Read the book: «A falu jegyzoje», page 20

18

Sírva vigad a magyar, így szól a közmondás; miért is vigadna másképp? Ha az ősöknek arcvonásai ivadékról ivadékra fenntartják magukat: bámulhatjuk-e, ha azon kifejezés is, mely az eldődök vonásainak életet adott, szinte átszáll a késő unokákra? S hajdanában a magyarnak annyi oka volt sírni! Más nemzeteknél az újabb kor meggyógyítá a múltnak sebeit. A népdal majdnem mindenütt megtartá a bús melódiát, mely oly korban támadott, midőn az elnyomott népnek érzelmei nem lehettek egyebek, mint szomorúak; de nálok régen vígabb szavak tétettek az előbbiek helyébe, vagy legalább az énekesnek vígabb hangja feledteti a dalnak valódi jellemét. Nálunk alsóbb osztályainknak nincs okuk vígságra a jelenben sem, s a dal szomorúan hangzik most is, mint azon napokban, midőn Budának falain félhold uralkodott. Hisz vannak emberek e hazában, kik csak falujok viszonyait ismerve, nemigen gyanítják, hogy ez ország, mióta a törököt elűztük, változáson ment keresztül, s a jobbágy, midőn füstpénz forintját a kastélyba viszi, a török garasra emlékezve, félig sem borzadhat annyira a múlttól, mint azok, kik egy századdal ezelőtt, végső krajcárig letisztázva hazájok iránti tartozásukat, azért, mióta a töröktől megszabadultunk, adót nem ismernek. A komorság, mely a magyar népet jellemzi, azonban meggyőződésem szerint, történetén s jelen állásán kívül még vidékünk szomorú jellemének tulajdonítható. Ki az, ki e hon rónáin végigtekintve meg tudná tartani vidámságát? Az őserdő, mely e tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott, s az áthatlan növényfátyol, mellyel e föld szűz testét egykor takarta, az ember fejszéje alatt eltűnt, de helyette csak pusztaságot találunk. Ha más országok lakója a vidéken körültekint, mennyi van, min szíve örülhet! Mindenfelől házak, fák, kerítések, viruló vetés, mindenütt valami, mi őt eldődeinek munkásságára emlékezteti, mi új, elevenebb szorgalomra inti, hogy mint ők, úgy ő munkája által földi létének nyomait hagyja maga után. Pusztáinkon csak a határhalmok intenek arra, hogy e föld egyesek által tulajdonnak neveztetik, noha alig tudjak, lehet-e azt tulajdonnak nevezni, mi csak abban áll, hogy másokat valaminek használatától kizárunk, s nem abban, hogy vele magunk élünk, s az általános elhagyottság, a munkátlanság csendje, mely e tájakon elterül, szomorúsággal tölti lelkünket. Hány ivadék tűnt el e határokon anélkül, hogy létének nyomát hagyná maga után! S az átmenő miként ne emlékeznék, hogy egykor sírjába fog szállni ő is, eltűnve a nagy róna alatt, nyom nélkül, mint az, kit a határtalan tenger habjaival elborított.

Ha ily vidéket – pedig a mondottak szóról szóra illenek Tiszarét egész környékére – novemberi nap szürke világításában látunk, a szív akaratlanul szomorú sejdítésekkel telik el.

Dél rég elmúlt, midőn Zsuzsi, Liptáknétól kísérve a falut elhagyá. A külcsárdánál egy ideig pihenve megálltak, s a fiatal asszony, kis poggyászával hóna alatt, melyben férjének kevés eleséget vitt, magánosan haladott Kislak felé, hol a gulyásnál Violáról valamit hallani remélt. A gulyás tanyája Tiszaréttől jó kétórányi járás, és Zsuzsi, ha néha mély gondolataiból feleszmélt, érzé betegségéből visszamaradt gyengeségét. Nemegyszer ült le fáradtan, s ha ilyenkor szemeit körüljártatva a nagy pusztaságot látá maga körül, és magát rajta oly magánosan, oly elhagyatva, a nagy csend, melyben önlélegzését hallhatá, rémüléssel tölté lelkét. Eszébe jutott, hogy a napokban farkasokról hallott beszélni, eszébe jutottak gyermekei, férje, ki talán e pillanatban új veszélyben forog, s ismét útnak indult, nem új erőt, hanem új nyugtalanságot érezve szívében, mely annyival inkább növekedett, mennyivel inkább érzé, hogy célját jelen gyenge állapotában a nap leszállta előtt el nem éri. Egyszerre lódobogás ébreszté fel ábrándaiból, lelkén a gondolat villant át, hogy Violája száguld utána; dobogó szívvel fordult meg, de a lovas Kálmán vala, ki gyorsan hazafelé nyargalt. Így ért a kőfeszületig, mely a kislaki határon áll, s noha romlásnak indult, mióta a pápista földesasszony, ki azt részbirtoka mellett felállíttatá, meghalt, lépcsőkövén a vándornak nyughelyet nyújta. E kereszt mellé ült Violáné. Eszébe jutott, hogy hány szerencsétlen térdelt e lépcsőkön, hány panaszlá itt keserű bajait annak képe előtt, ki földünkre szállt, csakhogy az emberi szenvedéseket egész keserűségökben ismerni tanulja; hány kelt fel vigasztalva e feszülettől, s a kálvinista asszony lelkén a pápista keresztnél azon nyugalom terült el, melyet nem egy vagy más vallásos rendszer, hanem csak az isten által jobb emberek keblébe teremtett vallásos érzemény ad, s melyet sok, ki egyes vallások tanai felett könyveket írt, talán sohasem ismert életében.

Az asszony felkelt, hogy tovább menjen, midőn egyszerre nevén szólíttaték. A hang ismerős vala, de nem annyira, hogy első pillanatban tudná, kitől jő, s midőn megfordulva Cifrát látá, ki a kereszthez támaszkodva fejével köszöntést integetett, Zsuzsi visszaijedt. Mióta Cifrát először látta, mindig borzadással tekinte reá. Ismerte alávalóságát, tudta, hogy minden kegyetlenség, mely Viola cinkosai által elkövettetett, ez embernek műve, s az egész szeretet, mellyel férjéhez viseltetett, sokszor nem vala elég erős legyőzni undorodását, ha őt ennek társaságában látá. Viola is egy idő óta gyanakodni kezde ezen társa hűségén, s többször mondá, hogy még júdásává lesz. Mindez összevéve megmagyarázza a borzadást, mellyel a szegény asszony a zsiványra nézett, midőn ez furkós botjára támaszkodva, különös mosolygással, mely arcának még csúnyább kifejezést adott, kérdé: hová megy?

Violáné felelt, hogy a kislaki gulyáshoz.

– Ugye férjedet keresed? – szólt a másik, bundáját vállán igazítva – a gulyás talán tudni fogja. Mi újság nálatok a faluban?

– Hát nem tudja kend? – szólt Violáné, szemeit a szólóra szegezve – azt mondják pedig, kend is ott volt férjemmel.

– Violával? Hát a faluban volt?

– És kend nem tudna semmit a rablásról, mely a nótáriusnál tegnap éjjel történt?

– Hát kirabolták? – szólt nevetve – no, mit mondtam? Mihelyt hallám, hogy Violának szabad járata van a házhoz, előre mondtam, hogy rablás lesz a vége. Oly legény, mint Viola, nincs három megyében, vele nem lehet tréfálni.

– Nem beszéljen kend ilyeket. Esküdni mernék, nem Viola követte el a rablást.

– Meglehet, én nem tudom. Hát ki lett volna? – szólt Cifra egykedvűen.

– Az egész falu mondja, hogy kend.

– Az egész falu? Peti cigány talán? – kérdé Cifra, lángoló szemeit az asszonyra szegezve.

– Petit nem láttam, mióta Porvárra ment, de a kovács, ki kendet űzőbe vette, az egész falu, mondom…

– Az egész falu bolond, és a kovács még bolandabb, ha olyvalakit vett űzőbe, akit Cifrának gondolt. Ha én lettem volna, nem sokat locsogna merészségéről. Éjjel minden macska fekete, szeretném tudni, miről ismert meg, talán bundámról – tevé hozzá nevetve s bundáját vállára húzva – , az sem piszkosabb másénál. Sok jó szerencsét! mennem kell. – S a zsivány az úton, mely a kereszt mellett Garacs felé fordul, fütyörészve tovább ballagott. Zsuzsi soká nézett utána. Miután elindult, kis idő múlva kocsizörgést halla, s látá a hintót, melyen Macskaházy szinte Garacs felé hajtatott. Mikor a hintó Cifrát utoléré, kit Violáné időről időre vissza-fordulva szemmel követett, megállt, a bennülő rövid ideig a zsivánnyal beszélgetett, azután ez hátul a bakra ülvén, a kocsi tovább haladt.

Zsuzsi bámulva kettőzteté lépteit; de már sötétedni kezde, mikor a tanyához közelgett.

Itt az öreg gulyást, s Petit találta. – Nem láttad-e Cifrát? szólt emez nyugtalanul, ki midőn az asszonyt meglátá, társával eleibe jött.

– Igen – felelt Violáné.

– És hol?

Violáné elbeszélé egész találkozását, mialatt Peti arcain, főképp midőn hallá, hogy Macskaházy Cifrát kocsijára vevé s Garacsra hajtatott, a legnagyobb kétségbeesés vala látható.

– Mindennek vége van! – szólt végre, kézével homlokára csapva – hogy is szólhatott kend Cifrával Violáról? Most ha jókor nem jövök, elfogják.

– De az istenért, mi történt? – kérdé az asszony remegve.

– Nincs időm, István mindent elbeszél, én itt egyenesen a legrövidebb úton futok a sz.-vilmosi erdő felé. Ha kendnek lovai elérkeznek, hajtson lóhalálba. Tudja a helyet, talán még előbb jövünk, mint a szolgabíró emberei. A Tisza, hála istennek, még az idén nem öntött ki. Az istenért, ne kímélje lovait, István.

S a cigány sebes ügetéssel Sz.-Vilmos felé sietett.

Violáné, ki Peti s az öreg gulyás szavaiból észrevevé, hogy férje veszedelemben forog, remegő hangon kérdezé: – Mi történt?

– Még eddig semmi, légy nyugodtan Zsuzsi – mondá emez – ; ha valami történik, felakasztom magam, de csak miután Cifrát izmokra téptem.

– De mi történt? az istenért, mondd el könyörületességből – sóhajta Zsuzsi, midőn a házba lépve, hova éppen értek, a tűzhely melletti padra ereszkedett. Az öreg gulyás nem kevés káromkodással önmaga ellen elmondá a dolgok helyzetét, mely Violára nézve éppen nem vala megnyugtató. Mindjárt a rablás után, melynek valódi történetét Violáné a gulyástól hallá először, férje lóháton a tanyához jött, s Istvánnak, kinél az egész banda majdnem naponkint megfordult, meghagyá, hogy ha Peti, kit ide rendelt, vagy hívei közől másvalaki őt keresné, a sz.-vilmosi erdőbe, szokott rejtekéhez utasítsa, hol, míg a rablás által okozott lárma tart, s Tengelyinek az írásokat valami módon vissza nem szolgáltatja, rejtve fogja magát tartani; kérvén egyszersmind, hogy ez alkalommal pár napi eleséget küldjön számára. A gulyás Cifra árulásáról még mit sem tudott. Viola sietségében megfeledkezett felőle szólni. Petivel, mióta ez hallgatódzva az árulásnak nyomába jött, a gulyás nem találkozott, és semmi sem termé-szetesebb, mint hogy midőn Cifra délután a tanyához jött s Violáról kérdezősködött, István egy kulacs bort s pár font húst adva kezébe, őt a sz.-vilmosi erdő rejtekéhez utasította. Csak egy órával később, midőn Peti megérkezett, ki a rablásnál Violától könnyebb szaladás végett elvált, hallá, hogy árulóra bízta titkát. Azok után, miket Violáné tulajdon szemeivel látott, Cifra szándékáról nem lehete többé kétség, s a szegény asszony meggondolva minden körülményeket, kétségbeesve ült ott a padon, a fájdalomnak azon nemébe merülve, melynek az ég könnyeket nem adott vigasztalásul.

Két óra múlt, hogy Cifrát s Macskaházyt látta, Garacs a sz.-vilmosi erdőhöz félórával közelebb, a főbíró házánál kész lovaskatonák s kommiszáriusok – s ők gyalog miként érhetnének előbb Viola rejtekéhez, hogy neki hírt vigyenek? Itt nem vala mit reményleni!

– Csak szekerem jőne már – szólt a gulyás, háza elébe menve. – Beküldtem a faluba két óra előtt, s mégse jő. No, várj, átkozott fattyú! Ha lovaimhoz juthatok, még idején ott leszünk. Azok a szolgabírák sem sietnek úgy, mint kend, Zsuzsi lelkem gondolja, főképp most restelláció után. Ki tudja, otthon van-e már? Igaz, Peti mondta, hogy a főispán hazaküldte. De átkozott én magam is. Hogy az ördög harmincháromszor leütött volna menkő teremtésével, mikor számat tátottam az előtt a gazember előtt! Na, ne félj semmit, Zsuzsi lelkem, jókor jövünk még, meglásd, nincs jobb lova senkinek. De ki is gondolta volna, hogy Cifra ily gazember lehet, harminc esztendeje, hogy zsivány, s még ő árulkodik, no várj, várj! Mindjárt Cifra után Kálmán úrfi volt itt, s elbeszélte, hogy a nótáriusnak írásai vesztek el, s kért, hogy szerezzem vissza, hogy mondjam meg, hol van Viola; az istenre kért s hozzá káromkodott is, s én nem mondtam neki egy szót, csak azt ígértem, ha Violával valamikor véletlenül találkozom, majd szólok vele; s ennek a kutyának mindent elmondok. De – kiálta föl, midőn baltáját s bundáját, egy sebesen közelgő kocsi zörgését hallva, felkapta – itt vannak lovaim.

A kis szekér, két izmos sallangos sárgával a konyhaajtó előtt állt meg. – Úgy, Zsuzsi, jer, ülj hátra a kocsiba, s takard be magadat jól – szólt Violánét szekérre emelve – , te pedig lódulj – mondá kocsisának, kit, kezéből kivéve gyepőit, üléséről lelökött – , majd adok én neked kocsmában mulatozni.

S a lovak száguldva megindultak a mezőn. A szekér csengő zörgése nemsokára elhangzott, s a kuvaszok, kik utána futottak, rég elhallgattak, csak Bandi kocsis állt még előbbi helyén, minden sötétség dacára, mely a téren elterjede, a távozó szekér után bámészkodva. – Istók bácsi – szólt, fejét, mely nem éppen nyájasan érintetett, vakarva – , talán csak nem lopja el Viola feleségét, hiszen nem marha!

19

Vándor! Ha Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni – s miért ne tehetnéd ezt? miután a jámbor igazság sokszor úgy elbúvik előttünk, hogy az egész világot kikutatnók utána – s Garacs helységéhez jössz: húzd le saruidat! Így kezdhetném e fejezetet, ha – mint sokan kívánják – azon pátoszhoz emelkedni tudnék, mely újabb időben legjelesb magyar műveinket – mert bennök úgyis semmi természetes helyén nem áll – csaknem fordíthatlanokká teszi. De szerény író létemre, egyszerű gondolataim kimondására is alig találok szavakat. A gazdagokat, kik minden tárgynak három substantivumot találva, mindeniket három adjectivum kíséretében küldhetik a világba, s trópusaik és figuráik gazdag tárházában felhalmozva tartják beszédök ékességeit – csak irigyelhetem, de példájok követésére nem érzek erőt magamban, s azért visszatérek egyszerű elbeszélési modoromhoz. Igen, olvasóm, ha Garacsra jössz, hová történetemmel átmegyek, húzd le saruidat; nem azért mondom, mert e falu Nyúzó Pál főbíró úr lakhelye, s főképp ha járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert sz. Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a böjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk, s Garacson az egész világ mezítláb jár; hanem minden magasabb szempontokat mellőzve, hogy jó bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül őszi időben, mint most, az utcán végig nem mehetsz.

Valamely történetfilozófiában olvastam – nem mondhatom hamarjában, melyikben, mert volt idő, midőn még nem tudva, hogy az emberek a történetben, mint minden tudományban, csak azon igazságokat keresik, melyeknek éppen hasznát vehetik, sokat foglalatoskodtam ily munkákkal – , valamelyikben tehát, a sok között, mondom, olvasám, hogy a föníciaiak csak annak köszönhetik a hajózási tudományban tett nagy haladásaikat, mert mindazon anyagok-nak bőségében voltak, melyek a hajózásra szükségesek. Aki csak egyszer Garacson volt, meggyőződhetik ezen állítás helytelenségéről. Soha emberek a plasztikai művészetekre kedvezőbb helyen nem lakhattak. A föld a legtisztább agyag, az egész utca olyan, hogy belőle mintázni lehetne, ahová lépsz, lábad legszebb lenyomata visszamarad, úgy, hogy mihelyt a föld megszárad, rézöntéseket tehetnél nyomaid után; valóságos lelke a sárnak, mint mondani szokták: s mégis szobrászt, sőt még egyetlenegy fazekast sem találhatni a faluban. És aztán higgyen az ember a tudósoknak! Egy öreg ösmerősöm van, főőrmester volt egykor az inszurrekciónál, valahányszor őt Bécs felől kérdi valaki, alázatosan megvallja, hogy ott nem volt; de említsd csak Párizst, Rómát, Lisszabont, Konstantinápolyt: s egész órákig fog szólni az egyes utcákról s piacokról s a boldog napokról, melyeket ott töltött. Úgy látszik, tudósaink néha őt utánozzák. Ha a jelen pillanat— s óriási mozgalmairól szólunk velök, megvallják alázatosan, hogy nem tudják, mit jelentenek; de csak menjünk pár századdal vagy ezreddel hátrább, s minden csupa világosság, a legkisebb tettnek legparányibb indoka, az eszmék sorozata, az érzelmek minden következései, előttök semmi rejtve nem maradhatott. Ha kérdenéd: mi lehet oka, hogy Pharao hét vastag s éppannyi sovány tehénről álmodott? talán volna tudós, ki értekezésben elmondaná az aegyptusi király vacsoráját, melynek ez álom tulajdonítható. Szegény népek! éltetekben politikusok próbálják rajtatok teóriáikat, s ha kihaltatok, eljő a történetbúvár, s ismét teóriáira használ fel. Nincs mit irigyleni sorsotokon!

Eltértem! Ne vedd rossznéven, nyájas olvasó; tudod, régi szokásom, s azonkívül az író kötelességeihez tartozik a tárgyakhoz alkalmazni modorát, s Garacsról szólva miként ne élnék egyes kitérésekkel? A főbíró lakhelyének épp az vala legkitűnőbb jelleme, hogy benne egyenes úton senki sem járhatott, annyira összevissza álltak az egyes házak, annyira tekervé¬nyesen kígyózott a majd keskeny, majd szélesebb tér, mely utcának neveztetett, s mely e címet legalább annyira megérdemli, mintha azon jobbágylakásokat, melyek között elnyúl – házaknak nevezzük; mert ha az adó, mint Angliában, az ablakok vagy kémények száma szerint vettetnék ki, az egész faluban nehéz lenne egy házat a közterhek alá vonni, talán ez az ok, hogy Garacson csak füstpénz követeltetik.

Taksony megye nem tartozik azok közé, melyeknek falui jólét s kényelem tekintetében nevezetesek, s az angol farmer nem sok gazdaházat találna, melynek sárból tapasztott falai s vasvillával felhányt szalmafedele alatt magát jól érzené; – s mégis Garacs nyomorult kinézésben jóval meghaladta szomszédait. Akaratlanul elszomorodtál, ha a rongyosfödelű s roskadó kunyhók közt áthajtattál s a halvány, beesett arcú népet látád, mely a falut lakta, s mely úgy látszik, soha e határok között jól nem érzi magát, míg egyenkint a falu túlsó oldalán bekerített helyre kivitetik, a keresztjei alatt először pihen meg, mióta e földre jött. Maga a templom – e palotája azoknak, kiknek a földön csak kunyhók jutottak, melyre a nép máshol büszkén tekint, melyet virágokkal s zöld ágakkal ékesít, mint tulajdon házát soha nem – itt roskadófélben áll. Az alacsony falak, melyeket a rohadt zsindelyzet az eső emésztő hatalma ellen rég nem óvhatott már, csak támaszok által tartatnak fel a végső süllyedéstől; a torony, mely a templomnak bemenetelül szolgál, több helyen szétrepedve, alig bírja csak a kettős vaskeresztet is, mely magas födelén inkább csügg, mint áll, a harangok rég levétettek s külön faálláson függnek. Minden pusztulásnak indult, minden a szegénység nyomait hordja magán, mintha a vallás, mely az embereknek vigasztalásul adatott, e roskadó födél alá azért vonult volna, hogy híveiben kielégíthetlen vágyakat ne ébresszen. A templomot s paplakot, mely (ha lehet) még szegényebb állapotban áll mellette – három oldalról tó környezi, benőve náddal és sással, hátul egypár lelkésznek szerény emlékköve áll, s ha véletlenül vasárnap jössz ide, mikor éppen harangoznak, míg a tóban a békák örökös dalukat szomorúan tovább zengik, s a falu szegény lakói rongyosan, roskadó templomukba zarándokolnak: szomorúság lepi meg szívedet, melynek kifejezésére talán alig találhatnál szavakat. Garacs örömtelen hely egész éven át, de csak vasárnapon, ez áldott ünnepen, melyet isten az embernek öröm— s pihenésre rendelt, érzed e nép egész nyomorúságát.

Azonban csak egyik oldalát láttuk a képnek, és sérteném azon igazságot, mellyel mint író az olvasónak tartozom, ha nem említeném, hogy ugyanezen falu magasabb szempontból, azaz azon födeleket tekintve, melyek itt-ott a sárkunyhók felett emelkedtek – egészen más, sőt valósággal úrias kinézést mutat. A Garacsiak, Bámériek, Andorfiak, Nyúzók s nem tudom, hány úri család, mely e helységnek leányágat illető birtokába jutott, szebbnél szebb kúriákat építének, s habár ezeknél is az utcán talált építési anyag vagy legfelebb vályog használtatott: az ellentétnél fogva, melyben e magasabb épületek a falu kunyhóival álltak, szinte paloták között képzeléd magadat, s a sok oszlopzat, mely, mint tudva van, klasszikai ízlésünknél fogva minden nemesi kúriának főjellemei közé tartozik, néha Hellásra, főképp Spártára emlékezte-tett, hol, tudjuk, a heloták száma a polgárokét mindig felülmúlta. Azon vastag könyvekben, melyeket diákul a jog testének szoktunk nevezni (e test lelkének természetéről tudósaink sokat vitáztak anélkül, hogy tisztába jöhettek volna; még halhatlansága sem állíttatott minden kételyen fölül), van egy törvény, mely szerint a földesúr, ha gyermekei közül egynek lakásul belső telket nem adhatna, egyes jobbágyteleknek kibecsülésére jogosíttatik föl. Nincs is semmi természetesebb, mint hogy földesuraink, mind jobbágyaik, mind gyermekeik apái lévén, közöttük úgy osztják fel földeiket, mint nekik tetszik; s ha Garacson e törvény szorgalmato-sabban követtetett is, mint azt a jobbágyok talán kívánták: legalább a természetnek azon rendelése, miszerint az ember főfeladata nemesíteni az anyagi világ adományait, e közbirtoko-sok által annyira teljesíttetett, hogy alig lehetett nemtelen földet találni e falu határai között. A garacsi nemesség a szabadföld eszméjét rég valósítá birtokában, még mielőtt az hírlapjaink által megpendíttetett, s a jobbágy szabad költözködhetési joga annyira nem vétetett kétségbe senki által, hogy nem egy parasztcsalád vándorolt tovább, s hogy mindenét magával vihesse, még szekérről sem kelle gondoskodnia.

E kúriáknak, melyek a helységre ily jótékony hatást gyakoroltak, legszebbike kétségkívül Nyúzó főbíró úr lakháza volt, s olvasóim Garacson – ha nekik kalauzul nem szolgálnék is, látva a szépen kijavított kerítést, a mérgeszöldre festett falat, melyen hat ablak nyílik, s melynek színét a tornác gyönyörű kék oszlopai még inkább kiemelik, máshova nem térnének be, mint ide. Igaz, hogy a födélnek csak egyharmada zsindelyeztetett még be, de miután a főbíró ismét három évre választatott, valószínű, hogy a még eddig szalmával fedett kétharmad is nemsokára zsindelyezve lesz; s a kéményből oly vastagon gomolyog a füst, hogy akaratlanul jó vacsorára kell gondolnunk.

Nyúzó csak körülbelől egy óra óta jött meg Porvárról. A tisztújítás, melyet Tengelyivel együtt hagyánk el, később szokatlan sebességgel folyt le. A nemesség tudósíttatván, hogy Bántornyi emberei között nemtelenek találtatnak, majdnem egyhangúlag ellene fordult, s már tizenkét órakor nagy többséggel Réty kiáltatott ki alispánnak. Neje, ki a Tiszaréten történtekről már valamivel előbb hírt vett, mihelyt ezt hallá, kocsira ült, s Macskaházyval hazafelé hajtatott. Krivérnél, mint másodalispánnál – mert Édesy, ki e hivatalt eddig viselé, önként lelépett – nem volt nehézség; miután pedig azon párt, mely az első tisztviselőknél legyőzetett, itt is, mint közönségesen visszavonult, a tisztújítás ezután csak papmarasztáshoz hasonlíta, s két óra előtt bevégeztetett. Mire a főispán szinte értesíttetvén az állítólag Viola által követett rablásról, a járásbeli főbírót esküdtjével azonnal nyomozás s a rabló üldözése végett kiküldé.

A taksonyi főispán tehát – így csalódik a hatalom e világon – a főbírót esküdtjével együtt pandúrok s biztosok kíséretében hihetőképp Tiszaréten képzeli; mi, belépve szobájába, nyugodtan, nagy tölgyasztala mellett találjuk az érdemes férfiút, s ha Kenyházi esküdt mellette nem ül, talán alig jutna eszünkbe, hogy a főbírót hivatalos kiküldetésében látjuk. A két férfiú mozdulataiban, melyekkel poharakat töltöttek s tálakat ürítettek ki, nem volt semmi, mi arra mutat, hogy zsiványok elfogásában járnak el. Olvasóim ezen bámulnak talán; ha azonban meggondolják, hogy éppen tisztújításról jövünk, melyen Nyúzó három évre ismét főbírónak választatott, s hogy a német közmondás: mely szerint új seprők legjobban sepernek – nálunk sokszor megfordítva áll, a seprők közt épp akkor tapasztaltatván legtöbb szorgalom, midőn azoknak megújítása kívántatik – , bizonyosan nem bámulnak annyira, mint sok más dolgon, főképp ha azon számos okot meggondolják, mely érdemdús tisztviselőnket arra bírá, hogy Tiszarét helyett, hová küldetett, egyenesen haza, Garacsra menjen.

Mindenekelőtt Nyúzó, hogy a főispán iránti tiszteletét s hivatalos buzgóságát tanúsítsa, még mielőtt megebédelt, indult el hivatalos útjára; miután pedig minden mozgás s így az is, melyet a kijelölt tisztviselő a kortesek vállain tesz – az étvágyat neveli, ki kívánhatná igazságosan, hogy a tiszaréti járás törvényes bizonysága éhgyomorral egész Tiszarétig hajtasson s ne menjen inkább Garacsra, mi Porvárhoz jó másfél órával közelebb fekszik? Írva áll a szentírásban, hogy boldogok, kik éheznek és szomjúhoznak az igazság után (talán ez oka, miért tartatik hazánk, hol ily szomjúságra annyi alkalom van, némelyek által a világ legboldogabb országának); – de hogy az is boldog állapot, ha maga az igazság, vagy mi ugyanaz: ha azok, kikben az igazságot személyesítve látjuk – éheznek, az nincs megírva sehol, s Nyúzó miért tenné magán az első kísérletet? Azonkívül Pista és János pandúrok Garacson, a biztos hihetőképp Sz.-Vilmoson vala, s azután, mint Kenyházy esküdt úr igen helyesen megjegyzé, a teins vármegye csak nem kívánhatja, hogy ők magok fogják el Violát? Esteledett, s ily időben ildomos ember – főképp ha neki, mint Nyúzónak, egy egész banda bosszút esküdött – zsiványt inkább kerül, mint keres; végre – s ez ok a jellemdús tisztviselőkre talán nem volt minden hatás nélkül – , miután az utósó rablás Tengelyin követtetett el, Nyúzó s esküdtje nemigen bánják, ha a gonosztevők csak akkor kerülnek az igazság kezei közé, midőn az elrabolt tárgyak többé kezeik közt nem találhatók. Szóval Nyúzónak száz oka volt, miért nem ment még aznap Tiszarétre, s ki őt ó-bőrszékén, pipával szájában ott látá ülni nagy asztala mellett, melyen már édesapja ítéleteket írt s most két üres s egy megkezdett borcilinder a jelen háziúr foglalatosságait mutatja, míg egy félig felemésztett tál kocsonya, csontig lemetélt sódar s a brinza – miből fájdalom! csak a faedény maradt meg – az ebéd élvezeteire emlékeztetének: nem mondhatá, hogy Nyúzó, midőn hazajött, helytelenül cselekedett. A házban annyi magyar kényelem látszék minden-felől: magyar ember szíve emelkedett, ha csak körültekintett.

A kényelemnek, tudva van, első kelléke, hogy semmi utunkban ne álljon. Nyúzó szobája e tekintetben tökéletesen kielégítheté a legtúlzóbb kívánatokat. Az ágy, mely a szoba egyik szögletében állt, nem lehete keskenyebb; egy, hozzá mind barna színre, mind keskenységre, mind arra nézve hasonló szekrény, hogy reá is ruhák, írások, kalap s bot, szóval minden, minek egyéb helye nem volt, halomra hányatott; egy kis asztal az ablakok egyikében; négy bőrszék s egy lábnyi szélességű hasonló pamlag nemigen akadályoztaták a vendég mozdula¬tait; s maga a nagy asztal annyi különféle dolgokra használtaték – a vendégek nagy része Garacson közönségesen rajta ül – , hogy a helyet, melyet elfoglal, tökéletesen meg is érdemli, mit nem mindenkiről mondhatunk hazánkban. De ha a szabad mozoghatás magyar embernek Nyúzó szobájában jólesett, főképp korunkban, hol Pestet utánozva, faluhelyeken is a bútorok oly összevissza rakatnak, hogy közöttük botlás nélkül elmenni majdnem lehetetlen: mi ezen élvezet ahhoz képest, hogy belépve mindenki látá, miként itt azt teheti, mihez éppen kedve van? Ádám s Éva akkor érzék először, hogy édeni boldogságuk elveszett, mikor szégyenleni kezdvén magukat egymás előtt, öltözetről gondoskodtak! s mit mondjanak azon szegény honosink, kiket évről évre új korlátok fognak körül, kik ha gőzhajón utaznak, mit kebleikben érzenek, azt ki sem köphetik, anélkül hogy valaki ellenök keserű panaszokra ne fakadna; kik itt-ott elkorcsosodott asszonyaink termeiben még pipára sem gyújthatnak, bár legfinomabb ezüstből volna is kupakja. Kényelmes hely az, hol az ember magát kényelmesen érezheti, hol magát zseníroznia nem kell – hála istennek! hogy legalább még magyar szavunk nincs ez átkozott fogalom kifejezésére – , s ki ilyent keres, e háznál jobb tanyát nem találhat. A pipa— s kandallófüstben rég elbarnult fal, melynek egyedüli ékessége a magyar vezérek vörös s kék atillában festett képei (mind szép, bajszos magyar ember, csupa izmosságból görbe lábakkal, fejökön kalpag, kezeikben buzogány vagy zászló, lábaik alatt nevök aláírása, úgyhogy Attilára s testvérére, Budára oly hamar reá ismersz, mintha évekig vele laktál volna), a padozat, melyet régóta ismét föld takar, magok a pókhálók, melyek a szoba gerendáiról kényelmesen lecsüggnek, mintha a belépőnek mondanák: ne zsenírozza magát ön, úgyis azon világítás mellett, mely nappal a két kis ablak elhomályosodott tábláin e szobába hat, vagy estve az egy faggyúgyertyától elterjed, kár lenne.

Nyúzó érzi helyzetének mindezen kényelmeit, s visszatámaszkodva székén, boldog ábrándokba merül, minők csak szolgabírónak lehetnek, ki magát ismét három évre meg-választva látja. “Megvagyunk! – szólt néha nyájasan mosolyogva – megvagyunk! – szólt ismét, az asztalra csapva – no, várjatok”, s összeszorítá fogait, hogy a rövid szárú pipa homlokáig emelkedett. Keblét leírhatlan boldogságnak érzete tölté, a fél vármegyét megverte volna örömében. Néha lelkét egyszerre szomorúság szállta meg; ez természete emberi nemünknek. Ha öröm könnyet facsar szemeinkből, nem tudjuk soha, nem fogja-e fájdalom tölteni szívünket, még mielőtt amaz arcainkon lepergett; s Nyúzónak e ház oly teli vala emlékekkel. Ez asztal, mely mellett ült, nem volt-e ugyanaz, melyen negyvenöt év előtt, mindjárt születése után először, s mint a megyében sokan mondják, utószor megmosatott, nem mellette élte-e legkedvesebb s legboldogabb óráit, azokat, melyekben egy togátustól olvasni s melyekben egy táblabírótól ferblizni tanult; nem e mellé ülteté-e kedves feleségét, midőn őt házához hozva, örömében úgy megrészegedett, hogy még máig sem tudja, miként került aznap ágyba; s annyi boldog lakoma s nehéz ítélet, miknek ez asztal vala színhelye s miknek bor— s tentanyomait az máig megtartá! Eszébe jutott a hetven forint negyvenhárom krajcár, mit a tisztújításra költött, eszébe jutott édesapja, ki szinte szolgabíró volt e járásban, s őt nemegyszer megtépázta e szobában, eszébe jött menteprémje, melyet a kortesek elszakítottak, s hogy felesége most két éve két első fogát törte ki, de egyszerre szomorúságának közepette ajkai ismét mosolyogni kezdének. “Megmaradtunk!” szóla, félig magában, s a bú messze elszállt homlokáról. A járásban sok zsidó van, így gondolkozott magában, és ha édesapja meg nem hal, ő nem lehetne főbíró; a prém, melyet elszakítottak, úgyis semmibe se került, s hihetőképp hasonló utódot fog találni; s ha felesége kitörte fogait, legalább csak a felső fogakat törte ki, s mégis oly tokányt, mint ő, senki sem főz a vármegyében; s mindent összevéve boldogabb ember még sincs járásában nálánál. Kivéve talán esküdtjét, mert ha mint némelyek hiszik, igaz, hogy annyival boldogabbak vagyunk, mennyivel kevesebbet tudunk magunkról, boldogabbak álmunkban, mint ébren, legboldogabbak akkor, ha végre álmaink sem bántanak többé: ez bizonyos valószínűséggel bír. Az esküdt, két könyökét az asztalra támasztva, fél óra óta kedvenc dalát éneklé: