De társai, a többiek is vajon nem akartak-e már előre osztozkodni a székeken, s nem vitáztak-e a jobb oldali helyért?… Most még inkább úgy tűnik nekem, hogy minden tanítványa közt csak én értettem őt igazán. És mégis házamba zárkóztam aznap… Én uram, én Istenem!
Nem is ő volt az első prófétáló ember, kinek beszéde megindított. Hallottam ama másikat is, ki az aszfalt-tónál prédikált.
Mert nyugtalanság gyötört és emésztett sokszor ifjúságom óta, és nem szűnt el akkor sem, mikor műhelyem ura lettem, és házamba vezettem Zsuzsannát. Ő tiszta és szép, mint az angyalok, hű, okos és kedves; én szóltam véle már mint leányzóval, és megösmertem szívét. De ellenségeim ebben is megvádoltak a nép előtt, mondván, hogy csak nagyravágyásból tettem asszonyommá ezt a főpapi sarjat, ős sadduceus házból való hajadont. “Lám – mondották —, ihol a Hillel tanítványai is!… Úri rokonságot keresnek, hogy széket ülhessenek a sinhedrinben, és ítéljenek a nép fölött!” – Én magam sem tagadhatom, hogy az én ipam fekete lelkű ember, a kígyó Hannások barátja; kezes és udvarias a prokurátor előtt, de a tizedet ő is fegyveres templomszolgákkal, magának hajtja be kétszeresen, az alsóbb leviták eléhezhetnek miatta; és parázna szeretkezéseivel sírba vitte asszonyát, a jó és törvényben jártas Johannát. – De az én feleségem anyjához hasonló, és én sohasem bocsátanám el őt; más asszonyt se tartok kívüle, ifjú szolgálót sem fogadok a kedvéért; az én bal kezem az ő feje alatt legyen, és jobb karommal öleljem őt! – Mit tehet, szegény, rokonai kőszívűségéről; bátyjai hitetlenségéről, kik tagadják az angyalokat, keveset törődnek a prófétákkal, és nem hisznek a feltámadásban, sem az ígéretben. Nem rabszolgák ők vagy kisgyermekek – úgymondanak —, hogy csak ígéretért vagy jutalom fejében tartsák meg az Úr Törvényét! – Milyen vad felfuvalkodottság szól belőlük!… Csak az Ötkönyvet vallják és semmi mást, akárcsak Samária vegyes vérű és tévelygő, félzsidó népe. S oly irgalom nélkül ítélnek az írott szó szerint, hogy jaj volna e boldogtalan népnek, ha néhányan magamformák is nem ülnénk már benne a tanácsban, hogy irgalmat gyakoroljunk a büntetésnél, szelídséget a vallatásnál. Hisz Jeruzsálem minden köve nem volna elég a kivégzésekre naponta.
Érett férfikorban hallgattam Johanán szavát is már néhány esztendővel ezelőtt. A kátránytermő Sóstenger partjain élt ez a szent remete böjtben és naponta való tisztálkodásban; teveszőr előkötőt viselt, gyökerekkel élt, és asszonytól tartózkodott. Hirtelen és nagy fennszóval kezdett prófétálni az ígéretről, a Messiásról és az Istenországról. Azt mondta ő is, amit Gaulanitas fegyverkező zelótái, hogy nem elég csak tétlenül várni, elébe kell menni az Istenországnak, siettetni lehet azt. De ő nem a sikát, a kurta tőrt ajánlta s egyéb gyilkot; ő a szívekért nyúlt; kemény szorítással egybe akarta markolni egész Izrael szívét. Azt mondta: meg kell tisztulni a gonoszságtól! Bűnbánatot kell tartani, megtérni, magunkba szállni! A prófétákat olvasta ez, nem a törvényt. Lelkembe villant ez az új beszéd, mihelyt hírül hozták; s az elsők közt járultam oda, hogy megmártson a szent folyó és a bűnbánat vizében. De nemcsak én; – töméntelen sokan gyűltek össze, hogy hallgassák. “Kígyófajzat – így káromolta pedig a sokaságot —, mi haszna, hogy fületekbe veszitek a Pusztában Kiáltónak szavát?…” Mint a mennydörgés járta be a vidéket az új ige. Az emberek siettek alamizsnát osztani, özvegyek jussát kiadták, az igazságtalanul szerzett vagyont visszatérítették, régi haragosok kibékültek. Egy tolongás, elevenség volt akkor egész Judea; félelem és mégis boldog izgatottság. Most… most már nem kell sokáig és hiába várni! Sokan már nem is akartak visszatérni Jeruzsálembe, ott sátoroztak Engadi völgyeiben s Masada sziklás kővárai körül, hogy közelebb maradjanak az Ígérethez… De ha megkérdezték a Messiás felől – a próféta kitért szavával, azt mondta, hogy saruját megoldani sem méltó annak. De hát mikor jő mégis és hogyan, ha Johanán csak előtte járó követ? Nem volt bátorsága egyébnek vallani magát! Vártunk; a nagy sokaság felajzott szívvel; az idő múlott. – Hatezer év óta vár Izrael, de ez a nemzedék mégis azt hitte már, hogy meglátja a Napok Öregjét csillagtrónosán; a Dániel-könyv ennek az időnek édes olvasmánya, hitvallása; hisz tán soha nem volt ily nagy szorongattatás. Johanán későbben elhagyta a vidéket, felment a Jordánon, s a Genezáretnél is prédikált; mondják, hogy a Názáreti is hallgatta őt. Egyre tovább kellett vándorolnia… Mert nem mondhatott egyebet: “Várjatok, legyetek készen!” Végre megölette az etnarka bátyja, az aljas Heródiánus, ki vérfertőző szerelemben dőzsöl atyafiának feleségével mai napig, s tegnap kacagva nézett a megkötözött Názáreti véres arcába. “Igazán te volnál a zsidók új királya? Nekem azt mondták, hogy Johanán vagy, aki feltámadt és visszajött! Noha új fejjel…”
Johanánt megölték – gondoltam akkortájt bensőmben nagy szomorúsággal, mert lelkem mindig hajolt az ő gondolatához, hogy lélekben és igazságban kellene várni és imádni az Urat. Nem volt-é hát mégsem igaz próféta – hogy így bukni engedte az Isten? Talán tán Illés vala ő – mert írva van, hogy Illésnek kell jönni először. De semmi ilyennek nem mondta magát!
Lelkem csak nem tudott megnyugodni megint. Láttam magam körül a szigorú schammaita rabbikat, kik titkon örvendtek is tán, hogy a nagy zarándoklás megszűnt, s a pusztai ájtatosságok. Rend volt megint Jeruzsálemben, s az ő zsinagógáik hatalma nőtt. Hallottam újra, mint tanakodnak és vitatkoznak nagy fennszóval, hogy micsoda csomó az, melyet meg szabadjon kötni szombatnapon is, hogy megbogozhatja-e valamely asszony fejkötője zsinegjét is, avagy csak szoknyája korcát? Hogy hány lépésnyire mehet el háza falától ünnepen a jó izraelita – mert bizony Schammai egy lépetet sem távolodott! Sok tüzes és haragos beszédjüket hallám afelől is, mikor kelljen a fertőzött edényt folyóvízben tisztultatni s mikor kúti vízben; s hogy a törött lábú asztal még asztalnak számítódjon-é vagy pedig puszta földnek, mely semmitől sem tisztátlanul? Hallottam azt is, hogy bizonyos igen tiszteletre méltó rabbik szörnyűségesen hangzó eskümintákat tanítnak, melyek mégis kötetlen hagyják a szívet, és alkalmatosak a pogányok megtévesztésére, mivelhogy semmi az, ha az ember a templomra esküszik, ha csak nem a templom aranyára; és semmi az is, ha az oltárra esküszik, ha csak nem az oltáron levő áldozatra… Én pedig bensőmben éreztem mindezeken a hibát, ámbár sohasem volt szavamnak olyan szárnya és ereje, hogy ezt nyilván és valamely gyülekezetben mondani mertem vagy próbáltam is volna. De szégyenkeztem, amikor sadduceus ipam sima kígyónyelvével gúnyolódni kezdett rajtunk: “A te felekezeted, fiamuram, idestova még tisztultatásnak fogja alávetni a napot is az Úr fényes egén!” – És amikor egy ő közölök való, egy papi ember akarta nagy buzgón becsukatni és tisztultatni az egész templomot, mert egy csontot találtak a Csarnokban, és némelyek úgy vélték: emberi csont (lehet, hogy samaritán csínytevők lopták be magukat az ünnepi sokasággal, hogy minket így gazul megcsúfoljanak); – akkor én magam voltam az (noha nem is főbb tekintélyű a tanácsban), aki fel mertem szólalni Hillel mesterem hajdani lelke szerint. – “Hát ugyan vajon a vízözönbeli halottak csontjai hol porladoznak; tudhatjuk-é azt?”… Majdnem bírói székembe került ez a beszéd; ha akkor asszonyom rokonaira nem néznek…
Hallgattam hát, és gyakorta háborogva tűnődtem magamban. Vajon trónuson ülő hasmóni hercegként gondoljam-é Azt, aki eljövend, koronásan, aranyban és bíborban; vagy kurta tőrrel fegyverzett ifjú sikáriusnak, szép és merész hegyi rablónak, ki “úgy láttatik, mint hajnal” – vagy a fogadalmasok áhítatában, a názirság hosszan göndörödő hajfürtjeivel, böjti ruhában, nem érintve bort (még szőlős lepényhez sem nyúlván), és atyja holttestét is messze elkerülvén, nehogy tisztátalan legyen? – De sohase tudtam elgondolni oly fehér ruhás, böjttől savanyú arcú rabbinak, mentől hosszabb cicith-tel és fityegő táblácskákkal a schammaita hadból; s azt még úgy sem véltem, hogy a házasságtörő sadduceus főpapok, a Rómának hajbókolók, a népostorozók közül jövend.
A Törvényben s a Magyarázatban kerestem békességet, és sokat, nagy buzgón tanultam a tető gyékényein ülve. “Éliásnak kell jönni előbb!” – erre támaszkodtam. Oktattam házam népét is, Zsuzsannám és két szép nagyobb gyermekem; az utolsó kis szolgálóleány is jártas a törvényben házamnál, s kapunyitó idegen rabszolgánk önakaratból metélkedvén, a közösségbe felvétetett, ünnepi asztalunknál velünk együtt ült már a pászkabárány körül. Eszes asszonyom a legfogósabb kérdésekre is megfelel, s fiam maga kérdez néha olyat, hogy verejtékezem, míg felelhetek. – És mégis… mindezekért megállhatnék-é ma nyugodtan Isten bírói széke előtt?
A tavalyi esztendő nyarán, a templomi szolgálatra való tiszta olajak dolgában kellett elutaznom Kapernaumba. Ott láttam először ezt a prófétát.
Hanyatlóra hajlik újra a nap, és én alig műveltem ma mást; bár nem tudom, kinek írom mindezeket és ki kedvéért! A nádvessző mindig kedves szerszámom volt, és a műhely odalent ma úgyis csendes; ügyes legényeim nem verik zengve a nemesércet keskeny bokaszorítókká, csengős lábperecekké, sem finom aranyfonállá, nem nyújtják a Királyi Szövőszék számára, mely túlélte a királyságot. – De talán belsőm kívánsága ez! Látni akarom írott képekben mindazokat, mik át— meg átjárnak bennem e napokban; hisz elmondhatnám magamra én is a zsoltáros szavát: “Lelkem meggörnyed bennem, Uram! Tajték tajtékot hány a Te vízeséseid zengésében, és minden hab, minden hullám énrajtam megy át.”
…Bár fehér színű gyolcsruhát szeretett viselni, mégsem tartozott az esszéni fogadalmas rendhez, mint Jakabról, a bátyjáról mondják. Ó, akkor… ott a gyönyörű tó, a gazdag szépségű vidék pompája közepett nem láttam én benne semmi sötétet vagy titokteljest; semmi aggodalmast vagy testefenyítőt. Inkább szabadnak és derültnek és mintegy születésétől fogva tisztának láttam. Pedig amit aznap mondott, értelme szerint a parancsok szigorúbbra fogása volt. Hogy nemcsak a “hamis” eskü vétek, hanem mindenféle csélcsap esküdözés a földre, az égre vagy a saját fejünkre. “Mert az ég az Ő királyi széke, a föld lábainak zsámolya. S fejeden nem tudhatsz egy fürtöt fejérré tenni.” – Elbámultam. Hogy szereti ez a népbeli ember az eget, a földet, s mily tiszta szívvel gondol egy gyermek hajfürtjeire! A kisfiam szőke haja jutott eszembe. Soha, soha nem mernék az Ő kerek, meleg fejére esküdni, ha százszor igazságban tudnám is magam. Aztán azt mondta, hogy az ember szemével is paráználkodhat, és hogy vétek, ha valaki minden igaz ok nélkül elbocsátólevelet ad feleségének. Zsuzsannára gondoltam, és igaznak találtam minden szavát. De később csúfolni kezdte az én felekezetemből valókat, kik tizedet adnak a kevés mustármagból és pár szemnyi ánizsból, mit kis kertjük megterem, és tizenháromszor szűrik a bort, nehogy eleven muslicát nyeljenek. Mosolygott néha egy pillanatra, és ez kimondhatatlanul kedves volt az ő komoly, szép férfiarcán; Zsuzsánna nézésében van néha valami hozzá hasonló. Nem azért gondolom… de igazán csodálatos ember volt ez.
Látszott, hogy mindenki szereti és becézi ott, szentnek látja, és bíznak benne; hisz ő volt ott az egyetlen, ki törődött a néppel, az elhanyagolt, pásztortalan nyájjal; ki máshoz szegődtek volna? Ételt és italt csak ád e dús vidék földje még a legszegényebbnek is szinte ingyért; s a bélpoklosra is vetnek egy gyapjúinget; egy barlang is menedék az enyhe télben; de a lelkek szomjúhoznak. Mint a tavaszi kertek jó illatát, úgy szívták be az igét.
Az asszonyok elébe tartották kisdedeiket, és ahogy ölbe fogta, meleg örömmel a melléhez szorította a kicsiny, aranyfürtös fejöket, abban nem az élet s a szerelem gyűlölete volt, hanem minden megértés és bocsánat… Hiszen Ő, a nőtlen és tiszta rabbi jól tudhatta mégis, hogy ágyékból valók, és asszonyi méhen át teremtődnek. – S az asszonyokkal is mily nyíltan beszélt; kedvesen, szégyen és komorság nélkül, nyugodtan, mint egy jó testvér. Imádták, mert azt tanította, hogy a férj paráználkodása éppúgy házasságtörés, mint az asszonyé – még ha férjetlen nővel cselekedné is. – Mérföldekre utánamentek, vele vándoroltak, hogy mossák lenruháit és a tanítványokét; s szállást és eledelt vetélkedve készítettek neki. S ő evett és ivott, amit elébe adtak, s úgy látszott, mintha nem is ügyelne a mérsékletre; – mintha neki nem is kellene arra ügyelni. Mert mégis, beszéd közben és oda se gondolva, megállt és elhagyta az evést és ivást ott, ahol éppen elég. És még tegnap is, mikor minden gonoszságot rákiáltottak, és sokan tanúskodtak ellene, senki nem is próbálta megvádolni azzal, hogy paráználkodott volna. Ez az ember jónak született; belső természetéből tökéletességre; az ő erejének nem kellett már félni a kísértéstől, sem aggóskodni, nehogy a sátán bírjon vele. Olyan volt, mint aki úr a jó és rossz felett. Ezért nem szerette a sok tilalmat és aprólékos parancsokat; a mi tisztasági szabályainkat, melyek mind gonosz természetünk zabolázására valók. De hát azt gondolta-é, hogy minden ember olyan lehet, mint ő? Nem látta-é maga körül a sok gonoszságot, Antipás parázna udvarát, Filippos elpogányult városát a fürdőkkel, arénákkal s bálványszobrokkal; és nem jár-é Tibériás Pánnak szentelt ligeteiben? De ő mosolygott a faragott képeken. Hiábavaló játékok! Eltéríthetik-é az erős lelket Egyetlen, érzett és értett Istenétől?… De vajon mindnyájan lehetünk-é oly erősek, mint ez a gyolcsruhás, mezei szent? Mindenki oly biztosan érezheti-é élete minden percében az Urat, hogy nemző atyjaként merje szólítani és említeni? – Én is eddigi életemben folyvást tanultam Jehova tudományát, és megforgattam elmémben a legapróbb ágazatig… Vagy hogy éppen a törvény szövevénye homályosítaná el szívünk?…
Viszont másfelől – nem kisebbednék-e az érdem, ha nem kellene küzdeni az erényért?… Ezt a kérdést egyébiránt egy pogány embertől hallottam hajdan; egy igen éles elméjű római századoskatonától, kivel sokat beszéltünk a jó és rossz tudományáról a Málta felé vivő hajó fedélzetén, mert annak parancsnoka volt. Ez tisztességes és mindenben mértékletes férfiú vala, noha pogány, kiadta mindenkinek, kit mi illetett, és óvakodott a hazug szótól. Elbeszélte, hogy egykor egy kisázsiai helyőrségben felesküdött Mithrasz kultuszára, a “vidám”, szűzi és erényes perzsiai istenségre, ki a fény, ragyogás és a szándékolt jóság, az erős akarat ura. Más néven – álomtalan isten. Böjt, vízpróbák és ostorozások után lett titkos katonája, jelképül kardot, koszorút, kenyeret és szentelt pohárt kapott. Képét is mutatta az érmen; a többi bálvánnyal alighogy törődött s csak színből… Azt mondta, azóta erősen vigyáz minden tettére és szavára, mert tudja, hogy különösen gonosz hajlandóságokkal született; apja részeges és kapzsi volt, anyja egy thrák rabszolgával élt, de mindig véresre verette olyankor. – Ám ez a százados úgy hitte, hogy az ő érdeme emiatt csak annál nagyobb és dicsérendőbb…
Mindegy, ma őrá akarok emlékezni, a prófétára, aki itt porlad el immár az én kertem mélyén.
Egy követőjének atyjával evett aznap, ama Kleofásnál, kinek vámbérlete van a Via Maria nevű országúton. De én mégis utánamentem. – Meg akartam tudni, vajon az evés előtti kézmosást mint végzi: kezét vízszintesen merítve-é vagy a két tenyerét kifelé fordítva; s hogy csuklóig mártja-é vízbe kezét, mint mi; avagy könyökig, mint a Schammai szerintiek? És akkor elbámulva láttam: ő és az ifjak, kik vele voltak – mosatlan kézzel ültek asztalhoz. “Nem az fertőz meg, ami a szájon bemegy, hanem a gonosz beszéd, mely kijön rajta!” – szólt csendesen, és rám nézett, mintha eltalálta volna gondolatomat. Én pedig lesütöttem a szemem, és szívem fájt, mert már szerettem őt.
Később betegeket hoztak oda, és láttam, mint gyógyított. Minden külön ruházat nélkül, szemforgatás és ráolvasás, avagy Salamon-füve nélkül – nem mint más ilyen falusi rabbik. Csak nyugodtan a reszketők és tébolyodottak vállára tette kezét, rájuk nézett nyílt szemekkel, és megmondta érthetőn, hogy mit tegyenek; ha pedig nem sikerült, csodálkozott, hogy milyen kevés a betegben a hit. Mintha csak a saját hitüktől gyógyultak volna! De önmagában sohasem kételkedett, erejében, hatalmában, s tán ez volt a titka. Ez az ember hitt magának tegnapig, az utolsó útig, az epébe mártott spongyáig. – És ma, a déli óra tájékán itt volt két híve: ama Jónásnak egyik fia feleségével s a Zebedeusfi, kit “Mennydörgés Fiának” hívott szeretetből; – s azt mondták, hogy még most is hisznek minden szavában, és készek volnának meghalni érette. “Aki már maga is halott…?” – kérdeztem. Ama János akkor a temetőhely felé intett kezével és azt felelte: – Mindhiába őriztetik azt, mert az Igét nem lehet föld alá rejteni… és hogy az Ige testté lőn… Kissé különösen beszélt, nem-é Dánielt forgatja ez is sokat; és nem gondolva rá már maga is, oIyformán szól.
De bizonnyal – ez emberekben nem hamar fog elmúlni az ő emlékezete! Itt vannak még mind, nem is gondolnak menekülésre; az anyját is felhozták, ápolják, vigasztalják, mint tulajdon gyermekei. Siratják őt, de mintha várnának még tőle valamit. Az ember nem egykönnyen hiszi el, hogy az, kit lelkéből szeretett, kivel még szólt tegnap – halott volna! Nem hiszi, még ha látta is elhidegülten, még ha sebeibe mélyesztette is kezét. Nem úgy vagyok-é néha magam is e férfiú emlékezetével? – Nem tudok egyébre gondolni!
Hogy engem mely szavával fogott meg, nem is tudom, meg sem próbálnám leírni amaz éjszakát… Alkonyat után titkon szállóhelyére lopóztam, hogy szóljak vele, mert óvni akartam Antipás haragjától. – Neki az udvarnál is voltak barátai; Menachem, a tetrarka tejtestvére és a helytartó felesége is, Johanna nevű – hivének neki. Ezektől hallottam: a herodiánus lator észrevette már a nép új kedvencét; hogy kérdezősködik felőle, és féltében a visszatért Johanánnak hiszi. – Említettem neki mindezeket. – “Az égi madárnak fészke vagyon, de az ember fiának nincs hová lehajtsa fejét…” – csak ennyit szólt halkan, mert szokott mondása volt ez, és ujjával írt a porba. – Nekem már akkor fülembe ütött, hogy “Ember Fiának” nevezte magát. Hiszen ez a Dániel könyvében – ó… a Messiást jelentő név! Már akkor úgy érezte volna?…
Leültem ellenébe – minden húzódozás nélkül, mert jó volt nekem ott lenni. És akkor, a késő esteli órán Jóna viskója előtt, ahol a hálók száradtak – míg messze a holdfényes úton a hazatérők danája hallatszott —, a nagy csendben és békességben: levette szívemről a sok esztendős terhet, aggodalmat. Hogy volt – nem is tudom! A szavaira próbálok emlékezni. Azt mondta, hogy az ő igája édes, az ő terhe könnyű! – Semmit sem tiltott, és semmivel sem fenyegetett. “A világosságot nem szabad véka alá rejteni!” – mire is mondotta ezt? Arról beszélt, hogy szerte minden téreken és országokon el kell szélednie a “Jó Hír”-nek; s hogy minden ember felebarát – a pogány is. De semmi külső dologra nem adott utasítást; oIy közönyösnek látszott előtte mindaz, amin a mi fejünk fő, amin vitázunk és tüzeskedünk. A szív egyszerűségét és tisztaságát dicsérte minden sorsban, és úgy nézett rám, mintha ebben nem látna nálam kivetőt; noha a felekezetemről mindig szigorral szokott beszélni. – És éreztem, hogy ő nem veti meg azt sem, amiért sokan csúfolnak és megítélnek, hogy Zsuzsannámhoz módfelett ragaszkodom, és kedves, okos szavára sokban hallgatok. Tán tudta is ezt rólam – tán tudott mindent ez az ember… Holott egy ácsműhelyből indult vala ki (mesterség mellől, mint a régi híres rabbik valahányan, mert vétek a törvényből fejőstehenet csinálni) – de ez kis falucskában dolgozott, majd halász lett, ilyenek közé keveredve; – a földhözragadt szegények életét ösmerte csak. Beszédben is sokszor példázott adósságról és hitelezőkről; s tán anyja volt ama szegény asszony, kinek kunyhójában nappal is világot kelle gyújtani, hogy elgurult garaskáját megkeresse. Bizony, nem palotaházban nőtt ez, elefántcsont asztalok és byssustakarók közt; s Rómáról, a világ országairól és termesztvényeiről s a népek neveiről is keveset tudott; csak az Írást ösmerte csodálatosan s tán még álmodva is tudta. – És én, a görögül tudó, ki földeket és tengereket bejártam, ki pretoriánus tisztekkel társalkodtam Rómában – egy karavánnal eljutottam Damaszkuszig és Tyrusból magammal hoztam ama hajdani, hóbortos Ulyssesnek kalandos utazásairól szóló könyvet; – én (idősebb is lévén nála) – úgy hallgattam őt, mint egy bölcsebb és drága testvért. Egyszer – nem is tudom, miért – szerettem volna valamit tenni… megcsókolni a port lába saruja előtt. Ő a lélekbe látott, és a szívek nyelvén tudott; amit mi egész életen át hasztalan tanulunk, arra elég volt neki egy-két szó. Megmutatta nekem a békét és a tökéletes életet s hogy ez – milyen könnyű! Hiszen én magamtól sem kívánok senki másnak rosszat, még a pogánynak sem, vagy a vámosnak… igazat szólva. Miért is kívánnék? Hát csakugyan jó jóember természetétől fogva? – kérdezém magamban. – S Jehova úgy nézhet le rá örömmel, mint gyermekeire a nyájas, szerető atya…
Ó, ha az akkori bizonyosság, hit, amaz öröm és erő megmaradhatott volna mindvégig bennem!… Nem jobb lett volna a közelében maradnom? Elhívni Zsuzsannát is és követni őt mindenütt és tanúságot tenni mellette? – Odaadnám érette tanácsbéli székemet, ha azzal feltámaszthatnám holtából… és atyám, régi jó hírű műhelyét; …de kis gyermekeimet ki nevelné fel akkor?
Ma azt szerettem volna tudni mégis – és apróra kikérdeztem övéit az imént —, hogy mikor nevezte magát legelőbb nyíltan és szóval így: Messiás? Mert régebben inkább csak úgy mondta: az Ember Fia; s ezt még lehetett máshogy is magyarázni; egy más helyével a prófétának, mely inkább a föld fiát jelenti Istennel szemközt. De a nők rebesgették, mint rendesen, a gyógyult betegek, koldusok és csonkabonkák; és senki sem dorgálta meg őket érte. – Zebedeus fia azt mondja, sejtették ők is már rég; a tanítványok. – Úgy volt ez közöttük, mint egy szent, drága titok.
Csak most szólt nyíltan mégis! Most amikor lassanként mind megharagította beszédeivel a föld hatalmasait, az erősöket és dölyfösöket; s tudta, a szegény népet könnyű eltéríteni; szétzüllik pásztorától a megkábult nyáj. Megérezte, hogy nincs sokáig maradása e világon; legkedvesebbjei előtt meg kellett még nyílnia, szóval és el nem feledhetőn.
Az elhalt Philippos tartományába ment velük, a most oly csendes menedékváros volt utolsó pihenője: Cesarea Philippi, a fürdőkkel és szobrokkal, oltárokkal és amfiteátrumokkal ékes, rómaias város. – Megtettem én is egykor ez utat Betsaidából, Libanon és a Hermon havas csúcsai, szakadozott kopár oldalai között; amerre a szent folyó titokzatos forrásait lehet sejteni és barlangi vizek morajlását a hegyüregekben. Azt mondják, egy föld alatti hegyiút tiszta és mély tóhoz vezet ottan, mely valamennyi forrást táplálja titkon; de szombatnapon árja megáll, s elnyugszik csillagkeltéig. Még ifjan, egy karavánnal menet láttam e helyeket, Panaost is a sziklacsúcson, mély szakadékok felett; “a tornyot, mely Damaszkuszra néz”, ahol feldalolt először az ősi ének, félezer éves zsoltára a fogoly prófétának: “Lelkem meggörnyed bennem, uram…minden hab, minden hullám énrajtam megy át.” – Ott, a Pánnak szentelt mezők és ligetek között szólt utolszor bizalmasan híveivel. – “Mondjátok, mit beszél felőlem a nép; kinek tart engem?” És amikor feleltek, hogy némelyek (mint Agrippa is) Johanánnak, mások Illésnek, Jónásnak vagy más egyébnek; hozzájuk fordult: “És ti, akik ösmertek, kinek mondotok engem?” – “Te vagy a Messiás!” – kiáltott fel akkor Simon, Jóna fia, bensejéből – úgymond —, kényszeríttetve e szóra. – “Áldott légy te – így felelt —, mert nem a test mondta ezt neked, hanem atyámtól tudnod adatott. Bizony, királyok és próféták kívánták volna látni azt, mit ti szemetekkel láttok; mert akit láttok, több, mint Éliás és Jónás: az Isten fia!” – A szó elhangzott; amaz egyszerű emberek egy percig döbbenve ülték körül. – De hát nem volt-e rég valamennyiöknek királyuk, Istenük és mindenük? Nem hagyták-e el érette házukat és atyjokat és minden vagyonuk? Nem Istennek fia-é, ki úgy ismeri Őt, hogy fiúként, bizalmasan szólhat hozzá? De hisz akkor… akkor már itt is kellene lenni az Istenországnak, és megszűnt a hosszú várakozás… Hogyan – éppen most? A hegyek pedig helyükön maradtak és a folyóvizek medreikben, a gazdagok sáfárjai tovább ostorozzák a szolgákat, a vámosok rosszabbak a pogánynál – az asszonyok gyümölcsmézet főznek, a rimák lábperecekkel csilingelnek, a szolgálók dalolnak az úton, fejükön olajbogyós kosárral, s a gyermekek a Példák Könyvét tanulják. Hiszen a helytartó az idén is behajtotta hiány nélkül, képes, pogány pénzben az adót… De Ő megmondta nekem akkor éjjel, ne véljem, hogy az Istenország úgy fog jönni, mint egy szemmel látható, mint az állam; és mondani lehet: ímé, itt vagy ott!… Az Istenország a szívekben vagyon, csak jó emberek legyünk! – De hiszen ezt egy gyermek is megérthetné! Ha mindenki jó és tiszta lelkű volna önmagáért: mi hibája lehetne bárminémű államnak és kormányzatnak?… De lehetséges az úgy?
Az ő ifjai, e tanulatlan emberek nem kérdeztek sokat; kinyílott szívvel imádták őt avítt köntösében, utak porával lepett saruiban; és szeretetük kidalolt ajkukon. De tán mégse jól értették! Mert ujjongó hitükben már osztozkodni kezdtek a Birodalom és Juda bírói székein. —“Megihatjátok-é az én poharamat?” – kérdezte akkor szomorúan, és a halálra gondolt.
Mert most már nem várhatott és nem késhetett, ki kellett állnia a nép elé ezzel; mert aki egy lépést teszen, nem vonhatja vissza lábát a másodiktól, nem állhat meg a – keresztig. Ő tudta ezt, és emlegette is néha; bár nem a gyalázatos római keresztre – inkább a felbujtott nép köveire gondolt, melyek megölték Zakariást és annyi prófétát. Ímé, a nép tanítóitól gyűlölt, Antipástól félt, magárahagyott ember, kit saját családja is őrültnek mondott – a Nyilatkoztatással ajkán jő fel Jeruzsálembe! Tudnia kellett sorsát – és mégis jött; már nem volt visszatérés! Előrement az országúton, komoran és magánosan – míg a többiek messzebb mögötte örvendve beszélték a Boldog Birodalmat és minden gyönyörűségét; galileai volt mind, egy híján; színes képeket álmodók; az elragadtatások, próféciák és babonák népe, mely a galibákat csinálja az ünnepeken. Estére kelve, megkérdezte tőlük, miről beszéltek? Mikor hallgatva lehajtották a fejük, fáradtan és szelíden kezdte dorgálni őket, és emlegette a halált, míg sírva fakadtak; így beszélte ma Zebedeus fia nekem.
Betsaida, Chorasin, Kapernaum megtagadták; mit várhatott a fővárostól, melyet a “próféták sírjának” nevezett? Úgy jött már, mint Isten szelíd báránya, kit virágosan visznek, hogy feláldoztassék a sokaság bűneiért. Igen, ez kellett neki, e dánieli kép; ebből vette az erőt. Miért is kelljen meghalnia? Mert a nép elámítható, mert a helytartó gyáva és Antipás kegyetlen? Ezek nem méltó okok! De meghalni így, ily nagy és isteni okból; méltónak érezte és akarta; s annak, kit atyjaként tisztelt, bensejében úgy ajánlta fel vérét, mint amely “sokakért kiontatik”. Ezért tudott emelt homlokkal megállni egyedül.
Még egyszer, a város falai alatt úgy látszott: nyert ügye lehetne itt. Ha meg tudta volna fogni egyetlen mozdulattal az egész nép szívét. De ő azelőtt külön nyújtatta ki kezét minden egyes szívért, tenyerére véve melengette; ám itt túl sokan voltak – az egész nép és tömérdek idegen. Nem beszéddel, tanítással, erre most már nem volt idő; mutatnia kellett valamit. Dicsőségben jönni és hozsannában s hogy beteljék a próféta szava; egy szamárnak fiatal vemhén. – Meglepni a hatalmasakat a nép határtalan ragaszkodásával; nem lett volna első eset a mi földünkön. E nép maga választotta ki és kente föl magának hajdan – alacsony sorsból —, kiket Isten küldött neki nehéz időkben; s az első Makkabeus is úgy jött, ösmeretlen falusi papként a városba. – De most már – nagyon régen szolga ez a nép!
Mi lett volna, ha mégis úgy történik; ha diadallal ültetik Judea trónjára, és elűzik vele a zsarnok idegent? – Megváltozott volna-é teljesen a világ képe? Nem ölték-e egymást utóbb a Hasmónok hercegei is a hatalomért? – A hegyek mégis helyükön maradtak volna s a folyóvizek medreikben, a gazdagok sáfárjai ostorozzák vala a szolgákat, az asszonyok gyümölcsmézet sajtolnak, a rimák bokacsengőkkel csábítgatnak, a gyermekek a Könyvet tanulják… Meg kellett halnia! Hogy vére tapaszték legyen, mely megfogja a házat, a Jóság építményét mindenkorig; hogy kötőanyag legyen, mely összefogja és együtt tartsa híveit; mert a halottnak való adósság örökre megmarad. És nem mondhatott magáról kisebbet vagy kevesebbet, mert úgy lenne akkor, mint Hillel atyánk s az ő nyája lettünk! – De vajon így is még sikerül-e; meg lehet-é váltani az embert?
Atyjafiai is itt vannak most; ama Jakab is, ki mindig elítélte kóborló öccsét, mert szombatnap is vásárolt az országutakon. A Sóstenger partján nevelkedett ez, az esszéni fogadalmas rendben, megtanulta az angyalok titkos neveit, és naponta háromszor tisztálkodott. Most pedig együtt van, és elvegyülve a hívekkel, áhítatuk megszállta őt is. Bátran és hittel vallja Messiásnak öccsét, s arra vár, hogy feltámad és visszajön. Mert – azt mondják most – ezt jövendölte nekik. Némelyek úgy emlékeznek, három nap múlva lesz az, mások: hogy sokkal később. Akkor megjelenik királyi fényben, és bételik minden. – Egy új ígéret tehát?… Egy régi, immár súlyosodó ígéretet frissebbel cserélt… hát ennyi az egész?… Mert a reménység kell és örök várakozás e népnek, mint a gyermeknek? De tán minden népek szíve egyféle… az ember szíve!
Feljönnek a csillagok! Miért üljek itt még tovább… mit gondolhatok? A sírkő némán fehérlik ott a patakon túl, a hegy falában; körülte néhány katona álmosan ácsorog.
Miért vélem mindig, hogy az én gondom az egész világ, Izrael dolga, a jó és gonosz tudása és az emberek nemzetségei? Egyszerű férfiú vagyok, és rég nem is akarok már egyéb lenni. Elfáradtam!… Odalenn asszonyom vár estebéddel, gyermekeim kacagása és műhelyem dolga. Kicsiny körömben, valamit tán így is használhatok.
Ma fel kell írnom egy különös dolgot! – A prófétának testét, ki emitt volt eltakarítva a kertem végében, elvitték a sírboltból. Simon, Jóna fia jelenté meg ma nekem, igen korai, reggeli órán. – Három asszonyszemély napkölte előtt járt volna ma itt, és már ők sem találták… A katonák nagy félelemmel siettek Hannáshoz; azt mondják, valaki álmot bocsátott rájuk, egynémely füstölőket szemökbe fújván. – Simon bizonnyal semmit nem tud róla; magából kikelve jár; egy másikuk engem zaklatott, hogy ha netalán elrejtettem volna tiszteletből amazok elől – szóljak titkon nekik, és együtt nyugovóra tegyük illendő helyen. – De én semmit nem tudok… felfoghatatlan dolog! Simeonnak és Jakabnak tudni kellene…