Beszterce ostroma

Tapsolt, ugrándozott, hogy ilyesmit kigondolt, széles jó kedvében zsebébe nyúlt és megajándékozta Makovnyikot egy kék kaviccsal.

– Itt van neked egy kis előleg, Makovnyik.

Látszott, hogy bizonyos vékony szálak még kötik az egyik gondolatát a másikhoz, de mennyire vékonyak. Jaj, ha azok is elszakadnak!…

Azontúl gyakran emlegette Makovnyikot, hogy hol van, mit csinál, mindig titkosan, suttogva, mint ahogy egy cinkos tudakozódik a másikról. Amellett egynéhányszor szólott Bakrának és másoknak is a bekövetkezendő nagy változásról. Egyszer valami szó volt a kalendáriumról, komolykodva ütötte fel fejét, mint egy professzor.

– Ostobaság! Az emberek együgyűek, Pruzsinszky, a színek után számítanak. Egy darab fehér világ egy nap, egy darab fekete világ egy éj, a másik darab fehér világ két nap, a másik darab fekete világ két éj, de majd meglátnád, ha a világ mindig egyszínű lenne, hogyan számítanák össze a napokat. Mi is lenne az, hehehe! Pedig az így lesz, Pruzsinszky, neked megmondhatom, ha tovább nem adod.

Több ily jel mutatta a beavatottak előtt, hogy az agyrendszere még nem mondott fel minden törvényt. Az egyik kerék küllője még itt-ott beillik a másiknak a rovátkáiba. Még örültek is neki, hogy olyan következetesen várja az örök éjt.

És jött is az lassan, lábujjhegyen és mégis biztosan, egyre közelebb-közelebb, de csak az ő számára.

A külső események csak elősegítették. Levél érkezett Zsolna polgármesterétől, Blázytól, hogy a Nedecen tartózkodó Trnowszky Apollónia megörökölvén az elhalt Trnowszky Péter vagyonát, számára gyámul és a végrendelet végrehajtójául ő (t. i. Blázy) neveztetett ki, minek folytán felkéri a méltóságos grófot, méltóztassék a nevezett kisasszonyt a törvényes kezekbe kiszolgáltatni, joga lévén azonban felszámítani összes költségeit, kiadásait és a tartási díjat. Ellenesetben pört volna kénytelen indítani stb.

Pongrácz István fölkiáltott:

– Hát indítsa meg a pört, Blázy uram. Én az Apolkát ki nem adom, mert az nálam haditúsz és nem kosztos leány. Maholnap a saját leányom lesz, Pongrácz grófkisasszony.

S ezzel tizenkét pálcaütést rendelt vágatni a levél hozójára és két-két fegyveres őrt állíttatott éjjel-nappal az Apolka lakosztályának ajtaja és kívül az ablakai elé, hogy el ne lophassák.

Most már aztán Blázy uramnak se maradt más útja, mint a törvény; összefogóztak Tarnóczyval, egyik a gyámleányát akarta, másik a menyasszonyát. A dolog egyre sürgősebb lett, amint kiszivárogtak a vészjósló tünetek a gróf elmeállapotában. Nem szabad tovább ott hagyni. Vétek volna. Ki tudja, mi történhetik. Mindenekelőtt meg kell akadályozni az adoptálást. És ez könnyen is ment. A miniszter már magától nem terjesztette fel a kérvényt a felség elé, hanem egy széljegyzettel, mely valószínűleg a trencsénmegyei képviselők informálásából támadt, s melyet, pro memoria, maga őexcellenciája írt ceruzával ilyen bürokratikus formában: »Elméje részben távol van«, hevert az örök pihenésre szánt akták között.

Jártak ketten Bécsben a királynál, jártak a minisztériumnál, a képviselőknél, de a szánandó alak, ez emberroncs, akinek már a saját cselédei is csupán kíméletből, meg a saját, ideig-óráig tartó jólétükért engedelmeskedtek, még mindig nagy, félelmetes hatalom volt ott, ahol pedig egy szál ember olyan kis súllyal esik a latba. Hja, a kilenc szarvú ember másképp számít. A kilenc szarvával kilenc felé döfhet.

Egy Pongrácz grófot kímélni kell. A kilencágú korona mögé nem üti be okos ember az orrát. S a magas állású férfiak mind okos emberek, vonogatták tehát a vállukat:

– Igaz, igaz, és ennélfogva majd meg is ítéli a leányt önöknek a bíróság.

Meg, de mikor? Egy egész halmaz vád került már együvé a bíróságnál Pongrácz István ellen, de mit ér, ha a főrendek mentelmi bizottsága sohase bírt együvé kerülni.

Végre mikor már mindenfelé jártak, mikor már hírlapilag is szellőztették a »zsolnai fogolyleány történetét«, és az se használt, azt a jó tanácsot adta nekik a budetini parancsnok:

– Hiszen semmi sem könnyebb, mint a leányhoz hozzájutni, csak a módját kell eltalálni. Én ösmerem István öcsémet, most nem tudom, hogy van, mert engem se eresztenek be a kapuján hónapok óta, és ez gyanús körülmény, egyébiránt az egész környezete léhűtő, élősdi nép, de ha megmaradt valami az eszéből, akkor megvan a férfias karaktere is, egy bizonyos hóbortos becsület. A leány túsz nála, hát ki nem adja, csak ha az Estellát hozza neki vissza a besztercei magisztrátus, de akkor, a fejemet teszem rá, szó nélkül kiadja. Fogadj erre, Blázy!

– E biz igaz lehet! – kiáltott fel a fiatal ügyvéd, mohón kapva az egyszerű gondolat után. – Hogy ez eddig eszembe nem jutott.

– Hm! – felelte Blázy. – Megpróbáljuk a dolgot. De hol találjuk meg Estellát?

– Egy gombostűt is meg lehet találni, ha az ember nem sajnálja érte a fáradságot. A besztercei magisztrátus előkerítése meg éppen könnyű. Tegnap olvastam valamelyik lapban, hogy Lengeffy Losoncon tart előadásokat.

A terv megtetszett Tarnóczynak s mindjárt másnap elindult Estellát fölkeresni Besztercebányára. Ott csak annyit bírt kinyomozni, hogy évek előtt elmentek innen lakni Érsekújvárra.

Egy tehetős varga beszélt neki róluk, odatevén a végére:

– No, ha találkozik vele, ugyan említse meg, hogy már megküldhetné a száz forintomat.

Érsekújvárt is csakhamar találkozott egy kollégájával, aki emlékezett rá, hogy régente csakugyan lakott itt Behenczy egy figyelemre méltó hölgyecskével, hanem csak rövid ideig, később átköltözött Vágújhelyre. Neki magának is adósa maradt hetven forinttal.

– Ugyan, említse meg neki, ha valahol megtalálja.

Tarnóczy ennek is megígérte, hogy megemlíti és Vágújhelyre ment. Ott arra a hírre, hogy valaki Behenczyt keresi, mindjárt összeszaladt vagy negyven zsidó, akiknek mind tartozott Behenczy. (Itt, úgy tetszik, hosszabb időt töltött őméltósága.) Ahelyett azonban, hogy ő kérdezősködhetett volna a zsidóktól, azok rohanták meg ravasz kérdésekkel annak a kiszimatolására, hogy miért keresi.

A zsidók egyébiránt mindent tudtak. Hogy most éppen az az idő van, amikor a Behenczy bárók a Krivánka melletti ócska kastélyban tartózkodnak, bizonyosan ott lesz Estella is, ha azóta meg nem szökött valami katonatiszttel.

– Hogyan? Ismeretsége volt itt valami katonatiszttel?

– Nem is eggyel.

– Tehát azt gondolják, hogy talán elszöktette valamelyik?

– Az csak rajta fordult meg.

Az egyik hitelező, Brüll Ármin, lovagiasan közbevágott:

– No, az nem igaz. Én még két év előtt láttam Kassán a Behenczy báróval.

– Bah! De hátha azóta szökött meg…

– Nem hiszem – felelte Brüll úr rossz magyarságával -, mert az most már a katonatiszteken fordulja magát.

Tarnóczy tehát minden pihenés nélkül azzal a reménnyel indult a krivánkai ócska fészket felkeresni, hogy Estellát megtalálja.

Egész Krivánkáig tengelyen lehetett utazni, de azon túl csak gyalogösvény vezetett szűk hegyhasadék közt, sziklába vájt grádicsokon, hegynek fel, mélységeken át a Behenczyek kastélyához. Úgy el volt az rejtve, fellegbe nyújtózkodó hegyek között, az ember szinte kiérezte, mire volt jó a Behenczyeknek hajdanta; valami kincset eldugni benne, teszem azt, egy szép asszonyt, akit szerettek, féltettek, de nem mutogattak, mert nem volt törvényes feleség.

Mélyen bent, a sztrahói völgyben volt egy púp, egy pörsenés, vagy négy holdnyi, beültetve szelíd gesztenyékkel. E domb közepén, néhány százados fenyőtől körülvéve, mintha szuronyok strázsálnák, állt ez a kis kastély. És éppen az volt a baja, hogy állt. A jelenlegi Behenczyek sokszor kívánták magokban, bárcsak minduntalan át lehetne tolni más vidékre.

Talán, hogy nem tetszett nekik ez a vidék? Dehogy. A vidék elragadó volt, de nekik be nem vágott, mert már nagyon ösmerték itt őket. Mindig más-más helyen vígan lehetett volna éldegélni.

Tarnóczynak gyalog kellett indulnia Krivánkáról, ott hagyva a fogadott szekerest a falusi korcsmában, hadd bámulja addig az ivóban felakasztott Jánosik képét, ki itt valamikor népszerű zsivány volt és nagy gavallér: hét likra kapcsolódott a hasszíja.

Egy suhancot vett vezetőnek maga mellé, aki azt állítá, hogy jól ösmeri az utat és a bárókat.

– Voltál már náluk?

– De hányszor!

– Hát azt a szép leányt is ösmered?

A legényke csodálkozó szemeket meresztett:

– Nincs ott más, csak egy gazdasszony, de az csúnya, ráncos.

– Tudom, tudom, hallottam róla, valami Rozsákné, de azonfelül…

– Ej no, a Rozsákné régen letette már a kanalat.

– Mit értesz ezalatt?

– Hogy már nem eszik többet. – Ámbátor akkor se evett őkelme, isten nyugosztalja, amikor még élt.

– Hát meghalt?

– Hiszen váltig azt beszélem. Alkalmasint azért halt meg szegény, hogy nem evett.

– Hát miért nem evett?

– No, mert nem adtak neki a bárók.

– És miért nem adtak?

– No, mert maguknak se volt.

– Úgy? És most új gazdasszony van?

– Az van.

– Más nő nincs a háznál?

– Nincs.

Tarnóczy kedvetlenül harapdálta a kis szőke bajszát, s nyakazta egyre-másra botjával a dércsípte fonnyadt növényeket az út két szélén.

– Az új gazdasszonyt hogyan hívják?

– Estellának.

– Akkor hát siessünk isten nevében.

S vígan, ruganyosan kettőztette meg lépteit, fel a »Kokol« hegyre. Innen már meg tudta mutatni a suhanc a kinyújtott kezével, hogy merre van a Behenczy-kastély.

– Ott, ahol az a füst látszik?

– Idébb. A kastélyban ritkán van füst. Az pásztortűzből való.

Kis negyedóra múlva elérték a »Blato« nevű fenyőerdőcskét, ahol egy kanyarodónál előbukkant egy torzonborz ember nagy csizmákban, kopottas télikabátban, a báránybőrsapka egészen le volt húzva a tarkójára.

A suhanc megdöfte az ügyvédet.

– Ni, az öreg báró!

Tarnóczy ösmerte az öreget, látta egypárszor Zsolnán, de esze ágába se jutott, hogy ez legyen az az elegáns, finom monoklis alak, ezzel az elhanyagolt hajjal és szakállal. De amint közelebb jött és jobban megnézte, kezdett apródonkint ráösmergetni. Hm, persze, itt nincs kéznél se fodrász, se divatkereskedés.

– Jó napot, báró úr! – üdvözölte kalapját leemelve.

– Pszt, pszt! – sziszegett a báró és a kezeivel mutogatott, hogy menjenek odább.

Tarnóczy és a suhanc szót fogadtak, mire Behenczy is követte őket vagy negyven lépésnyire, ahol nyájas mosollyal tette kezét a fiatal ügyvédébe:

– Kihez van szerencsém?

– Én Tarnóczy Emil zsolnai ügyvéd vagyok, azt reméltem, ösmer a báró úr.

– Hogyne, hogyne! – szólt örvendezve, bár látszott rajta, hogy nem emlékszik rá – isten hozta, isten hozta! Milyen szerencse, kutyamája! (És a kezeit dörzsölte.) Bocsássa meg, hogy olyan udvariatlan voltam… de féltem, hogy elhessenti a fenyvesmadarakat… pedig nagy fogás lesz, nagy fogás…

– Ah igen, a báró úr…

– Nos, igen, igen, féltem, hogy belelép a hurkokba, hogy elrontja a vesszőimet…

– A vesszőit?

– Ej, én istenem. Annyi az üres időm itt a birtokon. És valami sportot csak kell csinálni. Végre is nem vadászhatok oroszlánokra. Egyszerűen abból az okból…

Végigtekintett piszkos kabátján, s ez megzavarta némileg, szórakozottan egészíté ki a mondatot:

– Abból az okból, mert puskaporom nincs. Azaz, hogy ez nem volna elég ok… ámbátor az is elég ok volna, de az ördög vigyen el, ha nem azt akarom mondani, hogy azért, mert oroszlánok nincsenek.

– Hát persze.

– Azért hát csak a fenyvesmadarakra vetem magam. De az is igen szép mulatság. Az ember nem öl, nem ont vért. Ez a humánus század sportja. A madarak maguktól mennek be a hurokba. A többi főurak is az ilyen sportot csinálják Budapesten, a bankok, pénzintézetek élére állva. Hát nincs igazam, spektábilis?… De ne beszéljünk erről, mondja inkább, hol veszi itt magát, ahol csak a madár jár?

– Éppen a báró urat keresem, azaz hogy inkább a fiatal bárót.

– No, no – szólt gyanakodva -, valami adósság?

– Oh nem, egészen más természetű ügy.

– Titok?

– Nem.

Behenczy a fiatal ügyvéd karjába fűzte a magáét, olyan bizalmasan, melegen, mintha örökké ismerték volna egymást.

– Hát halljuk. Hozott nekünk valamit? – unszolá finom mosollyal.

– Nem. Vinni akarok valamit.

De már erre meghökkent Behenczy, ez megzavarta; kereste elméjében, hogy mit vehetne …ez el… tőlük, de nem talált semmit.

– Az Estellát akarom elvinni.

A báró szája nyitva maradt bámészkodásában. Az Estellát? Mintha azt mondta volna, hogy a mohot jött leszedni a kastély fedeléről, hogy elvigye. Azon gondolkozott, hogy mire való lehet az Estella valakinek?

– Az Estellát? – szólt és még egyszer a szeme közé nézett. – Igazán?

– Azért jöttem.

– Hm. És minek önnek az Estella?

– Boldogságom függ tőle.

A báró akaratlanul elmosolyodott, hajlandó lett volna a fejét csóválni, de csak mégis tartóztatta magát, végre is de gustibus non est disputandum. Vannak különös szenvedélyek a világon. Flugentius Artos a maga nagyanyjába volt szerelmes, James Clartont egy csonka lábú asszony gerjeszté gyöngéd érzelmekre, még talán Miss Pastrana is tetszett valakinek. És ami fő, a dologból valami jó is cseppenhet. Bizony, rájuk férne most egy »véletlen«, mert nagyon »gyengén« vannak. Sőt napok óta várt valami ilyen égi mannát, de mégis a kétely és félelem egy nemével kérdé:

– És mikor látta ön Estellát utoljára?

– Sohasem láttam.

– Akkor egyszerűen nem értek egy szót sem azokból, amiket ön mond, fiatalember – jelenté ki kesernyés, csalódott hangon.

– Majd elbeszélem útközben.

Intett a suhancnak, hogy maradjon el és csak messziről kövesse őket.

Így mentek karonfogva, le a völgynek, a borókaillatos erdei úton, miközben Tarnóczy elmondott őszintén mindent, miként került az ő menyasszonya a Beszterce ellen induló Pongrácz István kezébe túsz gyanánt, Estella helyett – s hogy az egyedüli mód hozzájutni, az Estella visszavitele.

Pál báró egészen nekiderült arccal helyeselte tervét és így szólt:

– Valóban, igen praktikus gondolat, de félek, hogy a fiam nehézségeket fog csinálni. Ő, tetszik tudni, nagyon megszokta a szegény teremtést annyi év óta… Ah, ők meglehetősen össze vannak fűződve.

– Tehát azt hiszi a báró, hogy hasztalanul jöttem?

– No, no, azt éppen nem mondanám, hanem hogy…

– Legyen, kérem, őszinte hozzám.

– Hogy lesznek különféle akadályok.

– Például?

– Hát teszem azt, hogy csak egyet említsek, Estella ez idő szerint a házvezetőné tisztét teljesíti. Mit csináljunk mi egy ilyen ügyes, kipróbált házvezetőné nélkül, ha ön elviszi? Hol kapunk helyette másikat? Mi szegény emberek vagyunk, uram, nekünk Estella sokat ér, ki kárpótol érte?

– Ha csak a pénzbeli kárpótlásról van szó, báró úr, arra én kész vagyok.

Az idősebb Behenczy a kezeit dörzsölte, de amellett méltatlankodó arcot vágott.

– Oh nem, uram. Nem a hitvány materiális szempontot veszem, oh nem; de veszem azt a szeretetteljes ragaszkodást, mely melegített, azt a lelkiekben esett rövidséget, mely távozásával érne. Ami a pénzt illeti, pokolba a pénzzel! Sem én, sem a fiam el nem fogadnánk egy garast sem. Csak még az kellene, uram! Nem mondom azonban, hogy pillanatnyi helyzetünkben egy kis kölcsönt visszautasítanánk, ha jó baráttól jön.

– Parancsoljon velem.

– Nos, kedves barátom, én rajta leszek – szólt a báró, s hirtelen elhatározással kezét a Tarnóczyéba csapta -, én megvallom, rokonszenvet érzek ön iránt, s ahol egy jó tettre nyílik kilátás, ott én sohasem hozakodom elő az önérdekkel. Mindig a fiatalság barátja voltam, s az is maradok, kutyamája…

– Köszönöm, báró úr. Eszerint lesz kegyes pártfogolni kérésemet a fiatal bárónál…

– Itt a szavam rá, s még ma, vagy legkésőbb holnap, megkapja Estellát. Hova vigyem önnek?

– Nem mehetek most mindjárt érte?

– No persze! Ne legyen annyira türelmetlen. Juventus ventus. Minden legyen s mindjárt legyen. Türelem, édes fiam. Azt tartja a tót közmondás: Nye kazal sa Pan Boch blaznit. (Az isten nem ajánlotta a bolondozást.) Lassúság és okosság. Idő kell és rábeszélés kell. Csak bízza ön rám és menjen vissza nyugodtan a szállására. Hol van szállva?

– A krivánkai korcsmában.

– Hát ott lesz az Estella ma vagy holnap, punktum.

A fiatal prókátor boldogan hálálkodott az öregnek, mire meleg kézszorongatások között elváltak a Palugyai-féle akolnál, ahol nagy csatarával csörtettek eleibök az ugató juhászkutyák; Tarnóczy visszafordult Krivánka felé, a báró pedig a kastélyba indult, de alig tett pár lépést, mintha véletlenül ötlene eszébe, rákiáltott a fiatalemberre:

– Hophó! Vissza csak egy kicsit, kis spektábilis! Elfelejtettem valamit.

Tarnóczy készségesen fordult vissza és futott feléje.

– Parancsoljon kérem!

– Nos, igen – szólt kissé zavartan -, kényes ügy, kellemetlen ügy, de túl kell esni rajta… azt gondolom, jobb lesz, ha túlesünk… A kölcsönkéről van szó… (s fitymálva biggyeszgette az ajkait.) A fiú könnyelmű egy kicsit, könnyelműen van nevelve, az én hibám is, de az övé is. Egyébiránt ezen most már nem lehet segíteni. A kölcsönt okvetlenül meg kell neki említenem. Én istenem, ez már a század, ez az átkozott század! A legszebb tettekhez is hozzá kell tapadnia egy kis prózának. Az isten verje meg ezt a XIX-ik századot! Hát hány forintot mondhatok neki?

Tarnóczy habozva felelt:

– Nem tudom. Igazán nem tudom. Talán kétszáz forintot.

Behenczy Pál gúnyosan felkacagott:

– Bagatelle! Kétszáz forint! Az egy napra való a kölyöknek. Oh, istenem, önnek nincsen fogalma, hogy mennyire rosszul van nevelve ez a fiú. Aztán tessék meggondolni, hogy az Estellát már maga Pongrácz István hatszáz forintért vette Zsolnán. És kitől? Egy közönséges komédiástól! Nem, nem, ön túlságosan fösvény, édes fiam, egy Behenczy báróval szemben. Ön egy igazi Harpagon (s tréfásan veregette meg az ügyvéd vállait). Kutyamája, ön egy hatszáz forintos jószágért kétszázat akar ígérni.

– Igen, de akkor még valószínűleg szebb volt – jegyzé meg az ügyvéd kedélyesen.

– Bah – pattant fel Pál báró -, de ön nem a szépségéért akarja bírni. Mert igaz, hogy szebb volt akkor, de most okosabb, kövérebb.

Ez a tónus felbőszíté kissé az ügyvédet, akaratlanul is csípős lett:

– Csak talán nem akarják font számra eladni?

– No, no, fiatalember. No, no. Nem az eladásról van szó, de egy kölcsönös szívességről. Becsületemre mondom, semmi másról. Mikor én a walesi herceggel vadásztam, ezelőtt egypár évvel, akkor így szólt hozzám a walesi: »Egy róka, kedves Behenczy, amelyiknek a farka még nincs a kezünkben, senkié.« A dolog még szétmehet. Tegyünk úgy, mintha semmit se beszéltünk volna.

– Hát jól van – kiáltott fel az ügyvéd -, szívesen szolgálok a hatszáz forinttal.

– Top – mondá hirtelen a báró s újra belecsapott az ügyvéd tenyerébe.

Ezzel ismét az előbbihez hasonló meleg kézszorítgatások közt váltak el, s Pál báró meg sem állt többé, csak otthon, a kastély gyommal, labodával benőtt udvarán, ahol Estella tinora-gombát terítgetett egy szalmagyékényre.

Hanem bizony nagyon beleharapott az idő a fizimiskájába, petyhüdt volt az arcbőre, a festék látható marásaival, ráncon ránc: a termete is összeesett, úgy nézett ki, mint egy csutak. Csak a hajdan szép álla viselte magát derekasan, eresztvén magából egy vice-állat. Talán hogy az egyiket a Pál báró csipkedje, a másikat pedig a Károly báró.

– No, hol a madarak? – kérdé a betoppanó Behenczytől.

– Nincs kincs! – felelte jókedvűen, majdnem sugárzó arccal.

Estella kedvetlen képet vágott s erre még csúnyább lett, az orra lefittyedt, mint a pulykáé, mialatt a két tenyerével (de milyen kérgesek voltak már azok is) rácsapott a cafatos, foszlányos szoknyáira.

– Hát azt hiszi, hogy ezeket a rongyokat adom el húsért a zsidó mészárosnak, hogy maguknak vacsorát főzzek? Hát elfelejtette, hogy ma gombát és fenyvesmadarat kell vinnem neki Krivánkára?

– Ugyan ne hápogj. Ma úgysem mehetnél Krivánkára. Hol a kis báró?

Estella mély alázattal hajtotta meg magát, ahogy a nevelőbeli lányok szoktak a madame előtt s gúnyos pátosszal felelte:

– A báró úr őméltósága bent az ebédlőben zsákot foltoz, amiben a gombát és a madarakat kellene elvinnem. Nagyon meg fog örülni az uraatyjának.

Valóban ott ült a kis báró az ebédlőben. A gonosz Estella gúnyosan nyomta meg előbb ezt a szót, mert inkább a denevérek tanyája volt ez, mint a báróké, s a denevérek se ebédlőnek használták, hanem hálószobának. Károly úr még törékenyebb, véznább volt, mint mikor utoljára láttuk, s csakugyan egy lyukas zsákon öltögetett egy szögnyi vastagságú tűbe szúrt fonállal.

– Hozol-e madarakat, öreg? – kérdé mogorván a belépőt.

– Nem igen – felelte az öreg hősies nyugalommal, s ez önérzetes egykedvűségében volt valami rejtélyes, amit Károly úr rögtön észrevett.

– Egyet sem?

– Egyet sem – ismétlé vidor tekintettel. – Ki az ördög bíbelődnék efféle madarakkal? Már a szagukat is utálom.

– Hm. Hát mit hoztál akkor? – és kíváncsian tette le a tűt.

– Hahaha, hogy mit? Hát minek is nevezzem? Egy elefántot hoztam, legalább is egy elefántot. Nem, egy rinoceroszt!

– Te be vagy csípve, apuskám!

Az öreg fáradtan ereszkedett le egy vén karszékbe, melynek hepehupás talajából kíváncsian kandikált ki itt-ott egy lószőr.

– Ugorj fel, fiú, és csukd be legelőbb is az ajtót, hogy a leány ne hallja, töltsd meg a pipámat és hozd ide, aztán nyisd ki a füleidet.

– Hát miből töltsem meg? – szólt a kis báró habozva.

– Van dohányod.

– Egy csöpp sincs. Ugyan hol venném?

– Eltagadod előttem, gazember!

– Nincs, ha mondom.

– Így görbülj meg? (karikába hajlította a mutatóujját.)

Erre aztán elnevette magát a kis báró és megadta magát.

– Az utolsót is kicsalod tőlem. Igazán rossz apa vagy. Visszaélsz a puha fiúi szívemmel.

Kihúzott egy disznóhólyagot, akkor csimbókkal, mint egy pogácsaalma, a padlózat alúl, mert a padlózat redves volt és hiányos, itt-ott a puszta föld látszott, s alája lehetett nyúlni a felszakadozott deszkának.

– Ej, hát oda szoktad dugni?

– Hát nem jó hely? Nyirkosan tartja a dohányt.

Megtöltötte az öreg úr cseréppipáját, melynek meggyfaszára egy lúdtollban végződött, odavitte neki, a szájába dugta, kedveskedően, mint ahogy illik egy jó fiúhoz, még fidibuszt is csinált az asztalon heverő számlák egyikéből:

– No, tata, most már hallgatlak.

Az öreg megvárta előbb, míg jól lélegzik a szerszám, aztán fontoskodva kezdé mese alakjában:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek a menyasszonyát egy várban őrizte egy bolond ember és semmiképpen se akarta kiadni, hacsak úgy nem, hogy visszaviszik a bolond embernek egy elszökött kedvenc majmát. Erre elindult a vőlegény. Nyakába vette a világot, a majmot feltalálni. Hát amint megy, mendegél, találkozik egy másik bolond emberrel, aki fenyvesmadarakat fogdos egy erdőben. Kérdezi a bolond ember az utastól, mi járatban lenne; elmondja az utas a szándékát, hogy egy majmot keres, amely ilyen és ilyen embernél van. Feleli erre a bolond ember: »Jó helyen jársz, hékás, mert az az ember az én fiam!«

Behenczy Károly élénken ugrott fel:

– Az Estelláról van szó?

– Őróla.

– Teringettét! Ugye a Pongrácznak keresik? Hallottam valamit arról a zsolnai lányról. Pompás egy komédia volt.

– Igen, a leány visszavétele miatt kell a mi Estellánk.

– De csak nem ígérted oda?

– Már hogyne ígértem volna! Hát minek nekünk? Hiszen már úgyis ráuntál, el akartad kergetni. Gondold meg, milyen szerencse? Hatszáz forint kölcsönt ad az amice. Szerelmes a szamár. Egy olyan üzlet ez, Karcsi fiam, amely föltétlen becsületes, mert mindenki jól jár mellette. Jól jár a zsolnai ügyvéd, mert a menyasszonyához jut, jól járunk mi, mert egy kis pénzmag csordul, és végül jól jár Estella, mert olyan helyre kerül, ahol élhet, úszkálhat tejben-vajban, ahova úgyis egyre visszavágyik.

– És hol van az az ügyvéd? – kérdé Behenczy tompán.

– Krivánkán van a korcsmában, és amint odavisszük a leányt, rögtön kész…

De nem végezhette be a mondatot a meglepetéstől, mert a kis báró villámgyorsan felugrott, és leakasztván a falról egy vén karabélyt, az egyetlent, mely a megfakult zöld rámán lógott, ádáz haraggal fölordított:

– Lelövöm azt a gazembert, felnyársalom, huh, megeszem!

– Az egyetlen jóltevőnket, Károly! – csillapítá az öreg. – Ilyet egy kannibál se tenne.

S megfogta a fia kezét szelíden, szeretetteljesen.

– Károly, Károly, legyen eszed!

De Károly kiszakította magát dühösen, a hangja reszketett a felindulástól, közbe a fogait is csikorgatta.

– Menj, hagyj engem! Csodállak, hogy nincsen érzéked az ilyesmihez. Ez a fickó meggyalázott, azt tételezve föl, hogy egy Behenczy pénzért adja el a megunt szeretőjét. De teneked semmi a fiad becsülete. Ilyen mocskot nem tűrök, nem, soha! Meg kell halnia a kutyának.

S fogván a kalapját, kirohant s futott, futott tüskön-bokron keresztül, Krivánka felé.

Az öreg utána iramodék, de utolérni nem bírta, hát inkább elmaradt, kétségbeesve kiáltozván:

– Fordulj vissza, fiacskám, ne okoskodj. Károly! Károly!

Estella pedig ezalatt még egyre terítgette a gombákat a gyékényre s egykedvűen mondá:

– Már megint össze méltóztattak veszni?

*

A kis báró elérvén Krivánkára, megtalálta Tarnóczyt a korcsmában, udvariasan köszöntötték egymást, bemutatkoztak, mire Behenczy félrehítta egy szögletbe és így szólt:

– Ma este megkapja ön Estellát, de rögtön menjünk el innen Privodára (Privoda volt a szomszéd falu), ott különben is jobb korcsma van.

Tarnóczy befogatott s átmentek együtt Privodára, de a Klopanka felé vezető úton, a mezőkön fordulván el ellenkező irányba. Privodán volt Behenczynek egy bizalmas vénasszonya, aki dajkálta valamikor, bizonyos Zubek Andrásné, azt elküldte nyomban titkos megbízásban két sornyi írással Estellához, hogy azonnal jöjjön és az öregnek ne szóljon, ha otthon volna.

Dehogy volt azonban otthon az öreg Pál, az anyóka egyedül találta már Estellát, az öreget elűzte a belső nyugtalanság Krivánkára, hogy ott nyélbe üsse a dolgokat, de miután Krivánkán hűlt helye volt az utasnak is, Károlynak is, rosszat sejtve, ballagott át a falusiak beszédje nyomán a pléhtornyú Klopankára, csak mikor ott se találta az embereit, tért vissza késő éjjel, a csudálatos rejtélyen tűnődve, a Behenczy-kastélyba.

Csendes és szomorú volt: kapuja, minden ajtaja nyitva-tárva. Csak a denevérek röpdöstek pajzánan és a bagoly huhogott kísértetiesen.

– Estella! – kiáltá az öreg. – Hol vagy, Estella? Fiacskám, Estellácska!

De senki sem felelt.

Benyitott a hálószobájába, üres volt a szegényes vacka, keresztülszaladt a szobákon, de sehol sem volt az Estellácska. Szuroksötétség volt, de az elméjében világosság kezdett derengeni.

»Kutyamája, az az átkozott kölyök kijátszott a hatszáz forinttal.«

– Tolvaj, tolvaj! – bömbölte dühösen, ide-oda száguldva a szobákban, ahol nem kellett félnie, hogy megbotlik a fölösleges bútorokban.

Privodáról egyenest Zsolnára vitte Estellát Tarnóczy. (Behenczy Károly pedig meg sem állt a hatszáz forinttal Budapestig.)

A polgármester annyira megörült a fonnyadt komédiásnőnek, hogy maga emelte le a kocsiról.

– No, ez derék dolog, öcskös, hogy elhoztad, de még nem elég. Mert olyanforma ez, mint a régi kolostorok pecsétje, hogy két részre volt szedhető, az egyik része Lengeffy. Hát most már eredj Losoncra Lengeffyért. Addig én vigyázok az izére… hogy is mondjam csak, mert nem egészen merem kisasszonynak szólítani.

– Pedig bátran szólíthat – szólt Estella tréfás hahotával.

– Hm – morogta a polgármester -, hm – és még egyszer megnézte a »kisasszonyt«.

Tarnóczy nem akart időt veszteni, rögtön indult Losoncra; azalatt a polgármester hozzáfogott az Estella kiruházásához, hogy illő módon vihessék Nedecre. Szép májszín selyemruhát varratott neki, s minthogy soha életében nem látott divatképet, odavitt a női szabóhoz, Limpa Valeriushoz egy amerikai Kossuth-bankót, azon volt egy női kép, a legszebb asszony az ő fantáziájában és az egyetlen, akiért szenvedett. Két esztendeig ült érte Kufsteinban.

– Ilyent varrjon – rendelé s még a frígiai sapkát is megcsináltatta, hogy tökéletesen olyan legyen. Bizonyára vegyült egy kis hiúság is a polgármester úr cselekményébe, egyrészt megmutatni, hogy milyen nemes ízlése volna, ha ő akarná, másrészt hadd lássák az asszonyok, hogy milyen férj lett volna őbelőle.

Limpa mester megnézvén és megmérvén Estellát, nagyon kedvezőtlenül nyilatkozott a délelőtti sör mellett, mondván a polgármesternek:

– Nehéz belőle valamit csinálni!

Míg a ruhát varrták, azalatt levél jött Tarnóczytól, hogy Lengeffyvel megalkudott. A jövő pénteken Zsolnára jön a »szenátorokkal« egyetemben úgyhogy szombaton megtörténhetik a »nagy eset«. U. i. »Az akasztófára való Lengeffy nagyon meghúzott az árra nézve s addig is az egész truppot traktálnom kell, de semmi, csak aztán foganatját lássuk.«

Erre a jó hírre mindjárt pennát fogott Blázy is, értesítvén gróf Pongrácz Istvánt, hogy minekutána őméltósága túszul tekinti Trnowszky Apollóniát, ezen kijelentésének mindenki meghódol, s akarata szerint a jövő szombaton hazaviszik neki a beszterceiek Estellát, akit sikerült immár előkeríteniök.

István gróf éppen kártyázott (valószínűleg az istennel) a szoba szőnyegén guggolva, mikor a kapuőr felhozta a levelet, nem eresztvén be a levelet hozó lovast, mert Pamutkay szigorúan eltiltá idegen embernek a várba lépni.

A várúr feltörte a levelet, elolvasta, sokáig belebámult, aztán falhoz csapta a kártyákat és felkiáltott:

– Vesztettem. Fizetek.

Az őr ott állott, mint a cövek, várta a feleletet, de a gróf észre sem vette, fáradtan dőlt végig a díványon, üstöke izzadt, szemgolyói elborulva bebújni látszottak az üregeikbe, halántékán kidagadtak az erek vastagon, olyan volt az arca, mint egy mappa, csupa kék folyamokkal.

– Elmehetek? – kérdé félénken az őr.

– Állj! – rivallt rá Pongrácz. Megnézte figyelmesen és megdicsérte: – Jól tudsz állni, fiam, szép, egyenes tartásod van, hát csak állj.

Ezzel ő maga elhagyta a termet és a folyosón keresztül az Apolka lakosztályába lépett váratlanul. Egy nagy asztalnál ült Apolka, éppen uzsonnánál a tizenkét apró hölgyével. Valóságos pendantja volt a híres úrvacsora képnek, csakhogy ez a Mária udvara volt. A szakállas apostolok helyén tizenkét sima pofácska tündökölt, tizenkét virágbimbó ült. Nevettek, viháncoltak, Apolka felgyűrvén smaragdszínű bársony köntöskéje ujját, nehogy bepiszkítsa, ujjaival a tejes tepsi kormát kapargatta, mivelhogy éppen abban fáradozott, hogy bajuszt pingáljon az udvarhölgyeinek. Kész is volt már kettőnek s ez okozta a csattogó jókedvet, derültséget.

Galambok rebbennek úgy szét, ha a héja lecsap, ahogy rémült sikoltozással szétfutottak a gyermekek István gróf váratlan beléptére, csak Apolka sietett eléje nyájasan, kedvesen, ragyogó mosollyal, mint egy édes hajnal.

– Ah, ezek az én kicsikéim – szólt az ő természetes naivságával -, hogy óhajtották előbb a festett bajuszt és most hogy megijedtek egy igazi bajusztól.