XXVII
– Tegye föl a kalapját, Ernesztine és menjünk, – mondá pár nappal később Veronika kisded prémes bundájában és tollas kalappal fején lépve be az öreg komornához, ki ablaka mellett ülve nézte a háztetőkről lefüggő zuzmarát, s azt gondolta magában, hogy milyen jó dolga van annak, – ki meleg szobájában ülhet.
– Ilyen hidegben akar grófnő sétálni menni? – kérdé, megriadva hagyván el helyét.
– A hideg levegő egészséges, – viszonzá mosolyogva a leányka. – De ne féljen, nem akarom öreg lábait próbára tenni. Kocsin megyünk.
– Az más! – viszonzá megvidámulva Ernesztine s gyorsan öltözni kezdett.
De midőn kiléptek a kapun, csodálkozva tekintett körül. Kocsit nem látott sehol, s gyanakodva nézett Veronikára, mert hozzá volt szokva annak tréfáihoz.
– Csak az első bérkocsi-állomásig megyünk. Ne ijedjen meg.
– Miért nem hozatott kocsit ide, grófnő? Ha nem akar gyalog menni, fölösleges ezen a hosszú légvonatos utczán végig ballagnunk ebben a fagyos szélben.
– Jőjjön, jőjjön, mindjárt ott leszünk, senkinek sem szabad tudni, hova megyünk s azt a portás előtt meg kellett volna mondanom.
– De hát hová készül oly titkos útra?
Veronika nem felelt, gyorsan sietett előre, Ernesztine alig birta követni.
Midőn a kocsi-állomáshoz értek. Veronika besegíté az öreg komornát s a kocsisnak mondá:
– A Sacré-Coeurbe.
Ernesztine elámulva ült mellette.
– Hova mondta a kocsisnak, hogy menjünk? – kérdé, azt hivén, hogy nem jól hallott.
– Zárdába, hol addig, míg én a fejedelemnővel beszélek, nézheti a szentképeket, s imádkozhatik, és nem lesz hosszú az ideje.
A komorna megcsóválta fejét.
– Oly különös dolgok történnek egy idő óta nálunk, – motyogta rossz kedvvel – és ez ismét valami szokatlan kirándulás.
– Fontos teendőm van ott, s remélem, jól fogok végezni.
Többé egyetlen szót sem váltottak együtt, s nemsokára a zárda kapuja előtt állt meg a fogat, hol Veronika a fejedelemasszonyról kérdezősködött, s megmondván nevét, rögtön be is bocsátották ahhoz.
– Mit kíván, gyermekem? – kérdé az tőle, jóindulattal tekintvén a viruló szép leányra.
– Néhány nap előtt egy fiatal hölgy jött ide, – kezdé Veronika. —
Somorjay Teodózia a neve. Vele kivánok beszélni.
– Az nehezen fog menni, – viszonzá kellemetlen meglepetéssel a fejedelemnő. – Ő betegen érkezett hozzánk, s mint mondta, kimerült és nagyon boldogtalan; és arra kért, ha valaki keresné, senkit se bocsássunk hozzá.
– Én legjobb barátnője vagyok, ő pedig menyasszony. Valamely félreértés következtében határozta rá magát, hogy titkon elhagyja házunkat és ide jőjjön… Beszélnem kell vele okvetetlen. Kérem, bocsásson hozzá. Remélem, nem ágyban fekvő beteg.
– Az volt, de ma már elhagyta ágyát, s kérem, gyermekem, ne zavarja őt nyugalmában és szándékában, ő zárdaszűz óhajt lenni.
– Tudom! És legyen, ha azok után, miket én mondani fogok neki, nem változtatja meg szándékát, – viszonzá hévvel Veronika, s kezét kérően tette össze.
– De gondolja meg, helyes, sőt szabad-e valakit eltéríteni akarni szent czéljától, ki Istennek kivánja szentelni életét? – kérdé majdnem hidegen a fejedelemnő.
– Szerintem ahhoz, hogy igazán szívből és vallásos elhatározásból tegyünk ily lépést, semmi másnak nem szabad elfoglalni lelkünket, – mondá korához alig illő komolysággal a leányka, – holott Teodóziának a szíve tele van szerelemmel, s csak a kétségbeesés vezérelte ide.
– Bármi az oka hozzánk jövetelének, itt békét, csöndet és nyugalmat talál; s ha később mást határoz, bármikor elhagyhatja a zárdát.
– Tehát nem engedhetik meg, hogy találkozzam vele? – kiáltott föl türelmetlenül Veronika.
A fejedelemnő pár pillanatig gondolkozott.
– Határozzon ő maga, – mondá azután, s csöngetett és a belépő apáczának mondá:
– Kérdezze meg Somorjay Teodóziát, kiván-e találkozni Eszthey Veronika grófnővel?
A zárdaszűz eltünt, s a fejedelemnő ismét vendégéhez fordult.
– Ha találkozik barátnőjével, kérem, ne izgassa föl, mert az orvos idegrohamoktól féltette, mi azonban mostanig szerencsére nem következett be, de ki tudja, mi történik, ha…
Ekkor visszajött a küldött, s jelenté, hogy Teodózia várja a vendégét.
Veronika szeme örömben villant föl e hirre, míg a fejedelemnő arczán az ellenkező hatás látszott; de a leányka nem vette azt észre, mert repült az őt vezető zárdaszűz után, alig várva, hogy Dóziát lássa, ki oly szintelenül és betegen jött elébe, hogy megdöbbent látásán.
– Miért keresett föl, grófnő? – kérdé gyönge, fájdalmas hangon. – Én leszámoltam mindennel, s egyedüli óhajtásom e zárda falai között tölteni életemet.
– És nem gondol arra, kinek koczkára teszi életét? – kérdé mély érzéssel Veronika, levonva maga mellé Dóziát, s szeretettel fogva át derekát. – Oroszlay magának vőlegénye, s nincs ok rá, hogy cserben hagyja… Tudja-e, hogy ő olyan valamire fogja határozni magát, mitől Isten óvjon meg mindnyájunkat, kik jó keresztények és vallásosak vagyunk.
– Az nem lehet! – kiáltott föl rémülten Dózia. – Ő tudja, hogy miért hagytam el… Nem vagyok méltó hozzá, s ha ma kész volna is értem minden áldozatra, később megbánná és akkor…
Kezébe rejté arczát és keservesen sírt, s nem tudta bevégezni mondatát.
– Olyan embernek tartja Oroszlayt, kinél az érzelmek elromlásnak vannak alávetve? Nem, Dózia! Azt nem szabad és nem lehet róla föltételezni. Én ismerem őt évek óta, majdnem gyermekkoromtól és mondhatom, hogy kevés férfi van hozzá hasonló, jó, gyöngéd, állhatatos és számtalan leány boldog volna, ha ő megajándékozná szerelmével.
Oly nagy hévvel, meggyőződéssel ejté ki e szavakat Veronika, hogy
Dózia levéve kezét szeméről, meglepetve tekintett rá.
– Maga is szereti őt? – kérdé önkéntelenül, majdnem rémülten.
– Sokkal jobban, mint fölfogni képes volna, mert én saját boldogságom árán kivánom őt boldoggá tenni; míg az, kit szeret, romlásán dolgozik.
– Ne mondja ezt, grófnő, hisz mérhetetlen az, a mit én e határozatommal veszitek! – kiáltott föl zokogva Dózia, – Nekem nincs más menedékem e kopár falakon kívül, s itt kell töltenem egész életemet.
– De miért teszi? Egészségtelen képzelődés, a mit cselekszik és azt hiszi, hogy valami hősies tettet követ el, pedig csalódik. Én gyávaságnak tartom elhatározását. Nem mer megküzdeni a nehézségekkel, melyek nem is léteznek. Elbujik, mint a büntetéstől félő gyermek, s magával együtt szerencsétlenné tesz egy oly embert, kinek életét földi mennyországgá tehetné.
Dózia valósággal meg volt rémülve ettől a határozott kijelentéstől, s félve, habozva tekintett a beszélőre… Mennyivel nagyobbnak, szebbnek látta őt önmagánál, ki oly fenséges lelkesüléssel védte azt az ügyet, mi tönkretette saját jövőjét, míg ő: igaza volt Veronikának, gyáván megfutott a nehézségek elől.
– Nemde, grófnő, maga nagyon rossznak, önzőnek és szívtelennek tart engem? – kérdé bátortalanul s könyes szemekkel.
– A legszívtelenebbnek, kit valaha ismertem! Nem törődik senkivel, semmivel, csak saját képzelgéseivel, és hagy egy egész csapat embert nyugtalankodni távozása miatt. Avagy azt hiszi, helyesen cselekedett, mikor titkon elhagyott bennünket és ide menekült?
– Féltem, hogy beidéznek tanunak a Holcsi-ügyben, s ez beszámíthatatlan állapotba kergetett.
– Annak mások is ki voltak téve, s mégsem szöktek meg. Különben az az ügy már be van fejezve. Holcsi meghalt a tárgyalási teremben birái előtt. Szívszélhüdés ölte meg s két nővérét szabadon bocsátották.
Dózia a legnagyobb ámulattal hallgatta e szavakat.
– És Klára… Mi történt vele? – kérdé visszatartott lélekzettel.
– Róla nem tudok semmit. Most azonban vegyen kalapot és köpönyeget s jőjjön velem; legyen vége a habozásnak. Jól öltözködjék föl, mert hideg van.
– Hogy lépjek a grófnő elébe, ki bizonynyal megvet engem?
– Ne aggódjék azon. Én felelek mindarról, – mondá erélylyel Veronika. —
Vegyen búcsút a fejedelemnőtől, s menjünk e szomorú helyről mielőbb!
Dózia pár percznyi habozás után felöltözött. Fátyola alatt könyek hulltak arczára, mikor a fejedelemnőtől elbúcsúzott, ki megrovó szavakkal mondta el, hogy mennyire nem helyesli ezt az ingatagságot, s nem jósolt jót a jövőre, de nem tett ellenvetést Dózia távozására nézve.
A leányokat megpillantván Ernesztine, bámuló fölkiáltást hallatott.
– Tehát ide menekült? – kérdé majdnem gúnyosan Dóziától, ki nem felelt, némán, lesütött fővel ült társnője mellett, s hosszú pilláit nem merte fölvetni és szó nélkül érkeztek a palotába.
Szobáikba mentek, hol Veronika egyedül hagyva pár pillanatra Dóziát, néhány sort vetett papirosra, s Oroszlaynak czímezve, azonnal elküldte ezt a grófnak:
«Dózia itt van. Jöjjön mielőbb.
Eszthey Veronika.»
Ez állt a levélben, azután anyját kereste föl, s elmondta neki, hogy Dóziát magával hozta a kolostorból, ki nem nagy örömmel vette ezt a hírt.
– Csodálom, hogy volt kedve és bátorsága idejönni, – viszonzá kedvetlenül a grófné, – s fölöslegesnek tartom részedről azt a nagy érdeklődést, melylyel annak a gyors elhatározásokra hajlammal biró leánynak tetteit kiséred.
Veronika meghatva tekintett anyjára, mert ily hangon ez nem szokott hozzá beszélni.
– Rosszalja, a mit tettem? – kérdé lehangoltan.
– Dóziának legjobb lett volna a zárdában maradni.
– És Jakab? – kérdé kitört szenvedélylyel a leány. – Ő egész életére boldogtalan lett volna, holott nekem hatalmamban áll boldoggá tenni.
– Rövid idő mulva elfelejtené képzelgéseit és akkor…
– Azt hiszi, nőül vett volna engem? Soha! Az oly szív, mint az övé, csak egyszer szeret, de abba az érzésbe fölolvad s beletemeti egész élete boldogságát.
– Azt az idő mutatta volna meg.
– És én, ki osztatlan szivet kivántam volna, sohasem fogadnék el oly érzelmeket, mik egy volt szerelemnek maradványai. Vegye ő nőül Dóziát, ez már így volt elhatározva. A sors vezette őket össze a társadalom két végéről. És én boldog leszek, ha Jakabot boldognak tudom.
– Nem csalod meg magadat, Veronika? – kérdé leverten, szomorúan Esztheyné, ki természetellenesnek találta leánya arczán és hangjában a nagy lelkesültséget, melylyel az szavait kiejté.
– Nem! A mit teszek, az megfontolt elhatározásomból ered. Megnyugodtam csalódásaim fölött, de ezzel nincs befejezve életem. Hisz annyi tér van, hol az ember kárpótlást talál… Férjhez nem megyek, mert egy második Jakab nincs a világon.
Esztheyné sírva hallgatta e szavakat. Ő volt az oka mindennek. Ő követte el az első végzetes lépést, s a többi mind egyenkint abból következett. Vajjon ez a jutalom azért, hogy esküjét megtartotta, mit annak a beteg asszonynak adott, s gyermekei boldogságára fogadta, hogy leányáról gondoskodni fog, és helyrehozza férje ballépését… Még csak nem is az a gyermek Dózia, kinek ő tartá, de mindegy, fölkarolt egy elhagyatott gyermeket, neveltette, gondoskodott róla, és jótette ellene fordul s megbünteti őt férje vétkéért.
Veronika látván anyja szomorúságát, letérdelt előtte, s átfonta derekát karjaival és erőltetett mosolylyal, enyelgő hangon mondá:
– Együtt maradunk, mama, és nem lesz nélkülem elhagyatva… Avagy azt hiszi, nem vettem én észre számtalan szomorúságát házaséletében? Én kárpótolni fogom azt, mi szenvedését okozta, és végre is, a mely családban vétkeznek az erkölcs, vallás és tisztesség ellen, ott valakinek bűnhődni kell, olykor a szülők gyermekeikért, vagy megfordítva, a gyermek atyja, anyja vétkeért. Nálunk én vagyok a sorstól kiszemelve arra, s legyen meg Isten akarata!
– Veronika! – kiáltott föl elszörnyüködve ezen a beszéden Esztheyné, miből látta, hogy leánya kegyetlen szigorral birálja meg a helyzetet, ő tudja, vagy kitalálta azt, mit ő oly nagy gonddal őrzött és titkolt gyermekei előtt.
– Ne beszéljünk többé ezekről, mama! – kiáltott föl zavarral s lángoló arczczal a lányka és elhagyta helyét. Két forró könyet törült le arczáról, melyek kicsordultak szép, lelkes szeméből, s mosolygott. A megnyugvás és lemondás mosolya volt ez, de anyjának tőrdöfésként hatolt szivébe…
Fél óra mulva Oroszlay gróf jelent meg Veronika hivására a palotában.
Boldog kifejezéssel arczán lépett a terembe, s kérdőleg függeszté szemeit Veronikára, ki futólag köszöntve őt, szaladt Dóziáért, s kézen fogva vezette be és mondá:
– Itt hozom menyasszonyát, Jakab. Tegye őt boldoggá, kinek ezerféle aggodalma van a jövőre nézve. Oszlassa el azokat, mert nincs többé semmi akadály, mi házassága elébe gördülhetne. Mindketten szabadok, függetlenek, s a jövő oly bájosan mosolyog feléjük.
E szavak után eltünt a teremből, egyedül hagyva a mátkapárt, kik boldogságban úszva, nem sejtették, hogy két szobával távolabb egy szép fiatal leányka zokog, kinek mindene megvolt e földön, csak az nem, mi boldoggá tehette volna, s ki keservesen siratja boldogságát.
Eszthey gróf és a grófnő megdöbbenve, elszomorodva fogadták az Oroszlay és Dózia eljegyzésének hírét, s talán mindketten arra gondoltak, hogy Veronika boldogságát ők tették semmivé. A férj könnyelműsége volt a kezdet, a nő végzetes tévedése a folytatás, s leányuk nagy, nemes szive a vég! Talán a sors intézte így, s nekik meg kellett hajolni gyermekük nemes cselekedete előtt…
*
A fővárosban nagy szenzácziót keltett Oroszlay leendő házassága. Mindenki azt hitte, soha sem fog az megnősülni, mert kivéve Eszthey Veronikát, soha sem foglalkozott egyetlen rangjabeli leánynyal sem, s azt, hogy ahhoz is csak mint jóbarát közeledett, senki sem tudta; talán csak maga Veronika, ki finom itéletével meg tudta bár különböztetni az udvarlást a barátságtól, mind a mellett mindaddig remélt, míg meg nem győződött arról, hogy Jakab Dóziát szereti.
És mint anyjának mondta: neki osztatlan szív kellett. Attól a percztől, hogy megtudta, miként a fiatal gróf szive másért hevül, nem óhajtott mást, mint őt boldognak látni! És ez sikerült neki!..
A következő nap Enyinginek mosolygó ajkkal, száraz, könytelen szemekkel tudta elmondani Oroszlay és Dózia mátkaságát. Volt ereje örömét fejezni ki a házasság fölött, s midőn Enyingi megtévesztve e viselet által, mely közönyt jelentett Jakab iránt, nem állhatott ellent és imádását, csodálatát, s rég titkolt szerelmét tette a leányka lábaihoz; az mosolygó arczczal nyujtott neki kezet s biztató hangon mondá:
– Ma még nem igérhetek semmit, de mához egy évre megadom a választ kérésére… Legyen addig türelemmel. Hisz a jövőt nem lehet tudni.
És Enyingi hálás volt feleletéért. Remélt, mint minden szerelmes ember. Eddig még kilátásai sem voltak arra, hogy Veronika Jakab mellett őt észreveszi, s most határidőt szabott az a válaszra!
Lehetetlen, hogy elutasítsa őt, hisz a nőket meghatja az igaz, föláldozó szerelem!