Read the book: «A falu jegyzoje», page 36

– Figura! – vágott szavába, gúnyosan mosolyogva, a főbíró – most persze azt akarná, hogy csak tolvajnak tartsuk, mert ha a gyilkosság sülne ki reá, felakasztanák, de azért mégis bizonyos, hogy része volt az ölésben is.

– De ugyan kérem – rimánkodott a zsidó még mindig térdepelve – , már miként lett volna részem benne? Hisz a fiskális maga tízszer is intett fejével, hogy nem én öltem meg; azután ily gyenge ember, mint én, oly erős urat, mint Macskaházy, hogy is ölhetné meg!?

– No már, zsidó – mondá Nyúzó – , keress más mentséget. – Macskaházy erejéről most hallok először szólni életemben.

– Igen, kérem alássan – folytatá a rab, könyörgő hangon – , de ha az ember valakit meg akar gyilkolni, így fegyver nélkül, mint engem találtak, csak nem megy oda!

– Egy nagy konyhakést találtunk a kályhában – vágott szavába a szakács.

– Bíz én nem tudtam, hogy az ott van – sóhajtott a rab – , talán a házhoz való, s valaki ott felejtette.

– Persze a házhoz való! – szólt közbe ismét a szakács. – Tegnapelőtt loptad a konyhában.

– De kérem alássan – folytatá igazolását a zsidó – , hát az a kés, melyet ott találtak, véres volt-e? és ha a fiskális urat én öltem volna meg a késsel, nem lettem-e volna véres én is?

A kulcsár itt megjegyzé, hogy a zsidók nagy mesterek, csak a minap egy olyan volt a háznál – így szólt , aki felíratta papírosra mindenki által nevét, s alig fordult meg az ember, s az írás elenyészett… ki tudja, az üveges nem tanulta-e tőle meg e mesterséget? s pedig tudva levő dolog, hogy vérfoltokat könnyebben moshatni ki akármily tentánál!

Ez okoskodás, az esküdtet s szakácsnét kivéve, senkire nagy hatást nem tett, s az alispán maga elismeré, hogy a vérmennyiség után, melyet Macskaházy vesztett, csakugyan alig foghatni meg, gyilkosa hogy maradhatott volna vérfoltok nélkül. – De – tevé hozzá, a zsidóhoz fordulva – ha nem te ölted is meg, azt nem tagadhatod, hogy a kályhalyukban voltál? Neked mindent hallani kellett, neked a gyilkost ismerni kell.

– Persze hallottam – mondá a zsidó sóhajtva – , mindent kezdettől végig: még most is borzadok, ha eszembe jut!… Tízszer segítségére akartam menni a szegény úrnak, de először féltem, azután meggondoltam, ha ott találnak, s ha valahogy baj történt, még rám fogják.

– S hát mit hallottál? – vágott szavába élénken az alispánné – te legjobban mondhatod, csakugyan Tengelyi volt-e?… mint, úgy látszik, a főbíró gyanítja – tevé hozzá, magát mintegy kiigazítva, midőn a tekintetet látá, melyet férje e kérdésnél reá vetett.

– Ha valahogy azt hiszed – szólt az alispán szinte a zsidóhoz fordulva – , hogy más becsületes embert gyanúba keverve magadon segítesz, úgy csalódol. Akármit mondasz, a főgyanú rajtad marad.

A zsidó sokkal okosabb vala, semhogy ily viszonyok között Tengelyit egyenesen vádolná s mást mondana, mint hogy a gyilkos tettetett hangon szólt, s hogy csak azt hallá, miként bizonyos írásokat kért vissza. Tengelyi urat is hallottam egypárszor nevezni – tevé hozzá félénken – , de, amint mondom, a gyilkost én nem ismertem meg. Azok, akik űzőbe vették, talán legjobban mondhatják meg.

Ferkó kocsis, ki eddig csak mint néző veve részt a vallatásban, midőn most az alispán által azoknak körülményes elmondására szólíttatott fel, miket tapasztalt, nem kis zavarodással vakará fejét. Vannak emberek, kik mindent, mi kötelességökhöz nem tartozik, határtalan buzgósággal teljesítenek… ezekhez tartozott Ferkó is. Midőn a házban lárma támadt, ő volt az első, ki a béressel – kivel éppen beszélgetett – a zsiványt űzőbe vevé, habár az istálló, melyben egy gyertyát égve hagyott, százszor kigyúlna azalatt. De mikor üldözése oly egészen más eredményhez vezetett, mint gondolá, s mikor ahelyett, hogy a gyilkost megfogja, nyomról nyomra Tengelyi házáig jött, s végre a jegyzőt magát látá, az élénkség, melyet az egész üldözés alatt mutatott, egyszerre megszűnt, s benne csak azon gondolat támadt: nem lenne-e jobb, ha semmit nem látott volna? – Benne, min bámulnunk nem lehet, a jegyző ellen csakugyan gyanú támadt; de akár azon félelem, mely a szegényebbet oly országban, hol, mint nálunk, személyes bátorsága a törvény által tökéletesen biztosítva nincs – tartóztat, hogy valami hatalmasabb ellen fellépjen; akár az, hogy Macskaházynak halálát oly nagy szerencsétlenségnek nem tartá, mely végett a jegyzőt, kinek ő maga is köszönettel tartozott, háborgatni érdemes volna: Ferkó egyszersmind elhatározá, hogy semmit, mi által a jegyzőre gyanú háramolnék, mondani nem fog, s miután e határozata legjobb barátja – azaz Peti cigány által helybenhagyatott, csak úgy adá elé egész kalandját, mintha a gyilkost a Tisza partjáig kergetve, ott nyomát elvesztette, s azután társaival azért ment volna a jegyzőhöz, hogy neki az egészről jelentést tegyen.

A kocsis most is egészen így beszélé el a történteket, s kétségen kívül mindenki megnyugodott volna előadásában, ha a béres, ki szinte jelen volt – s mint Ferkóval előre kicsinálta, mindenre nézve vele tökéletesen értett, csakhogy valami különöst mondva magát kitüntesse – , a botról nem szól, melyet az úton találtak s mely a révésznél van. Midőn most a révész hívatott, minden Tengelyit terhelő körülmények egymás után kijöttek, s az egész annyival gyanúsabb-nak látszott, mennyivel inkább iparkodtak a kérdezettek – a révész nem kevésbé Ferkónál – , hogy a gyanút a jegyzőről elhárítsák.

– De hát a bot, amelyről szóltok – mondá Nyúzó, kinek vonásain a vizsgálat ezen eredményé¬nél a legnagyobb megelégedés látszott – , hol van?

– Hát kérem – válaszolt a révész – , a botot mi, mikor a Tiszától Tengelyi úr házához mentünk, ott az út közepén találtuk, szemlátomást ott feküdt.

– De hol van? – kérdé ismét Nyúzó élénken.

– Hát kérem minden alázatossággal – felelt az előbbi – , kinn a konyhában hagytam, csak bottal a teins főbíró úr elébe nem jöhetek!

– Hozza be kend mindjárt! – parancsolá a főbíró; s a révész kimenve, pár perc után egy fekete pálcával jött be, melynek gombját rézfokos képezé. Ha tündér egyszerre pálcájával nyúlt volna a társaság közé, alig idézhetett volna elé nagyobb hatást, mint a révész, ki most e botot a főbírónak átadá. Nyúzó diadalragyogó képpel átadá azt az alispánnak, ki összecsapva kezét, mintegy elmeredve bámulatában állt; míg Rétyné néhány halk szót válta az esküdttel, s a szakács mintegy akaratlanul felsóhajta: – Ez Tengelyi úr botja! – A révész s minden jelenlevők elbámulva álltak.

– Kendtek meg fognak esküdni – szólt most Nyúzó a révész— s kocsishoz fordulva – , hogy ez ugyanazon bot, melyet tegnap találtak.

A révész, ki százszor elátkozá belsőképp önmagát, hogy a fokost nem dobta inkább a Tiszába, minden alázatossággal csak az jegyzé meg, hogy a bot ugyan bizonyosan az, melyet találtak, de hogy sem ő, sem pajtásai egy szóval sem mondták, hogy e botot a gyilkos vesztette el; miután a fokost Tengelyi kertje közelében találták, igen valószínű, hogy azt a jegyző aznap elvesztette. Mire Nyúzó a szólót csak arra figyelmezteté, hogy akkorra tartsa beszédét, ha kérdeztetik; s minden jelenlevőket azon intéssel külde ki a szobából, hogy senki a legszigorúbb büntetés alatt az udvart elhagyni ne merészelje.

A cselédek egymás után szomorúan kimentek, a rab elvezettetett, s a szobában csak Réty nejével, az esküdt s szolgabírája maradtak.

– Mit mondtam? – szólt végre emez Rétyhez fordulva – a dolog, úgy hiszem, világos!

– Nem lehet kétség! – mondá Rétyné, újra az asztalra tett fokost nézve – százszor láttam e botot Tengelyi kezében; s rezén nevének első betűi állnak, T. J., szörnyűség!

– Én nem tudom – mondá Réty a legnagyobb felgerjedésben – , a bűnjelek mind Tengelyi ellen mutatnak, de belsőmben van valami, mi nekem azt mondja, hogy lehetetlen!

– De kérem a teins urat – szólt Nyúzó, ujjain előszámítva gyanújának egyes okait – : Tengelyi tegnap Macskaházyval összevész, s bosszút esküszik. Ma éjjel az utóbbit meggyilkolják. Midőn a haldoklót kérdezik: ki ölte meg? Tengelyit nevezi. A zsidó, kiről most magam is hinni kezdem, hogy csakugyan lopásért jött, hallja, hogy a gyilkos Macskaházytól Tengelyi elrabolt irományait követeli. A kocsis a gonosztevőt mindjárt tette után űzőbe veszi, s nyomát a Tisza partján egy pillanatra elveszti, de midőn a révésszel tovább keres, nyomról nyomra a jegyző szobájáig ér, kit éjfélkor még felöltözve egészen sárosan s a legnagyobb felgerjedésben talál. Macskaházy szobájában Tengelyihez szóló leveleket s más irományokat találunk össze-vérezve… s most e bot. Volt-e valaha ennyi bűnjel együtt?

– Megengedem – válaszolt az alispán fejét rázva – , de mindez Tengelyi jelleme ellenében, melyet harminc év óta ismerek, előttem nem bír bizonyító erővel.

– Már ez sok! – szólt Rétyné éles hangon – úgy látszik, megint a nótárius testi-lelki barátjává váltál.

– Én nem váltam barátjává – mondá az alispán komolyan – , de ily dolgot soha nem fogok hinni felőle.

– Szolgálni fogok bővebb bizonyságokkal – válaszolt Nyúzó – , mindjárt házához megyek, s ott vallatom őt s háznépét.

– De meggondolta-e főbíró úr, hogy – szólt az alispán, midőn neje által azon megjegyzéssel szakíttatott félbe, hogy Nyúzónak igazsága van, másképp a bűnjelek elenyésztethetnek.

– De Tengelyi nemesember – mondá ismét Réty.

– Nemesembernek mondja magát – pótolá az alispánné – , és a gyűlésen elhatároztatott, hogy míg nemességét be nem bizonyítja, mint nemtelennel fogtok vele bánni. Menjen csak a teins úr mindjárt házához – tevé hozzá Nyúzóhoz fordulva – , ha ide vezettetné, az egész falu összeszalad, s ki tudja, a jegyző talán mégis ártatlan, nem akarnám megszégyeníteni.

Nyúzó esküdtjével kezet csókolva távozott, s a szobában csak az alispán maradt nejével.

– Hát valóban hiszed – szólt az első, nejét kezénél fogva, komolyan – , hogy Tengelyi ily tettre képes volna?

– S miért ne? – kérdé az asszony, szemét férjére függesztve.

– De Tengelyi egész eddigi élete, Tengelyi jelleme, melyet szintúgy ismersz, mint enmagam.

– Én Tengelyiről csak egyet tudok – monda az alispánné éles hangon – , azt, hogy ellenségem… s ne félj, erről nem fogok megfeledkezni! – S ezzel Rétyné férjét magára hagyá.

Réty szívét borzadás tölté el, midőn ez asszony lelkét egész meztelenségében látva eszébe jutott, hogy eddig egész életét e szívtelen teremtés kívánata szerint irányozá, ki még ily pillanatban sem tud megbocsátani. – “És ha Tengelyi csakugyan e szörnyű tettre vetemedett volna – így gondolt magában – , mi az, mi őt arra majdnem kényszeríté, mi más, mint azon üldözések, melyeket alávaló gyengeségemben megengedtem? S miért? Oh, ha a múlt hatalmunkban volna, vagy valaha gondolahatám, hogy mindennek ily véghez kell vezetni!… De legalább most eleget teszek kötelességemnek. Nyúzó, ki régen észrevette, hogy ha Tengelyit sérti, nőmnek kedves szolgálatot tesz, a szerencsétlen ellen használni fogja hivatalának egész szigorúságát… én magam leszek ez egyszer pártolója!” És az alispán e szándékkal azonnal a jegyző házához sietett.

31

Tengelyi, ámbár az ellene támadt gyanúról még mit sem sejdíte, az éjet kínos érzelmek között tölté. Későn térve vissza házához, fáradtan ágyára vetette magát, de lelkének felgerjedt állapota nem engedé, hogy nyugalmat találjon. Azon meggyőződés, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg – érzete annak, miként ő maga a zsivány jelenlétét tudva, ahelyett, hogy a gonosztettet megakadályozná, a Tisza partján várá annak véghezvitelét, melyből minden haszon egyedül reá háramolhatott – , borzadással töltötte lelkét. Neki úgy tetszett, mintha a gonosztevő cimborája volna; mintha ő, ki eddig majdnem túlzott szigorúság-gal teljesíté minden kötelességeit, most az emberek tiszteletére egyszerre érdemetlenné tette volna magát. Mihelyt szürkülni kezdett, elment Vándoryhoz, hogy tőle ez új szerencsétlensé-gében tanácsot kérjen.

Vándory, ki télben-nyárban négykor kelt, már fenn vala, s midőn ajtaját nyílni hallván, könyvéről feltekintett, nem kevéssé bámult, Tengelyire ismerve, kit ily korán ritkán s ennyire elváltozott arcvonásokkal soha nem látott.

Tengelyi röviden elmondá a történteket.

– Szörnyűség! – sóhajtott elborzadva Vándory. – Vétkeinek közepette, anélkül, hogy egy perc engedtetnék, melyben bűneit megbánhatná!

– Igen – szólt kétségbeesve a másik – , s nem fekszik-e az egésznek feleletterhe rajtam, ki gyanítva, hogy irományaim Macskaházynál vannak, elgondolhatám, hogy Viola csak erőszakos módon juthat hozzájuk, s ki ahelyett, hogy őt ebben megakadályoztassam, a zsivány meghívását követtem, hogy véres zsákmányát tőle átvegyem?…

– Viola tette szörnyű! – vágott szavába a lelkész – én értem a borzadást, mellyel a gondolat szívedet tölti, hogy e szerencsétlen azt hihetőképpen csak irományaid visszaszerzése végett követte el; de vajon tudtad e ezt? s miként állt volna hatalmadban Violát tettétől visszatartóz-tatni?

– Ha kötelességemet teljesítem – válaszolt a jegyző komolyan – , mely azt parancsolá, hogy mihelyt a zsivány ittlétéről tudomást szereztem, annak elfogatását eszközöljem.

– Elfogatását? – mondá Vándory szinte elijedve a gondolattól – oly embernek elfogatását, ki magát reád bízta? s oly körülmények között, hol nem arról, hogy bírájának, hanem csak hogy hóhérjának adjad által, van a kérdés?… miként szólhatsz így?

– Való, a kötelesség, melynek teljesítését tőlem polgári állásom követelé, nehéz vala – szólt Tengelyi szomorúan – , de kevesebbé volt-e kötelességem? Ha minden polgár, valahányszor az, mit a közjó követel, egyes nemesebb érzelmeivel ellentétbe jő, magát kötelessége alól felmentheti, nem bomlik-e fel állományunk?… ha irgalom annak, ki a gonosztevőt az igazság sújtó karja ellen oltalmazza, mentségül szolgál, kit fogsz mint orgazdát büntetni?

Vándory felhozá, hogy ha ezen okoskodás más esetben állna ott, hol halálos büntetésről van szó, senkit, még polgárilag sem lehet kötelezni arra, hogy felebarátjának halálához segédkezet nyújtson; hogy ő, részéről készebb volna a legszigorúbb büntetésnek kitenni magát, hogysem valaha ily kötelességet teljesítsen; hogy Tengelyi helyzetében minden becsületes ember bizonyosan ugyanazt tette volna… szóval, felhozott mindent, mi barátját vigasztalhatá. Tengelyi mindezekre csak azt válaszolá, hogy ő az egész dolgot egészen más világban tekinti, s hogy azok, kik felőle ítélni fognak, kétségen kívül, vele egy értelemben lesznek.

Vándory, ki jól látta, mily károsan hathat barátjára, ha a levél, melyet Violától kapott, közhírré válik, mindent elkövetett, hogy őt az egész történet bejelentésétől visszatartóztassa, melyből semmi haszon, s reá a legnagyobb kár háramolhatik, miután számos ellenségei, kik őt már azért is gyanúsíták, hogy Viola nejét házába felvevé, most kétségen kívül újabb rágalmakra fogják használni e hírt. De Tengelyi e tekintetben hajthatlan volt. – Csak nyíltság által óvhatjuk meg magunkat hazugság ellen – így szólt – , ki a valót el akarja titkolni, előbb-utóbb annak megváltoztatására fog kényszeríttetni, s tudod, ha akarnám is, én nem erre születtem! Ez esetben pedig nem is volnék reá feljogosítva, miután Macskaházy meggyilkoltatása iránt egy embert nehéz gyanú terhel, s vallomásom arra szolgáland, hogy az róla elháríttassék.

Minden, mit Vándory barátjától elérhetett, az volt, hogy felfedezésével várni fog, míg Réty visszatér, s azt neki teendi.

– Igazságod van – mondá Tengelyi keserűen – , ki tudja, ha az egész történetet elmondom, Nyúzó vagy alispánod, kit úgy hiszem alap nélkül a másiknál jobbnak tartasz, nem küldenek-e vasban a megyeházhoz? Való! hogy helyzetemben szintúgy cselekedtek volna… legalább Rétyről az egész világ tudja, miként zsiványokat eleséggel tart, csakhogy nyájait ne bántsák; de hisz ők nemesemberek, parasztnál, mint én, ez más!

– Miként gondolhatsz ilyenekre? – szólt a másik megnyugtatva.

– S miért nem? – válaszolt Tengelyi keserűen mosolyogva. – Olvastam többször, hogy a tizenhetedik század alatt több udvarnál, a nevelendő koronaörökös mellett más szegény gyermek tartatott, ki, valahányszor a herceg leckéit meg nem tanulta, vagy más valami csínt követett el, derekasan megveretett, hogy példáján amaz lássa, mit érdemlett volna ő; nálunk, úgy látszik, e szokás fenntartotta magát. Koronánk úgynevezett tagjai nem büntettetnek… de hogy a példa ne hiányozzék, annyival keményebben sújtatnak mások! Mi ezt illeti, Réty s Nyúzó közt nem nagy különbséget fogsz találni.

– Hidd el, barátom – mondá a lelkész fejét rázva – , igazságtalan vagy Réty iránt. Megfoghatom, hogy te, ki vele egykor oly szoros viszonyban álltál, most, miután barátok lenni megszüntetek, szigorúbb vagy iránta, mint mások; de én őt jobban ismerem. Ő belsejében nem romlott meg úgy, mint gondolod; vétke inkább csak gyengeség, mi miatt neje akaratának ellentállani nem tud.

– Igen, gyengeség – szólt Tengelyi – , nevezd annak, ha úgy tetszik; de ha e gyengeség minden alávalóságnak mentségül szolgálhat, miért vagy hát Nyúzó vagy mások iránt szigorúbb?… Ha az, ki legjobb barátját szükségében elhagyá, sőt szerencsétlenségét tulajdon emelkedésére használta, ki elveit százszor megtagadta; ki meggyőződését vitorlaként használta, hogy egyszer egy, másszor más oldalra igazítva azt, minden széllel az óhajtott part felé haladjon, ha az nem érdemli megvetésedet, s már igazolva látod, ha gyengeségére mutatsz; mily joggal fordulsz el a gonosztevőtől, kinek tette borzadást gerjeszt, hisz ő is, lám, csak gyengeségből vétkezett! A szenvedély, mely őt gonosztettére kényszeríté, erősebb vala, hogysem annak ellentállhatna. Ne vesd meg Nyúzót, mert az igazságot áruba bocsátja… szegény, nem tehet róla! gyengeség, semmi más… Hiába, a pénznek nem tud ellentállani!… Nincs ok, miért a hazugot utáld, őt is csak képzete ragadta el, vagy oly körülményekben él, hol az igazság kimondására erőt magában nem érez. Fogadd el a gyengeséget mentségül, s a különbség, mely jók s rosszak között létezik, megszűnt; nincs gonosztett, melynek elkövetője iránt másra, mint sajnálkozásra érezhetnéd feljogosítva magadat, hisz bűnének oka nem más, mint hogy érdeke vagy szenvedélyei őt szerencsétlenségére rossz irányban ragadták el.

– Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem – mondá Vándory nyugodtan – ; jól tudom, hogy az erény nem más azon erőnél, mellyel elveinkhez ragaszkodunk… s nem akarom védelmezni Rétyt azokért, miket tett. Csak azt állítom: hogy bármi menthetetlen legyen is gyengesége, van egy bizonyos pont, melyen túl az bizonyosan terjedni nem fog, s hogy sem neje befolyása, sem más érdek őt olyakra nem bírhatja, miket felőle feltevél. Nyúzóra nézve nem vagyok meggyőződve erről.

– Ez az, miben csalódol – szólt a jegyző felgerjedve. – Réty, mint Nyúzó, s ez, mint a többiek; ha az egész megyén végig mégysz, nem fogsz találni hármat, kik oly ember iránt, ki magát nemesi kiváltsággal nem védelmezheti, a legkisebb kíméletre érzenék lekötelezve magokat; s ez az, mi, ha eszembe jut, hogy fiam hihetőképp a nemtelenek sorához tartozik, szívemet keserűséggel tölti.

Vándory szólni akart, Tengelyi szenvedéllyel folytatá:

– Tudom, mit akarsz mondani. Mi gazdagok vagyunk szabadelvű emberekben… nemcsak a hazában, itt e megyében is szebbnél szebb kijelentéseket hallhatsz mindenfelől… A szabadság, az egyenlőség, a népnek jogai… mit tudom én!… A mívelt világban nem hangzik szép frázis, melyet nem fordítunk le, melyet nem hirdetünk tátott torokkal, de tekints a szavak értelmére, s ha magadat ámítani nem akarod, mit találsz? Szabadságot s egyenlőséget? igen, azon szabadságot, mellyel a nemes saját s a népnek dolgait viszi, anélkül, hogy tőle istenen kívül valaki számot kérhetne!… azon egyenlőséget, melynél fogva az utolsó kortes a jobbágyra szint azon megvetéssel néz, mint a zászlós úr!… A népnek jogait? igen, azon népét, melyről Werbőczi szól, s mely alatt a nemesség értetik! tovább e szabadelvű urak nagylelkűsége nem terjed. Hisz a magyar paraszt nem szavaz tisztújításoknál, nem éljenez, nem szokott fáklyászenéket csinálni, miért keresse valaki kegyeit?!

– Fel vagy gerjedve – mondá Vándory – , nem szólnál másképp ily általánosságban. Vannak egyesek, ezt, ha igazságos vagy, nem tagadhatod, kikre vádjaid nem illenek.

– Egyesek? – szakítá félbe Tengelyi – igaz, vannak, kikre szavaim nem illenek s kik undorral fordulnak el a tömegtől, mely körülöttük zajog. De az, hogy e hazában néhány száz vagy legfeljebb ezer ember van, ki úgy érez, mint mi, kiknek lelke, midőn ez óriási hazugságot, mely között élünk, látja, fáj, mint a mienk, vigasztalhat-e? Fiam kevesebbé fog-e megfosztatni polgári jogaitól, kevesebbé fog-e megvettetni, lábbal tiportatni?

– Fiad nem fog lábbal tiportatni senki által – mondá Vándory nyugodtan. – Bármi szomorú legyen az állapot, melyben hazánk nem nemes lakói jelenleg vannak, az nem tarthatja fel magát többé… s ki tudja, nem fognak-e jőni idők, hol fiad áldani fogja végzetét, mely által nemességétől megfosztva, a nép soraiba löketett vissza, de csak hogy egész osztályával azon állásra emelkedjék, melyet egykor mint kiváltságost elfoglalt, s melyet ezentúl mint jogot követelhet? Megengedem, hogy azok, kik most a szabadság elveit leginkább hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de vajon a szó, melyet kimondanak, nem győz-e meg ezereket mindamellett?… s ha a kő akaratuk nélkül, sőt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis odagördülni, hová azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentállni akarna?!… Igen, barátom – tevé hozzá, lelkesedéssel megragadva Tengelyi kezét – , szebb napok közelgnek, e nemzet minden osztályaira szebb jövő vár, s bár hajam ősz, én még látni reménylem az időt, midőn jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek fog látszani még azok előtt is, kik egész éltöket benne tölték.

Tengelyi éppen válaszolni akart, midőn az ajtó megnyílván, Liptákné rohant a szobába. – Az istenért, jöjjön a nemzetes úr mindjárt haza – mondá az asszony lélegzetén kívül.

– Mi történt? – kérdé Vándory s Tengelyi majdnem egyszerre, megijedve mindketten a módon, melyen Liptákné szólt, s mely bennök azon gondolatot támasztá, hogy a jegyző házánál szerencsétlenség történt.

– A főbíró s esküdt jöttek a házhoz – válaszolt amaz, még mindig az előbbi hangon.

– Jó asszony, mi lelte kendet? – szólt Vándory bámulva. – Mi rendkívüli van abban, hogy a főbíró barátom házához jő? Nem jő-e hivatalos dolgaiban hússzor évenként?

– De tudja-e a tiszteletes úr, miért jött? – mondá Liptákné. – A főbíró azt mondja, hogy a fiskálist, azt az átkozott Macskaházyt, a nemzetes úr ölte meg! s ott van esküdtjével s hajdúival, s minden egyes embert egyenként kikérdez.

Tengelyi megszokta a sors csapásait; ő annyiszor érezte az emberek igazságtalanságát, hogy, mint többször mondá, semmi rosszat tőlök tapasztalni nem fog, min bámulna; azonban e hír, melyet Liptákné hozott, mégis készületlenül találta őt. – Ez sok! – mondá, s hangja remegett – el voltam készülve mindenre, de hogy valaha gonosztettel fogok vádoltatni, hogy valaha bíró előtt aziránt leendek kénytelen védeni magamat, hogy gyilkosságot nem követtem el, ezt nem hittem soha!

– Lehetetlen! – szólt Vándory, ki barátjánál nem kevésbé megindulva, kalapját s botját keresé, hogy Tengelyit házához kövesse. – Az egész csak félreértés lehet.

– Én is azt gondoltam eleinte – mondá Liptákné szomorúan. – Mikor a főbíró a nemzetes asszonynak mondta, hogy Tengelyi úron nehéz gyanú fekszik, s hogy őt vallatni fogja: azt hittem, csak tréfál; de mikor a szolgálót behítták, és a bérest és a szomszédokat, és egyiket a másik után kikérdezték, míg az esküdt minden betűt felírt, láttam, hogy a gazember csakugyan úgy tetteti magát, mintha e szörnyű dolgot hinné. A nemzetes asszony, mikor őt akarta kikérdezni, mondta, hogy ő nemesasszony, s másra felelni nem tartozik, mint amire felelni akar; a főbíró azt felelte, hogy a nemzetes úr nem nemes többé, s hogyha nem felel, majd ő tudni fogja, miként kényszerítse. Mikor ezt hallottam, elfutottam ide a nemzetes úrért, hogy csak valaki legyen a háznál, ki ilyen törvényes dolgokat ért.

– Hisz látod, minden rendiben van – mondá Tengelyi barátjához keserűen – , miért is fáradtak volna annyit, hogy nemességemtől fosszanak meg, ha nem az vala szándékuk, hogy annyival jobban üldözhessenek?

– De… – szólt Vándory.

– Csak jerünk, jerünk – szakítá félbe Liptákné – , midőn a háztól elmentem, éppen az alispán is odajött.

– Jerünk! – mondá Tengelyi a lelkészhez még nagyobb keserűséggel – hallod, nincs mit aggódnunk, ott van Réty barátunk is, kinek pártolására számolhatunk. – S ezzel a férfiak Liptáknétól követve a jegyző házához mentek.

Itt a dolgok azalatt Tengelyire nézve mindég rosszabb alakban tűntek fel. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi kiváltságához, nem bírathatott arra, hogy a főbíró kérdéseire feleljen; de minden, mit a többi kihallgatott vallott, egyiránt a jegyző ellen szólt. A szomszédok bizonyságot tettek a szóvitáról, melynek következtében Macskaházy a házból tegnap bottal űzetett ki. Az egyik világosan emlékezett Tengelyi szavaira, melyekben Macskaházyról szólva mondá: hogy ez ember még kezei által fog meghalni. A szolgáló urát tizenegy óra felé ki látta menni a házból, mi egyébként soha szokása nem vala. Az előmutatott pálcát az egész háznép a jegyző tulajdonának ismerte, szóval minden oly összhangzásban volt, hogy az alispán, ki Nyúzót minden lehető kíméletre intve, a vallatás nagy részénél jelen volt, ámbár bensőleg meggyőződve Tengelyi ártatlanságáról, nem tagadhatá, miként a külső jelek csakugyan ellene bizonyítanak.

Midőn Tengelyi Vándorytól követve a szobába lépett, minden szem feléje fordult, s Nyúzót kivéve nem vala senki, ki a szenvedélyes keservet, mellyel Erzsébet férje nyakába borult, közönyösen nézte volna.

– Nyugtasd meg magadat – mondá Tengelyi nyugodtan – , nem ma tapasztaljuk az emberek üldözését először, s jó lelkiismeret mellett, isten segedelmével, most sem fogunk elnyomatni ellenségeink által.

A méltóság, mely Tengelyi egész magaviseletében mutatkozott, nem hatott senkire inkább, mint az alispánra, ki egykori barátjához közelítve, érzékeny hangon bizonyossá tevé, miként csalódik, ha a főbíró ittlétét üldözésnek tekinti. – Különös körülmények találkozása által – így szóla tovább – a legbecsületesebb ember azon kénytelenségbe juthat, hogy magát igazolnia kell, s ez, meg vagyok győződve, Tengelyi úrnak a jelen esetben nem sok fáradságába fog kerülni.

– Nagy köszönettel tartozom – mondá Tengelyi szárazan – a jó véleményért, melyet a tekintetes úr irántam nyilvánítani méltóztatott, s meg vagyok győződve, hogy ha a teins úrtól függ vala, azon eljárás követtetett volna irányomban is, melyet hasonló esetben minden jóhírű ember joggal követelhet; azonban legyen szabad a főbíró úrtól kérdenem: mik hát azon viszonyok s körülmények, melyeknél fogva reám Macskaházy meggyilkoltatására nézve, mert azt hallom, ezzel vádoltatom, a legkisebb gyanú háramolhatik?

– Mindjárt szolgálunk Tengelyi úrnak – mondá a főbíró ki most, mint minden hivatalos eljárásnál, esküdtjét odaértve mindig pluralisban szólt, s Nyúzó egyenként elsorolá azon olvasóim által ismert körülményeket, melyek Tengelyire gyanút vetettek, míg esküdtje minden egyes pontnál fejét hajtogatá, mintha legalább jelek által akarna részesülni az eddig oly ügyesen vitt vizsgálódás dicsőségében. – Már miután Macskaházynak gyilkosa nem ismertetik – így végzé előadását – , miután rablás nem történvén, senki nem tudatik, kinek e férfiú halála érdekében feküdhetett volna, ellenben Tengelyi úrnak iránta való gyűlölsége köztudomású dolog, melynek legújabb bizonyságára csak a jegyző úr tegnapi kitöréseit említjük, melyek között, mint több tanú állítja, világosan azt mondá: hogy a most meggyilkolt még a jegyző úr kezei által fog meghalni; miután tudatik, hogy a meggyilkolt iránt azon igazságtalan gyanúban élt, mintha némely irományai általa raboltattak volna el, s így e gyilkolás igenis érdekében feküdhetett: mi a legsúlyosabb gyanú okát találjuk Tengelyi úr ellen, annyival inkább, minthogy a gyilkosság éjjeli fél tizenkét óra felé történvén, egy tanúnak vallomása szerint a nótárius úr házát aznap éjjeli tizenegykor szokása ellen elhagyá, s midőn a rabot üldöző kocsis és révész még néhány társaikkal éjfél felé e házhoz jött, Tengelyi úr ismét szokása ellen még ébren, felöltözve és pedig egészen összesározott ruhákkal találtatott, főképp miután nemcsak a gyilkolás színhelyén lelt irományok, hanem a bot is, melyet a gyilkost üldöző révész a Tisza partjától Tengelyi úr házához vezető úton talált, a jegyző úrnak valóságos tulajdonához tartoztak. Mit mond nótárius úr ezekhez?

E hosszú előadás, mely, mint olvasóim látják, egészen a magyar törvényszéki ítéletek írásmódján mondatott el, azaz melynél a lehetőségig sok mindenféle tárgy a lehetőségig kevés pont felhasználása mellett adatott elő – Nyúzót magát kivéve, talán nem bámultatott senki által annyira, mint hív esküdtje által; azonban ennyi bűnjeleknek ily módoni összeállítása nem kis hatást tett másokra is, s főképp Tengelyi, ki azoknak egész fontosságát érezve átlátá önigazolásának nehézségeit, nem titkolhatá el meglepetését, s egy percig hallgatott.

– Ne méltóztassék megzavarodni Tengelyi úrnak – mondá Nyúzó gúnyosan – , csak a tiszta igazságot méltóztassék előadni. Mi, amint nótárius úr látja, minden udvariassággal kérdezünk.

– Ne felelj neki egy szót se – szóla közbe Tengelyiné szenvedélyesen – , még hála istennek, nem mutatta meg senki, hogy nem vagyunk nemesemberek, téged szólásra nem kényszeríthetnek.

– Én szólni akarok – mondá Tengelyi, ismét visszanyerve nyugalmát – , szólni fogok; nincs ember a világon, kit, ha tudnám, hogy ellenem ily gyanúban van, nem tartanék érdemesnek arra, hogy vele a dolgok való állását megismertessem.

– Hisz látja, Tengelyiné asszonyom, férje minket feleletére érdemeseknek tart – szólt a főbíró mindig gúnyolva, mert miután az alispán által kíméletre intetett, csak ily módon töltheté bosszúját. – Hadd szóljon, fogadok, mihelyt beszél, minden tisztába jő, úgyis ami a nemesi kiváltságot illeti, már elébb mondám, ahol a nemesség mellett írás nem szól, mi jó kálvinista létünkre az ily tradícióra nem sokat tartunk.

– Ha Nyúzó úr azt hiszi – mondá Tengelyi, kinek vére arcaiba nyomult – , hogy e gúnyoló szeszély hivatalos állásának tekintélyét nevelheti, a teins alispán úr talán kegyes leend őt tévedéséről meggyőzni. Mi magát a dolgot illeti – tevé hozzá, erőt véve magán – , nem tagadom, hogy sok körülmény első tekintetre ellenem látszik szólni: egyébiránt, a dolgok való állásának előadása, úgy hiszem, meg fogja győzni még a főbíró urat is, hogy csalódott. – S itt Tengelyi körülményesen előada minden történteket. A gyanú, melyet irományainak elrablása iránt Macskaházy ellen nyilvánított, a kislaki törvényszéknél történtek után helyzetében csak természetes vala, valamint e gyanúnak alaposságát semmi nem bizonyíthatá inkább, mint az, hogy az ügyész szobájában oly irományok találtattak, melyeknek birtokához Macskaházy csak e rablásban való részvétele által juthatott. Annak magyarázatára, miért hagyá el házát tegnap szokása ellen oly későn, s miként történt, hogy a révész s kocsis által összesározott ruhákkal találtatott, a jegyző elmondá a levélnek foglalatját, melyet Violától oly rejtélyes módon kapott.