– Hát azt a Károlyt szerette mégis?… mentené szíve illúzióit a kis szeplős Eszter.
– Rossz nyavalyát szerette! Avval nem is szerelmeskedett, csak úgy voltak, mint a testvérek. Nagyon egymáshoz illett a természetük. “Mink nem tudnók elbolondítani egymást, mert egyforma eszünk van!” mondta sokszor és nevetett. Ők csak kacagták együtt a többit… Csak hát hogy így árván is maradt Regina, felgondolta, hogy már most mit csináljon itten? Az egyik szeretője pap, az el nem veheti – a másik, a tanító, hektikásforma, beteges! Meg hát mindegyik csak titokba akarta szeretni őtet, szegényt – nyilvánosan meg elárulta, mint Júdás a Krisztust —, együtt szidta a kisasszonyokkal. Csak az a Károly merte pártját fogni… Tudja a fene, gyerekek… nem volt az azér’ olyan nagyon büdös, rosszféle, az a Regina! A nagy szépségiér’ bántotta mindenki, azér’ lett olyan vad! De éngem nagyon szeretett.
…Elcsendesedve, áhítattal hallgatták Ilont az iskolások. Idestova nagylyány, meg rangbéli is, vasúti – és most leereszkedik hozzájok, hiteles adatokkal a közérdekű, izgalmas történetről. E perctől kezdve mérget vettek volna, hogy minden szóról szóra úgy esett, ahogy ő elmesélte. – Csak én ültem köztük idegenül, riadtan és bensőmig érintve; – az életszövevénybe néztem, mely ily tarka és kuszált tud lenni egy csepp faluban is, parányi zugban – és részesévé sodródik mindenki, aki él és lélegzik itten. Talán velem is megeshetne, Istenem – hogy szerepem volna valami ilyen falusi történetben, társas pletykában, mit rideg kíváncsisággal, gúnyos kritikával tárgyalnak apró, eszes parasztlányok, kik nem tudják a Kisalföld megyéit elsorolni!… Ijedten és idegenül ültem köztük… hiszen “kisasszony voltam” én is! Vajon nem lesz-é pletyka a betlehemes játékból?… Milyen jó, hogy még szóba se álltam itt férfiemberrel… milyen jó, hogy csak két hónapig tart a szereplésem! Akkor mehetek vissza lélektant, neveléstant tanulni!…
A Kóró Biri aranyszínű pillantásával találkozott a szemem. Ő is idegenül, hallgatagon ült már régen szerepét veszejtve, eltávolodva; szép, barna képén csudalátások, messzire álmodozások köde. Ezek itt közeli pletykák, mostani esetek a valóság minden köznapi színében; ezekben gyámoltalan, értetlen volt ő! A nagyanyjától hajnali ködkisasszonyokról hallott, kik járják a párolgó erdei réteket – a kastélytorony barna lidérceiről – nyírfából tejet csapoló boszorkányokról —, földbe ásott, régi kincsekről, melyeket lóval kell kihúzatni, mert hátha kígyó ült rajta, vagy boszorkányos ember tehette oda, és akkor el van átkozva, hogy elkárhozzon az, aki a földből kiemeli…
1916
Az elvetemült
A BÓBITÁS SZOBALÁNY még fogva az előszoba kilincsét, nyersen. Mit akar, lelkem? Ja, a patronázsból? Jól van, jól! Már tudom! Enyhe és kíváncsi malíciával méri végig. Maga még nem volt itt, ugye?
A PÁRTFOGOLT LEÁNY lök egyet a fején, piros száját elgörbíti. Nem a fenét! Ma egy hete is itt jártam hiába!
A SZOBALÁNY még egyszer jobban megnézi. Ahá, persze! Piros blúzban volt! Nevet. Ja, olyankor nem lehet, kedden hat óra tájban! Összekapja az arcát, komolyra. Olyankor nem fogad a nagyságos asszony!
A PÁRTFOGOLT érdesen, konokul. Hát akkor mit mászatja be az embert olyan messziről?
A SZOBALÁNY gőgösen. Nana! Csak lassabban – lelkem! Tán bizony sok a dolga?
A PÁRTFOGOLT tizenöt éves, korán fejlett leány; nagy; melles; arca feltűnően, köznapian szép; poros haja kigöndörítve; fehér blúza átlátszó, a hónalja táján kiizzadt. Szeme tüzes, fekete; szája még csak gyermeki. Ugyan mán! Ő is elmosolyodik. Jobb lesz, ha megmondja, mit csináljak! Be lehet-e most menni “Gondozásra”? Mégis unalmas annyiszor jönni; elég abból két héten egyszer!
A SZOBALÁNY jobb indulattal. Azt elhiszem! – Na, üljön le addig… nem, nem! Csak ide az előszobába, itt egy szék!… Gyanakodva, határolatlanul. Mert közben nekem néha be kell menni, ha csenget!… Míg fürdik!…
A PÁRTFOGOLT gúnyosan. Bátran itt hagyhat! Nem lopom el a széket!
A SZOBALÁNY. Ja persze, hisz maga nem is o l y a s m i é r t van…
A PÁRTFOGOLT félrenéz. És mondja, meddig tart az a fürdés?
A SZOBALÁNY fontosan. Ja, manikűrrel, frizőrrel egy jó óráig is. Magának persze írást kell vinni, hogy itt járt… Kegyesen. Na, csak várja meg! Majd szólok is neki! Ahá, már csenget!
A PÁRTFOGOLT vállat von. Könnyű neki! Ezen pillanatra összemosolyognak.
A PÁRTFOGOLT egyedül maradva, fürge pillantással lesked szét, bizonyos szakértelemmel mustrálja a futószőnyeget, a tükrös fogast, a parasztos, cifra kancsókat, a villanylámpa színes gömbjét. Majd feszülten figyel a vízcsobogás neszére odabentről, most zuhanyoznak, beszéddünnyögés, türelmetlen hang!…Lopva feláll, a tükör elé lép, megnézi magát. Kívülről csengetnek; már-már odasiet kinyitni, de hallik, hogy a szobalány jön. Gyorsan visszaül, arcán megint az előbbi dacos, közönyös kifejezés.
A SZOBALÁNY. Na, itt a frizér! Beengedi. Most már megvárhatja, félóra legfeljebb!… Megáll előtte, egy ajtónak támaszkodva, nézi, szeretne belekötni. Pedig maga csakugyan egész fiatal még, ugye?
A PÁRTFOGOLT vállat von. Ha egy évvel idősebb volnék, nem is ülnék itt!
A SZOBALÁNY. Miért? Ja! Mert hogy akkor már szabad volna!… Kiváltani azt, a… amit maga kiváltott!… Kárörvendő mosollyal, de csak hogy szóra hozza. Addig csak úgy ám, ha beleegyeznek a szülei! Kíváncsian mustrálja. Magát meg az apja jelentette föl érte! Többször is.
A PÁRTFOGOLT. Elég disznó! Tán nem nézek én ki tizenhat évesnek, nem vagyok elég erős? Enni nem tud adni az a pályinkás hordó!
A SZOBALÁNY egyre kíváncsibban, jámborkodva. Na hallja, hisz mégiscsak a szüleje!
A PÁRTFOGOLT kitörve. Nem, ha becsületesen ellátni se tudnak!… Látszik, hogy sokszor végiggondolta ezt magában. Mi jussuk hozzám? Nem akarok nyomorogni, piszokba lenni, büdösségben fetrengeni! Mint ők! Sötéten néz maga elé, sűrű szemöldökét összehúzva. Nem akarok! Szép ruhát akarok; jó finom ételt akarok enni; szagosítót, fürdőt, szerelmeskedést akarok! Szinte kiált. Értsék meg már egyszer! Ne féljen, megmondom én odabenn a nagyságos asszonyának is szemébe, csak velem kezdjen ki! Egyre vadabbul. Igen hát! Próbálták énvelem már egynéhányan, ilyen nagyságos, méltóságos mifélék; de mindnek elvettem a kedvét! Még nyolc hónap van hátra, akkor ki kell, hogy erisszenek abból a disznó patronázsból, nincs joguk tovább ott tartani, nem loptam! Akkor lássam azt a két részegest is, azontúl a drága apámat, anyámat, örök ellenségemet, mikor a látom közepit!
A SZOBALÁNY álmélkodva. Jaj, hallja! Hogy mondhat ilyeneket? Mégis szeretné tovább hallgatni. Bár néha a szülők is rosszak! Engesztelőn. Ugye, magával rosszul bántak? Verték?
A PÁRTFOGOLT észreveszi magát. Nincs kedve panaszkodni. Ej, fene egye meg! Mindent!… Az egész világot!… Nem is érdemes beszélni!
A SZOBALÁNY sóhajt. Hát persze! Ki-ki tudja a maga baját!… Csak látja!… mégis azt én nem tenném soha, nem én! Hogy úgy eladjam magam! Osztán a k á r k i n e k!
A PÁRTFOGOLT gúnyosan nézi. Nem bizony! Hát így meg ugyan mit csinál? Ha csengetik, hát szalad, mint a bolond; ha szidják, befogja a száját; – egy idegennek az idegen testit lepedőzgeti, kenegeti, szolgálja; – méghozzá, olyannak, aki c s a k n ő, olyan, mint maga; nem különb!… Hát maga nem urat szolgál? Nem a t e s t é v e l; mondja?… És nem p é n z é r t meg azért a kis finom ételekért, akár csak én? Csakhogy maga mégis a konyhán eszi meg a maradékot; s az asszonya ócska blúzait hordja. – Nahát, tudja, ha már úgyis az uraké a lelkünk, én már csak szívesebben szolgálok férfit, mint nőt! Az legalább valami más, nem az én fajtám! Jaj, de utálom is a nőket, hallja! Kivált az úrinőket, az ilyen gazdag dögöket, az ilyen patronesszeket, fene a fajtáját! Halálra tudják bosszantani az embert!
A SZOBALÁNY. Na, ilyeneket még nem hallottam! Egyre növekvő ámulattal. De furcsa egy nő maga, hallja! Úgy beszél, mint egy szocialista!… Maga könyvbül olvassa ezeket, mondja?
A PÁRTFOGOLT büszkén. Szoktam olvasni is, de ezt nem kellett nekem könyvből szedni, csak felgondolni okos ésszel. Mert nekem van eszem, hát jártatom, tudja! Szóljon csak egy szót; magyarázza ki, hogy nincs igazam!
A SZOBALÁNY. Dehogy tudok én úgy papolni, mint maga!… Azért lehetne sokat szólni!…
A PÁRTFOGOLT. Ne féljen, nem mondhat énnekem újat; – olyat, amit ezek már ne mondtak volna! Először egy méltóságához osztottak, az is fürdött mindennap, kente magát mindennel, nyolc szobája volt és két szeretője, a szobalánya mondta nekem; de lehet, hogy az egyiket csak bolondította. Annak a kedvéért divatozott evvel a pártfogósággal is, mert az olyan állásban volt. Hát tudja, az nagy buzgóságában még taníttatni is akart: gépírásra. Hogy maradjak addig patronázsban. Majd kapok állást is, azt mondja, megkereshetek havi nyolcvan koronát. – Hahá, hallott már ilyet?… N y o l c v a n k o r o n á b ó l, azt mondja, egész rendesen kiélhetek! E g é s z r e n d e s e n! Csak halljon ide! Koszt, kvártély, toalett, villamospénz… m á m a! Még – azt mondja – idővel a szüleimen is segíthetek! Hahá! Ha majd s z á z koronám lesz!… Neki nyolc szobája volt, két szobalánya, négy kosztümje egyszerre, autón járt, ötfélét evett ebédre.
A SZOBALÁNY. Tán ügyvéd volt az ura annak is?
A PÁRTFOGOLT. Nem – gyáros! A kedvese volt ügyvéd, az egyik. – Na, hogy az aztán nem boldogult velem, odaadtak egy másikhoz, akinek nem volt ura, semmiféle férfia, egyedül élt, vén volt már, és nagy büszkén emlegette nekem, hogy ő egész életében mind csak dolgozott. – Az rossz lehet! – mondtam rá. De ő váltig erősítette, hogy nagyon boldog, az is volt mindig. – Szinte megkívántam. Hát, hogy biztasson, elősorolta nekem az életét, mert – azt mondja – ő is úgy állt, mint az ujja, árván, egyedül a világon, mikor olyan fiatal volt, mint én; – de ő mind küzdött, tanítónőnek tanult, állást foglalt, idővel igazgatóné vagy mi lett. – Kérdem tőle: mégis, hogy s mint tanult? Ja, azt mondja, ingyenesnek vették be, mert volt egy nagybátyja a minisztériumban. – Még külföldön is tanult, tudja, állami segéllyel, mert volt egy sógora vagy komája is megint – tudom is én, hol. Így lett állása is. “No, drága egy nagyságám – mondtam neki a szeme közé kacagva —, így már csak én is meg merném próbálni! Adja kölcsön a bácsikáját, ha még megvan!”
A SZOBALÁNY kedvteléssel. Jaj, de nagy huncut!
A PÁRTFOGOLT mindinkább belejön. Na, a harmadik egy grófnő volt, még fiatal, alig ment férjhez, odáig zárdában nőtt fel, és igen unta magát. Észrevettem, hogy borzasztóan kíváncsi mindenre, hogy mit csináltam, hogy éltem, miket láttam, próbáltam; – hogy milyen az élet, meg hogy milyenek ú g y a férfiak? Még semmit se tudott, szegényke! Én tudtam egyet-mást mesélni; mikor meg láttam, hogy menynyire áhítozza, hazudtam is én neki olyanokat, hogy holtáig arról mesélhet a barátnőinek, a többi konteszkáknak! – A vége, tudja, mi lett? Hogy az urát – pedig nem volt csúnya férfi – úgy felcsíphettem volna, ahogy akarom! Nem is tudom, mi jött rám – megsajnáltam valahogy a kis nőt… Nem vagyok jószívű pedig! Egy cédulát írt csak a gróf hova menjek s mikor, annyit. Nem mutattam a grófnőnek; – annak a ronda főnökasszonynak löktem elejibe, mikor nagy szent pofával tudakolta, hogy micsoda eredménye van az új gondozásnak – hogy ez az “angyali” patronesz megolvasztotta-e már az én megátalkodott jégszívemet? – azt mondja. No, de meresztett is nagy szemeket a levélre! “Mily elvetemültség” – mondta; é n r á m értette. Szegény kis grófném se tudja, miért vették el tőle a pártfogoltját, jó mulattatóját!
Most történt az egész; három héttel ezelőtt. Úgy osztottak ide ehhez, még nem látott, mert rosszkor jöttem, igaz-e, a múltkor? Pedig, ha délután jön az ember, egye fene – legalább egy kis uzsonnára számíthat, úgy könnyebben csúszik a prédikáció! Eleget koplalok odabenn! – Na, de várjon csak, majd kibánok én ezzel is, emlékezzen rám! A hangját hallgattam az imént, ahogy magát szidta – micsoda nyafka hangja van! Pfuj! meg nem füröszteném száz forintért! Gusztus kell hozzá. Na de, hallja, ha maga merne olyanokat mondani, amilyeket én fogok mindjár – tudom Istenem, felpofozná, kilökné ízibe! – De t ő l e m türelemmel kell neki venni, szelíden válaszolni, mert én egy “romlott gyermek” vagyok, az ő r o m l o t t j a – és az nagy divat az úrinők közt; – úgy tartja ki-ki a magáét, mint a kanárimadarát; – arról mesélnek szegények egymásnak, azon szórakoznak, amit mi felelgetünk nekik. Mind észrevettük ezt odabenn; most aztán én tanítom ki a többieket, hogy minél vadabbakat felelgessenek! Ezzel mulatunk.
A SZOBALÁNY leste minden szavát. Maga csakugyan nagyon érdekes nő! Ilyet még nem láttam! – Járt itt néhány kis tolvajlány, de azok olyan buták, félősek, mint a nyulak; – mindjárt elpityerednek. Mondta is a nagysága, hogy egyszer már ő is szerelemben vétkeset kér, már beleunt azokba!
A PÁRTFOGOLT nevet. Na – mondom! A maga asszonya zsidónő, ugye? Ez talán majd arra fog rábeszélni, hogy menjek apácának, mi? Együtt kacagnak. Mert az a szent kis grófkisasszony mindig a szerelmet prézsmitálta. Hogy mégiscsak – azt mondja – térjek a jóra, mert hátha belém szeret egyszer “igaz szerelemmel” valaki; egy derék, tisztességes iparos – azt mondja – (nem tudom, hol olvasott, ilyet); – lesz szép kis házunk, egészséges gyerekeink; este az uram fáradtan hazajön, adok neki jó kis vacsorát; beszélgetü-ü-ü-ünk, olvasga-tu-u-unk – műveljük magunkat!… Ő, az ártatlan, így képzelte magának az “igazi szerelmet” – mert bizony az ő ura a klubban ült éjfélig, meg ki tudja, hol; bár fiatal házas. – Hát úgy gondolta, szegényke: az iparos tán jobb, a “derék, tisztességes iparos”! – Fessen az ember magának egyet! Mi?
A SZOBALÁNY egyetértőn. Már az egyszer igaz!… Bólingat. Mind gazember máma.
A PÁRTFOGOLT. Na, ugye? – Ojjé, az én apám! Amicsoda életbe én felnőttem, hallja! A kutyának is sok volna!… De csak elteljen még ez a nyolc hónap! Magam ura leszek, senkinek hozzám semmi köze; majd tudom én, mit kell csinálni!
A SZOBALÁNY eltűnődve – f ellázadva. Maga egész büszke rá, hogy olyan! Megjárhatja pedig maga is az életével! Az se fenékig tejfel! Én se vagyok olyan buta, ne gondolja, meg öregebb is vagyok magánál; eleget láttam, hallottam én is a világból! Mit? Egyik férfi a másik után, akár kell az embernek, akár se! Ha egy kicsit öregszik, csak lökdösik erre-arra. Tegezik, mint a kutyát! Mindent muszáj a képire szedni azért a pár koronáért! Azt se higgye, hogy csupa gyöngyélet.
A PÁRTFOGOLT komolyan, oktató hangon. Nem hiszek én, jó lélek, semmit, hanem tudok! Nekem akar maga újságolni? “Ilyen” fiatal! Hogyne, jobban tudom én azt magánál, hogy nem mindenki boldogul azon a pályán, legtöbb elnyomorodik! De ember kell mindenhez és erős akarat! Én nem hagytam magam tegezni tavaly se, azon a pár héten, míg lapom volt; meg azelőtt se! Velem mindegyik szépen beszélt, szerelmesen, hízelkedően! De azért most már nem avval fogom kezdeni, hogy lapot váltsak, ojjé, azóta is gondolkoztam, okoskodtam! Azt hiszi, nem tudok én finomabban is beszélni, mint ilyen cselédesen, ahogy most, a maga kedvéért? A patroneszektől is csak tanul az ember valamit – úrias modort – k i f e j e z é s t! Én olyan vagyok, tudja, nekem csak e g y s z e r kell látni, hallani valamit, csak egy szempillantásig, én már utánozni tudom! Azt hiszi, u t o l j á r a írt nekem mágnás úr kiscédulát most három hete? Azt hiszi, nem tudok én máról holnapra úgy öltözni, mozogni, beszélni, mint egy hercegnő? Ojjé, amit e g y n ő n e k tudni kell, az vele születik! “Anyja jussa”, igaz-e? Nevetnek. Kocsin, tudja, barátom – á fenét, a u t ó n, a s a j á t a u t ó m o n fog maga engem még meglátni, úgy vigyázzon! A szeme tüzel, most ijesztően szép. Talpig csipkében, selyemben!…
A SZOBALÁNY rövid sóhajjal, melyben vágy, áhítat, kétely, zavar, minden benne van. Hát meglehet! Ha már olyan nagyon bízik magához a k i s a s s z o n y! Belülről csengetés.
1916
Az első stációnal
Rendetlen tömegben rohantak egy kővé fagyott szekérúton; kopasz nyírfák gallyai közt gyenge holdsarló bujkált és szikrázó téli csillagok. Botladoztak a trénvágta mély keréknyomokban, megtorlódtak káromkodva; néhányan lecsaptak az ugarföldre, úgy közelebb érni az erdőt. Buckás lapály volt az, kiálló, hegyes kórótövekkel, felvájt, letaposott szerbországi föld, hadjárta szomorú parlag. Gázoltak rajta vak futással; egy vágy, egy akarat a tömérdek egyforma ember. Bebújni, meghúzódni, összeszorulni a jó biztos helyen, avas szalma közt, az otthonos árok meleg piszkában! Pállott verem, férgek, emberszag, testvérszag… ó, csak ott volnánk már; idegen föld; mindegy: anyaöl! Az ember ledöglik, és folytatja nyomban, egyvégbe a lelketlen, mély aluvást, melyből felrázták, előpofozták, kihajszolták az imént: egy félórával ezelőtt.
Alig üldözik őket, nagy néha sziszeg a levegő a fülüknél, s csak annál jobban vakít, vadít a bolond szaladásra – ha már benne van az ember. A réten futók közt verseny támad, mintha játszódnának. A Bagi fiú jár elöl, kiáltana, de megszakadt a lélegzete, csak visszavigyorog a többire. Furcsa: a keze-lába helyén mintha valami idegen, fagyos kődarabot hajigálna az ember; nem lehet átmelegedni. Valami befagyott pocsolyán ügyesen ugrik keresztül; Kujtor Feri, a pajtása belelubickol szegény; így elmarad. Most már győzedelmeskedve erőlködik; a keze fejét jól megüti valami visszafelé csapódó gally… lám, itt a bokrok, már itt az erdő, hála az égnek! S mintha biztonságban volna a ritkás fák közt, lassít, nagyokat fúj, bevárja a kenyerest. Most egymás mellett igyekeznek előre, kimerülten, szuszogva vagy suta kézlóbálással; a többiek, a csapat csak most töri még nagy zajjal a mogyorócserjét. Az erdőn túl már a régi fedezék. “Még jó, hogy visszakerültünk. Elmaradt tőlem a pipa!” “A, baj!” – akarja mondani Kujtor Feri, de akkor a holdvilág úgy esik éppen, hogy meglátja a pajtása kezét, amint dermedt ügyetlenül babrál a dohányzseb táján. A mundéron folt festődik, ahol éri.
– Hát téged mi lelt? Nézd meg csak a kezed!
Bagi felemeli, elkáromkodja magát a meglepetéstől. “Véres – mi az Isten?” Semmit se érzett, zsibbadt volt rég az ökle, minden ujja a hidegtől. Hát nem gallyba csapódott az imént? “No né mán!”
– Hű a kutya istenit, de jól jártál!
– Miért?
– Mer jobb kéz, mer hifszdisztógli! Megládd, hogy hifszdisztógli! Maj főzgész a káderba a tisztikonyhán, vagy termeszted az uborkát, paradicsomot, mert van gazdasági iskolád. Most az Isten markába estél. De ne álljunk meg!
– Igen, de csorog a vérem!
– Vagy igen? – Ne a keszkenőm. A hiszplac erre jobbra le van, egy domb megett. Tudod, merre? Ne tudjad, majd én leszek az elkísérőd, legalább kapok egy kis meleg ételt früstökre. Jó lesz, pajtás?
– Jó hát, pajtás!
– Fene egye meg, tán még próbálok is szólni a doktornak megint. Most, hogy megerőlködtem, mintha jobban érezném azt a nyavalyát. Tán megszakadt bennem valami! De azért csak nem erisztenek haza.
– Hátha erisztenek – hümmögi a másik, és ügyetlenkedve babrál a kendővel, törülgeti, csudálja a vérit. Annyira szivárog, hogy meg se nézheti tőle, hol is a baj.
– Add ide hát, bepólyálom, testvér! Hej, te Jóska, ha mégis elerisztenének, mi vóna! Együtt mennénk spitájba, onnét urlaubra, egyszerre látnók meg a makói tornyokat!
– Bizon! Csak a pipámat jó lett vóna megtanálni.
Csendesen mondja ezt, mintegy elodázón. Nagyokat gondolva ballagnak a dűlőúton lefelé. Bagi mintha átmelegedne a vére szivárgásától. Mintha lépésről lépésre térülne meg az öntudata. Hogy is csak – hazakerül? Milyen hirtelen esik az emberrel változás! Megválik innét, már távolodik a rettentő zajoktól. A zűrzavaros, veszett végsőleges világból, vak állati szófogadásból; hajszás, cikázó, mégis olyan seszínű, tompa, élettelen életből. Már biztos! Minden lépése közelebb viszi a városa fehér tornyaihoz, oda, ahol ő: ő – valaki, ember. Malmosgazda fia, sertéstenyésztő, pénzes, híres família örököse, magát tudó, szerepet vivő a fiatalságban; kívánt párti a gazdag leányok közt, noha nemigen iskolázott… És ahol ez a Kujtor Feri is, igen! – Hiszen földije, nem is veti meg, inkább ugyancsak összeszoktak volt itt a nyomorúságban. Beleakasztotta magát szegény, ő meg nem volt gőgös hozzá, minek is; nem vóna emberség ilyen világítéletidőn a rangra nézni, meg a földi állapotra! Otthon ugyan össze nem állt volna vele az utcán, mert koldushad ijafija, mindenöket elherdált, kivetett rossz pereputtyé, de hát szegény Ferus, nagyon hűségesnek mutatkozott hozzá; két hónapja múlt, hogy elválhatatlanok, szalmán, szálláson, sátorban, puszta földön. Egy falatot meg nem ettek volna egymás nélkül… Ilyen is ez a háború!
– Hej, te Bagi Jóska, ha mégis elerisztenének! Én már öt hónapja nem láttam a hazámat… Üssön bele az istennyila az én nyavalyámba is; egész kölyökkoromat elkínlódtam ezzel a sérvemmel, halálomat lesték; oszt mire sor alá kerültem, megemberelte magát. De az ilyen mindig kirepedhet, megtágulhat, igaz-e? Hidd el, nem szófiázok, de most nagyon érzem. Nem is hiszem: ki nem repedt.
– Meglehet – hagyja helyben kicsit kurtán a fájós kezű ember. A keszkenővel babrál, sehogy se boldogulhat.
– Add ide, pajtás, megkötözlek én!… Biz igaz, együtt szállnánk ki a makói állomáson. Együtt mutogatnánk a rossz plundránkat azoknak a drága lyányoknak, fene beléjük!
– Ugyan mit fantáziálsz; de rád jött! Azt gondolod, mindjárt tucatjával szaladnak utánunk!
Azt akarta mondani: “utánad”; csak elharapta a szót. Tűnődve, kedvetlenül mustrálgatta a félhomályban a másik bakát.
– Az is igaz, hé – nevetett az ártatlanul —, hogy ebbe a tetves, rohadt katonabőrbe még rosszul lenne tőlünk, ha látna Isten képire teremtett lányféle. De maj kitisztálkodunk, leszedjük a pofánkról a szőrt, kinyaljuk magunkat. Hej, ha igaz lehetne! Micsoda badár legények leszünk mi otthon! Hiába legyen hős az ember?
– Hagyd el mán, hé! Azt gondolod tán, hogy Makón is más lett a világ, amér itt háború van? – A másik elhallgatott; furcsán, sandán nézte meg egyszerre oldalvást Bagi Jóskát. Mintha megérzett volna valamit; kijózanító, hideg, nehézkes dolgot, ami lassan közéjük csúszik, ahogy a kövér tanyák, gazdag lapályok, zsírtól csöpögő kémények errébb kerülnek – a két elválhatatlan katonabajtárs közé. Már-már elfelejtett, régi keménységek; ledobott terhek: élet, ranglétra, pénz, dölyf, hunyászkodás; tehetetlen törvénye a rendes, folytonos világnak, melyről azt mondják: béke.
Hallgattak. Bagi Jóska lelke rohamosan tágult a pitymallat felé. Ő már biztos volt; sebesült, hazatart. Már látta széles tornácos házukat, fehérre súrolt padlós szobáival; a nagy szérűs udvart, a jászlakat, a pajtákat. Az új vetőgépet hogy tették el vajon; nem eszi-e a rozsda? Van-é kukorica elég az állatnak, hogy most az ember is azzal él? Minap egy kártyán panaszolta a húga, hogy szűkiben vannak, nem kapni, korpa is fogytán; aj, micsoda kár lesz, ha nem lehet végig felhizlalni azt a sok gyönyörű disznót! Az a tavalyi bécsi kupec biztos, hogy mánis les rájuk, elámítja a szegény nőket, anyját meg a két leányt; felhízottan, olcsón elpocsékolják neki. Csak addig ne, amíg ő hazaér, vagy valami spitályba, onnét majd sürgönyöz haza. Át is kéreti magát a makói kórházba; biztosan sikerül, hiszen a városi főjegyző rokon hozzá, másodunoka. Egy nagybátyja meg orvos, az otthon dolgozik a vöröskereszt kórháznál. Ha egy kicsit hidegen vannak is vele, mert gőgös a nyavalyás arra a rongyos diplomára, a felesége meg úgy adja az úriasszonyt, mintha kalapba született vóna, nem paraszt anyától; de azért azt megteszik, hogy őtet kikérje a kórház; egy szót kell szólni az anyjának. Ha hilfsztauglich lesz csakugyan, tán még fel is mentik protekcióval: jön a tavasz, nyár, ha ugyan még eltart a háború; kell a kenyér az országnak, de a kenyeret ők termesztik, a zsírt is, a húst, a tojást, a tejet; náluk van a kincsesbánya. A gazdaság pedig férfi nélkül van, idestova, bátyja orosz fogoly, a sógort is viszik, a másikat most sorozták; hát miért ne hagynának otthon egy hilfsztauglichot! Azt mondják, akinek cséplőgépe van, jobban felmentik. No hát vesznek egy cséplőgépet; majd megtárgyalják most az anyjával! Hej, csak minél hamarabb kecmeregni kifelé most már innen: ebből a setét homályból, zajdából, bolond, véres vakparádéból; háta megett hagyni az egész háborút minden emlékével, megaláztatásával. A bakaköpönyege zsebében mégis ott érezte a naplót: keményfedelű kis füzet, benne ceruzás írás, formás, iparkodó betűkkel: “Emlék szerbiai kálváriámból” – ez a címe. Ezt nem hiába írta a gémberedett kezével, ezt felolvassa otthon, hadd ríjanak; még az unokái is őrizni fogják. Nagy különbség mégis, például az ilyen, mint ez a Kujtor Feri; tisztességesen írni se tud szegény. A hazulról kapott lapjait is vele olvastatta. Bár hisz, igaz, mire az ilyennek a műveltség? Ennek nincs mirűl könyvet vezetni, összeszámlálni sincs mit, ha csak a tetűjét nem; vagy teszem idővel városi esküdt, tanácstag, efféle – az ilyen koldusmaradékból úgyse lehet soha!…
– Ott világít mán, Jóska; a lesz valamelyik a két házikó közül a domboldalba! – igazítja Kujtor Feri halkan, szinte félénken. De milyen nagyot is hallgattak így egymás mellett az úton! Ezelőtt több beszélni valójuk akadt; keltükben-fektükben, rasztolva, menetelve; bizony el nem hagyták egymást két hónap óta. Bagi valami kényelmetlent érez, a torkát köszörüli.
– Van itt a bródszakomban kétszersült, meg egy kis vége hazai kolbász is, hé, nem ennéd meg?
– Köszönöm, Jóska, nincs mán gusztusom!
A kötözőnél sokan sürögtek a fakó téli derengésben. Három doktor a pitvar előtt, teljes rüsztungban veszi sorra a könnyű sebesülteket; néhány súlyossal most csikordul ki egy nehézkes trénszekér. A hilfszplac is elkészül innét sietve; tán hátrébb, fedettebb helyre; a bandázs felpakolva, a lovak szerszámban. Meleg ételnek híre sincs, csak valamelyik szolga főz két árva tojást egy padkán spiritusz-masinán; ég a tudója, honnan kerítette. A doktorok egy korty pálinkát isznak, sebtivel járnak körül, gyorsan akarnak végezni; menni. Bagi Jóska kezére csak legyint az öregebbik; int egy szanitécnek, kösse be az. Pedig most látni csak: a gyűrűs ujj töve ellőve, úgy fityeg egy darab bőrön az egész; majd lemetszik a kórházba… Ezen egy kicsit megdöbben, szokatlan neki a gondolat; hogy is lesz; nyomoréknak híják-e már ezután? Míg bugyolálják, észreveszi, hogy egy fiatalabb doktor ugyancsak gyomrozza egy zsúp szalmán Kujtor Ferit; nyöszörgését is hallani, egy fojtott, rövid kiáltását; odaintik az ezredorvost, tárgyalnak rajta; majd úgy rémlik: Ferit valahová előbbre viszik. Az ám, a szekérre segítik fel; még majd azon viszik! Na né mán, hát csakugyan nyavalyás a boldogtalan! Baj történt volna a sérvvel? Hát persze, oly nagy bolond szaladásban, mint a mai! De mit is legénykedik az ilyen?! Olyan zöld is volt ennek mindig a képe, nem is csoda, gyerekkorból jön az ilyen; tán ciberén éltek otthon meg almás ételen örökké! No, de hogy most el se köszönhetett tőle; pedig hát összeszoktak, annyi igaz, nem volt itt más makói gyerek. Hát persze a háború: az háború; nem számít… Most már biztosan más kórházba kerülnek, mert Ferit leadják a szanitécanstaltnál, tán még kórházhajóra is rakják a súlyosokkal; ők meg gyalogosan masírozhatnak még egy darabig ezeken a pocsék rác utakon, étlen-szomjan. Azt beszélik itt: jó, ha estig valami állomásra találnak, hogy felvegye őket a vasút! Hej, még nincs vége a kálváriának!
Mégis, hogy szegény Feri így elillant mellőle – egy adjonisten nélkül. De tán még jobb is így! Hm, ilyen is ez a háború!
1916