A kamarás elkáprázva, mélységes, egyre növekvő megindulással nyelte a neki annyira új kinyilatkoztatást. E tetszetős érvek, összecsiszolt és egymáshoz válogatott okok, elrendezett és kiélezett mondatok szövevénye mint megtámadhatatlan és tökéletes rendszer tűnt fel előtte; tetszetős, kerekded, maradék nélkül való és mindenre kiterjedő, mégis egyszerű, naiv és kielégítő rendszer, óhajtott és kedvező igazság: a Világ Vigasza. Lelkesülten, szinte bódultan fogadta be szomjas elméje e szép igazságok és kellemetes magyarázatok láncolatát; minden oly valószínűnek és boldogítón természetesnek tetszett előtte. Ó, maholnap minden nemzetek és valamennyi ember szíve így fog megnyílni, mint most az övé, s mindenki olyan fölmagasztosult lesz, mint ő maga e percben! És mi kell hozzá, hogy nyilvánítottan is az új Út vándora legyen ő is, a szentek egyezségének boldog részese? Valami formaiság, igen, mely az ő önkéntes beleegyezését jelenti, szabad hitvallást a láthatatlanul sugalmazó Lélek előtt, kinek csodáját magán érezte ma. Tele volt vággyal, buzgalommal és szeretettel.
S amint így mentek, egyszerre enyhítő szellőcske frissesége érintette – alig lehelve – homlokukat, és megmozgatta hajuk fürtjeit. Mögöttük sürgőbb mozgás támadt, a fáradt állatok megiramodtak maguktól, s a szolgák megkönnyebbült, örvendő sóhaja szállt utánuk. A két ember felpillantott, s az útfordulónál lankás, mélyülő térség ölén egy tó ragyogó színe tükröződött előttük ezüstös mozdulatlanságban… A kamarás megilletődve tette keresztbe mellén karjait. – Imhol a víz! – mondta szinte ujjongva. – Mi gátolhat, hogy megkereszteltessem?
– Ha teljes szívből hiszesz – meglehet!
– Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten fia!…
Oly könnyű volt neki a hit ebben a percben! Nem volt kemény parancs még, szócsavaró kicsinykedés, sem véres csatatere emberi indulatnak, sem a “vagy-vagy” nehéz, kétélű pallosa. A szív emelkedett hangulata volt s a kedvező alkalom ihletése; nem kötelezett semmire, nem kívánt áldozatot, lemondást vagy tusát. Néhány feledhetetlen óra megpecsételéseül tűnt fel a különös – bár nem szokatlan – keleties mosakodási szertartás, az együttérzés ünnepies és emelő kifejezése volt szinte, eleven és jelentékeny élmény, friss úti emlék, melynek mindig nyoma marad a lélekben. A forróság égető volt, veríték és por fedte az eltikkadt testeket, a habok locsogó harmata enyhületes volt, mint a megtisztulás, irgalom és szeretet igéi, melyeket most jelképien kísért.
…Leszállának mind a ketten a vízbe, Filep és a kamarás, és megkeresztelé őt.
Kijövén pedig elbúcsúztak. Soha többé nem látta a diakónus arcát a kamarás. De egyszer a Gázába vezető úton találkozott vele Jeruzsálemből jövet és… “folytatá az ő útját örömmel”.
1912
Egy nyájas otthon
Regénytöredék
Szeptember délutáni nap fénye pihent az életen, s az élet lusta, álmatag csurgással folyt el alatta; sűrűn és nyúlósan, mint az olvadt méz, már-már csömörös békességben; ásító-mosolygó, kisvárosi, aranyos őszi csend! Szélcsend; minden állt mozdulatlan; a kertekben a georginák, a Fő utca boltjai előtt a vászonernyők s a szagok a levegőben a boltok előtt. Az arra menő húnyt szemmel megösmerhette volna Triller cukrászét, kissé pörkölt vajszagáról, Rubleczki bodegájában a pállott sajtokat s a finom, női posztók új, üde illatait eggyel odébb, hol Steinfeld bácsi, a kis igyekvő kövér, már kirakta molyhos, puha, hervatag színű végek fölé a nagybetűs cédulákat: “ŐSZI ÚJDONSÁG! PÁRIZSI DIVAT!” – mert azon a héten érkeztek neki Brünnből.
A könyvesbolt táján firneiszos olajfesték szaga sejlett; csakugyan festett kép volt ott a kirakatban. Nagy, félméteres vászon – fölötte tarka plakát, hogy “jön-jön!” a pesti modern művészek kiállítása, a “plen air-istáké”, így írta a helyi újság, s a megyeház termét már készítik. – Bronzsárga tarlót ábrázolt ez a festmény, vörhenyes, alkonyati fényben; középütt női akt hevert a sárga földön; meleg, fakórozsda színű folt; a rézsút sugarak megtörtek egy hevesen feldomboruló csípőn, rőt szőke haja hullámain, az élesen rajzolt lapockán; a töméntelen és sokféle sárgaság egymásba ömölt, tombolt, és lila árnyékokat lihegett. “Tanulmány – Grünwaldtól” – ez volt alá írva. Az emberek megálltak egy percre, megnézték, hallgattak és továbbmentek. Hm… Pestről jön, és “modern”-nek van kiírva, és sokan azt állítják, hogy tetszik nekik, hm… lehet, hogy maholnap divat lesz dicsérni.
De a három öregúr megállt előtte; sok helyt megálltak így, szőlőből jövet, hogy pihenjenek. Az egyik botot viselt, kissé hajlott háttal járt, néha asztmásan nyögdécselt, de arca nagy volt és piros. A másik kicsiny, kemény úriember, öblös orrhanggal (mint egy kis náthás harangé), apró, élénk, behízott szemei voltak, két kezét szerette a zsebben tartani, s ettől még köpcösebbnek látszott. A harmadik sovány, okos arcú pap volt, lila szín övvel a reverendáján és kereszttel a nyakában. Az, amelyik botra támaszkodott, mutatóujján a nagy pecsétgyűrűvel megbökdöste a kirakat üvegjét.
– Nna!… Hát itt van, nézzétek meg ezt! Hát magyarázzátok meg nekem, kérlek! Mi ez?
– Ez kép… Azaz hogy: az akarna lenni! – dünnyögte a kis zsebre dugott kezű, bal szemmel a papra pislogott. Így “se nem ide – se nem oda” szokott vélekedni, más szóval: bölcsen; a lutheránus egyház itteni püspöke volt. Az apátplébános hallgatott, ráncos száját még jobban összehúzta; nem volt elvakult, bigott ember, inkább józan és mértékletes; a meztelen személy a képen végre is hason feküdt, oly kevés látszhatott… De öreg barátjuk nem hagyta, a nyugalmazott törvényszéki elnök, akit Simkó bácsinak vagy a “vén Simkó Józsinak” ösmertek itt mindenek. Sután, ingerülten verdeste az üveget, kurtákat lélegzett, a pirossága kékes, szederjes hamvat kapott.
– Mi ez, mit akar? Hát van ennek valami értelme, azt kérdem tőletek! Mit ábrázol ez? Egy nő, ha jól látom, az fekszik itten ruhátalan; de hát miért? Mi történt szegénnyel: kirabolták, elvették a ruháját, megölték? Halott-é vagy eleven? Vérnyomot nem látni rajta; se seb, se kék folt a testén; mi baja hát? “Tanulmány!” Jó, jó, értem. Tanulni akart a festő úr, mikor ezt csinálta; de hát akkor minek akasztja ide, hogy én megvegyem? Ötszáz forintokért, hehe; két hold szőlőnek az ára! Vagy hogy én tanuljak rajta, ha nézegetem? De ezzel én már nem sokra megyek, hehe, meg hát ennél takarosabb fejércselédet is láttunk már, Antikám, igaz-é? Mi? Akit inkább érdemes pucérra vetkőztetni.
A püspök halkan hötyögött; a pap kissé fanyar mosollyal vonta el az ajkát.
– De tréfán kívül; hát valami értelmének mégis kell lenni, ha már kép! Üldözték tán ezt a szerencsétlent, és úgy hányt le magáról mindent; tán megtébolyodott, maga se tudja, mit csinál, vannak ilyen esetek! De valami kis maradék ruhaneműt mégis odafesthetett volna rá mutatóba, vagy nem bánom, írja alá az értelmét; legalább el tudjam gondolni… Hisz a régiek is festettek vértanúkat ruha nélkül, vagy a mitológiából való jeleneteket, istenasszonyt, viadort. De így? “Modernek” – azt mondja; – “egyéniség” – azt mondja; de én (nem tudom, én vagyok-é olyan buta, hehe!), én ebből egy kukkot se értek. Hát te érted, papom? Hát te, Antikám?
– Hiábavalóság! – legyintett a plébános mereven ellógatva két idegbéna ujját; és tovább indult lassú, hosszú lépteivel; a püspök nyájas feszességgel lépdelt az oldalán. Ám Simkó elnök nem hagyta abba. Marokra fogta a botja ezüstkampóját, hadonászott vele; hangosan beszélt, heves folyamatossággal, mint akiben rég motoz mindenféle, noha a lényegest odázza, kerülgeti… Vagy tán az a két pohárka borkóstolás okozta ma odakinn, egy öreg hordóból, egy tízesztendős bakatorból, amivel a nagy érmet megnyerte?
– Nem, nem olyan ártatlan ez a dolog, ahogy gondoljátok: egy rossz pingálmány és megvan! De nemcsak ennyi! Felőlem fösthetnek, ahogy akarnak, neked se árt meg, a harmadikunk is csak neveti, de a gyenge fiatalságnak a fejébe száll. Tudja az Isten, mit képzelnek; hogy valami komplott, valami titkos szövetkezés van köztök és az ilyen “modern” bolondériák közt. Azt hiszik, van valami, amit csak ők érthetnek, mintha a régi embernek rosszabb feje volna. Pedig csupa felületesség, kérlek, amit a maiak tudnak; rossz az oskolájok! Kérlek alássan, a nagyobbik lányunokámat, Annuskát gimnáziumba járatta az elhalt anyja (nyugodjék), én ugyan ellene voltam; de hát mit tehettem messziről? Szóval érettségit tett, mihelyt szabad volt, mihelyt az a szélházi Wlassits megengedte ezt a természetellenes divatot. Kitűnő bizonyítványt adtak neki; hát kérlek, próbáltam egzaminálni kicsit még azon a nyáron, most múlt három esztendeje, mert épp itt volt vakáción. Kérdeztem vagy tíz-tizenöt históriai évszámot; hát kérlek alássan, kilencnél többre nem tudott megfelelni nekem! – Az a sok hűhó, sok könyv, ilyen tan, olyan tan, de alapos ösmeretről szó sincsen! Ahelyett megtanulnak egypár ilyen bolond új szót: “egyéniség” – azt mondja; “hangulat” – azt mondja. Egyéniség! Tíz esztendős se volt, mikor már magyarázni kezdte nekem, az öreg nagyapjának, feleselt, mint egy kis pulyka; itt volt akkor is pár hétre vendégnek. Ma már nem olyan nyelves, persze – már nagy leány, inkább nagyon is szótalan köztünk…
– Igen kitűnő fiatal hölgynek mondják, dicsérgetik mindenütt, Józsikám! – biztatta gyöngéden a püspök. – Úgy hallom, a zenében is kiképezte magát, zongorajátékban, és ennek hasznát is veszi.
– Az még hagyján, hagyján! Bár azért nem kellene neki futkosni, házakhoz menni, zsidó családokhoz; kérlek – ha már itt van, el tudnám látni őt is a szegénységemből egy kis ruhával, mivel; de nem lehet vele beszélni. Szabadelvű!… Az anyja, szegény (nyugodjon), elhibázott alapra fektette a nevelését; ezen most már nem lehet segíteni. Nem akarok arról se rosszat mondani holta után, de mindenki tudja, hogy nem volt kedvem szerinti a szegény boldogult fiam házassága, még az esküvőjére se mentem volt el. Fantaszta nő volt az leánykorában is; folyton regényt olvasott, és azt mondják, titokban írt is és hogy névtelenül ki is jöttek volna… Az ilyenekkel felhagyott később, az igaz, de túlzott, fantaszta kedély maradt mindig, a valódi életre nem alkalmas. Hiszen ha más nő áll a fiam oldala mellett, szerezhettek volna valamit nyolc évi házasság alatt, nem kellett volna ennek a két árvának koldusszegényen az én nyakamra maradni. De így… csak az én terhem bizony ez is… hiába!
– Te nagyon is szépen viselted magad, barátom, azt meg kell adni! – bólintott a plébános, és fölemelte furcsán kimeredt, béna mutató— és kisujját. – Szinte túlságos áldozatkészséggel magadra vettél mindent.
– Előbb a kisebbik lányt, mindjárt az apjuk, a szegény fiam halála után; gondoltam: a nagyobb terhet leveszem így az özvegy nyakáról, a másik gyerekkel csak elboldogul valahogy; kapott egypár ezer forintot életbiztosításból, fiatal is volt még, férjhez mehetett volna valakihez becsületesen… A kis Edit hát a mi lányunk lett, a mi felfogásunk szerint neveltük, szeretetben, engedelmességben; megtanult mindent, amit egy nőnek a ház körül tudni kell, hogy jó feleség válhasson belőle.
– Bizony! Úgy van! – ingatta baráti készséggel hosszú, sovány nyakát a pap. – Edit a mi leánykánk! Még most is látom kis fehér elsőáldozó ruhácskájában, kapcsos imakönyv a kezében, haja szépen, simán lebocsátva. Le is fényképezték úgy, ugye a többi zárdába járó növendékkel… de hogy el is telnek az évek! Ma már bálozó nagy leány.
– Nagy leány, nagy gond bizony! És most itt van a másik is; egyszerre két nagy leány, kettős gond egy háznál. Ki tudja, mit rendel az Isten, szegény leánynak ma nehéz a sora; a mai házasulandók csak vagyonra néznek. Mi már öregek vagyunk, ma élünk, holnap halunk, ami kevesünk van, annyifelé szétoszlik majd… bizony, kézben szeretnők tudni a kis Editünk sorsát, mert úgy szeretjük, mintha gyermekünk volna, nemcsak unokánk. Már idestova húsz esztendőske ő is, bizony! És ilyenkor minden apróságra vigyázni kell; a feleségem, Antóniám, azt szokta mondani: egy eladó lány jó hírének a szellő is megárthat. Példának okáért itt van a nagyobbik!… Lajos fiam tegnap felháborodva jött haza; “az a volt színészné”, így emlegették valami társaságban! Azért, mert az a szerencsétlen anyja olyan képtelen gondolatra vetemedett, hogy a gimnázium után, kérlek, beíratta Pesten a színésziskolába. Kitalálta, hogy “tehetség”, vagy valami efféle; ebédkosztot akart adni fiatalembereknek, hogy majd abból kitaníttatja, mert hozzám ebben már nem mert folyamodni, meg se írta. De félesztendőre rá meghalt (majd azt nem mondtam: szerencsére), és ki tudja, nem jobb-é így a gyerekeinek. Anna sohase volt színészné, azt én mondom, egy percig sem! Sőt, meg kell adni, ebben zúgolódás nélkül szót fogadott, hogy azt a pályát abbahagyja; úgy látom, neki se volt nagy kedve hozzá. Hiszen minden jól volna, kérlek alássan, nekem csak olyan unokám egyik, mint a másik; amíg egy darab kenyerem van, a szegény fiam árváinak is jut. De kérlek, nagy dolog ez a különös irányú nevelés! Már kis csitri lány korában azt mondta: “Én önálló leszek! Független leszek! Nekem egy lump férfi sem parancsol majd, engem nem kell eltartani, magamat fogom tartani!” Ilyeneket vert belé az anyja: hogy csak elhűltünk a hallatán! Hát lehet egy nő független, kérlek? Most már nem hangoztatja az ilyesmit, de úgy tesz, mintha aszerint akarna élni. A modora, ahogy a fiatalemberekkel beszél…
– Nono, azért komoly helytelenséget a te házadban, Józsim, tudom, hogy senki sem követ el! – trombitálta szószéki hangsúllyal a kis püspök.
– Nem is az… ments Isten, még csak az kéne! De az egész világfelfogása kérlek; bajos hajlítani egy gyereket már ilyen korban, kivált mikor nem is bizalmas irántunk. Elhúzódik magába, gubbaszt, “gondolkodik”, mikor terítni, törülgetni, ház körül sürögni volna célszerűbb. Jó, a zongorázás, az szép dolog, az általános műveltséghez tartozó; bár ő, azt mondja, inkább csak “kenyérkereset”-nek nézi, nem is passziója igazában. Hanem itt van a festészet például! Egy szép, régi oltárképre csak az ajkát biggyeszti, a nagy Munkácsyt “unja”; – a “Honfoglalás” másolatát olajban meghozattam a millenniumkor, rá se tud nézni; az ilyen “modern” mázolások tetszenek neki. Képes felutazni Budapestre, ha egy-egy effajta kiállítás van ott. Nem tilthatom meg neki, mert az anyai rokonai odafenn vannak, hozzájok száll, és hát a maga keresményéből teszi, de mégis, kérlek, csak úgy felutazgatni egy leánynak, egyedül! Ments Isten, miket gondolhatnak az emberek; nem azt mondták a Barcza lányról is, mikor felment postát tanulni, hogy “baj van!”, szülni megyen… uram, őrizz! És a húgának, Editkének a jó hírére is milyen árnyékot vethet akármi kósza beszéd. Azt nem neveltük “kenyérkeresetre” – a legjobb pálya egy jó férj, azt szokta mondani a feleségem; – szerény, vallásos házileánynak neveltük; de ki tudja, ha ezt a példát látja, nem fogja-é ő is megkívánni ezt az ördögadta “függetlenséget?” Ragad az ilyen métely!
– Á, á! Nagyítod te a bajt, Józsikám! – nyugtatta Vilczek Antal, a tapintatos egyházfő, és apró kék szemében felcsillant az öreguras kíváncsi pletykaszomj. – Különben is úgy vélem, nem soká lesz ilyen gondod; az árvaszéki ülnök, a fiatal Kovács már biztos, azt mondják. Tán gratulálhatunk is, mi?
– Á, kérlek, tudja Isten, tudja Isten! Harmadik éve, hogy mindig a kislány körül van. Mióta az első bálra elvittük, minden alkalommal kitünteti, legalább azt mondják otthon az asszonyok; második négyes, virág, miegyéb… én persze nem értek már az ilyenhez. Sokszori vendégünk, én szeretem is, becsülöm; derék, szerény, szorgalmatos fiatalember, boldog volnék, ha ilyenre bízhatnám az unokám; de ki számíthat egy ifjú emberre manapság, kérlek? Jár a lányos házhoz, táncol, beszél, de az ember nem tudja, mi van a füle megett? A vagyont nézik ma mind (bár ez nem olyanféle, mondom), de általában; ki becsüli meg a házias, szerény, tisztes női jellemet? És ha a mostani házasságokat nézzük, a sok könnyelmű, adósságcsináló férjet, hm… nekem is van egy vőm; ej, sokszor mondjuk a feleségemmel, tán nem is baj, hogy az idősebb lányunkat, Rózánkat nem adtuk férjhez. (Pedig volt kérője, de mennyi!) Így istápja öregségünknek, hasznosítja magát a háztartásban, és anya helyett anyja volt Editkénknek; azt lehet mondani: ő nevelte.
– Kitűnő hölgy, azt mindenki mondja; csak elösmerőt hall róla az ember az egész városban! – toldotta a pap kenetes hangon.
– Hát igen, Isten őrizz is, hogy másképp volna! Az otthonomat meg tudtam őrizni eddig is minden szennyfolttól, rossz nyelvek ártalmától. Nincs is az embernek máma egyebe, mint ez: a békés, nyájas családi otthon! Ez a világ úgyis kezd már megbolondulni, tévúton halad már; nincs a mai ifjúságban komoly tartalom, semmiféle nemes idealizmus, tisztelet! Kérlek, itt volt most a millennium, látták, megérték ezt a nagy időt; hogy ez az ország mégis hát megmutatta, ugye, fényesen bebizonyította, hogy minden bajok és ribilliók után jó útra vezették, akik vezették; hogy meg tud állni, épülni, fejlődni a mostani, bölcs alkotmányban, okos és jó törvények alatt; és a magyarság folyton gyarapszik, erősödik. Mennyi nagy embert mutathattunk fel azóta, hatvanhét óta, ugye, akik nyugodtan dolgozhattak itt a… a nemzeti csinosodásnak szép művén. Na, és azt hiszitek, nincsenek máris izgága elemek, akik ezt a szép rendet és országos harmóniát nem szánnák kikezdeni? Elégületlenek… stréber zsidókölykek ott az újságoknál! Ha még csak a negyvennyolcas bolondságokat hallaná az ember; hagyján! Balga álmok, de sose árt, ha egy lelkes és fantaszta kisebbség szónokol róluk, egy-két újság hangoztatja, kérlek; a hatalom fékentartására; Deák Ferencnek is ez volt a véleménye. De az már csak szörnyűség, kérlek, hogy némely zugújság micsoda hallatlan tévtanokat kezd pengetni az “egész mai államrendszer” ellen (azt mondja), a “jogfosztott rétegek érdekében” – hát mi az, kik azok? Csak nem akarnak pusztákban élni vagy barlangokban, mint a vadak? A szegény, derék, jámbor tótocskákat próbálják a magyarság ellen izgatni, hát nem hallatlan? A nyáron egynéhány helyen elérték, hogy “sztrájkoltak” (azt mondja), a felfogadott, szerződött aratók megtagadták az engedelmességet. Nem ízlett a munka, inkább lehevertek, szuci-lustálkodni a jó hűvösön, míg a csendőrök szét nem zavarták. De statárium kellene ide, statárium, erős kéz! Így veszélyeztetni a közérdeket, az ország kenyerit! Azt kérdem minap a mázolólegénytől (mert a kisszobát pingáltattuk újra): “Na, atyafi, hát maga is voksot akar?” Elröhögi magát: “Azt se tudom én, nagyságos uram, hogy mi a’! Csak legyen meg a napi egyforinthúszkrajcárom, meleg ételem, vasárnap ekkis bor, bánja a fene a többit!” – De persze, az újságcsinálók jobban tudják! Meg is mondtam én azt, mikor a recepciót megcsinálták, le is írtam, hogy így lesz; minden jóslatom teljesült. Kellett nekünk szabadjára eresztenünk a zsidókat, nyakunkra kapatni; itt van ni! Anna unokám járat egy ilyen heti újságot; megdöbbentem a minap, mikor belenéztem. Arany Jánosról csak úgy kicsinyelve, mellőzőn diskurálnak, kritizálgatják itt-ott a Madách Ember tragédiájá-t “unalmas és nagyképű tákolmány”-nak nevezi benne valamelyik kölyökfirkász. És hat, kérlek, az emberekre az ilyesmi! Az a fiatal mérnök, akit most helyeztek ide az Államépítészetihez, valami Tarcza nevű… arról jut most eszembe… múlt este nálunk voltak néhányan fiatalok, s ez Anna unokámmal tárgyalta, hm, ezeket a dolgokat; arra figyelek oda, hogy Vas Gerebent kacagják. Jó, jó, nem bánom, de hát… éppenséggel kinevetni egy olyan régi, tisztes és kellemetes írót; én nem gondolom magam éppen ostoba embernek, de én ma is szívesen olvasgatom üres óráimban. Különösnek találom egy ilyen ifjonctól, kérlek; most kerül ide, azt se tudjuk, ki-fia, bornya, és nem tudja megtisztelni az ősz hajú embert; egy “urambátyám” vagy elnökurazás ki nem jönne a száján; azt mondja nekem egész ridegen: Simkó úr. Hol nőtt fel az ilyen? Nem azért mondom, de ez is a mai szellem hatása. Pedig bizony tanulhatnának még valamit az ilyen nyeglék… majd megtudják, ha egy élet gondja, tapasztalása lesz a hátok megett. Ejhaj!… Nna! Hiszen én már itt is vagyok az utcánknál.
– Hívságos dolgok biz ezek, Józsim! De miért is zaklassuk fel értük a nyugalmunkat? – legyintett papos fölénnyel Moravcsik plébános, és odanyújtotta sovány, nagycsontú kezét.
– Ez az! Ezt vallom én is! – toldotta nagy buzgón a püspök. – A szőlő jól mutatkozik, szép hosszú, napos ősz lesz; jó bor, jó egészség, ez a fő! Mikor látjuk egymást?
– Á, igen, a tarokkpartink! Hozzám gyertek, vásárnap, rajtam a sor. Most sietek; énrám sokan várnak a vacsorával; ég veletek, édes jó barátaim!
– Mi lelte máma a vén Józsit? – kérdezte Vilczek püspök halkan, ravaszkás pislogással; alighogy befordult.
– Kissé beszédesebb volt ma a szokottnál! – óvatoskodott a pap. – Túlontúl foglalkoztatják szegényt ezek a kicsinyes, családi bajok.
– Valóban! Feltárja a legbizalmasabb dolgokat… No, de hiszen az életkor rovására írandók ezek a gyöngéi! Hatvankilenc év! Mind a kettőnknél jó pár esztendővel idősebb, és mindig sok gonddal; bajjal élt.
– Ez az, kérem! Ez az! És még ma is küszködik, erőlködik. Most is valami tanulmányt vagy mit akar szerkeszteni és beküldeni a földművelésügyi kormánynak arról, hogy a mi tőkemetszési rendszerünk előnyösebb egy bizonyos amerikai módnál… ha ugyan jól mondom; méltóságod ezt, mint szintén szőlősgazda, jobban érti.
– Hát főtisztelendőségednek is említette? Mutatta is?… Fel is olvasta? Hehehe, többször is, ugyebár? S rám mint szent titkot bízta… szegény öreg Józsi! Hát amire ő olyan büszke, kérem, az köztudomású, minden paraszt vincellér mosolyogna rajta… És mennyi gyötrődést okoz neki a stílus, hogy keresi a kifejezéseket, s néha ugyanazt a szót háromszor alkalmazza… nem vette észre főtisztelendőséged? Igazán, baráti kötelességünk volna rávenni, hogy hagyja már az ilyesmit, pihenjen inkább, ápolja a fogyaték egészséget.
– Hiába volna; ilyenekben szörnyű csökönyös! Korához képest kissé túl hamar gyöngül a judíciuma… hogy is mondjam? Az ítéletek mérlegelése… És az a két év előtti, millenniumi kitüntetés, érem meg borászati díszoklevél; attól kapott ő, hogy úgymondjam… vérszemet.
– Száznyolcvanan nyerték el az országban; úgyszólván minden kiállítónak juttattak valamit. Énnekem, igazat szólva, nem volt kedvem ilyen vakparádékhoz…
– De milyen boldog volt, emlékszik méltóságod? Mikor gratulálni mentünk, csak úgy sugárzott a büszkeségtől az egész család. És a mi Józsink nagyon kedveli az ilyes szituációt: ahogy ott ül, mint egy ószövetségi pátriárka, háza népétől körülvetten…
– No, – de baj is van ám akkora családi pereputtyal; gond, vesződség elegendő! Mert nézzük csak; kérem: egy leánya nem ment férjhez, már negyvenbe járós; a másik is, mondják, nem él valami jól a férjével. Egy derék fia korán elhalt; egy, aki Kalocsán él, épp mostanában válik a feleségétől. Lajos, az jóravaló ifjú, nem mondom, de kissé lassan halad; harminchárom éves, s még csak aljegyző a megyénél. A házasságtól aligha el nem késett, oly szekér után futott, amelyik fel nem vette; s most, úgy beszélik, férjes asszony tartja lekötve. No, és most egyszerre két lányunoka; s az idősebbik, hm, valóban… Pestről került ide, hol oly szabad érintkezésnek van divatja a kétnemű ifjúság közt… No, természetesen, csak a társalkodás fesztelenebb formáit gondolom.
– Természetesen! És a világ szája néha oly oktalanul jár, oly hazug rágalmakra képes… Hanem a mi öreg Józsinkra visszatérve; valaha de nagyeszű ember volt ez, kérem! Kitűnő, híres memória! Azt beszélik róla, hogy könyv nélkül tudta az egész Törvénytárat meg a Corpus jurist; tréfából még visszafelé is, ha akarta; sőt latinul még ma is elég jól beszél. Deák Ferenc, a haza bölcse is néhány levelére méltatta egy időben.
– És csakugyan igaz ebből valami?
– Hogyne! Bizonyos jogászi ügy, törvénytervezet vagy efféle volt szóban, melyet az öreg bírálgatni próbált, s az a nagy ember nem röstellte magánlevélben felvilágosítani; igen barátságos fidélis hangnemben; – egy ilyen sárgult manuskriptumot nekem magamnak is mutatott Józsink. Ő ismét felelt, és így váltottak két-három levelet ösmeretlenül.
– Ös-me-retlenül? Hahá! Csakhogy a mi kedves öregünk elhallgatja ezt a körülményt! Nekem így említette: “Az én régi, kitűnő barátom, Deák.” S hogy ez-s-az volt a szavajárása, ilyen csizmát viselt, amolyan dohányt szítt; nincs hét, hogy fel ne hozza. Akárcsak ezt a cikksorozatot vagy micsodát, melyet még fiatal fővel írt, állítólag ő maga… a zsidók recepciója ellen; s valamely akkori, pesti újságban ki is jöttek volna. Erre a legbüszkébb ma is! Hisz szó, ami szó, mindent megjósolt benne, de biz’ azokat nem volt valami nehéz megjósolni. Én akkoriban mint kezdő, fiatal segédlelkész Gyöngyösön…
– No hiszen, azért tagadhatatlanok a mi Simkó barátunk érdemei mint polgárnak, mint köztisztviselőnek, ki negyvenévi szolgálatra tekinthet vissza. Öt gyermeket fölnevelt, még az unokákról is ő gondoskodik, és ezenközben képes volt kis vagyont szerezni, hogy valamit hátrahagyjon majd az övéinek, csinos házat, szőlőket.
– De mi az, kérem szépen, mikor hatfelé oszol majd, mihelyt az öreg behunyja szemét? Hetedik a feleség, mert a haszonélvezet életfogytig az övé. Pedig bizony nagy küszködéssel szerzett annyicskát is szegény feje, mert az asszony, Antónia őnagysága sose tudott bánni a pénzzel. Így Józsink még a karrierjéből is veszített, jó későn lett elnök, hosszú évekig csupán címzetes, úgyszólván csak a nyugdíjazása előtt érte el, mikor már fiatalabbak jóval megelőzték… Mert szemet szúrt, kérem, hogy tisztviselői pályán, nagy családdal valaki még vagyont is szerez…
– Lám, a rossz, irigy nyelvek rágalma! Pedig a karaktere hozzáférhetetlen volt mindig, ebben biztos vagyok.
– Ó, ó! Hótiszta! Mocsoktalan! Hát lehetne egyébként barátunk?… Dolgozott, küzdött, legszorgalmasabb volt az egész törvényszéknél; hazavitte az aktákat, éjszaka is, még betegen, ágyban nyögve is a pöriratokon studírozott; szabad óráiban meg kertjét, szőllejét gondozta. Csak a vádlottak meg védőügyvédek reszkettek tőle, mert nem volt nála szigorúbb bíró; utolsó betűig tudta a törvényt, s vaskeménységgel alkalmazta.
– Hm!… Úgy hát a túlzott munka, a lelki erőfeszítés okozta nála, hogy olyan… olyan esett már a korához képest. Utolsó időben aggaszt valósággal, oly rohamosan vénül, megy lefelé. Nem találja méltóságod is? Nem szeretem azokat a gyors színváltozásokat az arcon! Súlyos asztmája van évek óta, s minap a fia, Lajos, érelmeszesedést is emlegetett, az pedig nagy baj, úgy tudom. Egy kis meghűlés az ilyennek, valami katharus és… Uram őrizz; az ember igazán ilyenkor látja: nem lehet a Gondviselésnek elég hálás, hogy jó egészséggel ajándékozza meg… Kérem, találkozom szegénnyel tegnapelőtt itt a Fő utcán, a szőlők felé indult; mellette a cselédleány kosárral. “Mit hoztok; Józsim? – kérdem. – Csak nem érik már a csemegeszőlő?” – “Nem az! – azt mondja szegény. – Hanem látod, nem merek már magam kimenni, mint hajdanában, a szőlők közé. A vincellérem, ki tudja, merre bújkál és ha hirtelen rosszul lennék – (ezt mondja) —, hiába, öreg vagyok, valami ájulás vagy ilyes rám jöhet hirtelen; legalább legyen közelbe segítség.”
– He-he-hen! Mindig így adja a jámborat főtisztelendőséged előtt! Nagyon takaros fruska az a kis cselédlyány, és nemigen több tizenöt esztendősnél! Ugyan miben tudhat az segíteni, kérdem főtisztelendőségedet?
– Méltóságod megint csak hamiskodik, hm! No de itt elválnak utaink; itt van már az én csendes tanyám.
– Bizony, mindjárt én is hazaérek az én magános özvegyi lakomba. Haj-haj, bizúgy!… de azért a szép családi életnek is megvan, lám, a maga nyűge-baja. Na, nyugodalmas jó éjszakát kívánok főtisztelendőségednek.
– Magamat ajánlom, méltóságos uram!
Így váltak el az alkonyatban a parókia előtt, buzgó nyájasságok közt, de kissé habozva… mintha mindegyik szeretett volna még mondani valamit; nyilván kimagyarázni, hogy azért mégis – azonban – dacára —, mindazonáltal… hű és őszinte, régi barátságukban tartják Simkó elnök urat, kit ma vigyázva, kenetes szólamok közt – jóízűn megszapultak… A pap… hisz ő jóformán csak intonált; ő nem volt “szintén szőlősgazda” – millenniumkor ki nem tüntetett… De igazán – mindez éppen nem rosszakaratból történt! Csak mert épp kellett valami közös beszédtárgy, ha így két utcahosszig egymásra maradtak a közös kapocs, a harmadik öreg bajtárs nélkül. Mert valami kis feszengés mégis volt az érintkezésükben; csak nem beszélhettek a miséről, az úrvacsoráról s az átlényegülés tanáról. Sőt: mind a ketten büszkék voltak rá, hogy noha kötelességtudó és hithű pásztorok – mégsem bigott, hanem világravaló, joviális papoknak tartják őket, kik jó példával ápolják a felekezeti békét e békés hazában. S míg így egymás mellett ballagtak, nyájas tartózkodással titulálgatva egymást, az arra menők dicsérve suttogják mögöttük: “Derék dolog! Tizenöt éve egy tarokk-kompániában! Csak ott papok, ahol kell: az oltár előtt.” —
…De azért jobb lett volna ma is inkább a zsidókat szidni!
– Róza!… Rózám!… Rózuská-ám!
– Tessék, anyukám, hallom már! Jaj, ez rettenetes! Nincsen egy percnyi békesség!
A Simkó ház kiskertjében, a georginák közt – a szőlős lugasban, a mély karosszékben csücsült az öregasszony, és kiáltozott. A német regényét már betette, nem látta olvasni, alkonyodott. Elhízott, nehéz testével, köszvényes lábaival nemigen akaródzott felkelni, mozogni; de épp ez a kötöttség töltötte el ideges nyughatatlansággal. Kedves, telt képe olyan volt; mint egy durcás, nagy csecsemőé, kit nem akarnak ölbe venni… Jöjjenek ide, és mondjanak meg neki mindent: mi készül a konyhán; terítve van-e már; hány óra? Mondjanak, jelentsenek be mindent, elvégre is – ki ennek a háznak asszonya?
– Itt vagyok már, lelkem egy anyám. Mit parancsol?
Bő, házi lebernyeges, deli, asszonyos termetű nő állt lihegve a kékes szőlőlomb közt; haja finom fakószőke: szabálytalan vonásai kellemesek: – Simkó Róza, “Rózuska”. E szürke-kék, világos szemekben a derék és okos házilények aprós, vesződséges energiája; zsémbeske, harcias mártírium; hisz életük úgy darabolódik szét, mint a fűszerszámok apró oltárain elfüstölt áldozat. Most kifőtt, lángpíros az arca a konyhatűzhelytől s az ingerült szaladozástól.
– Itt vagyok! Mit parancsol? De hamar, mert odaég nekem a paprikás csirke szósza!