vastag ujjait ráfonta a torkára és fojtogatni kezdte. Merk nyelt egyet, amint érezte, hogy fuldoklik, a szorítás elég erős volt, hogy fájdalmat okozzon, de nem elég erős ahhoz, hogy elzárja a levegő útját. Az első gondolat, ami átfutott az agyán, az volt, hogy hátranyúl és megöli az embert. Könnyű lett volna, jól ismert az a pontot az alkaron, amelyet megnyomva rögtön elengedte volna. De kényszerítette magát, hogy ne tegye.
Hagyd őket elmenni, ismételte magában, az alázatosságnak valahová vezetnie kell.
Merk a vezetőjükre pillantott.
- Vegyétek el tőlem, amit akartok - nyögte fuldokolva. - Vegyétek és menjetek az utatokra.
- És mi van akkor, ha elvesszük és itt maradunk? - kérdezte a vezér.
- Senki sem kérdezte, hogy mit vehetünk el és mit nem, fiú –jelentette ki egy másik.
Egyikük odalépett és kotorászni kezdett a férfi zsákjában, mohón kutatva a néhány megmaradt személyes holmija között. Merk kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Végül elővették a jól ismert, kopott ezüst tőrét, a kedvenc fegyverét, de Merk továbbra is csak tűrt.
Hadd vigyék, mondta magában.
- Mi ez? – kérdezte, az amelyik a táskájában kutatott. - Egy tőr?
Odatartotta Merk elé.
- Milyen szeszélyes szerzetes hord magánál egy ilyen tőrt?
- Mivel foglalkozol fiú, fát faragsz? – faggatta a másik.
Mindannyian nevettek, miközben Merk összeszorította a fogát, és azon csodálkozott, hogy milyen jól bírja. A férfi, aki elvette a tőrt megállt Merk előtt és lenézett a férfi csuklójára és visszahajtotta az inge ujját. Merk megmerevedett, mikor rájött, hogy megtalálják.
- Mi ez itt? - kérdezte a tolvaj, megragadva a csuklóját. Felmutatta a többieknek, miközben megvizsgálta.
- Egy rókának néz ki - mondta az egyik.
- Melyik szerzetes visel róka tetoválást?
Egy magas vékony vörös hajú férfi lépett előre, aki szintén megragadta a csuklóját és megvizsgálta közelebbről a tetoválást. Majd elengedte és figyelmesen Merkre nézett.
- Ez nem róka, ti idióták – vetette oda a többinek. - Ez egy farkas. A Király embereinek jele. Ő egy zsoldos.
Merk arcát elöntötte a pír, amiért a tetoválását bámulták. Nem akarta, hogy felfedjék.
A tolvajok elcsendesedtek és csak a tetoválást nézték. Úgy tűnt, most először hezitálnak.
- Ez a gyilkosok jelvénye - mondta az egyik és ránézett. - Hogy szerezted a jelet, fiú?
- Talán magának adta - találgatott az egyik. - Hogy biztonságban utazhasson – tette hozzá magyarázólag.
A vezér biccentett a férfinak, hogy engedje el Merk torkát, aki rögtön vett egy mély levegőt. De a vezér azzal a lendülettel megragadta és egy kést szegezett a torkának. Merk ekkor jött rá, hogy ez a hely ma akár a sírja is lehet. Talán ezt érdemelné a sok gyilkosságért… Kíváncsian tűnődött, hogy vajon készen áll-e a halálra.
- Válaszolj neki - mordult rá a vezér. - Magadnak csináltad, fiú? Azt beszélik, hogy legalább száz embert kell megölnöd, hogy ezt megkapd.
Merk vett egy mély levegőt és a következő hosszú csendben kigondolta mit mondjon.
- Ezret – javította ki nyugodtan a vezért.
A vezért kételkedve nézett rá.
- Mennyit?
- Ezer embert. Ezzel érdemli ki az ember a tetoválást. Tarnis király maga adta nekem.
Mindannyian megdöbbenve hátrahőköltek és hosszú csend telepedett az erdőre, olyan mély, hogy Merk még a rovarok ciripelését is hallotta. Kíváncsi várta, hogy mi lesz a következő lépésük.
Egyikük hisztérikus nevetésben tört ki, majd a többi is követte. Nevettek és röhögtek, miközben Merk ott állt arra gondolva, hogy ez lehetett a legviccesebb dolog, amit valaha hallottak.
- Ez jó volt, fiú - mondta az egyik. - Olyan jól hazudsz, mint amilyen jó szerzetes vagy.
A vezér úgy nekiszorította a kést a torkának, hogy kiserkent a vére.
- Azt mondtam, hogy válaszolj – ismételte -, és az igazat mondd. Vagy meg akarsz halni most rögtön, fiú?
Merk ott állt, érezve a nyakának nyomódó kés fájdalmát és a kérdésen gondolkodott. Tényleg meg akart halni? Jó volt a kérdés, és sokkal nehezebb rá megtalálni a választ, mint azt elsőre gondolta. Ahogy a válaszon gondolkodott egy része valóban meg akart halni. Fáradt volt már az élethez.
De amint tovább gondolkodott, rájött, hogy még nincs kész a halálra. Még nem most. Nem ma. Nem akkor, amikor új életet akar kezdeni. Nem akkor, amikor még csak most kezdte el élvezni az életet. Akart egy esélyt, hogy megváltozhasson. A Toronyban akart szolgálni és Figyelővé válni.
- Nem, igazából nem akarok meghalni.
Végre belenézett a fogvatartója szemébe, és egy megoldás ötlött fel benne.
- És éppen ezért - folytatta -, adok neked egy esélyt, hogy szabadon engedj, mielőtt megölöm mindegyikőtöket.
Mindannyian csendben figyeltek, majd a vezér összevonta a szemöldökét és akcióba lendült.
Merk érezte, hogy megcsúszik a penge a torkán, és hogy valami átveszi az irányítás felette. Ez volt a gyilkos énje, az, amelyet egész életében edzett, és amelyet nem akart többet használni. Nem tudta megtartani a fogadalmát, de most már nem is érdekelte.
A régi Merk olyan gyorsan tért vissza, mintha sose ment volna el és egy szempillantás alatt újra gyilkos üzemmódba helyezte magát.
Látta ellenfelei a mozgását, minden rándulásukat, minden gyenge pontjukat, sebezhetőségüket. A vágy, hogy megölje őket, teljesen elhatalmasodott rajta, és Merk hagyta, hogy teljesen átvegye felette az irányítást.
Egyetlen gyors mozdulattal megragadta a vezér csuklóját, egy ponton megnyomta, majd hátrafeszítette, még el nem törte. A kieső tőrt elkapta és egy gyors mozdulattal elvágta a torkát fültől fülig.
A vezér döbbent tekintettel nézett vissza rá mielőtt elterült volna a földön. Holtan.
Merk megfordult és szembehelyezkedett a többiekkel, akik mind döbbenten, tátott szájjal figyelték az eseményeket.
Most Merk mosolyodott el, ahogy visszanézett rájuk, előre élvezve a következő lépéseket.
- Néha fiúk - mondta - a rossz emberbe köttök bele.