Lefekvés előtt
Este; – poros és kedves, kisvárosi nyolc óra után augusztusban; sok-sok távoli, folytonos, álmataggá mosódó kutyaugatással – tücsökzizegéssel a palánkos kertek felől; lágy, sírón állhatatos muzsikájú békaszóval a vályús kutak tájékáról; az egyetlenegy messzi Fő utca felől egy-egy fogat kései, téveteg zajával. – S ahogy mindezekre hallgatóznak, ülvén a téglakockás, faoszlopos tornácokon, hárs-székeken gunnyasztva – ölbe ejtett, fáradt kezekkel a nők; ernyedt szájjal csibuk dohányt füstölve ingujjban vacsorált tekintetes urak. És hogy miket gondolnak ónos, lassúdad ritmusokban, és hogy miket mondanak el belőle szakadozó, nehezes szárnyú, ritkás beszélgetésben egymásnak, vagy magukban – bámulva a gyepes udvar egét pillongó kis csillagaival – egy ideig, míg el nem álmosodnak egészen!…
A Novákék tornácának végét valami ponyvaféle kerítette el függönyképpen, mert ott, az eperfa mögött másik társaság ült kinn: a lakók. A ponyvát a háziak akasztották volt keresztbe az oszlopnak haránt, de csak szemre volt ez elkülönülés, inkább csak a távolság, a társasági különbség figyelmeztetője, hogy barátkozós elegyedéstől őrizzen; de minden szó világosan áthallatszott onnét. És bár odaát nem beszéltek halkan, inkább élénk, nagyzoló fiatalossággal, egymás szavába kapva a három kis kóristalány, és felkacagtak néha, vagy tüntetőn, dalosan sóhajtoztak; ideát a másik háromnak, csak úgy kicsit színlelve volt a kedve ellen. Fejet csóváltak néha, és könyökön lökték egymást, de feszülten hallgattak minden szóra; a három Novák testvér: Károly úr, a nyugalmazott, szélütött lábú számtiszt; – húga, az özvegy árvaszéki írnokné és legidősebb nénjük, Hermin kisasszony, a ferdült vállú.
Kicsit éles traccsolásra szokott, de friss hangocska szavalt éppen; bájos szenvelgőn, színháziasan; – önkéntelenül is a leskelő ingyenpublikumra tekintettel. Ez – ismerték – nem az ő lakójuk volt; a szomszéd tanítóék albérlője e nyári-idényre, és a palánk résén járt át barátnőihez ilyen estéken, mikor “szalondarab ment” a kaszinókert arénájában, és ők, az operettesek itthon ették meg a szalámivacsorát, krajcáros piskótával.
– Higgyétek el, fiókáim, amondó vagyok, ha most újra kezdhetném, mosogatólánynak is inkább mennék, mint színésznőnek. Még csak második nyáron vagyok szerződtetve, még alig kezdem; de már annyi csalódás ért… Én nagy idealista voltam mindig, a színiiskolában is; pedig ott azért sok minden előfordul. Mindig mondta a tanárom: “Maga túlságosan gyöngéd, kis mimózatermészet; ide kötélidegek kellenek!” Akkor nem értettem még. De ez alatt a két év alatt már nagyon sokat átéltem. Ha sejtenék az emberek, ugye – mi minden van a külszín, az esti csillogás mögött; mit érzünk néha belől, amikor dalolunk és ugrálunk nekik mosolygó arccal!…
Odaát a ponyvafüggöny mögött, a Hermina kisasszony szeme sokatmondóan villant oda a húga felé. Az özvegy bólintott hevesen, és az ujjával csendet intett.
– Hagyd el – felelt a kis érzelgésre a másik, telt, biztos és meleg beszédű —, az a legnagyobb bajunk nekünk, hogy mégiscsak imádjuk a pályánkat. Világért se tudnók elhagyni, minden szenvedést elviselünk érte. Ez már olyan betegség rajtunk. Nézzétek, én lehetnék otthon is, szüleim élnek, hál’ istennek, házunk van Kispesten. (Aj, milyen fennszóval, milyen kedves, hetyke célzatossággal mondta ezt az elfüggönyözött szomszédság felé!) – De higgyétek el, nem bírnak otthon tartani. Anyám sír; apa, bátyáim haragszanak, mert most tavasszal megint egy doktort kosaraztam ki, itt vannak a ládámban a levelei, megmutathatom. De énvelem nem lehet bírni. Ha jön a szezon, ég a talpam, jönni kell – neki a világnak; igazgatók, rendezők szekatúráját, vénebbek rosszaságát, irigységét tűrni; műveletlen emberektől lenézetni magam; de hiába, a színpadnak születtem, nem tudnék lemondani róla.
(– Nappal henyélni, este cédáskodni kurta bugyogóban, világ láttára, félmeztelen! – Van, akinek e’ való! Születni kell mindenre!
– Vér dóga! – véli Károly tekintetes úr, és félretörli a csutorával ritkás, lecsüggedt bajuszát.)
– Persze, Ilikém, te még most is hiszed, hogy a direktor szerepet fog adni neked az idén! Tudom, ezzel mézesmadzagol minden teformájú naiv lelket. Mikor kisül, hogy a gázsi kevesebb – hű, sokkal kevesebb, mint papiroson ígérték, akkor azt mondja: “Nézze, kedveském, ez csak iskola még, továbbképző, de az idén már próbálni akarok magával valamit. Egy-egy betétke, egy kis magántánc – így kezdjük! Bízza csak rám magát, én a botból is jó színészt nevelek! Csak ügyeskedni, fiam – szemesé a világ!” Hajaj! Mindenki tudja, mit jelent az, hogy: “Hiszen magácskában van intelligencia; feltalálja magát!” Hajaj! Kócán Dorka tavalyelőtt Balmóczon feltalálta. A polgármester öléből ugrott ki, mint “Harmadik virágtündér” a színpadra, a Rózsakirály-ban, ahol a szerelmeseket költögeti a kar… a másik héten már ő játszotta Rolly Pollyt a Gésák-ban. A színibizottságnál a polgármester… na… tudjátok a többit! Aki miköztünk tisztességes akar maradni!… éhen halhat a harminc forintjából.
– Szegény szerencsétlenek! – sóhajt odaát az özvegy készséges szánalommal – bizony, kutyának való életük van!
(– Na né! – mordul rá a nénje. – Hát kénytelenek vele? Mért nem tanulják ki a fehérvarrást, foltozást? Azért olyan kevés máma a cseléd, mer’ az ilyenfélék mind…)
– És mégiscsak, akárhogy is – nyugtatja élénken az Ilinek szólított —, nem cserélnénk semmiféle földhözragadt házilánnyal! Jaj, kivált valami ilyen kis rongy városban, idekötve élni! Mindennap egyformán; lesni valami éhenkórászt, hogy elvesz-e? Az embernek minden léptét ügyelik, nem lehet egy szabadabb szava, nem bolondozhat egy kicsit a férfiakkal, Istenem, mintha az mindjárt rosszaság volna, hogy az ember együtt vacsorál egy kellemes, igazi úriemberrel, vagy kocsizik egyet!
– Vagy ha igazán, szíve mélyéből szeret valakit – csendül belé a szomszédbeli lány —, hisz szerelemből semmi sem vétek. Az a legmagasztosabb érzés! De egy házilánynak még szeretni sem szabad, az egyszer igaz! Mamuka, tántika örökké a sarkában – kísérik, mint a vakot; —, na és hogy beszélnek a “fiatalembereik”-kel! “Ó, kérem, kérem! Ne mondja! Szó sincs róla! Ó, be eredeti!” – ezt tudják, mint a szajkók. Otthon vikszelnek, törülgetnek, néha egy kicsit ki szabad nézniök az ablakon – egyszer-kétszer van valami bál —, na, az aztán nagy eset! Csupa izzadságszag meg drukkolás, hogy hátha vagy egyszer nem viszik el táncba, mi lesz akkor! Másnap mesélik egymásnak, mikor tejfelre alkusznak a piacon, hogy rogyásig járták a csárdást, letaposták a steifszoknya fodrát – és hogy micsoda ízléstelen bókokat mondtak nekik. Ennyi minden érdekesség, regényesség az életükben!
– Otthon meg – tódítja az első kajánkodón, nekihevülve – szidják, szekálják őket kegyetlenül, hogy még nem fogtak valami férjet. Mink is megöregszünk, jó – hát lesz az emberből komika; ámbár manapság vannak szép, bájos mamaszerepek is. És valami színésztársunkkal akármikor összeházasodhatunk. De sokan fényes partikat is csinálnak! Láttatok már valaha vénlány színésznőt? És ha mi férjhez megyünk is, azért nincs vége a világnak, egyenlők vagyunk, együtt dolgozunk a párunkkal. Csak a színészség olyan, hogy az asszony versenyezhet benne a férfiakkal, legtöbbször különb is náluk.
– Hát ’iszen igaz – ujjong bele az Ili hangja kacagón —, bizonyos, hogy eggyel se cserélnénk. Mennyiért adnád ezt a koplalós, drága bolondos életet? Már csak azt is, hogy így járhat a szánk éjszakának idején, összeülünk, bomlunk – akkor fekszünk-kelünk, amikor jólesik, odamegyünk, ahová kedvünk tartja, figurázhatunk a kis életünkkel kedvünk szerint. És majd lesz szerep is – jaaj, ott forgolódni a lámpafényben, érezni a bőrünkön az emberek bámuló, kívánó, kigyulladt nézését, ahogy követik minden lebbenésünk; – énekelni, kiénekelni a lelkünket is – fiatal lenni, szép lenni; gyönyörű, drága ruhákban – szerelmessé bizsergetni az embereket mind, mind —, aki csak ott ül!…
(– “Fene belétek!” – rikácsolt fulódva a vén púpos leány odaát, de a húga összerántott szájjal, komoran ül, és árkos, fénytelen szeme tágra mered a sötétben. “Ez, aki most beszél, az a kis molett szőke, ugye, a csipkéskalapú?” – felejtkezik meg magáról a hűdött lábú ember.)
– Gyerekek – tapsol és kacag odaát a másik lakó, a barnahajú —, úgy látom, most hangolva vagyunk, próbáljuk el hamar a holnaputáni szerepünket. Jó?
– Az ám, hisz szerepünk van – hármunknak egyforma —, görög fiúruhában, kurta tunikában; – nagyszerű lesz.
– Szó ugyan kevés van benne. De csók, csupa csók! Csókverseny a phileai Apolló-templomban; ki csókolja a legszebb csókot? Próbáljunk, na! Kezdd te, isteni Demetrius, kinek szemöldökén a Gráciák ülnek!
– Én – méláz ábrándosan a kis vendég – legszebb csóknak azt gondolom, amit sohasem csókoltak el. Szeretném, ha ezt így, szóval is megmondhatnám a közönségnek. Azt hiszem, hatása lenne!… De a rendezőnek ma megmagyaráztam – megsimogatta a karom itt fent, és azt mondta, játsszam úgy, ha jólesik, bár ő meg tudná tanítani jobb metódussal. “Nem fáj az?” – kérdeztem, és olyan jót kacagtunk. Hát én így fogom – így, lábujjhegyen közeledni az alvó leányhoz, megrészegült szemeket csinálni… akkor lehajlok mind lejjebb – így térdre hullok mellette, és a fátyolruhája szélét az ajkamhoz szorítom —, aztán még lejjebb – mintha megszédülnék, már-már hozzáérek, de akkor riadva visszaszököm, eltakart, égő arccal hátrálok, és egy olyan… felzokogásféle… így… meglássátok, meg fogja döbbenteni a közönséget. Ha szerepet adnak – tudok én egy csókot is kreálni!
(– Milyen fura kis bolondok! – sóhajt fel akaratlanul az özvegy írnokné.)
– Furcsa, nem rossz – csak megértsék! – rezeg az Ili hangjában valami irigység. – Persze, tied a “félénk, habozó csók”; nekem a “heves, csattanó csók”-ot osztották – hát ebből mit lehet csinálni? Semmit, ez elő van írva. Legfeljebb, hogy jó előre, míg te dolgozol, már élénk, türelmetlen mozdulatokat csinálok, és valami ilyen ragyogó mosollyal, mintha kis gyereket látnék – rátámadok, nekiesem —, cupp!
(– Ejnye, a kis huncutkádat! – csettint rá a tekintetes úr félhangon; – előbbre hajlik, a pipát is kintfelejti a szájából, úgy mosolyog.)
Zenebona, kuncogás, halk, csiklandó sikolyok ütnek át onnét. Úgy látszik, tetszett; – újra meg újra próbálják, cuppantgatnak. “Milyen puha az Ili arcbőre!” – “Be szép az ilyen dús, szőke haj!” “Mondjátok, nem túl telt az én vállam, a karomhoz képest?” Hihi!
– Az én szerepem – jut szóhoz végül a harmadik – a forró, az igazi csók – az, amelyik életre kelti, szerelemre gyújtja a leányzót. Istenkém, hát hogy is van az, hogy is? Ha behunyom a szemem, még érzem – és mindig rágondolok ilyen nyári estéken, mert engem csókoltak már úgy, gyerekek —, de azt nem lehet akkor tanulmányozni – ugye – ugye —, biztos, hogy ti is már ösmeritek! Mert akkor az emberrel megforog minden, és azt érzi: “Most… ezért kellett megszületnem!” – és ezt: “Ha most mindennek vége, vége volna itt… az életnek!” – és így, a szeme lehunyva… és ennél több már, a többi sem lehet, ami azután kellene, hogy jöjjön!…
– Pfuj, micsoda bestiák! Mit is hallgatjuk? – csattan fel szinte kiáltva Novák Hermina kisasszony. Felugrik, és olyat ránt a kerekes tolószéken, hogy hátrazökken a bennülő feje. De befelé gördülőben visszafordul még arccal, amíg teheti, a szegény tekintetes úr. – Igaz, Károlynak már feküdni kell! – motyogja zavarodottan az özvegy, és felemeli a kiejtett csibukszárat. Jó, hogy el nem tört! Békák és tücskök zenélnek, kutyák ugatnak messze az éjszakában, a gyepes udvar felett pislogó csillagok. És halk, üde, vad vihogások visszhangjával, leánycsókok, álomcsókok forró illatával tele a kert, az ég, a levegő… minden.
1913
Mirjam
Egyedül ült annak a felháznak tornácában, mely Péternek és Zelótes fiának szállása volt a gyász óta; ide gyűlt össze közös ebédre nap nap után a folyton sokasodó község népe. Az öreg nő a tornácon ült és font.
Szikár, kérges ujjai közt egyenletes gépütemben sodródott a fonál, hízott, telt az orsó, egyenként, egymás után, a tizedik, a tizenkettedik ma már. Tudta, hogy Kleopé odafenn a lejtős kis kertben ágyaz a főzelékvetemény alá; Johanna vesszőkosárnyi gyolcsruhával a vállán a patakhoz indult ma, korán, a hatodik órában, s vele ment az ifjú Zsuzsánna, hogy kimossák estélig a tanítványok szennyesét. A magdalai leányzót valami izenettel Emmausba küldette Filep és Bertalan egy odavaló gazdag emberhez, ki titokban közéjük tartozónak vallotta magát, és pénzbeli segítséget ígért. Csak el tudna járni éberséggel és okos vigyázattal ebben, csak ne volna azóta, mint az alvajáró vagy zavarodott elméjű, szegény. Ó, bizony, nem szabad, őnékiek nem szabad! Csak szemre húzott gyászkendő alatt sírni, hangtalanul; könnyeket, mik szinte úgy hullnak már az elgyengült szemekből, hogy a fáradó érzés, a megzavart gondolat nem is követheti nyomon pergésüket. És közbe tenni-venni, ezerféle kicsiny dolgot, ami észre sem vevődik, szóvá sem tevődik! Hisz olyan másféle, példázatos, csodás, lelkendező beszédek folynak mostanában az atyafiak közt, úgy el van telve lélekkel a férfiak mindje! Hacsak közéjük lehetne ülni többször őnekik is, meghallgatni, eszükbe venni mindeneket; sanyargatott, nehéz, tétova szívüket megíralni az istenes, szabadulásos igék kenetjével! Csakhogy mit eszen akkor a gyülekezet népe, ki vásárol fűszerszámot a konyhára, árusokkal alkudván, ki tisztálja felváltva gúnyájokat, hogy emberséggel állhassanak künn a népek között, a templomtornácban, hol sokan hallgatják és kérdezik őket az új tanítás felől? Főzni kell, mosni, varrni, fonni serényen, hiszen ezért vettek fel maguk közé asszonynépeket, nem egyébért! Ó, a fiatalja is csak ezzel adózik; keveset és szelíden szólanak nekiek, tisztes, csendes szóval feddik avagy dorgálják őket, sohasem illetik paráznás tekintettel, akárha csak húgok volna mindnyája – és evés idejére az asztalukhoz hívják őket! Lehet-é asszonyi állaton nagyobb tisztesség ezeknél?
Főzni, varrni, fonni – szolgálni nékiek, ahogy a szegény Jesunak szolgáltanak, mind az idegen asszonyok, noha egyetlen ujjal sem illetett soha egyet is közülök! Mégis mentek utána, elhagyták házukat, eladták marhájukat; Mária meg Zsuzsánna; Salomé, öreg létére, Verona s a magdalai két egytestvér, meg a többiek; követték és szolgáltak neki mindenütt tartományokon keresztül barangoltában! Igen, igen, mivelhogy egyikkel sem volt tisztátalanságban, nem kelletett őket elirigyelniök egymástól; ő pedig egyaránt vetett vala jó szót nekik néhanap, és mindegyikre pillantott egyszer-másszor az ő két kedves szemének tekintetével, amelytől felgerjedzett a szív, megmelegült a lélek. A világ végére is, tűzbe-vízbe készen voltak utána menni… jaj, a halálúton is – jaj, a sírba is ők tevék illatos gyolcsban… és egynémelye erősködik – a Lázár zavarodott lánytestvére leginkább, szegény —, hogy látták volna azután még jelenését itt, amott —, jaj, szegény, szegény Jesunak!
Szerették – hogy szerették mindenek az ő elsőszülöttjét! Igen, igen – mert jó volt, jámbor és könyörületes szívű, prófétáló gerjedelmű, és pártolta vala a szegényeket, az ügyefogyottakat, csonkabonkákat, világ árváit. Azokhoz húzott, véréből, sorsából valókhoz; azok igazát prédikálta – azért esküdtek fejére a hatalmasok! Féltek tőle, feddő szavai keménységétől; a nyomorultak oktalan hozsannáitól, a szeméből eredő bűbájhatalomtól, mely íralt, doktorozott, maga után húzott, vigasztalt, hitetett – ó, akármit, amit csak akart, el tudott hitetni velek!
Hisz ha csak egy kicsinyt vigyázott volna, ha csínján míveli, ha útfokból kiáll idejében! Nem lehet az, hogy azokat is meg ne tudta volna juhádztatni utóbb… az ő kedves szavával, az ő drágalátos szomorgó-szelíd mosolyú nézésével… ahogy őt, az anyját réges-régen, suhanc gyermek korában, amikor feddeni akarta néha a túlontúl álmodozásért, vándorló mesterek szaván csüggésért és hogy vélek vitába elegyedve magára hagyta őt, elözvegyültet – bitangul, őrizetlen a műhely rest legényeit. De ahogy mondotta volna már: “Fiam, én fiam, mért cselekeded ezt vélem?”… csak nézett ellenébe bús fényességű szemével; kezét kezébe téve, úgy haladt vele végig az úton, mint valami jegyes – s míg a házhoz értenek, csendesdeden, okosan szólalt: “Asszony, mi dolog ez? Nem tudod-e te, hogy ezt kell cselekednem?”
Ilyen volt, ilyen drága, gyengéd, eszes – be szánja is, hogy megdorgálta, dologra biztatta néha. Nem ment az mulatozni az ifjakkal, sem leányzókkal évődni a táncban; magáratartó, szüzes, kemény erkölcsű maradt vala mindétig. Csak éppen elszótalanodott nagyon idővel, ahogy testében emberedett, annál inkább; – magába vonuló lett, hasznot nem hajtó otthon; és egyszer csak szó nélkül eltűnt, a pusztaság magányába veszett, el sem is búcsúzván. Neheztelt ő akkor – hiszen elsőszülöttje volt, és férfimagzat, bizodalma a szegény özvegynek; – pusztult a műhely, a kis gazdaság idegenek kezén, s ő ott volt nehéz gondjával a többieknek. Rosszallta a szomszédság is, az atyafiak – későbben is, amikor már híres-nevesül jöve hazájába prófétálni – ezért fogadták neheztelőn.
Nagy időkig nem hallatott magáról akkor; hol járt, miben munkált, mint leve, hogy azután egyszer csak “mester”-nek szólították őt sok más, korosabb férfiak! Az anyja otthon fáradt, küszködve azalatt fogyatkozó erővel, búval, gonddal, szegényedőn – mosott, főzött, varrt, font a többire. Hány jaj, hány orsó telt, kövéredett így meg a fonál sűrűjével eldolgozott, kérges ujjai közt, egy életen át; hogy hervadt meg, hogy öregült el időtlenül testében, lelkében a napok és bajok sokasága alatt! Bizony, keveset volt érkezése éltében még ilyenre is – hogy csendesdeden üljön a tornácban, biztonsággal a holnapravaló felől! Be kevésszer is tűnődhetett így el, gondolkodván – voltakat, letteket eszében forgatván! Pedig valaha… valaha ő is másféle volt! Régen, messze kis szülőfalujában, anyja házánál kényén tartott, ékes virág volt ő – dolog nehezétől kímélt, zsoltáros, templomos hajadon —, látásos, merengő, az ég angyalival társalkodó álomban és imetten. És később, egyszer, méhében viselte már akkor azt – mostan emlékezik rá —, hogy ihletés fogta el, és próféciát mondott gerjedett szókkal. “Magasztalja az én lelkem az Urat! Az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon az őtet félőkön! A hatalmasokat levonja az ő székekből, és az alázatosakat felmagasztalja! Az éhezőket minden jókkal bétölti, és a gazdagokat üresen bocsátja! És magához fogadá Izráelt, az ő szolgáját”… Ilyen szókat zenge akkor elragadtatván, és akik hallják vala, álmélkodják és feljegyzik magoknak. – De talán… aztán nem sok időre mellyéből táplála kisdedet, és semmire nem gondolhata azonközben!… És jött a nehéz idő, esztendők mindenféle szorgossága, kicsiny, bajos dolgok – asszonyi nehézség, özvegyi bú, gond —, jaj, soha többet nem leve olyan órája!
De amikor hírét vette nagy idő múlva, hogy Jesu rabbóni lett, és prédikál túl a Jordánon, megdobbant szíve, és sokszor kérdezett felőle könnyhullatással vagy fellelkendezéssel mindeneket. És hogy mondották egyszer: – bejövend Kapernaumba; útnak eredt maga is némely atyjafiakkal, hogy látná és hallaná szülöttét. És odaért, és nem juthatott közelébe a sokaság miatt. Várt – de hiába. Beizent és azok mondták neki: “Mester, a te anyád és atyádfiai várakoznak!” “Kicsodák azok?” – felelte indulatos fennszóval, hogy megszakaszták beszédjét. Azután megenyhült nézéssel eltekintett felettük, és azt mondá kis idő múlva mélyebb hanggal: “Aki az én szómat hallgatja, az nékem atyámfia, néném és anyám!”
Beléfájdula akkor az asszony szívébe a keserű neheztelés, megemlékezett a vén prófétaasszony beszédére, Fánuel leányáéra, aki az Úr templomában lakott, és látta az, ő kisdedét felajánlása napján. “A te lelkedet is általhatja az éles tőr!” – rikácsolta szemébe az ifjú anyának. – “Sokaknak feltámasztására lett ez Izraélben!” – zengte a vén Simeon is a szokott jósigék felől kérdeztetvén a templomban. Jaj – hát ímé, minden hogy betölt rajta!
De hogy meg tudta engesztelni akkor egy néma kéznyújtással, egy szelíd tekintetével! – És mint kicsiny korában, kézen fogva mentek egy darabon a nép előtt, és ő el is kísérte Galileába akkor a többiekkel. De azután mégis elmaradt, megtért csendes lakába, szokott szomszédsága közé; elnehezült volt már az utak járásához – túlontúl zaklatta már elszokott elméjét a sok szárnyas ige, kiáltó, nagy erejű szózat. Néha ilyent kellett hogy gondoljon: “Mindenem, az én magzatom ő, ki tejem szítta, és ölemben játszódott! Honnét vett ez szívébe és szájába ilyeneket?” – Akkor megfélemedett, maga sem tudván, mitől; a nagy felmagasztaltatást félte; – nem rendes dolog az! Megtért hazájába, varrt és font övéire, amíg tehette; és riadozva – felérezve hallá a híreket, mikor húsvétolni feljött ide a templomhoz minden esztendőnként egyszer. Míg most, utolszor… jaj, rettenetekre jöve, kínok kínjára;… és hogy meg tudta élni, át is ment felette! Hogy fel tudott kelni másnapon – hogy eve is valamicskét Jánosnál estefelé —, ó, test nyomorú kénytelensége! – És napok jöttek, hetek és havak – ő most itt van vélük, hallja néha egy-egy szavát lelkendező híreknek az “úr” felkeltéről, megmutatkozásáról itt-ott azután… hallja egy-egy igéjét a csodás, ihletett, gerjedő beszédeknek, amik terjedeznek az ő nevével, az ő dicséretével – látja, mint gyarapodik a közösség, hogy jönnek mindegyre többen, tervelnek, készülnek valamihez, egymást biztatják. És egyre több ember, akire főzni kell, mosni, varrni, fonni!
Jó is, hogy szorgos a munka, hogy nincs érkezése örök siratásra! Hisz így is, ha megül egy helyben kicsinyig – az ő dermedett testét látja vérbe fagyottan, viaszmereven, csapzott haját a tüskével s a kín rándította arcot… Az ő szép, szép fia! Hogy ezt megengedte a Magasságban Lakozó!… Jaj, jaj, vétek az ő gondolata, vétek – hisz így kellett annak lenni, azt mondják mind itten – a jó, bölcs, tisztes emberek —, örömnek hirdetik az ő holtát, a nép váltságának az Úr előtt; – így mondják, és bizonnyal jobban is tudják ők – a férfiak —, mint egy szegény, elnehezült elméjű öreg asszony, akinek gondja ne is legyen e nagyságos dolgokra; – köze se legyen Izráellel, a világ minden nemzetségeivel, hittel, halállal, váltsággal új szövetséggel – mivelhogy asszony, asszony!
– Szülni, ha ők akarják és szűz lenni, mikor nékik úgy tetszik; – avagy parázna, ha őtőlük arra ítéltetett! Meg tudakolni, megigenleni és megcsodálni az ő beszédüket és művelkedeteiket! Megáldani őket, ha drága, kékséges áhított messziségek ellen indulnak, és epesztő várással lesni jöttöket az ajtóküszöb előtt! Betegen is felkelni, elébük sietni, szolgálni – mosni, főzni, fonni a világ apostolaira, és mint jó eb a morzsát – úgy lesni el nagy néha egy-egy szilánk igéjét minden tanításnak, minden jó hírnek, mi felülről jövend! De szeretni – mindenkor és mindennel csak őket szeretni, a világ végezetéig, ámen!
Mirjam kezéből kiesett az orsó, barázdált, fonnyadt arcát, szép, bús, sötétlő szemeit felemelte az Úr egének kéksége felé, és érezte, hogy a szíve felrepes, mint réges-rég – mint amikor áldott magzatját hordozta alatta. Próféciát mondott, íme, megint!
Telítni az apró, cserregő orsókat rendre! De ha egyszer örökre elnehezül a kéz – elhívottak-é ők is az Úr asztalához, meglátandják-e a fiakat az ő jobbján, ahogy az okos Salomé kérdette egyszer? Ó… milyen szívesen szolgálná megint Jesut, a Világ Világossága közepett! – Ha megláthatná egyszer, mint a magdalai leány – de nem itten már, hanem túl, az Atya házában —, ha majd elébejönne kedves-szomorgós mosolyával, kezét megfogná, és úgy mennének, mint két jegyes az Ég ösvényein, boldog mezők, fűszerszámos kertek között!…
A zsöllyeszék támasztójának hanyatlott a gyászkendős fej… a kérges, fáradt kezek lehulltak… elszunnyadott Mirjam, az ember fiának anyja. Méhecske döng körüle a csendben, Isten bogárkája – kismadár röppenik az olajbogyó bokrán… az ég napja rávillant egy kései, vörhenyes sugárt; – az őszes gyér hajzat, a sötét fátyolkeszkenő fölött megragyog a gloriola…
1913