IX
Másnap mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Nyitott szemekkel, de nem látva semmit. Harmadnap fölfrissülve ébredtem föl és siettem át hozzá.
A szobája üres, elment.
– A kisasszony a tengeri hajóval utra kelt. Csak az utat addig kibirja! – mondá a hotel titkárja.
Rohantam ki a partra és még láttam a hajót, mely őt elvitte. Sőt talán őt is láttam, de oly kicsiny volt mint egy fehér sirály, a mint átszáll a látó határon.
Az öreg fiatal-ember
Egy szép, kövér, fiatalember élt Budapesten, a bodzafa-, később a Mária-utczában, ezernyolczázhetvenhatban. Azoknak a hölgyeknek, akik a kövér fiatalurakat – némi okkal – nem szenvedhetik, előadom, hogy Babics Sándor nem volt igazán kövér, hanem inkább csak erős. A feje nem nagy, a mi a fődolog, hanem a nyaka, a vállai voltak igen kifejlettek. Egy kissé maga is félt attól, hogy hasa lesz, mielőtt megházasodnék és ha nem lett volna jól nevelve, ha különféle könyvekből nem tanulja vala meg, hogy a férfi-hiuság rut dolog és különösen, ha a férfi-vállfüzők nem lettek volna olyan drágák, bizonyára megpróbálja karcsuvá tenni magát.
Ez a fiatal ember egy szombati napon, déli tizenkét órakor lebotorkált a lakásáról és egy bérkocsi-állomásra ment. A zsebében nem volt egy krajczár sem. Ott somfordált egy darabig, a mig kinézte magának a legrongyosabb fiakkert, a legrosszabb lovakat, a melyek elé a heves nyár daczára csukott hintó volt fogva. Jól megvizsgálta a fiakkerest, aztán egy hirtelen mozdulattal beleugrott a kocsijába:
– Gyerünk! mondá tulságosan keményen.
– Hová?
– A Lipótmezőre.
I
Szerencséjére éppen a betegek látogatására kiszabott idő volt és igy hamarosan beeresztették.
A szép és tiszta, ugyszólván kellemes palota, nagy kertjével, lépcsőházának és folyosóinak templomszerü csendjével: nagyon kellemesen hatott reá.
– Be jó világ van itt! – mondá magában. Egy darabig álldogált a folyosón és lenézett a kertbe. Látott igen jól táplált betegeket és egy másodszor virágzó vadgesztenyefa alatt megpillantott egy csinosan öltözködött, valószinüleg fiatal és urileányt. Ez talán nem is a benlakók közül való – gondolta magában. De egy ápolónő állott a közvetlen közelében. A leány hamar észrevette őt és feléje fordulva, a kezét szeme elé tartva nézte. Majd intett neki a fehér kezével. Vissza akart inteni, de hátul valaki megszólalt:
– Mit tetszik?
– Az igazgatót keresem.
– Minek?
– Az az én privát ügyem! – mondá Babics Sándor ingerülten. Elfordult az ápolótól, a kit meglehetősen megutált mindjárt az első pillanatban.
– Itthon van az igazgató ur vagy nincs, lehet vele beszélni, igen vagy nem?
– Nincs, nem lehet. A főorvos ur benn van, tessék bemenni.
A kövérkés fiatalembert megint roppant idegesség fogta el. Ugyszólván beesett a főorvos szobájába. Két alakot látott ottan. Az egyik felé fordult:
– A főorvos urhoz van szerencsém?
– Én csak beteg vagyok! – mondá a megszólitott, elmosolyodva.
A doktor, a ki ritka és homlokán magasra felhuzódott szemöldeivel, tágra nyilt pupilláival inkább látszott elmebetegnek, eléje lépett.
– Mivel szolgálhatok?
A fiatal ember nem értette a kérdést, ebben a pillanatban elfelejtette a legközönségesebb társadalmi formákat és zavartan kérdé:
– Mit tetszett mondani?
– Semmit. Tessék leülni. Tisztelt vendégem megbocsát…
Az elmebeteg vendég elment, bucsuzóra egy roppant szánakozó tekintetet vetvén Babics Sándorra.
– Már most nyiltan beszélhetünk! – mondá az orvos. – Miben lehetek szolgálatára?
– Beteg vagyok, doktor ur!
A főorvos mereven, hosszan nézett reá, aztán igen határozottan, sőt kellemetlen éllel mondá:
– Az nem igaz! –
– Bocsánat – szólt még keményebb hangon, – ön hazudik.
Babics Sándor sértődötten állott föl székéről.
Az orvos megérintette kezével a fiatalember vállát.
– Bocsánatot, azt hittem, magunk között vagyunk. Megsérteni nem akartam. Pusztán és egyedül azt akartam kifejezni, hogy bizonyos mértékig mindenki beteg, vagy őszintén beszélve: egy kissé mindenki bolond. Önnel is megesik, velem is megesik, hogy egyszer-másszor szeretnők a saját fejünket leharapni. Remélem, nem veszi sértésnek, de az emberi öntudat oly hitvány, oly gyenge lábon áll, hogy valamely szokatlan szellő fuvására azonnal meglebben. Az egész dologban semmi veszedelem nincs, csak nem kell megijedni mindjárt.
Igen barátságosan mosolygott. Babics Sándor valamivel nyugodtabb lett, de végképp elkomorodott. Tökéletesen lehangolva, csüggedt hangon mondá:
– Hát nem akar fölvenni?
– Miért nem? Igen szivesen, ha ön ide kivánkozik. Aztán azonban én nem vagyok kompetens ebben, én csak megvizsgálom. Az a kérdés, hogy rendben van-e? Az iratait értem. De essünk tul a formaságokon. Neve:
– Babocsay Babics Sándor.
– Foglalkozása?
– Jogász.
– Elhozta a születési bizonyitványát, van pénze vagy protekcziója?
– Hát protekczió kell ahhoz, hogy valaki a bolondházba lakónak bejusson! – tört ki a a fiatalemberből a nyers keserüség.
– De mennyire, – vagy maga az állam protegálja, avagy valaki, a ki az államban oszlop.
– Vannak befolyásos rokonaim. Egy bátyám egyetemi tanár Kolozsvárott.
– Az is valami, de sokkal jobb lenne, ha itt, a József- vagy Ferenczvárosban lenne előkelő választó.
– Utólag szerzek magamnak ajánlatokat, becsületszavamra igérem, csak most legyen kegyes és vegyen föl. Nem tudok elmenni többet innen, erőhatalommal se visznek ki. Megölöm magam, ha innen elkergetnek.
– Ez egy érv. De lássuk, mit képzel ön szenvedésének. Hogy hivták a leányt?
– Leányt, sehogy? Semmi közöm hozzájuk. Az ember iszik vizet, eszik kenyeret. Az asszony is ilyen szükséglet, semmi egyéb. Én legalább igy vagyok vele.
– Szépen meg is kövéredett ettől az elvtől. Nézzük a nyelvét.
A fiatal ember kinyujtotta a nyelvét és komolyan, – kiváncsian várta az itéletet.
A főorvos most hozzáfogott a fizikai vizsgálathoz unatkozottan, gépiesen csinálta végig a dolgát, ugy, mint a ki megteszi szokásból, de nem hisz benne.
Megpróbálta kisütni, hogy nincs-e a gerinczagyban elváltozás, behunyatta vele a szemét és jártatta a sötétben, egyenesen járt, nem bukott fel, csak reszketett egy kissé.
– Borivó ember ön? – kérdé vizsgálat közben.
– Az, ugy hiszem, abból származik minden bajom.
– És miben találja a baját?
– Félek a józan emberektől és nem akarok, nem tudok köztük élni. Azt hiszem, hogy az életemre törnek és nem akarnak maguk között megtürni semmi áron.
– Sok szeszes italt szokott napjában bevenni?
– Három-négy liter bort.
– És régen folytatja ezt az adagolást?
– Nem, csak egy féléve.
– És hogyan jutott e nagy quantumhoz. Bubánat?
– Nem. Nem tudom hogyan. Azt hiszem, mert jól esett! – mondá akadozva. Megint csak zavarba jött. Ha az orvos nem a hátizmait piszkálja, hanem a szemébe néz, meglátja rajta, hogy most hazudik.
Volt valami igazság abban, a mit elmondott, de csak egy tizedrésznyi. Részeges lett, hogy az éhségét csillapitsa. Sehol nem volt hitele többé, csak egy borkereskedőnél – és tapasztalta, hogy a szesz táplál. Az ember megeszik egy-két zsemlyét naponta és rá becsip, egész tisztességesen megél egy darabig. Elvégre is, hol van az megirva, hogy főtt ételt kell enni. Egy fél év alatt nem evett tizszer, mégis megvan, itt van. Igaz, hogy itt, de ez nem a legutolsó.
Olyan pompás itt a levegő, béke és csend van. A nyitott ablakon keresztül vidám leánykaczagás hallatszott be.
Az orvos diszkrét dolgokat kérdezett a fiatal embertől. Majd megkérte, hogy beszéljen neki, mint élt a legutóbbi esztendőben.
– Nem sok mondani valóm van! – szólt Babics Sándor. Azt hiszem, ezeket szükséges rólam megtudnia. Elég jómódu embereknek vagyok a fia. Az apám törvényszéki biró volt Erdélyben. Enyeden tanultam. Majd idejöttem jogra. Negyven forintot kaptam otthonról minden hónapban, egész tavaly januárig. Apám meghalt, anyám nem kapott nyugdijat, csak kegydijat. Öt forintot küldött minden elsején. De nehogy azt tessék hinni, hogy ebből az öt forintból éltem, kerestem tizenötöt még egy ügyvédnél s a többit kölcsön kértem. Ugy egy fél esztendeje azonban igen megundorodtam a munkától, a kölcsönforrásokat is kimeritettem. Haza akartam menni, de az anyám egy vén kisasszony nénjéhez költözött. Haza – nem volt többé.
Egy reggelen, a mint pörköltet ettem a Szikszaiban, a rendes két pohár sörrel, – nagy gyönyörüségem volt mindez, – egymagamban morfondirozva, két dolgot állapitottam meg. Ugymint: hogy az egész Budapesten nincs senki, a ki nekem egy forintot adna kölcsön. És nincs egy leány sem, nem ismerek olyan asszonyt, a ki engem anyagi érdek nélkül megcsókolna.
Egyszerre roppant undor fogott el, legelsőbben is magam, aztán pedig – még erősebb – a világ ellen.
Hazamentem és ettől fogvást egy félesztendeig nem mentem ki a szobámból. A másodig hónapban még egyszer támadt kedvem a világi életre, szerettem volna kimenni, ismerősöket látni, de a nadrágom és a czipőm igen elrongyollott. (Nem tetszik látni, be van varrva és megtintázva mostan, hogy a fiakkerosnak, a ki idehozott és a ki lenn hiába vár a pénzére, bizalma legyen irántam) Néha még egészen jól éreztem magam a vaczkomban. Minden este szabályszerüen berugtam és minden hajnalon nehéz fejjel és kissé éhesen fölébredtem, átmentem az ágyamba és aludtam délig. Pompás és igen hosszadalmas álmaim voltak.
– Miféle embereknél lakott? – szólt közbe az orvos.
– Becsületes embereknél. Egy családnál, a melynek minden tagja gyermek-dobokat készitett. Egy igen rossz életü leány volt közöttük, a ki arra spekulált, hogy elveszem ha végképp elzüllöttem. Azért türték hogy hónapról-hónapra adós maradjak a szoba árával. Sőt néha süteményt is küldtek be hozzám; – marhafaggyuval főztek, undorodtam a főztjüktől. Azonfelül, ugyszólván, csak egy tésztát ismertek, az almásrétest. De nem untatják ezek a részletek.
– Nem. Az almásrétesnél maradtunk. Evett az almásrétesből?
– Igen, néha. Sőt diskréczió alatt szivesen bevallom, hogy némi ravaszságot is fejtettem ki abból a czélból, hogy ki ne lökjenek. Szóltam egyszer-másszor a gyermekdob-készitő kisasszonynyal, sőt Tóth Kálmán egy szerelmes versét irtam le az emlékkönyvébe. Érzem, hogy pirulok, de bevallom mégis: nagyobbára engedtem őt remélni. Azonban igen keveset érintkeztem a családdal. Ugy szerepeltem előttük, mint a ki beteg és nem lát szivesen maga körül senkit.
– És csakugyan nem volt önnél ez idő alatt senki?
– De. A végrehajtó kétszer. Egy vidéki iskolatársam és egy szinésznövendék barátom, a ki kölcsön akart tőlem kérni két forintot és egy frakkot. Hordárok jöttek, a kiknek tartoztam, ezekkel egyáltalán nem szakitottam meg az összeköttetést. Kölcsönkérő levelekkel küldözgettem őket, nyiltan és előre bevallva, hogy csak abban az esetben honorálhatom őket, ha a levél, a mit visznek sikeres lesz. Sok belement az alkuba, sok nem. Végül egy sem. Ugy hiszem, az egész kar megtudta, hogy a hitelem végképp elveszett…
A főorvos vidáman huzta föl azt a néhány hajszálat, a mely ott nőtt neki, a hol másnak a szemöldök. Reá sandalitott a kövér fiatalemberre:
– Ön kell nekem, önre vártam. Ön az enyém!
Babics Sándor nekibátorodott:
– Tessék elképzelni: öt forintból éltem harmincz napon át.
A harmadik hónapban igen sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogyan lehetne valami olcsó dekoktumot késziteni, a mely elvegye az ember étvágyát, de egyszersmind táplálja is. Mert élni csak kell!
– Hol van az megirva, hogy kell! – vágott közbe az orvos.
A fiatal ember kémkedve nézett a doktorra, de tekintetéből azt olvasta ki, hogy csak tréfál. Folytatta tehát:
– Kisérleteztem is, bebüdösitettem a szobát, elpazaroltam a havi pénzemet, mégsem sikerült a dekoktumot felfedeznem. Megpróbáltam hát novellákat irni, mert azt hallottam hogy az ujságok fizetnek. Irtam vagy kettőt.
– Aggályos jelenség. Milyen genreben irt, ha szabad tudnom?
– Én azelőtt Jósikát nagyon szerettem…
– Nos és az ujságok…
– Nem volt protekczióm, nem ismerték az irásomat. Az egyik nem is válaszolt. A másik megüzente, hogy csinos, csinos; talán. Erre a talánra sok pénzt költöttem el akkoriban, mindennap megvettem az ujságot. Azt hiszem, a tárczarovat-vezető elsikkasztotta az elbeszélést. Mindegy, visszatértem a borhoz. Nem untatom?
– De. Térjünk a lényegre. Miért jött ön ide?
– Hogy fölvétessem magam. Már egy hónapja készülök. Körülbelől azóta konstatáltam magamban, hogy valami lelki bajnak estem a martalékául. Valamelyik napon, félmámoros állapotban. Akkor volt, a mikor a gyermekdobkészitő-anya nyersen megszólitott, hogy mi lesz? meddig bolonditom a lányát? Vagy nyilatkozzam, vagy hurczolkodjam ki azonnal.
– Nyilatkozott vagy kihurczolkodott?
– Nem, az önfentartási ösztön oly mértéktelenül ravaszszá tett, hogy a nyakamhoz értetett kést egy mozdulattal, egypár szóval eltávolitottam. Az asszony egy járásbirósági irnokságot ajánlott föl, de én kijelentettem, hogy reményem van a minisztériumhoz menni… Addig felfüggesztettem a kérdést. Az asszony megnyugodott, kiment. Én pedig, elérkezvén a szürkület, lefeküdtem a diványra. (Mindig gyertya nélkül feküdtem le, rendes időben, a bor ugy müködött bennem, oly pontossággal, mint egy óra.)
Legelsőbben is megállapitottam magamban, hogy ugy, mint mindörökre, hogy is mondjam, minden akczióra képtelen vagyok. Nincs erőm, nincs kilátásom, de talán kedvem sincs, hogy ebből az állapotból kibonyolódjam. Ha ugy végeztetett, hogy megrothadjak ezen a diványon, hát ugy lesz…
Van egy egyetemi tanár nagybátyám, Kolozsvárott, ha annak irnék? Kaczérkodott velem egy emlék, a cselekvés régmult idejéből. Poklot, poklot, poklot! nem irsz senkinek, nem csinálsz semmit, itt fekszel és azzal vége.
– Ez a végelöregedés.
– Én is ugy hiszem.
– A lelke megőszült, száz éves lett. A teste fiatal maradt.
– Igy, igy gondoltam én is.
Az «öreg» fiatalember elgondolkodott, beszédre nyitotta ajakát, de nem szólt, szavak után kapkodott:
– Azonfelül… a delirium tremens jelei… meg akarok gyógyulni…
– Jó, jó, – mondá a doktor keresetlen ridegséggel – ön el akarja leplezni, hogy miért jött ide és miért akar itt maradni. Én megmondom önnek.
– Kedves fiatal barátom – mondá a főorvos szeliden – ne teketóriázzunk, kegyed az ugynevezett «reszketési agyőrjtől» legalább is esztendőnyi távolságra van még, akkor is, ha folytatja régi, helyesebben, utóbb megszokott étrendjét. A bor jól meghizlalta, ennyi az egész. Mi orvosok régen ismerjük a szesznek ezen hatását. Azonban abszolute nem engedhetem, meg, hogy előttem lelki betegnek adja ki magát.
Kegyed egyszerüen inkább bolondnak adja ki magát, mintsem hogy dolgozzék. Igaz, vagy nem igaz?
Kegyed el kivánja magát helyeztetni ebben az állami intézetben, mert magányos óráiban kieszelte, hogy itt cselekvés vagy felelősség nélkül lehet élni. Igaz, vagy nem?
Ha a városi szegények házába nemcsak aggastyánokat vennének föl, ön talán elébb oda pályázott volna. De mert tudja, hogy olyan ifju ember, mint maga, legfeljebb egy főherczeg pártfogásával juthatna be oda: hát minden borzongása daczára, idemenekült. Igazat mondok-e vagy sem?
Az ön lelke egészen elernyedt. Csak enni, inni, feküdni és aludni kiván. Az ifjuság velője kiszáradt az ön vékony csontjaiban, a fiatalság ruganyossága el, kiillant az ön inaiból, az életkedv bolondsága sorvadt el kegyedben időnek előtte… következésképpen önt ezennel józanabbnak konstatálom, mint bármely kortársát. És éppen ezért a legnagyobb örömmel fogom elhelyezni intézetünkben és magamra vállalok minden felelősséget az eljárás körüli esetleges szabálytalanságokért. De legelőbb is választ kérek arra, hogy a főbb pontokban igazam van-e, vagy nincs?
– Igaza van.
– Ezek után azt kérdezem, hogy hajlandó-e ön arra, hogy a magam igazolására hamis adatokat vezessek be a mi könyveinkbe?
– Önre bizom magam. De mit csinálunk a fiakkerrel?
– Elküldjük. De nem ez a kérdés; örülök különben, hogy a morál némi maradványait találom önben. Hanem ez is mellékes. Fontos most meghatározni azt, hogy miféle könnyebbfajta mániát vállaljon el ön az intézet vezetősége és személyzete előtt. Válaszszon mi kell. Képzelje ön magát királynak. Mondhatom, hogy nincs lényeges különbség az elképzelt királyok és a ténylegesek között. Az egyik ugy hiszi a hatalmát, mint a másik, csakhogy azoknak, a kik a mi falaink között tartózkodnak, sokkal jobb az álmuk, az étvágyuk. Hagyjuk a filozofiát. Ne legyen király még sem, jobb, ha egy fiatal ember lesz, a ki azt hiszi, hogy mindenki szerelmes belé.
– Leszek ilyen fiatalember. És aztán?
– Lesz enni, inni való.
– És mi a teendőm?
– Jól játszani a szerepét.
– De mi czélra? A doktor ur fel akarja ültetni és le akarja leplezni kollegáit?
– Ostobaság! Hogyan tehet fel ön rólam ilyesmit. Egész más a czélom önnel.
– Mi?
– Gyógyszernek akarom használni.
– Hogyan?
– Van egy betegem, fiatal és szép leány.
– Nos?
– Semmi baja. Egyéb baja nincs, csak az, hogy nem hiszi el vőlegénye halálát. Egészen közönséges – alapjában – az ő tragédiája. A vőlegénye ilyenfajta kövéres, csinos fiatal ember volt, mint ön; kilencz nappal az esküvője előtt halat ment vásárolni a Duna-partra. Nagy meleg volt, igen befrüstökölt és a mikor beszélgetett a halászszal, egyszerre megütötte a guta. Éppen csak egy nagy tokot alkudhatott meg. Ez a bárkán történt. Onnan fordult be a vizbe. Eluszott Promontor alá. Jó későn, talán egy héttel utóbb, találtak rá. Kiteritették, a menyasszonya azt mondta – előbb sokáig nézte – aztán azt mondotta: ez hazugság, ez nem ő. Egészen bizonyosan nem ő. Nem is ijedt meg a maczerált hullától, nyugodtan nézte. «Miért akartok megcsalni engem ezzel?» mondta. A temetésen nem zokogott és nem akczeptálta, hogy az ő kedvesét eltemették. Elment – vissza fog jönni. Ezt hite szentül, ezt hiszi most is.
Ezek a leányok közönségesen azt hiszik, hogy el nem mulhatik az, a kit ők szeretnek. Ez a hit magában véve nagyon is általános bolondság, de ennek az én kis lányomnak az a különössége, hogy egy és bizonyos személytől – a ki meghalt – tágitani nem akar. Mások eltagadják a helyettesitést, egész jóhiszemüen, hiszen az átmenet olyan lágyan mosódik el a lelkükben… De ez a kisasszony, marad az ő vőlegénye mellett és habár az nem jöhet többé, visszavárja. A mint láthatja, szelid egy hölgyecske, éppen csak akkor lesz dühöngő furiává, ha valaki szerelmese haláláról beszél neki. Először mosolyog, elpirul, sir később. Majd összecsikorgatja a fogait: «Nem, nem és nem. Csak halat ment venni, mondtam, hogy férfi ilyenbe ne avatkozzék. Eltévedt azon az ostoba dunaparti piaczon. De majd csak rátalál az utra!» Voltak, különösen a mig szülei körében és nem itt élt, a kik fel akarták – ha szeliden is – világositani. Egy ilyen felvilágositó nagynénjének leszedte arczáról a bőrt…
Nem ajánlom önnek se, hogy felvilágositsa, ha találkozik vele. Ellenkezőleg:
Ajánlom és viszontszolgálatképp megkövetelem, hogy megerősitse fixa ideájában. Ön higyje el neki vőlegénye visszatérését.
Állitsa ön előtte, hogy ön az a visszatért vőlegény.