Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem. Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.

A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi. Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa. Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban. Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra, elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim. Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj, fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak, szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.

Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő, irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és Éva annakidején.

Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót, szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a gyermekeket?

Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc! Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?

Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja: száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy- és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk. Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“

Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik. Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél, amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.

Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek. Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat: megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.

– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy a férfiakat különválasztják s internálják valahol.

– Én nem maradok el magától!

– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.

– Hát öljenek meg!

– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.

– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha Isten megelégelte életünket –

– Legyen meg Isten akaratja.

Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.

Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“

Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél, Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák, gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!

– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a kétségbeesett embereknek.

Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru.

– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.

Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen: közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.

Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek reggelre kiszenved.

Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“ eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“ meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk, halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok! Visszaszerezzük Erdélyt!

Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon azokat hazaeresztik-e?“

Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet: jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető. Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák. Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát, hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:

 
Jaj de szépen süt a hold,
Megyen egy élő s egy holt,
– Félsz-e, Julikám?
 

Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit, akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona? „Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli, megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:

 
Láttam én halottat,
De ilyet sohasem,
Akinek a karja ölelőleg álljon,
Akinek a szája csókolólag álljon.
Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam!
 

Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át a kiskapusi temetőkerten!

És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy, akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva, burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely népmesék legszebb asszonya!

Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták. Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek: nincs maradásuk.

A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok, nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez a vakáció!

Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges ez? Mit ér az élet haza nélkül?

Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.

Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük: mióta áll itt?

Mondják: Három nap óta!

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem, hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:

– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten, sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?

A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.

– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.

Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem, hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő. Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most 80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem, hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék! Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét, hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.

– Most már igy is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?

– Elmegyünk, el.

Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.

Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.

Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének, éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.

Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg: nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem. Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon maradtak utolsó pillanatig és – lehet-e szüleit szerető gyermeknek végiggondolni, ami ezután következik?

Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt. A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom, felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes terhe alatt. Az egyikről verset is irtam:

 
Szép kerek almafa, ezer alma rajta…
 

S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“

A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé. Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:

 
Bércről visszanéz a vándor,
Vigan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szive vérzik, szive fáj
Zeng felé a búcsuszó:
Isten hozzád, bujdosó!
 

„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást! Most mi vagyunk a bujdosók…“

Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt. A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“ járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“

Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei. Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át: ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen… Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi szüleink nem!

Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon, földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!

Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok, oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem, szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar! Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem: no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok: ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az eltitkolhatatlan rémületet.

Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak? Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet felé…

Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.

– Mi ujság, öcsém?

– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.

– S kivágták a fákat, ugy-e?

– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.

– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta volna. Ugy-e, megmondtad volna?

– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?

– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.

– Hát a házból vittek-e el valamit?

– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el. Ledobták az ebédlőben.

– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem a magyar.

Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó. Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok, sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt szomoru mosollyal.

Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják kertem összes fáit.

És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet. Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a – moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép, amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti kocsikba, már repül is a vonat…

Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve, szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!