– A béresgazda a kazlaknál vár, reggel óta.
Az elmulasztott kötelesség vádja csupán. Aztán megállt, és merev arccal várta, amíg a fiú néma köszöntéssel, megszégyenülten indul a dolga után. Mikor elhaladt, egyetlen szó nélkül tovább ment ő is az útjára.
Celestine pedig megint egyedül volt, és valami fázós, józan mosollyal adta hírül önmagának: igen, lám, megint egyedül a világon. Úgy érezte, az ő utolsó kis regényéből már csak ez, valami csattanó, szerves befejezés hiányzott, és ezzel vége. Milyen ferde, milyen természetellenes volt ez a jelenet! És e két ember, akik nem tudták, hogyan viselkedjenek, mert ebben a helyzetben még a közfelfogás formái sem adhattak utasítást. És Celestine mosolyogni tudott, mert a magány első pillanatában a sorsának nem a pátoszát érezte már, csak valami keserves, öreges humorát. Az élet furcsa tréfája az egész, mondotta önmagának, és attól a perctől, hogy egy harmadik ember is tudhatott róla, semmi egyéb, csak nevetséges.
És megindult ő is. Az összeszorított, fanyaron mosolygó szája megrezdült néha, a torkában különös, szorongatóan éles fájdalom késztette sírásra, de azért elhatározottan ment Celestine, egyedül a homályos, erdei úton, majd a beborult nyári ég alatt, amíg a szitáló eső átnedvesítette fátyolát, összemarta a festéket az arcán, ment a kicsi szőlősdombok aljába, a vasúti őrház felé, az élet messze, magányos estéje felé.
1907
Neuraszténia
Egyedül ültem a néma és ellenséges házban. Tátongó öblű, ridegen hófehér kandallók üres szája a nedves ősz hidegét lehelte be a szobákba, a homályos sarokban összegöngyölt szőnyegek és leszögezett, zsúfolt ládák bújtak össze alattomosan és gyanakvón, mint a ronda szegénység alakjai szoktak várótermekben és a hajók fedélzetén. Oly átmeneti és zavaros volt itt minden. Utolsó heteket éltem át e házban, mely egykor otthonom volt – készülődtem, és még nem tudtam, hová; de mindazokat, akik hozzám tartoztak itt, már előre elszakította tőlem, és szétvitte nehéz és bizonytalan új utakra a sorsuk, vagy az én nyugtalan akarásom. Egyedül voltam, késő őszre járt, és lassan alkonyodott.
A ház körül átázott, puszta, fekete földek terjengtek nagy kietlen messzeségekig – itt-ott a barázdák közt piszkos, olvadó és bizonytalan csíkjai nyúltak el a korai hónak; és fojtó, fehér ködön, miriád szilánkok kábító sokaságán át a távoli város piciny fénypontjai egyenkint gyúltak ki, és ragyogtak, mint a nedves, fiatal szemek. De milyen vég nélküli messzeségben! Itt a pusztán még nappali józansággal szürkéllett az ég, és lassan csúsztak lejjebb-lejjebb az árnyak. Alkonyatkor el kellett jönnie a város felől egy megfizetett, idegen, fejkendős asszonynak, aki tüzet gyújtson nekem, és megbontsa ágyam. Tudtam, hogy némelykor egy madárarcú, ragyás és villogó szemű fiatal munkás is elkíséri – és ennél a gondolatnál egy kicsiny forgópisztoly csontagyán tartottam a kezem. Féltem tőlük, az egyedüliektől, akiket napkeltéig láthatok. És itt körül csak messze, kietlen, átázott földek, tüskebozótos, alvó szőlőhegyek és elhagyott, néma, szép villák. És egyre jobban fáztam.
Itt ültem egész hosszú napon át önkéntes, szeszélyes száműzetésben; e bomló, sivár otthon levegőjét szívtam, és éreztem kilendülni összhangjából az egész énemet. Idegen, néma és ellenséges volt itt minden. Megdöbbentett. A csendnek hallom-e már zsongó csodás zenélését, vagy a lágy esőpermeteg zilált, halk sóhajtása volt ez kívülről? Igen, a csatorna rézkürtjében tisztán hallható, mint dobol halkan, zengve sok ezer pici vízcsepp.
Öblös, mély, puha karszék ölén gubbaszkodtam össze, mint egy itt feledett, beteg, didergő madár – talpig burkolództam egy ócska köpeny keshedt redői közé —, és félvak gondolatok, mint nagy testű, meleg és lomha pókok, lassan telepedtek le kábult agyamra. Behunytam a szemem, és megfeledkeztem bágyatag és dermedt alakomról a puha rongyok között, ám az agyam élt, a halántékomon idegáramok szökdöstek át, és a szék bársonyába temetett arcom bőrén forró, kerek folt terjedt el lassan a szemem alá. Féltudattal éreztem még magam körül zsongani a rideg ház csendjét, és mint görögtűzfényben az árnyak, a múlt képei lebbentek felém foszlányosan és titokszerűen. Édes, telt gyerekkacaj pergő gyöngyszeme rezeg át a falon, mely mögött az üres, hideg ágyacska áll. A pohárszéken csendül valami amott, és én vendégség zaját, fiatal hangok incselkedését hallom. És itt, a hideg kandallóban egyszerre lengő, vörös tűzalakok űzik forró játékaikat a rőt színű parázs néma szenvedélyéig. A szőnyegek arabeszkjére szeszélyes rezgő betűi íródnak a fénynek, és fehér istenszobrok teste rózsaszínbe borul a párleányon. Ó, az otthon kiszállott lelke jár itt. És megzavar. Nem – ez most már vesszen! Valami másnak, újnak kell ma születni bennem! Gyönge idegláz könnyű és édes mámorát éreztem, és egy halk, fájó rezdülésben vette hírül a félhomályos tudat; igen, valami készül, valami küszködik és gomolyog a lelkemben, még láthatatlanul és az agy forró verejtékpáráiba burkoltan. És gyáván remegtem. Nem lehetséges-e, hogy most tör kifejezésre valami eddig merőben és öröktől fogva kifejezetlen; hogy ama pillanatok egyike közeledik, amikor egy semmin, egy érlüktetésen a halánték bőre alatt, egy közeli bútor hangos roppanásán egy remekmű élete vagy múlása függ? Meg bírom-e kötni, meg bírom-e? Ó, talán csak egyetlen redője lesz a nagy kibontakozásnak, az ősi Öntudatlannak csak egy felderengő, kicsi árnyalata. Megadatik-e nekem a forma, mely életre költse? Íme, máris fakul, elhagy, mielőtt a megvilágítás körébe ért volna! Ejh, meg kell kötnöm egy kicsi részét legalább, csak valamit, egy vérző gondolatfoszlányt mondattá rögzítenem, és akkor érdemes volt élni, lázasra hajszolódni. A józan tudatosság munkás és világos óráiban majd körülveszem szabályos, csiszolt és hideg szók foglalatával, de, azért benne lesz egy szemernyi az igazlátás percéből, és szép lesz, életre érdemes. De hol van megint? Ah – ez itt – a kifejezés egy lenge és csodás fordulata —, már fogva tartom, az enyém!
…Csukott szemem felpattan hirtelen, és káprázva rezdül össze megint. Nem, még mindig nincs sötét! Még egy perc sem telt el azóta, hogy itt feküszöm lelkendező, fájdalmas káprázatában a keresésnek. Még világosszürkén szállong az alkonyat, csakúgy, mint az imént, a függönytelen ablak még nappali ridegséggel önti végig nagy, fehér foltját egy kötés papírnak. Még láthatók a betűk vonalai – ó, milyen szerencse! És félig ösztönnel és félig elhatározással mélyed el sötét nedvébe a toll.
És ebben a pillanatban valami rettenetes, leírhatatlan rémülettől velőkig rázkódom össze. Mi történik velem! Ah, hiszen látom őt! Közel van hozzám, rám mered iszonyú tekintetével, és nem szabadulhatok tőle. Itt van, velem, az iszonyat, a téboly, a halál! Rettentő alakja a toll hegyéről nyúl felém, megmozdul, egyetlen rövid és vak iramlással közeledik ujjam fehér sávjához, és én görcsös, merev tehetetlenséggel szorítom a tollat. Szemembe néz. Sötét, óriás tagjai ázottan és kuszán meg-meglendülnek, és vonagló reszketéssel esnek le megint. Sörtéi ziláltak, összetöröttek, roncsoltan meredeznek a sötét száj körül, rettentő kínban vonagló csápok torzan, csonkán remegnek menekülés után tapogatva. Ó, e szörnytestet át-meg átjárta valami gyilkos, idegen és rettentő bűzű mocsár fekete iszapja, a félszárny törötten, szétázva lóg le, amint lehúzta undok súlyával e sötét, iszonyú tömeg. Fuldokolva, bután kapkodva tátog felém a tapadós száj. És a szemek, e megvakult, rettentő szemek tekintete rám szegül, az enyémbe mered, és tele van váddal. Engem vádol! És tele van halálfélelemmel, az élet makacs, őrjítő vágyával, amely öldöklésre kész. Miért vádol, mit akar tőlem? Iszonyú, iszonyú! És ülök vele szemben, a csontjaimig dermedetten, tekintetemmel bűvölten fogódzva az ő vakságába. Így ültem sokáig, vagy egy percig csupán, de minden vad borzalom, lidérces, gonosz álmaim, gyerekkorom rettegései, az őrület küszöbe, a halál verítéke, minden, minden benne volt e percben. Ó, milyen soká tartott! És azalatt, tudom, oly rettentő közelségben ólálkodott mögöttem a téboly.
Még egy mozdulatát éreztem, amint fuldokló erőlködéssel megkapaszkodott a toll szárába. És egyszerre megrándul görcsös erővel a karom, testem minden íze átreszket a vad félelemtől, és felugorva torzult arccal, a halálrémület vak ösztönével dobom messzire magamtól a tollat… Koppanva hull le a földre, és kerek, alaktalan tintafolt esik utána. És én megállok egy percig, az összeroskadáshoz közel, kábultan fogódzva a szék karjába. De hát mi történt? A halántékomhoz nyúlok, nedves a jéghideg verítéktől. Istenem! és a józanság hangja csendül meg bennem, hűsen, mint a harangszó. Egy semmiség! Egy légy csak, egy kései, ostoba bogár, melyet téveteg ösztöne csalt az üveg fekete levébe, és haldokolva a bemártott toll után kapaszkodott. Ó, a harmatos, hűs józanság már megszólalt bensőmben. De a testem még ízenként remegett, és a homlokomról nedvesen szivárgott a veríték. Nem, nem, ez iszonyú volt. Hogy itt, velem együtt összezárva és egyedül, egy haldokló szörny vergődik lábaimnál a padlón, egy élet, egy élet, amelynek a múlását okoztam. Nagy, mozdulatlan szeme vakon mered a Semmi szédületébe, ahová hullnom kell nekem is egyszer, és ez az élet itt, e torz, idegen, megfoghatatlan és kialvó élet engem vádol.
És újra felviharzó iszonyattal futni kezdtem, eszelősen, lélekvesztetten. Megbotlottam és fél térdre estem, de akkor a karom védőn az arc elé emeltem, és csúszva értem el az ajtót. Aztán talpra szöktem, megragadtam a kilincseket, és csattanva nyíltak fel. Ki, ki innét!… A hűs, redves levegő megcsapott a terasz küszöbén. Éreztem, hogy a torkom kiaszott és száraz, és fuldoklón, csaknem üvöltve tört fel belőle a kiáltás. Most a saját hangom új rémülettel töltött el, és újra kiáltottam, bele a ködlő, alkonyati pusztaságba, a magányba. Aztán még egyszer, és újra, nem tudom, hányszor. És nem tudom, hogyan szedtek föl onnét a nedves küszöbről, ahol ájultan feküdtem.
1908
Az orsó mellől
A tavaszi nappal világosszürkén élte túl delét, és halkan hanyatlott az este kimerültsége felé. Az öreg cseléd még mindig az edényekkel zörgött odakünn, és a mosogatás profán zaja, a porcelánok fáradt csörömpölése szomorúan és siváran neszelt át a nagy, falusi szoba csendjén, és betöltötte azt a fojtó és vigasztalan délutáni órák tűnődéseivel, a céltalanság és fülledt egyhangúság fantomjaival. A csipkeverő orsók fásan csörrentek össze, és a pap felesége a két ernyedt kezére könyökölt.
Mindjárt vége a mának – gondolta, és hátraszegte fejét, mert az idegei élesen, nyugtalanul feszültek a nyakszirtje fölött. Most ki vannak takarítva a szobák, amiket holnap újból söpörni kell – már elszedték az asztalt is, és odaát a füstös, bőrkanapés szobában jóllakottan olvashatja Kantját a férfi, ki miatt a hétköznapok ez apró gépezete forog. És tegnap – és holnap – mindig csak így, e csendes, gyermektelen házban. Pedig lám – a fiatalság napjai ezek! Hát minden ember csak így – felhúzott óra, mely egyhangúan leberreg? Az élet! Ez a szó jutott eszébe, előbb csaknem gépiesen, amíg kinézett a felleges, tavaszi égre; – de aztán egyszerre sok mindenre gondolt. Mint már régen nem – mint valaha, leány korában mindig. A távoli városokra, amiket nem ismert – ahol események loholnak, emberek örülnek, bűnhődnek és cselekszenek. Mert azt hitte, hogy ott mindez látható, hogy az élet, mint hangos kikiáltó rángatja ott szét függönyeit. Mindig falun élt, és elpihent, beletörődött asszonylelkében sohasem aludt ki egészen a lappangó nyugtalanság, mely kevesellte az életet. Soha nem győződhetett meg róla, hogy sehol sem adhat többet az élet, mert nincs többje neki.
Megnyitotta egy kissé az ablakot, és a március léha szellője hullámzott el a munkaasztal fölött, a fűtött szobai levegőben; édes, furcsa szél, csírázástól illatos – ama mindig ugyanaz és mindig új. Az asszony hirtelen felállt, köpenyt keresett, hogy menni fog; ki, messzire a mezőkre, siető léptekkel és egészen egyedül.
A kulcsokat magához vette azért, utasította a szolgálót, és tisztes méltósággal köszönt vissza az embereknek a falu utcáján. Mert nem volt különc vagy hóbortos a pap felesége. Rendes családban nőtt, az apái szintúgy lelkészek voltak negyedízig, sokat olvastak; pipáztak és gondolkodtak; az asszonyaik pedig összefogták a gazdaságot, és gyermekeket neveltek. Őt szigorú, protestáns intézetbe küldték, ismerte a versírók könyveit még leánykorában; és később, mikor férjhez ment, kihordott néhányat az uráéból is. Tétova lázongások, nyűgös disszonanciák keltek sokszor a lelkében, de egyre ritkábban később. Ha így, mint most, magányos sétákra indult a határban, a parasztasszonyok utánanéztek, és néha szóltak valamit egymásnak. Hogy nincs ma vasárnap, se ünnep! – rendesen ezt; de mindig volt, aki ráfelelte, hogy hisz nincsen gyermeke szegénynek! Így élt a papné. Idővel a bölcseleti könyvek holt rendszereiből talált sémákat a kicsiny vakondok-világnézethez, mely mindnyájunké; éppen elég okos volt ehhez. Azt mondta: kötelesség; híven szegte fejét aprócska gondjai közé, szerette az urát, mert nem volt oka, hogy ne így legyen; közben pedig valami mintha elaludt volna benne. Néha, mikor lehunyta a szemét, úgy érezte, hogy a lelke mélyén csendesen, mélán és fehéren havazik. Az élet legtöbb napján nem tudott volna visszaemlékezni az előtte valóra; hogy mi is volt tegnap. Semmi! Főztek, takarítottak, veteményeztek a kertben, és eltették a télére valót.
Kiért a faluból, és az út szélén, a barázdák mellett haladt tovább. Messziről látta az erdő haloványbarna sávját és a felszántott, porhanyó rögök meleg, vörhenyes színét a hanyatló napsütésben. Ment, és a dombhát enyhe lejtője már elfödte előle a falut.
A fejét fölemelte, és megrepkedett a fátyola, a hajszálai a szélben. Tágra nyílt szemmel nézte az eget és a földet – ma valami olyan különös volt a levegőben – vagy a világításban. Odabenn nem lehetett ezt észrevenni, de megérezte talán. A tavasz! A föld szeplőtelen fogantatása. Valami fájó és édes, nyugtalan szívdobogás az egész – valami nagy Nincsen. Távoli hangok tisztán, élesen hallatszottak a megritkult levegőben – nyújtottan zengett a falu felől álomra kívánkozó kakasszó, és a telegráfdrótok sikoltoztak. Ez a hang – milyen ziháló, lázas ujjongás. A szél! —
Hirtelen, nagy rohammal jött felé, belekapaszkodott a ruháiba, és mind arcába szórta a haját. Az asszony fölemelte a karját, a kalapját levette, a köpenyéhez tűzte, és födetlen fővel, összefogott ruhával, szél ellen szaladt tovább. Az ajka szétnyílt – egyszer kiáltott, fojtottan és egészen különösen: és elámult; hogyan jöhetett őtőle ez a hang – belseje micsoda rejtekéből? A torkát még szorongatta valami – különös, jóleső lüktetéssel. Sietett – és lekerült egészen a lejtőn, le az útra. A nyugati égen egy nagy, lilavörös fellegszörny vonszolta át sietve groteszk, iromba testét; óriás tagjait sebbel-lobbal kapkodta maga után, de azért egy tömegben maradt, és élesen, sötétlőn húzódott a hanyatló nap arca elé. Azontúl rohamosan kezdett nőni az alkony.
A domb aljában csendesebb volt a szél – az asszony hátraszegte a fejét, lassabban ment, és gondolatok lebbentek át a lelkén – alig érintve. A leánykorára gondolt, a régi álmaira még az internátusban; egy műkedvelő-előadásra, ahol ő is játszott és énekelt – és megtapsolták. Egy fekete hajú, nem nagyon ügyes diákra, aki szerette őt, és azóta híres ember lett. Meg hogy diakonissza is akart lenni egyszer. És az ifjúság libegő illata mindezeken. Milyen régen volt – milyen rég. És azóta – kilenc éve már, hogy minden egyforma, itt ő a tiszteletesné – az ura jó ember, szeretik, és talán esperes lesz mihamar. Ő a tiszteletesné – itt jó nép lakik —, a háztartása mindig rendben —, és ő nemsokára harmincéves. Már meghalt az édesanyja is.
Egyszerre megállott, és nem tudta, miért. A lábai előtt egy fehér ösvény ijedten kanyarodott oldalvást – az erdőnek tartott, ám elveszett a távolság homályában. De nem – valami eszébe jutott az előbb. Igen – a közelmúltból – egy idegen ember. De hiszen alig jelent valamit. Nyár végén került ide a városból, körorvos volt, mindig egyedül élt, és az arcára kicsiny, éles barázdákat rajzolt a férfikor. Semmi különös nem volt rajta. Az asszony megnézte őt, és látta, hogy annyi mással össze tudná téveszteni; nézte, mint egy könyv szürke fedelét, vagy ahogy az eget és a füvet nézik falun, rendes, robotos munkaidőben. Aztán sokat eljárt hozzájuk – hisz máshova nem is mehetett —; hármas tarokkot játszottak, de az ura mostanság sokat utazott – két más faluja is volt – és rendesen ünnepnapokon. Vagy presbiteri gyűlésbe ment, hosszabb időre. A doktor jött, és ők beszélgettek – jószívvel, emberesen; a férfi a városból jött, és az asszony olvasott egyet-mást. Aztán tőle kapott könyveket, egészen másokat – levésről és fejlődésről szólót —, a kifejezések és az ábrák kivált megzavarták eleintén és foglalkoztatták – de a férfi szóba hozta, komolyan magyarázott egyet-mást, és az asszony előtt feltárult ez új vonatkozása, ez ok nélkül elrejtett kulcsa és összefüggése minden olvasmánynak és tapasztalásnak. Csakhamar természetesnek találta, és örült neki, hogy többet tud az életről; hisz már sok éve asszony volt, józan fejű, egészséges, és az érzékei aludtak vagy föl sem ébredtek. Egyszer szóba került, hogy miért nincs gyermeke, és az orvos mondott valamit az uráról. Nem haragudott érte – hisz ebbe már régen belenyugodott, és az ura nem vádolta őt meddőséggel soha.
Ez még mind a tél elején volt – milyen különös! Az a különös, hogy ez most egyszerre mind az eszébe téved – és ilyen elevenen. Hogy most történésnek látja azt, ami történt, holott akkor azok a napok egészen a többi hétköznaphoz voltak hasonlók – és olyan váratlanul, olyan értelmetlenül jött az egész. Egyszer egy téli estén, az ura pipafüstös, kandallós szobájában ültek, a lámpa nem égett még, és kívül nagy volt a köd. Akkor döbbent meg először a férfi hangjától, mely töredezett volt, csaknem elfulladt néhol a ritkuló, közömbös szavakon. Ám ő nem értett ehhez – az elakadó beszéd, a hosszú, lüktető hallgatások nyelvét rég elfeledte, meg se tanulta tán. Arra szisszent csak föl, amikor a férfi száraz, kemény ujjai a szenvedély brutalitásával markoltak a vállába, ahogy megrázta görcsösen, ahogy látta a homályban föléje hajolni a megdagadt ínú arcot, az eres, redős homlokot, és sütni érezte a lihegést, amely a szavaival arcába csapott. – “Hát mit akar – ébredjen! Hát nem látja, nem érzi – hogy mióta már?” – Csúnya volt ebben a percben a férfi, úgy látta – félelmes, de értelmetlen és idegenszerű. Nem, ő nem érezte, ő nem tudta, ő aludt. És meglepődése, őszinte ámulata lehűtőbb volt e percben, mint a legsértőbb méltatlankodás, a legvadabb harag. A férfi megértette. Egy percig szédülve állt előtte a homályban, azután ment, nem várva lámpagyújtást. Hetekig nem ment hozzájuk – később el kellett utaznia a járáskórház ügyében —, újév napján jött délelőtt, néhány percre – és azóta vagy kétszer – rövid időre, ha a pap otthon volt; és az asszony nem ment be hozzájuk ilyenkor. Alig köszöntötték egymást. Ösztönből csak, kényelemből kerülte az asszony – mert az érzésében nem vált jelentőssé az utóbbi hetekben sem az egész; nagy-néha gondolt rá gyöngén feszélyező kedvetlenséggel. És most – a tavaszban, a szélben, az estében, ahogy kijött az orsók mellől, és végigszaladt az úton, a szántás illatos rögei mellett – valamit keresett, egy gondolatot —, és ezt találta. Nyilván – nem jelent számára semmit az ember – de a szavak, amiket mondott, az élet igéi voltak, a szenvedélyé. És valami történet volt ez – olyas, amiből az emlékek lesznek, ha az ember megöregszik. Milyen kár, hogy mindez oly közelből szól hozzá és annyira valóság!
Még egyre haladt a szürkületben. Alig vette észre, milyen messzire jutott, vitte előre a lépések összefüggő, könnyű ritmusa – néha a szemét is lehunyta félig, és egy pillanatban sajátságos ötlete támadt. Ha itt lenne most ő – az orvos —, csak jönne vele az úton, belekapaszkodva a karjába, párhuzamos ütemű járással – és beszélne; nem úgy, mint akkor, zihálva, követelően, érdes lihegéssel – de valahogy másképp. Ahogy most elgondolja – puhán, szelíden, okosan, mint egy kisgyerekhez lágyan rezgő érzelmességgel. És képzeletében tisztán hallott csendülni egy soha nem ismert, gyöngéden érces férfibaritont, amit leánykorában teremtett tétova és gyönyörködő álmodozása lefekvés után.
Ó – ez a mai nap olyan különös —, ha most itt volna valaki – talán a doktor.
Hirtelen megállt, ösztönszerű ijedtséggel, és visszahőkölt. A lába valami puha és rugalmas tömegbe öltődött, lehajolt hozzá, és borzongás futott végig a gerincén. Pedig csak egy kicsiny állati hulla feküdt ott – egy sárgásbarna szőrű, fiatal kutyáé, félig elfödve a tavalyi avartól, amelynek gazát föléje szórta a szél. Lehajolt hozzá, hogy jól megnézze, mert nem akart félni tőle. Már oszlásnak indult – kitépett, szertehulló szőrcsomói elvegyültek az aszú levelek és gallyak színével —, a fiatal test meghorpadt, csak mint egy nyugalmas, enyhe félrelief emelkedett ki a tavaszi föld illatos, ázott göröngyei közül. Szagát gyöngéden elterelte a szél – a feloszlás foltjai, a csonka fej, a laza tagok – mindez beleveszett a környezet enyhe harmóniájába, az este növekvő sötétjébe. Már csak sejteni lehetett – egyre sűrűbb lett a homály. Ki tudja, milyen régóta feküdt itt a tél jeges takarója alatt, szelíden, mint egy elhervadt kis levél. Szép volt.
Csak most vette észre milyen régóta áll itt, a hosszú járástól zsibbadtan és érthetetlen módon lebilincselve. Már teljes volt a sötétség későre járhatott, és ő nagyon messzire került a falutól. Felegyenesedett, és egész közelben, néhány lépésnyire látta az erdőt, a levéltelen gallyak sötétjét. Ah – hisz ez már a vasúti töltés lejtője, a széles árok – és túl rajta a furcsa, rejtélyes kalyibák, amikben az idegen kubikos munkások laktak. Igen – mindjárt jöttek, mikor elolvadt a hó —, már két hete ásnak itt, és – valóban, a tanyáik üres, leszerelt lécváza áll csak; – menni készülnek tovább. Most messze, a sínek mentén gyúlt ki zölden egy jelzőlámpás; – sötét este volt.
Legfőbb ideje indulni sietve, haza. Még mindig ott állt a sötétben, lábai előtt a kicsi tetem – már tett is egy lépést, de visszafordult. Egy gondolatot elkezdett volt, azt be akarta fejezni; valamit arról, amit egyszer a doktorral beszéltek, hogy milyen egyszerű a halál. Még egyszer lehajolt, egészen közel, hogy lát-e valamit a sötétben; letörte egy kóró felső ízét, és a végével óvatosan, kíváncsian és elmerülve érintette a kis hulla szőrét. Akkor valami hirtelen, erős zörrenésre az erdőalj cserjéiből rémülten rezzent fel, és kiejtette kezéből a fácskát.
A következő percben egyetlen, állati erejű rándítás egyenesítette fel, és kényszerítette, hogy derékban hátrahajoljon. Sikoltás tört elő a torkán, de csak gyönge hördüléssé tompult, és visszacsuklott. Az agya, ítélete vesztegelt, de iszonyúan átvonaglott a teste a rémülettől és fájdalomtól. Egy lökés erejétől a földön feküdt. Egy arc rémlett föléje hajolva a sötétben, fekete árnyékfoltokból előtűnő lapos, baromi sziluett – két alig mozgó, bárgyú, de pokoli tűzben égő szatírszem. Az asszony levegő után kapott, alkohol és verejték otromba párái csaptak arcába, és ő végre kiáltott, eszelősen rázkódva és vergődve a rettenetes karok között. Félöntudata felrettent, menekvést keresett, mint a gyöngébb állat, és körmeit belemélyesztette a tüskés, durva arcbőrbe. Egy ütést érzett a homlokán, majd a vállán egyet – a fájdalma éles volt, bár nem túl erős, de akkor a félelemtől behunyta szemét. Még érezte, hogy néhány lépésnyire továbbvonszolják a szélső bolerók felé…
Föleszmélt – körülötte éjszakai sötétség, és minden tagjában dermedés. A halál – hogy milyen egyszerű —, gondolta, és megint lehunyta a szemét. És akkor lassan, otromba, súlyos valószerűséggel, de még csak mint egyszerű tény emléke nyert alakot a tudatában az, ami vele történt. De mintha valaki mással történt volna; – még nem érzett, és nem ítélt. Megmozdult – egyszerre érezte az éj hidegét; és a fogai vacogva verődtek össze. Akkor felült a földön, szétnézett; görcsös hirtelenséggel födte el mindkét kézzel az arcát, és az undortól, a félelemtől hangosan sírni kezdett.
Percek teltek – egy szekér zaja hallatszott az úton, egyre közeledő zörgéssel. Nem – urasági fogát lehet, és a falu felé tart —, mindjárt fölér a lejtőn, és láthatóvá lesz a töltés mögött. Az asszony fel akart állni, és képtelen volt rá – térdre emelkedett, és éles erőfeszítéssel torkaszakadtából kiáltott. A kocsis megállítottá a lovakat, és a hang iránt fordult a sötétben. Az asszony újra kiáltott, és most, úgy látszik, megismerte a hangját; leugrott a bakról, és pár lépéssel a közelében termett. Ó – az orvos kocsisa volt.
– Hol – merre? Igen, itt! Ó – a tiszteletes asszony! Hát mi lelte, bántotta valaki? Tessen csak belém karolni! Talán valaki ráijesztett? Az imént láttam egy embert az erdő szögében – a fák alól bújt ki —, a taliánok közül volt. Az átkozottak, tolvajok, csakhogy már mennek! Talán attól ijedt meg a tiszteletes asszony – vagy bántotta? – Uram őrizz – hm, hm! —
Nem felelt – alig támolygott. Már benn ült a kocsiban; és az szaladt vele – haza. A felhős ég sötétjéhez emelte a fejét, és a könnyes, dúlt arcába fájón metszett bele a megélesedett szél. Mi történik most? – gondolta. Haza kell mennie?
Tisztuló eszmélete kereste önmagát – az asszonyt, aki ma elindult hazulról, az orsók mellől szeszélyes kicsi sétára a tavaszban. Az asszony, aki kevesellte az életet. De hát mi történt valóban? Megreszketett egész testében, és látta a rettenetes, állatian dúlt arcot, a dülledt, égő szatírszemeket. Iszonyú! Lázas forróság ömlött végig az arcán és a homlokán, és az ajka cserepes lett a szélben. Az az arc – igen! Vagy egy másik – füstös, homályos szobában, a dülledt izmok és eres, redős homlok – a tüzesen lehelő szavak, amikor azt kérdezte, hogy mit akar, miért nem ébred. És megragadta és megrázta görcsösen a vállát. De nem – az más volt. Akkor nem ébredt fel.
És most szalad a szekér, és hazaviszi őt. De hát mi változott meg? Egy semmi, egy villámló véletlen, amely leszakadt rá őrjítően idegenül és irtózatosan. Most már nem az, aki volt? Egy pillanat elszakíthat az előbbi létünktől, az énünk, a jelenünk ezer kapcsolatától. Most már mindörökre megtörtént – a szenny, a gyalázat.
Kutyák ugattak a szekér előtt, és a falu szélső háza látszott. Az asszony végigsimított a homlokán, és most egyszerre ijesztő részletességgel, világosan látta a történteket. Ez a kocsis talán sejti – ez nem bizonyos —, de ki tudhatja! Ő az egyetlen – de talán elmeséli az esetet a faluban. Találgatni fognak – és ő a tiszteletesné. – Az orvos kocsisa az egyetlen, akitől félhet. De hátha – nem, nem – ez rettenetes! Az orvos mondott valamit egyszer az uráról. És hogy ő, az asszony, nem volna meddő. Nem, akkor meghal, akkor meg kell halnia. Bár vannak eszközök, orvosszerek – ó, milyen galád, milyen nyomorult gondolatok ezek! Az ő tiszta, nyugodt lénye, a csendes paplak, az orsók – Isten!
Egy ámbitusról valaki rákiáltott a kocsisra, megálltak! – az orvos háza volt ez. Baj van! – hangzott a bakról – és a háziúr hajadonfőtt lépett ki a kapun. Az asszony látta, amint sietve szót vált a legénnyel, de semmit sem hallott a szélben. Az orvos gyors kézzel emelte ki a kocsilámpát, és hátralépett az üléshez.
– Mi történt? Nincs baj, ugye, semmi? Szóljon, az istenért!
Most hirtelen az arcába fordult az éles lámpafény. Az orvos visszahökkent, átadta a lámpát a kocsisnak, és rémülten nyújtotta felé mind a két kezét.
– De hiszen maga beteg – mi történt —, hol járt ilyen későn? Már keresték!
– Ki keresett? – kérdezte az asszony fojtott ijedtséggel.
– Kati – a cselédjük járt a postamesternénél, hogy nincs-e ott? Mert az urának el kellett utaznia hirtelen, sürgöny jött, és maga köszönés nélkül ment el. Hol járt? Mije fáj? Beszéljen!
Az asszony didergett, a két keze reszketett az övében. Azután hirtelen előrehajolt, és görcsös, vad, eszeveszett zokogással vonaglott a férfi vállán.
– Segítsen rajtam!
Az orvos átkarolta, leemelte a kocsiról.
– Jöjjön, be kell térnie hozzám, hisz nagyon beteg. Valami csillapítót – így nem engedhetem —, hisz nem áll a lábán…
Gyorsan beszélt, sokat, mintegy mentegetődzve, amíg félig ölben vitte a kapu felé. – Igen – ő az orvos, és az asszony beteg. Hogy reszket és a haja az arcához ért. Az asszony vitette magát, hozzásimult, halkan, rekedten tördelte:
– Olyan borzasztó ez! Segítsen!…
1908