Read the book: «A falu jegyzoje», page 26

Macskaházy elhalványult.

– Meg kell vallani, ez szép gonoszság – szóla remegő hangon, de mindig mosolyogva – , kíváncsi vagyok, miként fogja a rab becsületes ember ellen ez állítását bebizonyítani?

– Ne is hallgassuk meg – ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve, úgyis már félteni kezdé ebédjét.

Völgyesy szólásra inté, s Viola, többször félbeszakasztva Zátonyi s Sóskuty által, kik – főképp midőn a tisztelt alispánnét említeni hallák – érzelmeiket mérsékelni nem bírták, elmondá az irományok rablásának egész történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, midőn a kertben Macskaházy s az alispánné beszélgetését meghallgatá, addig, mikor Tengelyi házánál a zsidót földre teríté s tőle a rablott irományokat elvette. – Előadása egészen való vala, azon egy kivétellel, hogy senkit bajba keverni nem akarván, sem azt, hogy midőn Tiszaréten üldöztetett, a jegyző házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó s Cifra által szándéklott rablásról Peti által vett hírt, nem említé.

Macskaházy, ki a hosszú előadást nyugodtan, megvető mosolygással ajkain végighallgatá, most azon kérést intézé a többiekhez, hogy a rabhoz ő intézhessen némely kérdéseket. – Nem mintha magamnak s főképp nagyságos asszonyomnak védelemre szükségünk lenne, főképp ily vádlóval szemközt – mondá megvetéssel – , de csakhogy ez ember maga hazugságainak oktalanságáról meggyőződjék. Mikor kend – folytatá Violához fordulva, éles hangon – azon állított beszélgetést köztem s Rétyné őnagysága között hallotta, nem szólt senkivel iránta?

– Nem.

– Emlékezzék vissza jól – folytatá gúnyolódva az ügyész – , nem mondta senkinek, csak úgy általánosan véve is, hogy a jegyző irományait valaki el akarja rabolni? Jó, ha megismerjük cimboráit is. Például nem mondott ilyen valamit Peti cigánynak vagy Liptáknénak?

Viola, ki igen jól tudta, mily következtetéseket vonhat barátaira, ha megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan tagadá.

– S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott? – kérdezé Macskaházy tovább.

Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.

Az ügyész behivatá Liptáknét, felolvastatá előbbi vallomását, mely szerint Viola Tengelyit a szándéklott rablásról általa tudósíttatni akará, s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öregasszony esküvést ajánlva mondá, hogy igen.

– Viola azt vallotta – szóla Liptáknéhoz Macskaházy tovább – , hogy kenddel eziránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten a jegyző házánál rejtve volt. Máskor miként is szólhatott volna kenddel?

Liptákné azon meggyőződésben, hogy Viola csakugyan e vallomást tette, mondá, hogy ez teljesen igaz, de hogy Tengelyi nem tudott semmit, hogy az üldözött házánál tartózkodik.

Macskaházy arcai ragyogtak, midőn Liptáknét kiküldve a törvényszéket kérdezé: – Láttak-e valaha szemtelenebb hazugságot? Az egyik azt mondja, hogy a rablási szándékról, melyről engem vádol, senkinek sem szólt, a másik, hogy arról előre tudósíttatott, s pedig azért, hogy Tengelyit vigyázatra intse, mit azonban – nem adva elő semmi okot – ő tenni elmulasztott. A rab azt állítja, hogy üldözése alatt Tiszaréten nem volt; tanúja; hogy az illető tárgyról éppen akkor s ott szólt vele. Hallod-e? – tevé hozzá, Violához fordulva, gúnyosan – ha még egyszer életedben hazugságra alkalmad volna, készülj jobban hozzá. De menjünk tovább. Kitől kaptad azt a hírt, hogy az üveges zsidó s Cifra a nótáriusnál rablást szándéklanak?

– Azt nem mondhatom – válaszolt Viola, ki inkább hatszor halt volna meg, mint hogy leghívebb barátját bajba keverje.

– Valóban kár – folytatá az ügyész – , igen szeretném ismerni a drágalátos virágot, ki neked ily híreket hoz, hacsak valami ördögöd nincs.

– Mondom, teins uram – válaszolt nyugtalanul Viola – , csak azt mondtam: tudtam, hogy a rablás történni fog.

– És miként? – kérdezé ez tovább.

– A zsidó s Cifra közel Porvárhoz egy vendégfogadóban beszéltek össze.

– S te magad hallottad összebeszélésöket?

– Nem, nekem más mondta.

– Azt neked ördögöd súgta meg, menkő ember vagy – szóla mosolyogva a kérdő – , de ha éppen oly bizonyosan tudtad, hogy a rablás történni fog, hát miért nem tettél tüstént jelentést?

– A teins úr tudja, hogy fejemre díj tétetett.

– Igen, a te fejedre, az igaz – válaszolt Macskaházy – , de az a másik, ki neked hírt adott, nem tehetett-e jelentést a megyénél? Vagy ha talán ő sem szeret találkozni tisztviselőkkel, miért nem mondta meg Tengelyinek magának? vagy Vándorynak, kit, mint mondják, a rablás szinte érdekel?

– Én nem tudom – mondá a kérdezett – , talán Tengelyi urat nem találta, és tudta, hogy én is meg fogom akadályozhatni, s csak nekem mondta meg.

– Rendkívüli – mondá Macskaházy mindig gúnyolódva – , hogy az, ki valamely rablást megakadályozni kíván, éppen zsiványhoz folyamodik. És ugyan, te a rablás megakadályozta-tására csak magad mentél? társad, vagy az, kitől a hírt vetted, miért nem ment veled?

– Nem volt szükséges – mondá Viola.

– Mégis, miután tudtátok, hogy a rablásra ketten készülnek – mondá az ügyvéd – , különös, hogy nem mentetek el ketten. Lám, már most is mi jó volna pajtásod tanúbizonysága. Hiszen ha csak a gonosztett megakadályozására mentetek, a másikat bátran megnevezheted, a nemes megye részéről még jutalomra is számolhat.

– Magam voltam – mondá Viola, mindig inkább elvesztve reményét, főképp midőn Nyúzó arcain a kárörömet látá s a mondhatlan megelégedést, mellyel Zátonyi s a báró az ügyes kérdezőnek helybenhagyást integettek.

– Jól van, hát magad voltál – folytatá Macskaházy – , és a gonosztett színhelyén kit láttál?

– Csak a zsidót, ki kinn állt – felelt Viola – , mást senkit.

– Nem láttad-e ott Cifrát?

– Nem, a zsidó csak maga volt.

– De a zsidó azt mondja, hogy te követted el a rablást, s fejedre fog esküdni – folytatá Macskaházy.

– Nem bánom – válaszolt a rab – , én megmaradok állításomnál.

– Nincs más mondanivalód? – kérdezé Macskaházy.

– Nincs.

– Talán a rabot ki lehetne vezetni? – szóla az ügyész az elnökhöz fordulva; mire ez parancsola-tot adván, a hajdúk behívattak, s Viola velök a szobát elhagyá.

Száz szóvita között, melyek e világon naponként kisebb vagy nagyobb közönség előtt több vagy kevesebb zajjal folynak, alig van egy, mely az igazságért vívatnék. Az emberek legnagyobb része csak azon fárad, hogy a többség neki adjon igazságot. Nem az ismeret fájának gyümölcse az, mi után az emberek napjainkban vágyódnak; a többség megelégszik, ha csak másokkal hitetheti el, hogy evett belőle, bár maga jól tudja is, hogy soha a fához sem közelített. Oly édes mondhatni: mégis nekem volt igazságom! a valónak feltalálása nem nyújthat nagyobb élvezetet. E természetes hajlamunk, melynél fogva a filozóf teóriájának legszörnyebb következéseit elfogadja inkább, mint hogy annak hibásságát elismerné, mely szerint a régiséggyűjtő Lisippus aranyának állítja azt, mit drága pénzen mint olyant megvett, habár ezerszer meggyőződött is, hogy az csak utánzás – sehol sem hat annyira és sehol sem károsabban, mint büntető eljárásunknál; s olvasóim – ha ilynemű tárgyakkal foglalkozó férfiakat ismernek – bizonyosan tapasztalták, a közönséges életben legjámborabb férfiak mily bosszúsak, ha valamely bűnvádi eljárásnál a tettest nem fedezhetik fel. Macskaházynak, mint olvasóim tudják, még más okai voltak, melyekért kíváná, hogy Viola a törvényszék által vétkesnek ismertessék; s így képzelhetik az örömet, mellyel a rab kikérdezése által a bírákra tett hatást észrevevé.

Az ellentét, melyben Viola s Liptáknénak mellette tett vallomása egymással állnak; az egész vádnak valószínűtlensége, mely a rab által Macskaházy s főképp az annyira tisztelt alispánné ellen emeltetett, meggyőzék a jelenlévőket, hogy – mint Nyúzó mondá – az egész alávaló koholmány, s maga Völgyesy minden jóakarata mellett, mellyel a rabon segíteni kívánt, alig gondolhatott egyebet.

Ha a zsidó és Cifra a jegyző kirablására csakugyan összebeszéltek, s ez alkalommal oly vigyázatlanul jártak el, hogy beszélgetésöket egy harmadik meghallá – mi legalább a sokat próbált Cifrára nézve a valószínűségek közé nem tartozik – , ki fogja hinni, hogy ezen harmadik, meg akarván akadályoztatni a gonosztettet, éppen Violához, Cifrának egykori cimborájához fordul? hogy a zsidó s Cifra, ha magokat vétkeseknek érzik, mint tanúk fognak fellépni, noha az utolsó nem is hívatott? s végre nem vallotta-e be Viola, hogy a rablás csak a zsidó által követtetett el, s hogy Cifrát a helyszínen nem találta? míg a kovács éppen arra esküszik, hogy Cifrát látta s őt vette űzőbe; miből világos, hogy e tanú vagy tudva hamisan vall, vagy legalább, hogy setét éjszaka lévén, az előtte futó embert csak tévedésből nézte Cifrának.

– A dolog napfénynél világosabb – mondá Zátonyi, miután mindezen körülmények a törvényszéki tagok által többször ismételve felhozattak – , a rab nem tagad semmit, hamar aláíratjuk a vallomásokat, tartunk egy kis szembesítést, s azután röviden ítélhetünk. Az óra kettőre jár, a rabnak három órát kell engednünk, hogy a halálra készüljön, s ötkor már sötét van; ha ma akarjuk végezni, sietnünk kell.

– Az alig lesz lehetséges – mondá Kislaky, ki annyival nyugtalanabbnak látszott, mennyivel közelebb jött az ítélet pillanata.

– Dehogynem – válaszolt Zátonyi – , csak siessünk, nekem még ma szükségképp haza kell mennem, krumpliszedésem után kell látnom, s azután szántani is akarok.

– Csak siessünk, siessünk – inté Sóskuty is, kit, úgy látszott, inkább az elkésett ebéd, mint a közelgő ítélet nyugtalanított – , angyali háziasszonyunkat csak nem várathatjuk tovább.

– E tárgy ma nem végeztethetik be – szóla közbe Völgyesy – , a rabnak vallomása hosszú, legalább két órára van szükségem, hogy azt jegyzeteimből annak rendje szerint elkészíthessem.

– Az nem lesz szükséges – mondá Nyúzó – , mihelyt Viola kezembe került, esküdtem jelenlétében kihallgattam őt. A rab, mint a tekintetes törvényszék tudja, semmit nem változtatott s vissza nem vett; ha nem is oly szép magyarsággal írott, mint azt a teins úr csinálná, elég jó, hogy – a rabbal aláíratván – a perhez mellékelhessük.

A táblabírák, azon készséggel, melyet gyűléseinkben, ha azok az ebéd órájánál tovább tartottak, s minden száj, beszéd helyett, még kellemesb mozgásra készül, közönségesen észre-vehetünk, egyhangúlag elfogadák ez indítványt, s csak Völgyesy rázá tagadólag fejét azon megjegyzéssel, hogy miután a rab előbbi vallomását ugyan sem vissza nem vonta, sem meg nem változtatta, de sok olyakat vallott, miknek előbbi vallomásában nyoma nincs, kötelességének tartja mindezeket is pontosan feljegyezni.

– Feljegyezni, mit? – kérdé Sóskuty bámulva – azt, hogy a nótárius irományait teins Macskaházy úr s az alispánné őnagysága raboltatták el?

– Mindent, mit a rab a törvényszék előtt vallott – válaszolt Völgyesy nyugodtan.

– Ez hallatlan! – kiáltott Nyúzó.

– A teins úr ismeri kötelességét mint bíró – mondá az ügyész – , én ismerem a magamét; ön lelkiismérete szerint fogja kimondani ítéletét, én, kinek voksom nincs, fel fogok jegyezni mindent, mi felfogásom szerint a tárgyhoz tartozik.

– Sed rogo domine spectabilis – szólt Zátonyi, ki egyik kezében nyitott burnótszelencéjét tartva, a másikat összeszorított ujjaival éghez emelé, annyira megijedt – , hová gondol?

– Kötelességemre – válaszolt nyugodtan a megszólított – , s az parancsolja, hogy ez esetnek előadásában, mely reám mint jegyzőre bízatik, semmit, mi fontossággal bírhat, el ne hagyjak.

– De hisz vannak oly dolgok is, melyek a tárgyhoz éppen nem tartoznak – jegyzé meg Sóskuty – ; ha a rab nekünk prédikációt tartana, vagy a tyúkszemek ellen valami orvosságot javasolt volna, azt is felírná kegyed?

– A dolgok, melyeket a rab itt mondott, felfogásom szerint fontosak – felelt a jegyző.

– De, tisztelt barátom – szólt a báró minden lehető udvariassággal – , méltóztassék meggondolni, Zátonyi úrnak még ma haza kell menni, hogy krumplit szedessen; és ha a gonosztevő fecsegését szóról szóra le akarja írni, ez lehetetlen. Azonkívül háziasszonyunk is elég régen vár; az udvariasság is azt kívánja, hogy siessünk.

– Hol egy ember élete forog kérdésben, Zátonyi úrnak krumplijai még egy napig várhatnak; s én legalább ily alkalomnál az udvariasság szabályaival nem sokat gondolok.

– Úgy látszik – mormogott Zátonyi.

– Szörnyű antetirozottság! – sóhajtott a báró.

– Hát talán mégis – mondá Kislaky félénken – az ítélet kimondását holnapra hagyhatjuk, addig a teins úr felteszi a vallomásokat, és Zátonyi úr…

– Tökéletesen lehetetlen – válaszolt emez – , senki buzgóbban a nemes vármegye iránti kötelességeit nem teljesíti, mint én; nincs büntető törvényszék, melyben részt nem vennék; de így, csupa vexa miatt, gazdaságomat elhanyagolni nem fogom.

– Isten mentsen meg – mondá az öreg Kislaky nyájasan – , de mikor a jegyző úr kinyilatkoztatja, hogy magát lelkiismerete szerint a rab egész vallomásának feljegyzésére kötelesnek érzi, s mikor látjuk, hogy azt félóra alatt nem végezheti el.

– Ej, bliktri! – szóla Zátonyi haragosan – tizenöt statáriumnál voltam, pedig higgye el a teins úr, oly esetek voltak közte, hogy ha a dolog rendes törvényszék elébe kerül, hónapokig eldisputáltak volna rajta, s mégis mindeniken keresztülestünk egy nap alatt, s éppen itt kellene felakadnom? Soha életemben ily praetensiókat, minőket a jegyző tesz, nem hallottam. Az utasításban egyszerűen az áll: hogy a rab vallomását aláírja, s hogy abban neve, életkora, gonosztette s elfogatásának módja bennfoglaltassék. Az, hogy minden szamárság, mit neki a törvényszék előtt locsogni tetszett, szinte feljegyeztessék, nem áll sehol az egész utasításban; s mondjon nekem Völgyesy úr csak egy józan okot, melynél fogva ezt kívánja, miután a rabnak Macskaházy úr által történt megkérdeztetése után azokat, miket az mondott, valóknak, reménylem, csak nem fogja tartani.

– Okom – válaszolt Völgyesy – , mert az irományok hitelessége azt úgy kívánja; s ha ez nem volna is, méltóztatik tudni, hogy a tiszaréti jegyző ellen nemességi per kezdetett, s hogy Violának vallomása, legalább mennyiben az némely irományoknak Tengelyi házánál elkövetett rablását elismeri, a legnagyobb fontosságú lehet.

– Miután úgy látszik – szóla Macskaházy élesen – , némelyeknek igen szívökön fekszik, hogy én s főképp Rétyné őnagysága a perirományokban becsületünkben gázoló módon említtessünk, én részemről, ha a teins törvényszék többsége úgy kívánja, azt éppen nem ellenzem, legalább a tisztelt asszonyság megismerheti barátjait, mert hogy e tárgyak említése nem szükséges, az, úgy hiszem, mindenki előtt világos.

– Isten mentsen meg – mondá a báró – , hogy ez irományokban valami olyan vétessék fel, mi őnagyságának csak távolról is kellemetlen lehetne, és…

– Minden embernek megvan saját nézete – vága közbe Macskaházy – , és a teins törvényszék meg fogja ítélhetni saját bölcsessége szerint: mennyire lehet kellemes a nagyságos bárónőnek s magamnak, ha Viola alávaló rágalmai a perben előadatván, minden dicasteriumokon keresztül járnak, főképp ha a zsivány érdemlett büntetését elnyeri, s nekünk a vádak alaptalanságának bebizonyítására mód nem engedtetik. Rágalmazz bátran, mond a közmondás, mindig marad valami! Mennyire illő s méltányos, hogy Völgyesy úr, ki a tisztújításnál Réty úr elleneihez tartozott, most ez alkalmat használja fel, hogy bosszút álljon, azt mindenki meg fogja ítélhetni.

Az olaszok, ha káromkodnak, bármint szidják is az istent s minden szenteit, mindig kiveszik városuk patrónusát; azonban Padua főpiacán jobb volna talán sz. Antal ellen becstelenítő szavakat emelni, mintha azt egy hatalmas, éppen most választott alispán ellen tulajdon megyéjében tennők; s csak természetes, ha miután Macskaházy megmagyarázá, mennyire sértve érezné magát a Réty család, ha Viola vallomásának azon része, mely a nagyságos asszonyt illeti, az irományokban felvétetik – az egész társaságot mintegy szent borzalom ragadta meg.

– Ez valóságos alávalóság! – kiáltott Nyúzó.

– Míg én itt ülök – harsoga, az asztalra ütve Zátonyi – , a zsivány alávaló hazudságaiból egy szó sem említtetik az irományokban.

Sóskuty, fejét csóválva, a megyében uralkodó pártoskodás felett sopánkodott, mely szerint egyesek még bíró eljárásukat is arra használják, hogy politikai elleneiken bosszút állhassanak.

Maga az öreg Kislaky, fia kedveért kerülni akarván az alispánnal minden összeütközést, megijedt a gondolattól, hogy elnöksége alatt oly valami történjék, mi által Réty s főképp nagyságos felesége magát sértve érezhetné, s kedves Kálmánja azon kis reménytől is megfosztassék, mely neki, miután a tisztújítás alatt Tengelyi védelmére fellépett, Etelka kezének elnyerésére még maradt. – Völgyesy úr – szóla engesztelő hangon – bizonyosan nem értette így indítványát.

– Tisztelt alispánunknak sértése bizonyosan távol vala szándékaitól, csakhogy nem gondolta meg, hogy a rab egész vallomásának részletes leírása szükségképp kellemetlenül fog hatni e nemes családra. Ha az irományok itt nálunk, a megye archívumában maradnának – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – , ez más volna, de így, mint a dolgok állnak, tisztelt jegyzőnk maga sem kívánhatja, hogy e megye legelőkelőbb családainak egyike megbecsteleníttessék, főképp, miután ha a rab büntetését elnyeri, mint Macskaházy úr megjegyzé, az ily ocsmányan rágalmazottak elvesztik a főeszközt, mely által magokat igazolhatnák.

– Ki akadályozhatja Macskaházy urat, hogy ezen védelmére szükséges eszközt fenntartsa? – szóla Völgyesy, kinek egyébkor halvány arcait szokatlan pirosság futá el.

A többiek bámulva néztek egymásra, Völgyesy folytatá:

– Utasításunk szerint csak egy kedvező szavazat szükséges, hogy a rab a haláltól felmentessék. Ha Macskaházy úr magát vagy Rétyné őnagyságát az előttünk tett vallomás által rágalmazva gondolja, ha – mint magam is hiszem – e rágalom alaptalanságának bizonyítására nem szükséges egyéb, mint hogy Viola életben maradjon, s az ellene tett vizsgálat folytattatván, bebizonyuljon, hogy hazudott, és hogy – min szinte nem kétkedem – később önmaga vonja vissza állításait: miért nem adná Macskaházy úr, vagy akárki azok közül, kik itt szavazattal bírnak, e felmentő szavazatot?

– Az igaz – mondá Kislaky, ki így két legfőbb kívánatát, azaz mind a rabnak felmentését, mind a Réty család lekötelezését egyesíthetni gondolván, egészen felderült – , én magam, csak már hogy a teins alispán iránti tiszteletemet bebizonyíthassam, kész volnék…

– Per amorem! domine spectabilis – mondá Zátonyi, ki ijedtségében burnótszelencéjét ismét nyitva hagyá – , hát ezt a gazembert nem akasztatnók fel?

– Ez szörnyűség! – szólt Sóskuty, szemeit az éghez emelve – a legnagyobb zsivány kezünkbe kerül, teins Nyúzó úr, mi nevét örökké dicsőítendi, megfogja élete veszedelmével, elénkbe állítja, mi statárium vagyunk, s szabadon bocsátjuk! hová fog vezetni ez? és ha még valami…

– Én részemről – vága közbe Nyúzó – ugyan nem leszek bolondja többé senkinek, az ördög veszélyeztesse életét, ha ily gazember azután még felmentetik.

– Nem akasztani fel az ily embert! – kiálta Zátonyi – tizenöt statáriumnál voltam, ily prostitúció még nem történt rajtam. Hisz ez a gonosztevőknek valóságos pártolása.

– Persze – lármázott Sóskuty – , valóságos proemium a rablásra; irtóztató példa!

– Így az ördög sem fogja feltartani a közbátorságot – harsogott a főbíró, s az asztal körül zaj támadt, melyből csak egyes szavak – mint: scandalum publicium, hallatlan, fautores criminum, gyalázat – valának kihallhatók, míg Völgyesy nem kis nehézséggel kevés csendet eszközölhe-tett ki magának, s a bíráknak értésére adhatá, hogy nem a rabnak tökéletes felmentését, hanem annak a rendes bíróság elébe történendő állítását hozta indítványba.

– Persze, persze – válaszolt Zátonyi haragosan – , mintha nem tudnók, a rendes törvényszékek miként szoktak ítélni. Három esetre emlékezem – magam nem voltam jelen, másképp, fogadom, a skandalum nem történt volna – , hol a rab a statárium által a rendes bírósághoz utasíttatott, s mi volt következése? Az egyik három hónapra, a másik egy esztendőre ítéltetett, a harmadik éppen felmentő szentenciát kapott; pedig tíz forintba mernék fogadni, hogy zsivány volt. Ne féljen, mi nem eszünk oly bolondok. A statárium nem azért adatott a nemes megyének, hogy vele ne éljen.

– A rögtönítélő törvényszéknek hatalma – mondá Völgyesy, megvető tekintetet vetve a szólóra – , úgy tartom, nem azon feltétel alatt adatott a nemes vármegyének, hogy magát évenkint egy bizonyos számú akasztás által erre érdemesnek mutassa.

– Az instrukciókban nyilván benn áll – szólt Sóskuty, ki azalatt az utasítást forgatá – , hogy a büntetés nem, lehet más, mint akasztófa; tehát csak nem fogja tagadni senki, hogy tőlünk az kívántatik, hogy a gonosztevőket felakasztassuk, hogy ez hivatásunknál fogva kötelességünk…

– Engedelmet – vága szavába Macskaházy – , miután a rabnak felmentése, vagy a rendes törvényszékhez való utasítása, legalább mélyen tisztelt elnökünk által, Rétyné őnagyságának s bizonyos tekintetben az én kedvemért hozatott szóba: én, ki őnagyságának ügyeit vezetni szerencsés vagyok s magas jellemét ismerem, nevében kinyilatkoztatom, hogy ez emelkedett érzelmű asszonyságnak csak fájni fogna, ha hallaná, hogy személyes tekintetek, melyekkel a teins törvényszék iránta viseltetett, az igazság kiszolgáltatását akadályozták.

– Ez nemes deklaráció – mondá Sóskuty, ragyogó képpel körültekintve.

– Mi engem illet – tevé hozzá a szóló, meghajtva magát őszinte ájtatos képpel – , bár igen jól tudom, mily éles fegyverek fognak talán e zsivány vallomásából ellenem készíttetni, bár személyes érdekeimnél fogva semmit sem kívánhatnék inkább, mint hogy a rab életben maradva, még világosabban bebizonyíthassam minden állításainak hamisságát, mint azt a teins törvényszék előtt már tettem: mégis sokkal inkább ismerem kötelességemet, semhogy személyes érdekemnek a közjót feláldozzam; és ki nem látja át a következéseket, ha példát adnánk, miként még ily zsivány is, minő Viola, ha valaki ellen bármi alávaló s hihetetlen rágalmakat mond, magát a rögtönítélő törvénykezés szigorúsága alól kivonhatja?

Sóskuty felkelt, s az ügyészt e nemes nyilatkozat után megölelé.

Zátonyi, ki egész életén át mindig függetlennek mutatkozott, valahányszor arra becsületes alkalmat – azaz olyant, hol függetlensége senkit sem sértett – talált, kinyilatkoztatá, hogy ő részéről, ha e nemes nyilatkozat nem tétetik is, nem kevésbé szigorú ítéletet mondott volna; mert a bírónak első kötelessége, tökéletes függetlenség; – s Kislaky e pillanatban nem tudta, mit tegyen, ha Macskaházy által nem emlékeztetik, hogy csak még azon kérdés maradhat fel: vajon a rabnak a főbíró előtt tett vallomása írassék-e alá általa, vagy pedig egy egészen új készíttessék, mi által az ítélet másnapra halasztatnék?

– Az előbbi vallomást kell hitelesíteni – szólának egy hangon a többiek; csak Kislaky mondá, hogy alázatos véleménye szerint talán mégis jobb volna, Völgyesy úrnak nézete szerint, másképp tenni fel a rab vallomását. Mire azonban Zátonyi úrtól megjegyeztetett, hogy a legfelsőbb utasítás szerint a szavazatok összhangzása csak a halálos ítélet kimondásánál kívántatik, s hogy itt már a többség határozott.

– Azon esetben – mondá Völgyesy – a teins törvényszék engem jegyzői hivatalomtól kegyesen fel fog menteni; mert én részemről kinyilatkoztatom, hogy a jegyzőkönyvet másképp, mint mondám, szerkesztetni nem fogom.

Kislaky e nyilatkozat által látszólag kellemetlenül vala érintve, s a zavar mellyel elnöki székén ült, még inkább nevekedett; maga Zátonyi meghökkent, s a báró, felugorva székéről, Völgyesyhez futott, megrázta kezét, s kéré igen tisztelt barátját, hogy ne vegye rossznéven, ha véleménye a többség által el nem fogadtatott. – Csak végre emberek vagyunk mind, a legügyesebb köztünk hibázhat – mondá nyájasan – , ím, mi valamennyien méltányoljuk nemes szándékát s jeles tehetségeit, de a többség ellen nem lehet kifogása senkinek; méltóztassék meggondolni, a többségnek mindenikünk alája tartozik magát vetni. Ön által fogja látni később stb. – A báró, ki talán mert útközben náthát kapott, vagy talán mert ebédje későbbre haladt, eddig rendkívül kevés beszédű vala, de ez alkalomnál kitünteté egész szónoki tehetségét, minden siker nélkül azonban, mert Völgyesy, végighallgatva minden okait, csak azt válaszolá, hogy senki a többség határozatainak nem hódol szívesebben, mint ő, de hogy vannak dolgok, melyekre nézve becsületes ember csak önmeggyőződésével számolhat, s hogy a jelen eset azok közé tartozik. Mire a törvényszék még nagyobb zavarba hozatván, szilárd jegyzőjének kívánatához talán hajlott volna, ha Macskaházy nem segíti ki azon ajánlatával: hogy miután senkit meggyőződése ellen valamire kényszeríteni nem kell, s az instrukcióban arról, hogy az öt ítélő táblabírón kívül még külön jegyző szükséges, említés nem tétetik; ha úgy kívántatnék, a jegyzőséget, mely úgyis csak még a vallomások aláírásában s a rövid ítélet feltételében áll, szívesen magára vállalja.

– Elfogadtatik, a legnagyobb köszönettel elfogadtatik! – kiálta Zátonyi – teins Völgyesy úr, ki csak most lépett a megye szolgálatába, majd meg fogja látni, mily gyümölcsöket hoz, ha valaki a reábízott kötelességet nem szorosan úgy akarja teljesíteni, mint azt a többség kívánja. Majd meglátja, mennyire halad úgynevezett meggyőződésével.

– Teins Völgyesy úr – szóla Macskaházy, minden tőle kitehető nyájassággal, mely egyébiránt rikácsoló hangja által majdnem gúnyként hangzott – , kétségen kívül csak azért vitte a dolgokat ennyire, hogy a gonosztevőt érdemlett büntetésétől megmentse. A cél, megengedem, szép és nemes lehet, legalább filantropikus századunkban, főképp ily fiatal úri emberben, igen meg¬fog-ható; azonban megbocsáthatlan hiba volna tőlünk idősebbektől, ha az igazság kiszolgálta-tásában magunkat ezáltal gátoltatnók. Én, mint mondám, magamra vállalom a jegyzőséget, de teins Völgyesy úr most, midőn látja, hogy célját a lemondás által el nem érheti, talán maga kész lesz hivatalát ismét felvállalni, s én ily kitűnő ügyességű pennától…

Völgyesy azon emberek közé tartozott, kiket közönségesen hidegeknek tartunk. Már mint gyermek testi gyengesége miatt nem oszthatva kortársainak zajos örömeit, s magános élethez szokva, az ifjú, ki mennyivel tovább élt, annyival inkább érzé, mi óriási szerencsétlenség érte azt, kinek hibás testalkotást adott a természet, mindinkább visszavonult az emberektől. “Púpos hátú vagyok – így szóla sokszor magában – , mit keresek én az emberek között, hol csak megvetés vagy könyörület tárgya lehetek? Őrizkedjél azoktól, kiket a természet megjelelt, így szól a közmondás; őrizkedjetek inkább ti, kiket a természet valami testi hibával megátkozott, az emberektől; bajotoknak rokonszenvet, érzelmeiteknek viszonzást nem fogtok találni köztük. Érzelmeimnek viszonzást! – gondolá tovább, s ajkai néha keserű mosolyra vonultak – igen, ha az emberek közé mennék, s végre – mert hisz szívem nem zsugorodott össze, mint gyáva testem – egy lényt találnék, kihez magamat ellenállhatlanul vonzódva érzeném, kinek egy szaváért éltemet, mosolygásaért üdvömet adnám, ugyan volna-e nevetségesebb, mint ez? Én a törpe, a púpos hátú, egy szép hölgynek lábaihoz borulva s szerelmet kérve! soha furcsább dolgot ember nem hallott még. Minek nagyszerű gondolatok, minek fönséges érzelmek nekem? Ha az igazság mellett lelkesedve felszólalnék, az ügynek csak árthat, a legszentebbet csak nevetségessé teheti, ha mellette púpos nyomorék szavát emelte, nincs oly fönséges, oly férfias tett, szó, melynél könyörületes mosolyra nem vonulnának az emberek ajkai, midőn hallják, hogy tőlem jő; nekem nincs mit keresni az emberek között!” – E gondolatok Völgyesyt természetesen magábazárkózottá tevék. Kinek sebe van, bizonyos lehet, hogy a fájdalmas érintések nem maradnak el, s így az ifjú ügyész, valahányszor társaságba lépett, néha egy véletlenül kimondott szó s néha éppen amiatt, hogy az, mi őt testi hibájára emlékeztetheté, figyelmesen kerültetett, mindig kellemetlenül érzé magát. Egész magaviseletében bizonyos kényszerítés, bizonyos féltékenység vala észrevehető, mely egyéb kitűnő, főképp elmebeli tehetségeit háttérbe szorítá, s közelebbi ismeretség, melyhez jelleménél fogva kevesen férhettek, vala szükséges, hogy valaki érdemeiről helyesen ítélhessen. “Szegény Völgyesy, nincs szerényebb ember a világon” – ez vala a mód, melyen Taksony megyében felőle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem mindenütt a világon, a pénz s az emberek csak külső nyomatjuk, nem belső értékök szerint fogadtatnak el: alig volt valaki, ki az ifjú ügyészben szerénységén kívül még valamit keresne.

Mennyivel általánosabb volt Völgyesy jelleméről Taksony megyében ezen ítélet, annyival nagyobb bámulat fogta el az egész törvényszéket, midőn a szilárd módot látá, mellyel az ifjú magát ez alkalomnál viselé, s Sóskuty, Zátonyi, az öreg Kislaky maga nemegyszer csodálkozva néztek egymásra. – Völgyesy, kinek ez első hivatalos foglalatossága vala, s ki először életében alkalmat látott maga előtt, hol valakinek használhat s egyszersmind meggyőződése mellett küzdhet, kötelességének érzetében megfeledkezett mindenről. – Ő ellene vala a halálos büntetésnek általában véve is, de kettősen az, hol a vissza nem vehető ítélet oly formákhoz köttetik, melyek a bírót csalódások ellen nem biztosítják. Neki nem fért fejébe, miként lehet egyrészről kimondani, hogy a rögtönítélő törvényszék halálos ítéletnél egyebet nem mondhat ki, s a másikról elmellőzni mindazon formákat, melyek ott, hol sokkal kisebb büntetésekről van szó, mellőzhetleneknek tartatnak, s csak azért fogadta el örömmel kiküldetését, mert meg vala győződve, hogy mint a törvényszék jegyzője, a halálos ítélet elhárítására alkalmat találand. Először gondolhatá hasznosnak, szükségesnek magát, s keblében feltámadt egész önérzete. – Hogy egy tiszteletbeli alügyész fáradozásai ennyi táblabírói meggyőződés ellenében sikerhez nem vezethettek, azt olvasóim közül legalább azok, kik közdolgokban megfordultak, által fogják látni. Oly országban, hol az, vajon szólhatunk-e? születésünktől függ, csak következetes, ha a szólók között is nem az, mit mondanak, hanem csak a polgári állás, melyet elfoglalnak, vétetik tekintetbe, s csak Völgyesy tapasztalatlanságát bizonyítja, hogy őt ezen neheztelni látjuk. De hogy miután eddig nem tudta még, miként mívelt századunkban, valamint nem jó púpos háttal, úgy nem veszély nélküli egyenes lélekkel születni, mert azok, kiknél a nevelés a lelket az életre szükséges görbeségekkel el nem látta, örök kisebbségre ítélvék, e tapasztalás az ifjúnak fájt; az szinte természetes, s nem is bámulhatjuk, ha a gúnyt, melyet Macskaházy nyájas mosolygása rosszul takart, észrevéve, indulatját nem mérsékelheté, és midőn székéről felkelt, azon szavakkal adta át Macskaházynak az irományokat: miszerint a világnak minden kincsei őt nem fogják arra bírni, hogy ez egész eljárásban, melyet bírói gyilkolásnál egyébnek nem tarthat, legkisebb részt vegyen.