Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere, halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban. Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett senyvedniök.

Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák junius végén befejeződnek s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi a tököt.

Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul, érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya – anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek, szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi, az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk?

A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső, a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől…

Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem, kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének. S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!

Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is, onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák bélése alól.

– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.

– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?

– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu.

– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“.

– E’mán szent igaz.

Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak. Székely urak gyurták át…

Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik „beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.

– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek évfordulóján omlott össze a vörös világ.

Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:

– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.

TIZEDIK FEJEZET

Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv befejeződik

1919. augusztus havában.

Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az őserő?..

*

Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat, egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?

*

Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született. Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.»

*

Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim pillantanák meg.

*

Szeptember 21.

Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül, hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak; az övé voltak, egészen az övé. Szegény Jankó már többek kezéből került vissza az ő kezébe… Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom. Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon, ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk.

Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat utoljára láttam.

*

Október.

Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes. Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut. Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az egész falu. Ez is te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal is!

*

Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden, hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én szivom-e még ezt a levegőt?

*

«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod! Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy, néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem.

*

November 16.

Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én, ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én «dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj honszerzők menetét. Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját.

Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk…

Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton jönnek a számüzött magyarok.

*

November 19.

Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás: Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül?

Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a könny. Hosszu időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.)

Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

November 24.

Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi. Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem: éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult Fővárosi Lapok-ba vezércikket irtam. Az volt a cime: Mind jeles irók vagyunk. Ha ma irnék cikket, ennek az lenne a cime: Mind fajmagyarok vagyunk. Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette. Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél! Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg ember meg valamennyi önző.

*

December 2.

Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség: semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, minden rosszat össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy ezeres bankóra ült s ugy kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket, de «hallotta», hogy jól vagytok.

A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a Jó Pajtás feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök naphosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e naplót, meg merem mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el valamelyik könyvön. Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok, hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három: szót: Isten, Haza, Nemzet, – s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a szeretet ujsága lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta: A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem busul, nem emésztődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, – bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való tartózkodás után ilyen öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe kezdek beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett!

De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben: talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha ezen a világon. Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefeltételeket, de már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisülésbe… Imádkozzál, Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, együtt!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 6.

Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan találó strófákat irok ki a Jó Pajtás gyermekeinek. Közbe-közbe megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt, mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazságtalanság történt velünk, Mária! Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is, tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni? Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond képzelődés ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog illeni a mesebeli szegény ember mondása a vén emberről: Ez már csak volt ember!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 10.

Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át! Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden, minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet, egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol?

Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem tudom, mi. Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt – nem tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépésben mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed, a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak lássalak.

*

December 12.

Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – Tizet. – Csak? Hisz sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? – Nagy Ferenc. Hát a feleségét hogy hivják? – Liéva. Ezen a bolond néven nagyot nevettem. Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de fő, hogy beszélgettünk.

*

December 16.

Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be. Vajjon mi lesz a sorsa?

Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg – két karéj kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem. Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek!

*

December 17.

A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel: tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha hazavetődöm valaha, a gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám, megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet.

*

December 18.

Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó Nehéz órák cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de, lám, nem kellett husvétig várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen félek, hogy nem irtál igazat!

Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a konyhára: – Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk. – Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.

Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm, az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra…

Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: puliszka tejjel! Eszerint, ma este, ha volna királyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta? «Nem bánom, hogy parasztnak születtem…» Igen szeretem a paraszti életet. Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 26.

Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni megmérhetetlen szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól, hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem, hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán hazajöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este mind eljöttek hozzám a gyermekek. Vacsora után jöttek. Hallod, Mária, hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi kalács – ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk… Hát ti együtt voltatok-e, akik ott ragadtatok?

Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak, erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson hozzád.

Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen? Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – világ!

Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen letette a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – Nagybaconban. Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne – az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán egyszerre megered a könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van benne – áldassék érette Istennek szent neve!

Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be. Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

1920. január 3.

Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család. Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa, emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere. – Macesz? Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! Magam is azt hittem, hogy fánk – az lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz…

De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát, töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz» szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld szerelmesének a fia!

*

Január 17.

Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét. Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált, mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat.

Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a «bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart. Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a legnagyobb magyar.

…Én ezt harminc esztendeje vallom.

*

Január 20.

Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik, egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:

«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom. Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.»

Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt.

*

Január 27.

Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok. Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?.. Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád. Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el, Mária. Ez a mienk marad…

*

Február 5.

Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – Oláhfaluból. Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak, de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik. Egyszer már megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária, miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod…

*

Február 6.

Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint a régi jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor értem a kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás karjai közt sirtunk – aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat, amikor felébredtem.