Read the book: «A férfi és a nő»
Tartalomjegyzék
Impresszum 4
Motiváció 5
Bevezetés 8
1. Fejezet - Az ember teremtése az ókori ember szerint 13
1.1 Előszó 13
1.2 Bevezetés 19
1.3 A Világ teremtése 27
1.4 „Az ember teremtése (Ter. 2,4b-25: J) 31
1.5 Teremtés, az apokrif evangéliumok alapján 44
1.6 Teremtés a Bibliában a kreacionisták szerint 85
1.7 Összefoglalás 114
2. Fejezet - Tudomány alapú Földi élet 117
Előszó 117
2.1 Darwini teremtéselmélet 117
2.2 „A növényvilág evolúciója és a darwini fejlődéselmélet 129
2.3 Zárszó 153
3. Fejezet - A férfi és a nő 162
3.1 Bevezetés 162
3.2 Férfi és nő különbözősége 164
4. Fejezet - Ember – Társadalom(Genders) 208
4.1 Bevezető 208
4.2 Etika 210
4.3 Erkölcs 213
4.4 Nemek – Gender 251
4.5 „Az erkölcs válsága 254
4.6 Összegzés 256
5. Fejezet - Az emberpár hétköznapjai 263
Bevezető 263
5.1 Gyerekkor életszakasz (kisfiú – kislány) 268
5.2 Tinédzserkor életszakasz (nagyfiú – nagylány) 281
5.3 Felnőtt kor életszakasz (férfi – nő) 304
5.4 Az öregkor életszakasz (öreg fiú – öreg lány) 543
Epilógus 631
Impresszum
Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.
© 2022 novum publishing
ISBN Könyv: 978-3-99107-912-5
ISBN e-book: 978-3-99107-913-2
Lektor: Sósné Karácsonyi Annamária
Borítókép: Siri Wannapat | Dreamstime.com
Borítóterv, layout & szedés: novum publishing
www.novumpublishing.hu
Motiváció
Néhány nap múlva betöltöm a 70. életévemet, ha a Teremtő is úgy akarja!?
Először itt használom a Teremtő kifejezést, és szeretném meg is fogalmazni, hogy mit értek alatta: a Teremtő egy olyan, a Földünk élővilágától eltérő akarat, amely a Földünktől eltérő körülmények között keletkezett, és képes volt Földi körülmények figyelembevételével adaptálni az embernek nevezett, biológiai-kémiai folyamatok alapján működő Lényt.
Folytatva…
Boldog gyermekkor után olyan szakmai pályát választottam – katonai repülőgép hőerő-gépészmérnök –, amely jól illeszkedett testi és szellemi képességeimhez. 35 évet szolgáltam hivatásos katonaként a katonai légierőnél, amely idő alatt mind szakmailag (PhD tudományos fokozat) és rendfokozatban (ezredes) is elértem mindazt, amit szerettem volna.
Érzelmi életem – 38 évig házasságban éltem – szintén boldog volt. Eleget tettünk feleségemmel a Teremtő részéről bekódolt biológiai kötelességünknek: szerelemben két lánygyermeket neveltünk fel, és bocsájtottuk őket saját útjukra. Már deresedtem, amikor az életembe belépett egy másik nő, akivel talán szorosabb volt az érzelmi hevület, mint a feleségemmel. Ajándéknak tekintettem ezt a kapcsolatot, amely hét év után befejeződött. Ennek az időszaknak lett irodalmi értelemben egy „gyermeke”: 2014-ben, szakításunk után a verseskötetem (Londoni: Váratlan szerelem. Kiadó: Dunakönyvklub, 2014.), közel 1200 verssel, amelyek lírai sorokban ismertetik szerelmes mindennapjainkat.
Egyedül élek, járom az utamat, sokat utazok, sportolok, és keresem a szépet a világban. Hiányzik egy Társ, de ez a két érzelmi próbatétel a két hölggyel eltántorít a további próbálkozásoktól. Tehát érzelmileg nem vagyok egyensúlyban.
Könyvem alapgondolata és motivációja az egyensúlykeresés. Nem átvitt értelemben és mindenre kiterjedően, hanem a férfi és a nő közötti kapcsolatban.
Hiszem és vallom, hogy a Földi valóság, az élővilág mozgatórugója a minden helyzetbeli egyensúly keresése. Bármi történik – esemény, gondolat, folyóáradás, tengerhullámzás, szerelmes pillantás a másik felé, a növény növekedése, az állatok élelemszerzése, bevásárlás a boltban, gyereknevelés, szexuális igény kielégítése stb. –, mind-mind az egyensúlykeresést bizonyítja. Aki egyensúlyban van, az jól érzi magát a bőrében, de ha például valaki megéhezik, kibillen az energiatartalék egyensúlyából és mindaddig, amíg nem lakik jól, tesz azért, hogy újra egyensúlyba kerüljön.
Az emberi életben a fogantatás és az elhalálozás az az egyensúlyelmélet számára értelmezhetetlen történés, amelyekben az egyensúlykeresés nem az egyén (ember) akaratából történik, hanem valami más akarat révén. Ez az akarat véleményem szerint a Teremtő akarata.
Tehát az egyensúlykeresés és a Teremtő így kerül konszenzusba egymással, ami sok ember számára úgy fogalmazódik meg, hogy ez a sors akarata. A „sors” szót az emberek gyakran és néha úgy használják, hogy nem is gondolják végig az értelmét. Ez így természetes, mert a sors egyenlő a Teremtő akaratával, és így is kell lennie!
Nagyon fontosnak tartom itt, az elején a könyvemnek kihangsúlyozni, hogy számomra a Teremtő a hiedelembéli Teremtővel (vallási alapú) nem egyezik meg! Az én értelmezésemben a Teremtőséggel felruházott, hiedelembéli feladatkörnél (ez mesterséges és szándékos szereposztás, amely az emberi tudatlanság és a kezdeti társadalmi szabályozottság összetett hatásának kényszeréből származik) sokkal szélesebb spektrumot ölel fel, amelynek semmi köze a valláshoz, és a lényege a Földi környezetben az emberi élet! Azaz nem csak a szellemi és a lelki (agyi) egyensúlykeresés mozgatórugója, hanem az anyagi és a szellemi (agyi) egyensúly egyedüli kényszerítő forrása is!
Szerző
Bevezetés
Az Ember és az emberré válás (a környezete és saját maga változtatására irányuló képesség) története az elmúlt évezredek alatt több szerzőt motivált arra, hogy a véleményét szóban vagy írásban megfogalmazza. Írott bizonyítékként elsődlegesen a Biblia, azaz a Föld őstörténetének leírása (Ószövetség) az a legkorábbról fellelhető (nyilvánosságra hozott!) dokumentum, amely a Föld és a rajta élő élővilág keletkezésével először, majd a természettudományok (és apokrif evangéliumok) megismerésével és alkalmazásával, az evolúciós elméleti kutatások tapasztalatai foglalkoznak.
Mindezeket a forrásokat szándékomban áll értelmezni, de csak abban a mélységben, hogy magyarázatot találjak arra a tényre, hogy a Földi élőlények közül az Ember (férfi és a nő) hogyan alakult olyanná, amilyen most, napjainkban, és mindazok a tulajdonságok, amelyekkel rendelkezünk, hogyan egyeztethetők össze azzal a céllal, hogy az Ember van és létezik.
Alapelvem és felfogásom az, hogy hiszek a Teremtőben (a Földi környezetre vonatkoztatva).
A Teremtő számomra lehet az Isten vagy Allah stb., azaz a hiedelem szerinti Teremtő is, bár nevezhetnénk másként is őt, pl. Laborfőnöknek annak alapján, amit végbevitt ezen a Földön, amelyet akár laboratóriumnak is nevezhetnénk, bár nem az elnevezést tartom lényegesnek. Számomra a Teremtő nem személy, hanem egy, a Földi világtól független akarat, amely létrehozta a Földi Embert. Szerintem a Teremtő létezett (létezik), megjelenési formája számomra nem érdekes. Több vallás (katolikus, mohamedán stb.) szintén nem foglalkozik a Teremtő megjelenési formájával, mert a katolikusok számára az Isten nincs ábrázolva. Helyette Jézus Krisztus jelenik meg, akit igazán nem lehet besorolni a Teremtő mellé. A mohamedánok sem ábrázolják Allahot, sőt a Korán tiltja bármilyen fajta megjelenítési formáját. De vannak írásos bizonyítékok, és a korai Ember viselkedési, mondai leírásai – pl. a Biblia – foglalkozik a Teremtő megjelenési formájával. Ettől eltérően inkább azt tartom izgalmasnak, hogy a Teremtő miért is teremtő? Miért hozta létre ezt a Földi Embert? Mi volt a célja vele?
Korunk természettudományi ismereteinek szintje nem mérhető, mert nem tudjuk összehasonlítani a már ismerteket az ismeretlenek halmazával. Még nagyon keveset tudunk magáról az Emberről is! Szinte elenyésző az ismeretünk az Ember biológiai, kémiai, sejt- vagy idegrendszeri stb. működésének területeiről, és a kapott és bizonyított ismeretek nagyon lassan jutnak olyan stádiumba, hogy el lehessen mondani: ismerjük!
A DNS-kutatások sikerei bizonyították, hogy az Ember egy biológiai Lény, amelyek segítségével azonosíthatók azok a tevékenységhalmazok, amelyeket az Ember végez, tesz. Ez a képesség az Emberiség fejlődésében jól kimutatható mindazoknak az emberszabású Lény-leleteknek a DNS-vizsgálatával, amelyek rendelkezésre állnak.
Egy kb. 50 000 évvel ezelőtti Ember-lelet (Homo Sapiens) vizsgálata megdöbbentő információval szolgált. Az Emberi őslény agyának térfogata rövid idő alatt megközelítőleg a duplájára növekedett (nem az evolúcióelmélet szabályait követve), és így az emberi tevékenységek lehetősége elérte azt a színvonalat, amellyel napjainkban is rendelkezünk.
Sorolhatnám azokat a tényeket, amelyeket feltártak az emberi fejlődés területén, de nem ez a mondandóm lényege. A kérdés: a Teremtő által, vagy az evolúció révén Ember az Ember?
Hogy az állásfoglalásom irányából a kétségeket eloszlassam, itt az elején kinyilatkozom: szerintem az Ember a Teremtő és az evolúció közös eredménye. Ezt szeretném bizonyítani is.
Elfogadom az evolúciót, de nem a darwinit, amely csak az evolúciót (fajelmélet) tekinti egyedüliként a Földi emberi faj létrejötte alapjának. Az én szempontomból az evolúció csak annyiban játszik szerepet az Ember fejlődésében, amennyiben beleszületik a csecsemő egy adott tudásszintbe, ismeretszintbe, és lehetőséget kap arra, hogy a Földi élete alatt eljusson egy magasabb tudásszintre. Hogy ez az emberiség története alatt mennyire nem volt így, bizonyítják azok az ismert, az emberiség fejlődésén messze túlmutató egyedi esetek, amelyekben az ember vagy egyes embercsoportok olyan többlettudással rendelkeztek, amelyek nem az evolúciós fejlődés eredményei voltak, hanem egy szándékos ismeretátadás valakitől vagy valamitől – az én olvasatomban a Teremtőtől – az embernek.
Ilyenek például: a sumér kultúra hagyatékai; az ókori görög tudósok matematikai és geometriai ismeretei; a kínai pirotechnikai ismeretek; az ókori rómaiak harcművészete, a templomos lovagok logisztikai rendszere, Leonardo da Vinci korai technikai eszközei, Nikola Tesla elektromos eszközei, Hitler tudósainak technikai kísérletei és eszközei stb. Tehát a Teremtő nem elégedett meg az evolúciós fejlődési ütemmel, hanem gyorsítani szerette volna. Ismereteket csepegtetett a kiválasztottaknak és elemezte, hogy mit csinálnak vele. Szomorúan kellett tapasztalnia, hogy az Ember (a teremtménye) mindezeket az ismereteket nem bocsájtotta közre és osztotta meg a széles világgal, a többi emberrel, hanem leigázta és nyomorba süllyesztette az ezeket az ismereteket nem birtokló embertásait. Ennek lett az eredménye, hogy a XX. sz.-tól a Teremtő minden embernek lehetőséget biztosított arra, hogy megszerezze ezeket az ismereteket, és nemcsak a férfiak számára, hanem a nők számára is. Kérdés, hogy mit csinál az emberiség ezzel a felmérhetetlen lehetőséggel. Erre számtalan választ ad a XX. század és a jelenkor történelme.
Keresem a válaszokat, de csak olyan szempontból, hogy önhatalmúlag kiemelem az embert, mint biológiai, kémiai stb. alapokon működő lényt a Földi élővilágból, és vizsgálom. Vizsgálom a férfit és a nőt magát, a kommunikációs képességüket, a gondolkodásuk, fizikai, szellemi, érzelmi képességeik azonosságát és eltérőségét, életük apró részleteit. Kérdéseket teszek fel, és a kérdésekre megpróbálok válaszokat adni. Például egy ilyen kérdés: a férfi és a nő miért él két különböző életritmusban, biológiai ritmusban? A Földi élővilágban az emlősöknél, amelyek az agy kivételével biológiai felépítésük alapján egyeznek az ember biológiai felépítésével, ilyen eltérést nem tapasztalunk.
Az adandó válaszok azokon az ismereteimen alapulnak, amelyeket megtapasztaltam, átéltem. Nem biztos, hogy mindenki egyetért az állásfoglalásaimmal. Nem baj! Nyitott vagyok minden véleményre, mert egy nagyon fontos tény lebeg előttem: a férfi és a nő a Földi fejlődés egyedüli hordozói. A Földi élővilág csak az ember feladatorientált létezésének kiszolgálói.
Az evolúció a Teremtővel itt kerül először munkakapcsolatba azzal, hogy egy kényszert indukál arra, hogy ennek a feladatnak eleget tudjanak tenni. Tehát újszülötteket kell teremteniük, akik beleszületnek abba a környezetbe, amelyet a szülők már megteremtettek. A fejlődésük eredményeit pedig mindenki a saját életével igazolja, vagy cáfolja.
Tehát összefoglalva, álláspontom a Földi élet teremtésével kapcsolatban: létezik egy akarat, amelyet Teremtőnek nevezek. Nem Földi teremtmény(ek), az Univerzum egy fejlettebb kultúrájának eleme(i). Ő (ők) ismerte (-ék) fel, hogy a Föld életfeltételt tud biztosítani olyan biológiai, kémiai lények számára, amelyeket ma élővilágnak nevezünk, és amelynek része az ember is. Vannak az emberiség fejlődésében olyan szakaszok, amelyekbe a Teremtő erőszakosan beavatkozott, ezeket a későbbiekben elemezzük, és vannak olyan hosszabb-rövidebb szakaszok, amelyekbe nem. Ezt a szakaszt nevezem evolúciós (az emberi agy produkciós képessége) szakasznak, vagyis önfejlődésnek.
Könyvem a férfi-női kapcsolatról szól, így a Földi élővilág (tápláléklánc) csúcsán lévő ember hím- és a nőneműben létezik. Ez a felállás azért van így, mert a Teremtő elvárása az utód létrehozása és felnevelése, mert a Földi ember fejlődése az utódok (generációk) sokaságától függ. Ebből az következik, hogy a férfi és a nő képességeik, lehetőségeik, tettvágyuk alapján teljesen egyformák. Társadalmi szinten ezt az egyenlőséget a XX. sz. történelme jól igazolta. Az eltérőségük csak abban nyilvánul meg, hogy milyen szerepet kaptak a Teremtőtől az utód létrehozásában és felnevelésében.
Társadalmi szempontból is szeretném górcső alá venni az embert, mint a társadalom tagját. Összefüggéseket elemzek a Genders (nemek), az erkölcs és az etika tudományterületek, illetve vallási vonatkozású kapcsolatokról és a XXI. sz.-i összefüggésekről.
Egy fontos kérdésre szeretném megtalálni a választ, miszerint a Teremtőnek mi a szándéka az emberrel. Miért dolgozik most már több millió éve azon, hogy ezt a kreatív képességekkel felruházott biológiai lényt még pátyolgassa, nem változtatva azon a kiinduló állapoton, hogy a két egyednek, a nőnek és a férfinak az alapfeladatát, az utód létrehozását és felnevelését a maguk érzelmi és mentális képességeikkel elvégezzék. Megszületünk, felnevelkedünk, „önálló lábra” állunk, dolgozunk, beilleszkedünk a társadalomba és eleget teszünk annak a Teremtői kényszernek, hogy utódokat hozunk létre, és így folytatódik a kör, majd ahogy a világra jöttünk, távozunk az élők sorából?! Mi ennek a célja és az értelme?
A könyv szöveg-környezetében az idézett, más szerzők által megírtakat Arial betűtípussal, idézőjelbe foglalva, az általam közölteket pedig Times New Roman típussal írom.
Szerző
1. Fejezet - Az ember teremtése az ókori ember szerint
1.1 Előszó
„Van egy hatalmas különbség a vallás és a tudomány között: a vallás a hatalomra épül, a tudomány viszont a megfigyelésre és az értelemre. A tudomány fog nyerni, mert működik” – Stephen Hawking az ABC Newsnak 2010.
A Földi ember teremtésének részleteiről először az ókorban írott Bibliából meríthetünk olyan ismereteket, amelyeket a hit (hiedelem) ugyan teljesen kisajátított, de a metafizikus („A metafizika, ontológia: azaz a létező alapjával foglalkozó tudomány. Metafizikai lételv az érzékelhető létező léte és lényege.” (Turay Alfréd: Filozófiatörténeti vázlatok) szemléletmódnak is ad olyan támpontokat, amelyek elképzeléseket fogalmazhatnak meg a Földi ember teremtéséről.
A szövegkörnyezet itt ad lehetőséget a „hit” szó értelmezéséhez, amely vallástörténeti szempontból lényeges fogalom. Azért is tartom lényegesnek ennek a szónak az elemzését, mert a „hit” szóból származtatják a „hívő ember” kifejezést, amely egy külön kategóriát testesít meg a „nem hívő (ateista)” emberek mellett.
Az elemzésem tárgya tehát maga a „hit” szó. Miért is foglalkozok egyáltalán ezzel? Azért bátorkodom ezt megemlíteni, mert a vallás a „hit”-re alapozza létének alapját, azaz az ember hisz az Istenben és elfogadja annak követelményrendszerét, amelyet a Földi papság tolmácsolja felé.
Véleményem szerint, és ezt a véleményemet számtalan írott anyag már korábban is elemezte, több magyarázat létezik a „hit” szó tartalmára vonatkozólag. Egyetértek azokkal, akik a „hit”-et nem tekintik a vallás alapfogalmának, hanem azt állítják, hogy ez az ún. „hit” valójában „hiedelem”! Miért? Nézzük, mit ír erről a tudomány világa!
A Magyar Értelmező Szótár (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978,) 549. oldalán a „hit” szó jelentéséről az alábbiakban olvashatunk:
„hit fn. 1. Olyasvalamiről való meggyőződés, amit nem tudunk igazolni… Meggyőződés v.-mely természetfölötti lény létezéséről. 2. V.-mely vallás tételeinek rendszere. 3. Vál. eskü(vés)… esküvel erősíti, hogy igaz stb.”
A fentiekből olvasható, hogy a „hit” szó értelmét a tudomány valójában csak a vallás világához köti (1-2). Ebből adódóan teljességgel kizárja az ember azon képességét, hogy egy adott cél eléréséhez megtegye a maga részéről elképzelhető mindent. „Meggyőződést” fogalmaz meg, amely teljes egészében elfogadható számomra, mivel a meggyőződés az embernek az a képessége, hogy megváltoztassa a környezetét. Az „amit nem tudunk igazolni” szókapcsolat számomra érthetetlen. Mit nem tudunk igazolni? A meggyőződésünket? Vagy a meggyőződésünk eredményét? Nem igazán lehet kideríteni, így ezt a megfogalmazást tudománytalansága miatt elvetem. A 3. pont viszont engem igazol. Tehát az embernek van egy képessége, amely igenis képes a környezetét megváltoztatni, és ettől ember
az ember.
Az én értelmezésemben az emberi „hit” egy olyan elváráskényszer (mentális és pszichikai koncentráció), amelynek van célja, van objektív alapja, programozható a cél elérésének akarati erőforrásigénye és megvalósíthatósági feltételei.
Mondok egy példát: az ember hihet abban, hogy ha megtanulja az iskolai leckét, akkor másnap, ha kihívják felelni, jól fog szerepelni. Tehát koncentrálta akaratát és erőforrásait és bízhat abban, hogy eléri azt, hogy jól feleljen. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy jól is fog teljesíteni, mert előadódhatnak olyan külső körülmények, amelyek az erőfeszítése ellenére sikertelenséget okozhatnak.
Egy másik példa: hiszem, hogy 1 óra alatt Székesfehérváron egy adott címre érek Budapestről. Melyek a kiinduló feltételek, hogy higgyek ebben a vállalásomban? Van egy autóm, amely működőképes; van vezetői engedélyem; az üzemanyagtankomban 20 l üzemanyag. Rendelkezésre áll olyan úthálózat, amelyen haladva 1 óra alatt odaérek. A KRESZ előírásai alapján kipihent vagyok, azaz nem alszom el útközben. Eldöntöttem mentálisan, hogy odaérek. Tehát minden szempontból adottak a feltételek, hogy odaérjek 1 óra alatt, azaz hihetek a vállalásom sikerében. Természetesen lehetnek olyan nem várt következmények, amelyek megakadályozzák, hogy 1 óra alatt odaérjek: elromlik az autó, dugó van az úton, rosszullét kap el stb. Ezek a tényezők hitem szempontjából, hogy én odaérjek, nem befolyásolnak, és még van egy nagyon fontos végkimenet: a hitem tényszerű, azaz objektív alapja van, mert a részletek számítottak, valóságosak.
Most nézzük meg a „hiedelem” szó jelentését.
A Magyar Értelmező Szótár (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978) 545. oldalán a „hiedelem” szó jelentéséről az alábbiakban olvashatunk:
„Hiedelem, fn: megalapozatlan, tévesen kialakított vélemény, hit/népr. babona”
A tudomány jelen esetben elég pongyolán fogalmaz. Az okát nem tudom, bár a forrásanyag terjedelme okán lehet, hogy nem volt hely a bővebb értelmezéshez, így viszont nehezen érthető számomra. A „megalapozatlan” meghatározással egyetértek. Mit is jelent? Vélelmezett, feltételezett, a valóságban nem létező, kigondolt, kényszer hatására kreált, az ismert objektív, a Földi viszonyok között bizonyított törvényszerűségeknek ellentmond stb. kifejezésekkel bővíthető a megértés érdekében. A „babona” tömörített meghatározás kiegészítő magyarázatot nem kíván, mert az előzőekben megfogalmazott és kibővített „megalapozatlan” fogalmat tényszerűsíti.
A tudomány a jelen szó – hiedelem – vonatkozásában sokat segített az értelmezésben. Tehát mindaz, ami nélkülöz minden valóságos, objektív alapot, ellentmond az igazolt Földi természettudományi törvényeknek, az a „hiedelem”.
A fentiekből azt a következtetést vonom le, hogy a vallásban nem hihet az ember, mert a vallás nem objektív valóság. A vallásos embernek hiedelme van, mert nélkülöz minden objektivitást.
Még egy megjegyzés, hogy ez a két fogalom miért csak a modern korban vált ennyire egyértelművé. A Földi világ fejlettsége csak az utóbbi 500 évben adta meg a lehetőséget, hogy a már 2500 éves Biblia felülvizsgálatát kezdeményezze, és keresse az utat a vallás valódi céljainak és tartalmának a feltárására. Az elmúlt 150 év pedig fizikailag letaszította a vallást arról a szerepvállalásról, hogy ő legyen a társadalom szabályozó-koordinációs hatalma (egyházak/állam szétválása). A tudományok fejlődése és eredményei pedig szinte naponta igazolják a „hit” és a „hiedelem” óriási különbségét és valóságtartalmukat. Nem véletlen a Római Katolikus Egyház irányfordulása a dél-amerikai kontinens felé, ahol az emberek alulműveltsége miatt még tömegeket találnak a vallás támogatására.
E kis kitérő után visszakanyarodok a címben szereplő célhoz:
A „Földi ember” fogalmát használtam, és a továbbiakban is ezt használom, mert meggyőződésem, hogy a Világegyetemben az olyan lény, mint a Földön az ember, nem egyedülálló. Lehet, hogy ez ellenérzést vált ki az olvasóból, akkor javaslom, hogy itt fejezze be könyvem olvasását, mert nekem ez az álláspontom.
Folytatva az előző gondolatmenetet… A Földi ember azért lett olyan, amilyen most, azaz hús-vér biológiai lény, amelyben a kémiai folyamatok tartják működésben a testet, és olyan kémiai folyamatok vezérlik az ember tevékenységét, amelyeknek segítségével képes – egyedüliként a Földön – a környezetét úgy befolyásolni, hogy az megváltozzon. Ez a gondolatiság nem zárja ki, hogy a Világegyetem számtalan bolygóján ne lennének olyan teremtmények, akik szintén módosítani tudják a környezetüket. Hogy miért lett az ember a Földön olyan, amilyen? Mert a Földi viszonyok között (oxigén, éghajlat, nitrogén stb.) ez a biológiai felépítés életképes.
Egyetértek a bibliai megállapítással, hogy a Földi embert egy idegen alkotó (földönkívüli) teremtette, tehát e tekintetben cáfolom az evolúcióelméletet. Itt nincs jelentősége, hogy ennek a Teremtőnek nevet adok vagy nem. El tudom fogadni, hogy a Teremtő neve: Isten. Azzal azonban nem tudok egyetérteni, hogy a Teremtőnek (Istennek) a Bibliában leírtak szerint volt csak feladata.
Néhány szó magáról a „hatályos” Bibliáról:
„Copyright 2020-2018 Got Questions Ministries:
A „biblia” szó a görög-latin „könyv” szóból származik – találó név, hiszen a Biblia mindenkinek szól, bármilyen korban is él. Hatvanhat külön könyvből áll. Ide tartoznak a törvényről szóló könyvek, mint például a 3 Mózes és az 5 Mózes; a történelmi könyvek, mint például Ezsdrás és a Cselekedetek könyve; a költői könyvek, mint például a Zsoltárok és a Prédikátor könyve; a prófétai könyvek, mint például Ézsaiás és a Jelenések könyve; életrajzok, mint például Máté és János; és a levelek, mint például Titusz és a Zsidókhoz írt levél. A Biblia megírásában körülbelül 1500 év leforgása alatt mintegy negyven ember vett részt. A szerzők között volt király, halász, pap, kormányzati tisztségviselő, parasztember, pásztor és orvos is.
A Bibliának két fő része van: az Ószövetség és az Újszövetség. Röviden összefoglalva az Ószövetség egy nemzet története, az Újszövetség pedig egy emberé.
Az Ószövetség leírja Izráel nemzetének létrejöttét és fenntartását.
Az Újszövetség a megígért férfi (ember) eljövetelének részleteit mutatja be. A neve Jézus volt, és tökéletes életével, megváltó halálával és halottak közül való feltámadásával beteljesítette az ószövetségi próféciákat.
A Biblia főszereplője Jézus; az egész könyv tulajdonképpen róla szól. Az Ószövetség megjövendöli eljövetelét, és előkészíti a terepet a Világba jöveteléhez. Az Újszövetség bemutatja eljövetelét, és bűnös világunk megváltásáért véghezvitt cselekedeteit.”
Elképzelhető, hogy a 2500 évvel ezelőtt élő bibliaíró csak a meglévő forrásanyagokat tudta felhasználni, mivel ezek álltak rendelkezésére. A környezete sem sietett a segítségére, mert nagyon jól ismerjük a 2500 évvel ezelőtti Földi ember ismeretszintjét. Azonban azt nem tudom elfogadni, hogy sem a 2500 év alatt, sem most az akkor leírtakat cáfolhatatlan irománynak tekintsem. Azért a természettudományi ismeretek 2500 év alatt, elmondhatjuk, hogy fejlődtek.
Igazi problémaként merül fel, hogy a Biblia (zsidó), majd a keresztény Biblia, amelyek szerintem tartalmilag ugyanazok, nagyon nehezen olvashatóak, annak ellenére, hogy többen megkísérelték a lefordítását magyarra. A legrégibb megmaradt bibliafordításunk a.15. század.közepén valószínűleg.ferences.szerzetesek által írt, illetve egy bizonytalan, régi forrás szerint két.huszita.író,.Újlaki Bálint.és.Pécsi Tamás.által készített, úgynevezett.Huszita Biblia. Az első magyar nyelvű Biblia megjelenése óta többen lefordították a Bibliát magyar nyelvre. Az egyik a Szent István Társulat.(SzIT) által készített, jegyzetekkel és tudományos eszköztárral ellátott, teljesen új fordítása, mely.1973-ban, illetve.2003-ban jelent meg; és az új protestáns Biblia, mely.1975-ben, javított kiadása pedig.1990-ben került az olvasók kezébe a.Magyar Bibliatanács.(MBT) kezelésében. A Biblia magyar nyelvre való fordításának talán a legnagyobb problémája a forrásanyag volt.
Így az az elképzelésem, hogy a Bibliát megpróbálom értelmezni a Földi ember teremtése témájában, kudarcot vallott.
Ennek a gondolatiságnak a kapcsán értettem meg, hogy a római katolikus szentmisén a pap miért olvassa állandóan a Bibliát, és kívülről, fejből miért nem mond semmit. A ma embere valószínűleg egyszerűen képtelen felfogni és memorizálni a Bibliában leírtakat. Ha hallgatnom kellene egy ilyen szentmisét, mondjuk 40 percig, majd öt percben el kellene ismételnem, hogy mit hallottam, nos, őszintén bevallom, hogy a végén csalódást okoznék a hallgatóságomnak. Így elképzelhető, hogy a bibliafordítók nagy felkészültséggel rendelkező tudósok, csak nekik egy hibájuk van: hogy a hiedelemvilág iránt elkötelezettek, így valójában bizonyos „lelki” kötöttségekkel rendelkeznek, amelyből nem tudnak kiszakadni. Talán olyan fordítóknak kellene lefordítani a Bibliát, akik a hiedelem-életben jártassak, de tudnak objektíven gondolkodni.
Még egy fontos részletet kell itt megemlítenem, amely a képet szélesíti, bár magyarázatot, ahogy majd a későbbieben láthatjuk, nem ad. Ez az a tény, hogy a mai Biblia erősen cenzúrázott kiadvány (lásd: apokrif evangéliumok) abból a szempontból, hogy több olyan evangélium is létezett, amelynek tartalmát nem emelték be a Bibliába. Így a Biblia a maga beemelt evangéliumaival vált a kanonizált művé. Azaz a katolikus klérus döntötte el, hogy a kereszténység „ifjú” korában, azaz az első évezred zsinatjain mely evangéliumoknak (kanonizált) van helye a Bibliában, és melyeknek nincs (apokrif evangéliumok). Ennek okait én nem kívánom vizsgálni, csak azt a tényszerűséget szeretném kiemelni, hogy e két jól elkülöníthető forrásanyagból mennyire lehet az ember Földi megjelenésének körülményeire választ kapni.
Mindezeket a gondolatokat ismerve fordultam egy hiedelem-tudóshoz, Rózsa Huba professzor Úrhoz, hogy segítsen nekem a Biblia értelmezésében.
Rózsa Huba: Kezdetkor teremtette Isten (A bibliai őstörténet magyarázata: Ter 1-11.). Jel Kiadó, 1997.) művéből a Biblia értelmezésére vonatkozólag olyan hasznos magyarázatokat olvashattam, amelyek segítettek megérteni ennek a műnek az alapmondanivalóját, azaz többek között a Földi ember (férfi és a nő) teremtésének környezetét is.
Rózsa Huba szerző érthető összefüggéseket vázol fel a Föld őstörténete, a Biblia értelmezése, megértése, a Földi ember teremtése vonatkozásában. Természetesen én nem foglalkozom azokkal a részekkel, amelyek a hiedelemre vonnak le következtetéseket, hanem a Biblia idevonatkozó részei ismertetésére koncentrálok: a Földi ember teremtése, és ezekből vonok le következtetéseket, alkotok véleményt.
A vallási kép sokféleségét is igazolják az apokrif evangéliumok és a kreacionista, vallási nézőpont a Földi ember teremtéséről. Csak az érdekesség kedvéért emelem ezeket be ebbe a Fejezetbe, azért, hogy láthassuk a vallási gondolkodók fantáziájának sokszínűségét!
1.2 Bevezetés
„Rózsa Huba: Kezdetkor teremtette Isten. (Jel Kiadó, 1997.)
Az Őstörténet képezi a Biblia alapjait. A bibliaszerzőt Isten (Teremtő) sugalmazó tevékenysége vezette, de egyben korának embere is volt. Amikor a világ és az emberiség kezdeteiről írt, nem volt független attól, ahogyan az Izraelt körülvevő világ, az ókori Kelet az eredet problémájára választ keresett és azt megfogalmazta.”
Az Őstörténet valóban egy történelmi leirat, mégpedig többek mellett a Földi világ létrejöttének elképzelése, ahogyan az akkori írók gondolták. A mindennapi életükből vett tapasztalataikat belefűzték abba a gondolatiságba, amely számukra választ adhatott a Földi világ keletkezéséről. A bibliaszerzőt nem biztos, hogy a Teremtő sugalmazása vezette, hanem egy többeket foglalkoztató kérdésre kereste a választ, amelyet leírt, és ezt elnevezte Bibliának (Könyvnek). A Biblia íróinak az elképzelése a Földi világ teremtéséről természetesen nem választható szét attól a környezettől, amelyben éltek, hiszen senki a mai világban sem tudja a nézőpontját a létező, az őt körülvevő világtól elvonatkoztatni. Tehát a Biblia írói nem voltak mások, mint egy adott kérdésre választ kreáló emberek, akiknek természettudományi ismerete a kor színvonalának megfelelhetett. Ezt a tudásszínvonalat a hiedelem kihasználta és olyan környezetet teremtett, amely már 2500 éve több millió ember életét befolyásolja, figyelmen kívül hagyva a természettudományok eredményeit, fejlődésük vitathatatlan bizonyítékait.
„A Teremtés könyvének (Ter) 1-11. fejezete a világ, az ember és népek eredetét, valamint az emberiség történetének kezdetén lejátszódott eseményeket mondja el folyamatos elbeszélés formájában. Ezért ezeket a fejezeteket bibliai őstörténetnek nevezik. Ne tévesszen meg senkit, hogy a bibliai szerző az őstörténet eseményeit saját kora környezetébe helyezi.
A bibliai őstörténet az újkortól kezdve a Biblia legvitatottabb fejezeteihez tartozik, amelyeknek értelmezése a természettudományos világkép változásával kapott különleges aktualitást (lásd: Galilei-eset). A századfordulón Charles Darwin a fajok eredetéről szóló elmélete felvetette az egész élővilág (beleértve az embert is) evolúció útján történt kialakulásának magyarázatát. A paleontológia eredményei pedig új megvilágításba helyezték az ember őstörténetét, azt az utat, amelyet megjelenésétől a Homo Sapiensig bejárt. Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogyan kell értelmezni a bibliai őstörténet tanítását a világ és az ember teremtéséről, vagy a kezdetek emberének életéről? Valójában milyen igazságokat akar közölni a kezdetekről? Hogyan lehet ezeket az elbeszéléseket a mai tudományos ismereteink alapján elfogadni? Kiderül ugyanis, hogy a bibliai szerző természettudományos és történeti ismeretei semmiben nem különböznek az ókori kelet emberének tudásanyagától.”
A Teremtés könyve, mivel a szerzők sem cáfolják, az akkori kor emberének tudásanyagát, az életből vett tapasztalatokat hívta segítségül, hogy választ adjon a Földi világ keletkezésére, teremtésére, és ebből adódóan nevezik bibliai őstörténetnek. Miért is nevezik és tartják a mai napig is elfogadottnak az akkor leírtakat? Milyen tudásanyaggal rendelkeztek az akkori kor emberei? Mi lehet az a megmásíthatatlan, ismételt átgondolásra tiltott dolog, amely 2500 éve fogalmazódott meg, és a mai napig is érvényben van? Ki gondolhatja komolyan, hogy az akkor megfogalmazottak a mai napon is megállják a helyüket? Mi lehet az a hatalmas erő, amely arra kényszeríti a hiedelemben élőket, hogy elfogadjanak egy természettudományokra alapozott ismeretanyagot, amely 2500 éve íródott? Ezekre természetesen nem kívánok választ adni. Miért? Mert ezt az újragondolást azoknak kell megtenni, akiket érint, és a mai napig szó szerint elfogadják a Bibliában leírtakat.
„A bibliai őstörténet természetének felismerésében segít, ha megvizsgáljuk, hogy honnan ered a Teremtés könyve 1-11 fejezetében leírt események ismerete. Ezek a fejezetek olyan eseményeket írnak le, amelyeknek természetüknél fogva nem lehetett tanúja (világ és ember teremtése), vagy amelyekről nem juthatott el hozzánk történeti tapasztaláson alapuló, nemzedékről nemzedékre átadott hagyomány. Az emberiség kezdeteit a történeti kortól millió évben mérhető időtáv választja el, s ilyen hatalmas időköz eleve lehetetlenné teszi megbízható emlékezést őrző szájhagyomány fennmaradását.
A megoldást Izrael létében megélt történetében kell keresni. A hosszú útról tanúskodnak az őstörténet szövegében található különböző korú és természetű hagyományok nyomai (pl. a két elbeszélés a teremtésről).”
Az őstörténet fenn vázolt keletkezésének körülményei adják meg a ma embere számára a választ, hogy hogyan is kezelje a Bibliát. És ez a válasz nem csak a hiedelmeket elfogadó, hanem a hívő ember számára is: A VÁLASZ! Tisztelt hiedelmeket elfogadók, hiedelem-oktatók, itt az ideje, hogy írjanak egy új Bibliát, amely a mai kor eredményein alapszik, amelyek nem biztosak, hogy magyarázatot adnak a Föld és benne az ember valós keletkezésének körülményeire, de legalább abban elfogadható lesz, hogy a természettudományok eredményei visszaköszönnek! Ha majd ezt a Bibliát 2500 év múlva valaki a kezébe veszi, biztos nem úgy fogja kezelni, mint önök a 2500 évvel ezelőtt megírtat.
„A bibliai őstörténet jelenlegi, ún. kánoni (kanonizált) formája szervesen összefüggő irodalmi és teológiai egység, de megállapíthatók benne azok az önálló egységek, amelyekből az őstörténet létrejött és meghatározzák az egész összefüggés szerkezetét. A Ter. 1-11. szövegében két egymástól eltérő hagyomány állapítható meg, amelyeket Mózes öt könyve, a biblikus szaktudomány nyelvén a Pentateuchus keletkezéstörténete magyarázatából ismert Jahvistának (jele: J) és a Papi írásnak (jele: P) nevezett forrásokkal azonosítjuk.”
„A Pentateuchus görög eredetű szó, penta=öt, teukhé=eszköz, amelyen a könyvtekercsek tokját, később a könyveket értették. A hé pentateuché /biblosz/ jelentése: az öt tekercsből álló könyv.”
„Mindkét forrás kiterjed a Teremtés könyve 1-11. fejezetének egészére, s így az őstörténet mai formája előtt mind Jahvista, mind Papi forrásának saját őstörténete volt, amelynek terjedelme, teológiai és irodalmi sajátosságai a bibliaszövegből felismerhetők. A kezdetek két változata részben kiegészítik egymást, sok részletben viszont eltérnek egymástól (lásd pl. a vízözön története). Üdvtörténeti szemléletüktől függően is önálló utat követnek (lásd pl. a Papi írásban a történelem világperiódusokra osztása).
A két forrás közül a Jahvista az ősibb, és Izrael előtörténetének (világ teremtésétől a pátriárkák és Mózes történetén át egészen a törzsek honfoglalásáig) a királyság kezdetétől egészen a babiloni fogság (Kr.e. 586–538) idejéig folyamatosan bővített változata. A Jahvista forrás nyelvezete színes, szemléletes, elbeszélései képekben gazdagok, érdeklődése az ember és sorsa felé irányul. Az embert reálisan szemléli, üdvösségre hívott és ugyanakkor esendő voltában Istent antropomorf módon írja le,
(Forrai Sándor ny. tanár: Az Isten szavunk eredete, jelentése és a történelmi háttére. Az Isten szavunk eredetéről és pontos jelentéséről alig van tudomásunk. Jelentése: őslélek, öröktől fogva való lélek, szellem. Forrás: A Nap Fiai 1996. júl.-aug. szám)
Isten neve az elbeszélésekben JHWH. A jahvista forrásban a bibliai őstörténet önálló, saját jelentéssel rendelkező irodalmi egység, s nem függ szorosan véve a Ter.12. fejezetével kezdődő pátriárkai történetektől. Időbelileg a jahvista forrás legkésőbbi része, amelynek keletkezését a kutatók többsége fejlett teológiája miatt a fogság korának összefüggésében határozza meg. Az őstörténet jahvista forrásból eredő részei a következők: az első ember teremtése és a bűnbeesés története (2,4b-3,24); Káin és Ábel története (4,1-16); káiniták és a szetiták nemzetségtáblája (4,17-26); az emberiség gonoszságának növekedése (6,1-8); a vízözön története (6,9-8,22 P részekkel); elbeszélés Noé fiairól (9,18-29); a bábeli torony története (11,1-9). A Jahvista őstörténet elsősorban elbeszélésekből áll, a nemzetségtábláknak nincs benne jelentősége, inkább csak összekötő elemek vagy keretek az elbeszélések számára. Az elbeszélések fonalát meghatározza a bűn fokozatos elhatalmasodása, amely összekapcsolódik az emberiség növekedésével.
A hiedelem-oktatók a valláselméletben az egyik sarokpontnak az ember, vagy emberiség „bűn”-ét tekintik. A teljesség igénye nélkül, és nem akarok a részletekbe belemenni: a „Paradicsomból” az ember azért lett kiűzetve, mert az „Úr” intelme ellenére levette az almát a fáról, pedig az „Úr” megtiltotta. Ennek az egyszerű eseménynek a vallás miért fordít akkora jelentőséget? Véleményem szerint ahhoz, hogy a kor embere megértse a bűn fogalmát, a bibliaíró nagyon egyszerű példán keresztül kíván a tömegek értelmi igényének megfelelő példát hozni. Először: az emberpár ellentmondott a legnagyobb hatalmasságnak, az Úrnak, azaz mindenki vegye tudomásul, hogy a tőle felette állónak mindig igaza van, azt teljesítenie kell, tetszik, nem tetszik (a kor társadalom-etikai követelménye). Másodszor: lopott, tehát a kor eléggé elítélt bűnei közé sorolja, és igyekszik ezzel az eszközzel is befolyásolni az egyént, hogy ilyet ne tegyen (társadalmi-jogi követelmény).
A bibliaíróknak itt kell, mindjárt az elején, az ember teremtésénél igazolni, hogy a Teremtőnek valami nem teszik az általa alkotott ember kapcsán. Mi lehet ez? A Biblia úgy írja le, hogy az emberpár a „Paradicsomban” elkövette a legnagyobb „bűnöket”: ellentmondott és lopott. Mi a következmény? Az emberpárt az „Úr” kiűzi a „Paradicsomból”, azaz bűnhődnie kell. Erre a helyzetre a bibliaírók találnak egy másik bűnbakot is: a „kígyót”, azaz a rossz megtestesítőjét, aki sugallta Évának, hogy szakítsa le az almát. Tehát az „Úr” és az „emberpár” miliőbe belép egy harmadik résztvevő: a „rossz”, a kígyó, azaz az ördög, a maga negatívumaival.
E két pont ad magyarázatot arra a tényre, hogy a bibliaírók miért is találták ki ezt a „Paradicsomi”-eseményt.
A bibliaírók nem tudtak olyan értelmes magyarázatot találni, amely kielégítette volna a kor emberének azt az igényét, hogy annak ellenére, hogy a Teremtő teremtette az embert, haragszik is rá, mert el is pusztítja (özönvíz). A bibliaíróknak nem jutott eszükbe az a tény, hogy ha a Teremtő teremtette a Földi természetet, akkor hogy léphetett be egy „kígyó”, amely a rosszat képviseli? Ezek szerint a Teremtő tud „rosszat” is teremteni? Itt van az a kapcsolatrendszer, amely megkérdőjelezi az egész Biblia „hiedelem” alapját, és válik a vallás eszköztárának nagyon szigorú részévé, azaz az emberi bűn kezelésének módjává. Az elmúlt 2000 év történelme ismeri a vallás bűnöskeresésének módszertanát.
A bibliaírók nem merték leírni azt a valós tényt, hogy a Teremtő sem tökéletes, és az általa alkotott emberpár igenis több szempontból is fejlesztésre szorul. Ők ezt „bűn”-nek állítják be, és függetlenítik a Teremtőtől. Pedig ez az ő alkotása, tetszik, nem tetszik! Mivel a fejlesztésnek van olyan kimenete is, hogy a meglévőt meg kell ahhoz semmisíteni, hogy a „jobb” verzió tovább vigye az alkotója elképzelését, ezért következik be a történelemben a „dinoszauruszok” kihalásának ismert ténye, vagy az „özönvíz” eseménye és következményei. Így válik az „egyed” egyre tökéletesebbé, azaz a Teremtő igényének jobban megfelelőbbé. Sokan teszik fel a kérdést: az „Úr” miért tűri el a háborúkat, a gyilkosságokat, a kilátástalan helyzetben élők körülményeit? A válasz egyszerű: a Teremtő nem avatkozik bele az ember hétköznapi életébe, sőt érdeke, hogy az új születések eredményeként az emberegyed minél több változata (DNS-különbözőség) legyen jelen, és fejlődést produkáljon. Itt kell megemlíteni a vallások feleslegességét, hiszen ha a Teremtő az ember születése és halála közötti szakaszába nem avatkozik bele, akkor minek vannak az egyházak és az ő liturgiájuk, hiszen a Teremtő semmilyen instrukciókat nem kíván közvetíteni az embernek ebben az életszakaszban.
Társadalomelmélet vonatkozásában a vallás azért lett a vezető hatalom, mert kitalált egy félelemrendszert, amelyen keresztül az embereket meg tudta félemlíteni, és néha indokkal vagy indokolatlanul olyan embereket, embercsoportokat tudott megsemmisíteni, akikről a fennálló hatalom úgy vélte, hogy veszélyeztetik a hatalmat. Tehát ennek a „bűn”-elméletnek milyen hihetetlen szerep jutott az elmúlt 2000 évben!
„A Papi forrás vagy más néven Papi írás későbbi eredetű, Izrael előtörténetének (világ teremtésétől Mózes haláláig) a Kr.e. 6. század végén, 520 körül Babilonban a fogságba vitt, vagy az 5. században, Jeruzsálemben a fogságból visszatért jeruzsálemi papság körében keletkezett változata.
A Papi írás nyelvezete száraz, csiszolt és szakszerű. Ábrázolásmódja sematikus, hiányzik belőle a szemléletesség, kedveli a számszerű adatokat, nevek, nemzetségek, mértékek, időpontok felsorolását és osztályozását. Az ember és az emberi problémák helyett elsősorban a világban és a történelemben érvényesülő isteni rend, a törvények és a kultusz eredete érdekli. Istenről emelkedetten beszél, kerüli az antropomorfizmusokat, Isten Elohim néven fordul elő a szövegekben. Az őstörténet a Papi írásban szerkezetileg két egymással ellentétbe helyezett elbeszélésre épül: a világ teremtésének leírására az ember bűnbeesésére való utalás nélkül, és a vízözönre, amely bemutatja a bűnt és a bukást. A teremtés nem más, mint a káoszból kiemelkedő rend, a vízözönnel viszont a káosz ismét betör a rendbe. A vízözön elbeszélésének súlypontja Isten szövetsége az egész világgal (Ter.9,1-17), amely bizonyítékot nyújt a vízözön után létrejött új világrend szilárd fennállására, s egyúttal szoros kapcsolatban áll a papi szövegekben egy másik szövetséggel, Isten Ábrahámmal kötött szövetségével. Ezért a Papi írásban, eltérően a jahvista forrástól, az őstörténet elválaszthatatlan Izrael előtörténetének többi témáitól, főként a pátriárkai történetektől. Az őstörténetben a következőket soroljuk a Papi forráshoz: a hatnapos teremtéstörténet (1,1-2,4a); az ősatyák nemzetségtáblája Ádámtól Noéig (5,1-32); a vízözön leírása (6,9-8,22 J részekkel); Isten szövetsége Noéval, a világ új rendje (9,1-17); a népek táblája (10,1-32 J részekkel); a szetiták nemzetségtáblája (11,20-26); A Papi írás őstörténetében a nemzetségtábláknak döntő szerepe van, mert ezek teremtik meg szerkezeti összefüggését és Izrael történetével, mindenekelőtt a pátriárkákkal való folytonosságot.
A két őstörténet egyetlen összefüggéssé szerkesztése a Pentateuchus mai, kánoni formájának kialakulása során történt a babiloni fogság után (Kr.e. 538) a Kr.e. 400-ig terjedő időszakban, elsősorban azonban a Kr.e. 5. század második felére gondolhatunk. A végső forma szerkesztőjének munkamódszerét az jellemzi, hogy a jahvista őstörténetet Papi írás őstörténetébe helyezte. Mégpedig úgy, hogy a két forrás szövegeit vagy egymás utáni sorrendbe állította (pl. a két teremtéstörténet, Ter. 1,1-2,4a és 2,4b-3,24), vagy egymásba illesztette (pl. a vízözön története). A harmonizálás nem mindig tüntette el a forrásanyag eredeti, a mai összefüggésében nemegyszer ellentmondó vonásait, és a részletek is gyakran csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ennek ellenére az így létrejött őstörténet önálló alkotás, minthogy az eredeti forrásanyag új összefüggésbe került, és új teológiai jelentést is kapott.
A Teremtés könyve 1-11. fejezetének elbeszélései és irodalmi szakaszai nem minden esetben a bibliai őstörténet összefüggésére való tekintettel keletkeztek, hanem eredetileg attól függetlenek voltak. Az őstörténet szerkezetét, vagyis a tagolódását a kutatók nem azonosan ítélik meg. Mégis az a megoldás látszik célravezetőnek, ha az őstörténet szerkezetét témák szerint határozzák meg. A Ter. 1-11. fejezetei az emberi lét kérdéseire akar választ adni, azaz: honnan a világ (kozmosz) mindazzal, ami benne él (Ter. 1,1-2,4a); honnan az ember, és mi történt az emberrel kezdetben (Ter. 2,4b-9,17); honnan vannak a népek, és hogyan magyarázható egymáshoz való viszonyuk (Ter. 9,18-11,26).”
A fenn leírtak számomra azért érdekesek, mert itt is látszik, hogy az akkori kor (i.e. 500 körül) emberei, akik szerették volna megfogalmazni a Föld őstörténetét, sem voltak azonos véleményen! Olyannyira, hogy a Bibliába mind a két elmélet beemelésre került, még ha ellentmondásban is voltak bizonyos vonatkozásokban egymással.
A továbbiakban a bibliamagyarázatnak csak azokkal a fejezeteivel kívánok foglalkozni, amelyek a Földi világ teremtését írják le.
1.3 A Világ teremtése
„A hatnapos teremtéstörténet (Ter. 1,1-2,4a: P)
…26 Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlót. Ő uralkodjon a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.”
27 Isten megteremtette az embert saját képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.
28 Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok az uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”
29 Azután ezt mondta Isten: Íme, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen.
30 A mező vadjainak, az ég madarainak, s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.” Úgy is történt…
Magyarázat
A hatnapos teremtéstörténet az ember teremtéséről és küldetéséről is beszél, amelyet a hatodik nap összefüggésében ír le (Ter. 1,26-30) Az ember, mint utolsó a teremtmények körében, arra utal, hogy a teremtett rend csúcsán áll, és érte van minden. Az ember teremtését a szerző a képszerűség mellőzésével írja le, csupán a teremtés tényét közli, és semmit sem mond a teremtés mikéntjéről. A Papi szerző ismerte a jahvista hagyomány ősibb elbeszélését az első ember és asszony teremtéséről (Ter. 2), mégsem tartotta az ember teremtése leírásának ezt a módját magára nézve kötelező mércének. Mindebből kitűnik, hogy a bibliai hagyományban a világ és az emberiség kezdeteiről nem egyetlen, kizárólagosan mértéktartónak tekintett elképzelés létezett, hanem a különböző hagyományok különböző formában írták le azt.
A bibliaiszerzőt az emberrel kapcsolatban a következő kérdések foglalkoztatják a hatnapos teremtéstörténetben: honnan az ember, honnan az ember kétneműsége, a nemek eredete; milyen az ember helyzete a világban, milyen a világhoz való viszonya, mi a feladata a világban.
A bibliai szerző a feltett kérdésekre a következő válaszokat adja meg:
Az ember Isten teremtő akaratából lépett a világba, de hogy miként, azt nem részletezi; az ember méltóságát istenképessége határozza meg. Az ember kétneműsége Isten teremtő akaratából ered. A két nem ugyanazon istenképesség birtokosa, a világ feletti uralomra szóló megbízatás mindkét nemhez szóló, emberi méltóságukban egyenlők; a kétneműség és mindaz, ami abból következik, az Istentől származik és ennek az életterületnek az ura és parancsolója; az ember világot uralma alá hajtó hatalma és megbízatása Istentől kapott feladat.
Az ember méltóságát istenképessége határozza meg. Az ember-képmás mivoltát két kifejezés jelöli: képünkre (celem), jelentése: a valódi képmás, és hasonlatosságunkra (d’mut), jelentése: az elvont hasonlóság, a kinézés. A két kifejezés együtt azt jelenti, hogy a képmásnak hasonlónak kell lennie ahhoz a valósághoz, amelyet a képmás ábrázol. Az emberre nézve ez azt jelenti, hogy az embernek hasonlónak kell lennie Istenhez, aki őt alkotta. Az istenképi mivoltban az emberi méltóság jelenik meg, amely őt megkülönbözteti minden más teremtménytől.
Az isteni döntés meghatározza azt is, hogy mi az istenképesség tartalma: (Ter. 1,26). Az ember uralomra van hivatva, a külső természet pedig érte van. Az ember Istent képviseli a világban, Isten uralmát gyakorolja a teremtett világban. Ezáltal Isten képmása és a teremtett világ fölé emelkedik, nem tartozik a világnak és a benne lévő teremtményeknek.”
A Bibliában „A világ teremtése” fejezet számomra az egyik legérdekesebb rész. Ennek oka az a logikai gondolatmenetem, amelyeket az előzőekben már megfogalmaztam:
1 A Földi világ őstörténete azoknak az embereknek a véleménye, akik 2500 éve éltek.
2 Gondolkodásukban nem tudtak elszakadni az akkori kor már kialakult szokásaitól, törvényszerűségeitől, ismereteitől.
3 Az általuk leírtak tükrözik természettudományi ismereteiket. Az lehet, hogy a természettudományi ismereteik szerények voltak, de azt, hogy az emberi szaporodást ismerték, azt nem tagadhatják le, és nem kényszeríthetik magukat az ettől eltérő folyamatok elfogadásához.
4 Mivel sok dologra nem tudták a választ, ezért hiedelmet teremtettek, amely a hiedelmeket elfogadó emberek gondolatvilágát béklyóba zárta.
Nézzünk sorba néhány megállapítást:
1. „26 Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlót.”
Ebben a kijelentésben számomra nem az az érdekes, hogy az ember hogyan néz ki és kire hasonlít, hanem az, hogy az akkori kor embere úgy gondolta, hogy Isten, azaz a Teremtő ugyanúgy nézett ki, mint ő. Nézzük meg, vajon mit is jelenthet a „képmásunkra” szó! Az biztos, hogy nem a külsőt jelenti! Miért? Mert az ember áll a férfiból és a nőből. Most kire hasonlít? A férfire vagy a nőre? Gondolom, az akkori kor embere is nagyon jól tudta, hogy mi a különbség a férfi és a nő között, főleg biológiailag vagy gondolkodásban. Arról nem is beszélve, hogy a Földi ember kinézetre, bőrszínre, alkatra stb. mennyire különböző…
Tehát visszatérve a „képmásunkra” szó jelentésére: azt jelentheti, hogy a Teremtő olyan adottságokkal rendelkezik, mint az ember. Ez pedig nevetséges, mert akkor ki teremtett kit? Inkább arra lehetne következtetni, hogy a Teremtőnek az akarata, amely a környezet megváltoztatására irányul, azaz a tudást kapta meg az ember. Ez a tudás-átadás a mai napig tart, ha kimazsolázzuk a történelemből azokat az embereket, népcsoportokat stb., akik az adott kor tudásától sokkal többre voltak képesek, vagy „talentumoknak” hívták őket. Vajon miért?
2. „28 Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok az uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”
Szómagyarázat: „megáldani”: az isteni erő és ajándék továbbadása.
Ez a Bibliai kinyilatkozás illuzórikus, és magában foglalja azt a kíméletlenséget, amellyel a ma embere viszonyul az őt körülvevő természethez. Természetesen tudjuk, hogy ez a megállapítás az akkori kor emberének az óhaja, és nem a Teremtő akarata volt, így ezen keresztül felhatalmazva érzi magát a természet leigázására. Sajnos itt a „természet” szó alatt nemcsak a környezetünkben végbevitt pusztításra gondolok, hanem az ember ember elleni küzdelemében, a hiedelem égisze alatt véghez vitt pusztításra is. E tekintetben a hiedelem elmarasztalható!
Szót érdemel az a bibliai kinyilatkozás is: „Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”
Mit is jelenthet valójában az „uralkodjatok” kifejezés? Nem mást, mint a Földi élelmiszerlánc működésének mechanizmusát. Ennek az utasításnak a tartalma több társadalomban, így Magyarországon, is teljes mértékben deformálódott. Miért? Gondoljunk bele, hogy az ember több állatot, főleg azok közül, amelyek közel kerültek az otthonához, vagy mesterséges beavatkozások révén csak úgy életképesek, ha az ember gondoskodik róluk, teljesen más megítélés alá von, mint a többi állatot. Mire gondolok? Vegyük a kutyákat és a macskákat. Törvényi hátteret teremtettek annak az agyament elképzelésnek, hogy ezek az állatok szinte azonos jogi hátteret kaphattak, mint az emberek. A velük kapcsolatos, a Biblia szerinti elvárás, hogy „uralkodjatok felettük”, teljesen eltűnt.
3. „Ezáltal Isten képmása és a teremtett világ fölé emelkedik, nem tartozik a világnak és a benne lévő teremtményeknek.”
Amellett, hogy nyelvtanilag ez a mondat értelmetlen, mert egy képmás hogy tud a Világ fölé emelkedni, a mondat második része pedig egy nagyon elhibázott állítás! Isten miért nem tartozik a Világnak és a benne lévő teremtményeknek? Ha ez igaz, akkor hogyan állja meg a helyét az a korábbi állítás, hogy a megteremtett ember a Teremtő hasonmására jött létre? Ebből adódóan a megteremtett ember szintén nem tartozik a világnak és a benne lévő teremtményeknek? Rendkívül elítélendőnek tartom ezt a kinyilatkozást, amelynek következménye a 2000 éve tartó természet- és népirtások, amelyek a hiedelem égisze alatt pusztították a környezetet és az embereket.
1.4 „Az ember teremtése (Ter. 2,4b-25: J)
…7 Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.”
Itt találkozunk az „Úristen” megszólítással. Számomra érdekes, hogy ugyanaz a személy egy írott anyagban „Teremtő”, „Isten”, és most „Úristen”. Lehet, hogy ez többeket nem zavar, de lehet, hogy nem ugyanarról a személyről (számomra nem személy, hanem akarat) beszélnek. Az is lehet, hogy a Biblia fordítója improvizált! De ez csak a szavakkal való játék mindaddig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Ki tudja?
Nem tudom, ki mit gondol az ember születéséről. Én úgy gondolom – és ez 2500 évvel ezelőtt is úgy volt –, hogy az ember nem porból van! Nem tudom, mit gondoltak a Biblia írói erről, vagy kiket akartak erről meggyőzni, és miért? De ha így is van, a mai tudomány állása igazolt már több tényt egy biológiai lény keletkezésének feltételeiről. Bárki is teremtette az embert, nem porból csinálta, és talán abba lehetne hagyni ezt a félretájékoztatást! Azt, hogy az orrába fújt és életre keltette, még elfogadható, ha a mesterséges légzést vesszük alapul, vagy azt, hogyha újszülött születése után, ha nem sír fel, akkor valami hasonlót csinálnak vele. A lényeg, hogy először a férfit teremtette meg, még ha ez a szövegkörnyezetből nem is derül ki. Erre utaló konkrét választ a későbbi leiratokból tudunk meg. Itt fel sem merül senkiben a kérdés, hogy miért a férfit teremtette meg először? Az emberi élet nagy ellentmondása lehet, hogy az újszülöttet a nő hozza a világra, tehát minden emberi életet a Földön a nő produkál.
„8 Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett…
15 Az Úristen vette az embert és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze azt…
18 Aztán így szólt az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzáillő.
20 Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára nem talált segítőtársat, aki hozzáillő lett volna.
21 Ezért az Úristen álmot bocsájtott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik oldalbordáját, s a helyét hússal töltötte ki.
22 Azután az Úristen az emberből kivett oldalbordából megalkotta az asszonyt és az emberhez vezette.
23 Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony(ember) a neve, a férfi(emberből) vétetett.”
Jellemzőként kell megfogalmaznom a bibliaírók véleményét, hogy a megalkotott férfit az Úr és az „Édenbe” helyezte, amely „Keleten” van. Mi az az „Éden”? Igazából itt nem tudjuk meg, majd a későbbiekben, amikor az Úr megteremti a Nőt, hogy mi is a szerepe az „Édennek”. A másik kérdés, amelyre nem tudunk választ kapni, az a „Kelet” szerepe. Azonban tudjuk, hogy a Biblia Izrael állam területén íródott, így elképzelhetetlen, hogy az „Éden” Amerikában lett volna.
A nő megalkotása a következő lépés.
Kicsit furcsának, sőt abszurdnak tekinthető, ahogy a Teremtő a nőt megteremtette. Igazából a leírtakból nem világos, hogy a férfi megteremtése után mennyi idő telt el a nő megteremtéséig, de következtetni tudunk arra, hogyha előtte az embernek az volt a feladata, hogy a Föld összes állatának nevet kellett adnia. Nem is nagyon érthető logikailag, hogy a férfinak miért kellett az állatoknak nevet adnia a nő teremtése előtt? Az sem érthető, hogy a férfi kik között keresett segítőtársat – talán az állatok között? Mindegy, a Teremtő rájött, hogy a férfi mellé nő kell! De miért merült fel ez egyáltalán kérdésként? Hiszen a Teremtőnek nagyon is tisztában kellett lenni azzal, hogy az emberi létezés alapja (férfi+nő) az evolúció, azaz az újszülött beleszületik egy a szülők által létrehozott élethelyzetbe, amelyet már nem kell megtanulnia, és így biztosított a továbbfejlődés. Ehhez kell egy olyan biológiai-kémiai elveken alapuló egyed, a nő, aki a fogantatás hordozója szerepet tölti be az emberi világban.
A másik megközelítés, hogy ha a Teremtő már megteremtette az állatokat, így az emlősöket is, akkor miért merült fel benne kérdésként, hogy ha van egy hímnemű, akkor lenni kell egy nőnemű embernek is? Ennek magyarázatát csak a hiedelmet elfogadó emberek értik meg, azért, mert nem mernek kérdezni és gondolkodni!
Tehát a Teremtő hozzáfogott a nő megalkotásához. Honnan vették 2500 évvel ezelőtt, hogy ezt a férfi oldalbordájának kivételével oldja meg? Hol élt vagy él olyan férfi a világon, akinek az oldalbordájának a helyén hús van? Balgaság! Ha pedig az oldalbordájából csinálta az asszonyt, akkor honnan van a hús? („Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony(ember) a neve, a férfi(emberből) vétetett.”)
A „nő” fogalom helyett itt bejön az „asszony” fogalom, amely valószínűleg a fordítás torzítása az eredeti nyelvről, mert ez idő tájt ezt a szót nem ismerték. Lehet az asszony szót már a fordítások eredményének tekinteni, hiszen a vallás reformkorában, a középkorban már javában létezett a keresztény vallás, ahol a tízparancsolat az „asszony” szót használja.
„24 Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő test egy lesz.”
A „feleség” szó a középkor fordítóinak mesterkedése. „Feleség” csak úgy lehet, ha házasság volt. Ez pedig 2500 évvel ezelőtt ismeretlen fogalom volt, tehát ez a Biblia legnagyobb hazugsága! Hol és mikor írta elő a Teremtő, hogy egy férfi és egy nő csak a házasság kötelékében képes eleget tenni a Teremtő akaratának? Ez tudatos manipulációja az emberi gondolkodásnak és tudatlanságnak (lásd: tízparancsolat). Ez már a vallásnak a társadalmat szabályozni akaró igyekezete, amelyben előírja az egyénnek, hogy hogyan éljen!
„25 Mind az ember, mind az asszony mezítelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.”
Ez a megnyilatkozás is csak a 2500 évvel ezelőtti társadalmi együttélési szabályok miatt került az őstörténetbe, mert a meztelenség az nem szégyen, hiszen a születés sem ruhában történik, és ez a természetes.
Tehát a prűdség már akkor is jellemző volt és olyannak állítják be a meztelenséget, mintha az elítélendő lenne. Nézzük meg az élővilág többi lényét, pl. az állatokat! Eszükbe nem jut, hogy felöltözzenek, vagy valami mást vegyenek magukra, mint amit a bőrük hordoz. Tehát ez már szándékos manipulációja a hiedelemnek, hogy az embernek a testén vannak titkolni valók, amelyeket csak a kiváltságosok, azaz a férfi, aki közel áll a nőhöz, láthat, és viszont.
A prűdségi hivatkozás azért is érthetetlen és a mai napig megmagyarázhatatlan, mert az ember a Földi világ egyetlen élőlénye, amelynek a bőre csak elenyésző százalékban érintkezik közvetlenül a környezettel. A bőrünk 87%-át – éghajlattól függően – ruha (védő) fedi. Ezt a körülményt nem lehet semmi mással megmagyarázni, mint azzal a ténnyel, hogy az embert a Teremtő a Földi viszonyok közé exportálta. Így az ember kénytelen olyan védőréteget viselni, amely a környezeti károktól védi a bőrét, és a testhőmérsékletét kb. 36,5
-on tudja tartani.
Egy biztos: a Földre az ember nem a saját akaratából került. Ehhez valakiknek a közreműködése kellett, hiszen az ember a maga erejéből nem képes teljes egészében illeszkedni a Földi élővilágba. A Földi élővilág minden eleme úgy jelenik meg, ahogy megalkották, tehát a kígyónak bőre van, a farkasnak bundája van, a svábbogárnak kitinpáncélja van stb. Tehát a Földi élőlények nem öltözködnek ahhoz, hogy képesek legyenek elviselni a környezeti klímát. Az az élőlény, amely nem tudta elviselni a környezetét, elvándorolt (lásd: napjaink költözőmadarait) vagy elpusztult. Az öltözködést egyedül az ember végzi, amellyel igazolja, hogy nem a földi világba teremtődött.
1.4.1 „Magyarázat
1.4.1.1 Az ember teremtése
A leírás a teremtés előtti állapotot a kiszáradt és a halott palesztinai talaj formájában ábrázolja, ellentétben a hatnapos teremtéstörténettel, amelyet vízhiány jellemez. A teremtés viszont az öntözött és megmunkált föld, amely az ember megjelenésével valósul meg. A háttérben az az izraelita világkép húzódik meg, hogy a világ a történelemmel azonos, és az embert körülvevő természet abból a szempontból érdekes, hogy az embert hordozza, ill. az ember azt műveli.
A leírás csúcspontja az ember teremtése, mert a teremtés vele teljesedik be. A bibliai szerző azt a hitigazságot tanítja, hogy az ember egészen az Isten teremtménye, akár testi valóságában, akár mint élőlény, de az ember teremtésének módját csak kora szintjén ismeri, és kora nyelvén beszéli el. Az ember teremtésének leírása tehát eleve teológiai természetű, és jóval többről van szó, mint a teremtés módjának ábrázolásáról.
Az elbeszélés szerint Isten megformálta az embert, majd arcába lehelte az élet leheletét és az ember élőlénnyé lett. Az ószövetségi ember hite szerint csak Isten él önmagában, minden más rajta keresztül él. Az életet Isten adja, és ő veszi vissza, az élet nagy titok, s a titok kulcsa egyedül Istennél van. Az élet adása az Ószövetségben összekapcsolódik az élet jelével, a lélegzettel. A bibliai emberkép az életet és a lélegzetet azonosítja, amelyet az Isten ad az embernek.
A föld porából való teremtettség és az élet lehelete együttesen azt jelentik, hogy az ember teljes egészében – testi, anyagi valósága és élete – az üdvözítő Isten teremtő tevékenységéből ered. Az ember teremtésének leírása ennek a hitigazságnak rendelődik alá. A szerző tudja, hogy az ember Isten akaratából ered, de hogy miként történt, azt csak kora ismeretének és vallási fogalmainak szintjén képes megjeleníteni. Ezért a bibliai elbeszélés nem dönti el az ember megjelenésének a módját a világban, ennek kiderítése a természettudomány feladata. Isten számtalan lehetőséget felhasználhatott az emberi valóság megteremtésére.”
A hiedelemmagyarázó fenn említett érvelésének a többségét elfogadom. Kicsit csodálkozom is rajta, mert ha ilyen gondolatok fogannak a hiedelemmagyarázóban, akkor miért nem veszi a bátorságot, és írja át a már korábban említett Bibliát a jelen kor ismereteire alapozva?
Néhány gondolatát azonban kicsit más szempontból tekinteném át, mint a hiedelemmagyarázó. Az első, hogy mi a különbség a hiedelem és a valóság között. Mert a szerző kijelenti, hogy „A bibliai szerző azt a hitigazságot tanítja, hogy az ember egészen az Isten teremtménye…”. Ez a kijelentés miért „hitigazság”? Ez a kijelentés az akkori kor emberének a véleménye az ember teremtésének körülményeiről. Tehát egyszóval: halvány fogalma nem volt arról, hogy hogyan került az ember a Földre, ezért kitalálta ezt a sztorit, hátha valaki beveszi.
Visszatérve a „hitigazság”-ra. Az ember teremtése nem hiedelem, hanem valóság. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hiedelem nem tartalmaz valóságot, hanem azt, hogy a hiedelem szándékosan abba az irányba tereli az ember teremtésének tényét, és olyan környezetet teremt, ami valótlan. Tehát ki lehet mondani, hogy a hiedelem a valótlanságok (ahogy a bevezetőben írtam) halmaza, és az emberi ismeretek hiányára támaszkodik! Szándékosan íródott, abban a tudatban, hogy egy olyan társadalmi szabályrendszert alkosson, amelyet mindenki elfogad, mert fél, és abban a szellemben éli le az életét.
Mindemellett fenntartás nélkül elfogadom és hiszem, hogy az ember a Teremtő teremtménye, akit nevezhetünk Istennek is.
Kategorikusan tagadom, hogy „Az ember teremtésének leírása tehát eleve teológiai természetű…”. Hogy lehet egy leírás teológia természetű? 2500 évvel ezelőtt íródott az ember őstörténete. Abban a korban így gondolta a bibliaíró. Teológiáról szó sem volt. A keresztény vallás 500 év múlva tekinti a sajátjának ezt a dokumentumot. Miért? Hogy megalkothassa a ma már 2000 év óta létező szervezetet, amelyet keresztény vallásnak nevezi magát! Tehát a Bibliának semmi köze a teológiához! A Bibliának a történelemhez van köze. A teológia nem tudományág, hanem egy szűk embercsoport érdekei szerinti viselkedés-elvárás (etika) ahhoz, hogy ez az embercsoport az érdekeit érvényesíteni tudja, és hogy a saját élete gondtalanul és jólétben teljen el, a többi ember gondolatainak a megfertőzésével.
Összegezve: az ember teremtésének leírója – a kor emberének az érdeklődését és kíváncsiságát kielégítve – kigondolt egy elképzelést, amelyet leírt – lehet, hogy megrendelésre –, és mi 2500 évvel utána még ebbe a miliőbe kívánjuk magunkat és utódainkat belegondolni.
A szerző egy nagyon fontos és számomra teljesen elfogadható megállapítást tesz: „Az életet Isten adja, és ő veszi vissza…”. Csak gondoljunk bele, hogy miként születik az ember? Mit tesz az ember (férfi és nő) ahhoz, hogy utód szülessen? Mit tesz a terhes nő annak érdekében, hogy milyen utód szülessen? És sorolhatnám. Erre a későbbiekben sokkal részletesebben szeretnék kitérni. Vagy mi befolyásolja, hogy meddig élünk? A hiedelemmagyarázó magyarázatát elfogadva: „Az életet Isten adja, és ő veszi vissza…”. Kicsit részletesebben: sem a férfinak, sem a nőnek nincs arra ráhatása, hogy utód jöjjön létre, azon kívül, hogy egy időben, egy helyen, ugyanabban a folyamatban kell részt venniük. Az újszülött megszületéséig a nőnek semmi mentális és érzelmi ráhatása nincs a benne fogant jövevényre. A születés is egy „elviselő-eltűrő” folyamat, amelyben a nőnek egy szerepe van: túlélni ezt a helyzetet. A halál ugyanúgy az ember számára szabályozatlan helyzet, amellyel nem tud mit kezdeni, mert nincs ráhatása. Tehát mind a születés, mind a halál az embertől távolálló, azaz a Teremtő akaratából megvalósuló élethelyzetek.
A hiedelemmagyarázó következő megállapítását, „A föld porából való teremtettség”-et komolytalannak tartom és nem akarok visszautalni arra, hogy mi motiválta a Föld őstörténetének íróit, hogy ilyen balgaságot leírjanak 2500 évvel ezelőtt is! Egy mentséget elfogadok: azok a mondabeli, a történelmet leíró, számunkra megmaradt írott anyagokban található leírások, melyekben az embert halála után elégetik, így porrá-hamuvá válik. Tehát „a teremtés is valami hasonló lehet”, gondolhatták a bibliaírók. A hullák égetése azonban sokkal praktikusabb okokra vezethető vissza; úgymint a járványok megelőzésének, vagy a sírok kirablásának és a halotti tetemek meggyalázásának elég gyakori valósága.
Az ember teremtésének talán legfontosabb megállapítását teszi a hiedelemmagyarázó abban a tekintetben, hogy: „Ezért a bibliai elbeszélés nem dönti el az ember megjelenésének a módját a világban, ennek kiderítése a természettudomány feladata.” Ezzel a megállapítással nagyon súlyos helyzetet vázol fel az író, és a korai keresztények nagy mellékfogásának lehet tekinteni, hogy egyáltalán ezt a Bibliát tekintik alapdokumentumuknak. Az előzőekben írtam, hogy a Földi ember születését és halálát a Teremtő koordinálja. A születés és a halál közötti időszakot „a bibliai elbeszélés nem dönti el az ember megjelenésének a módját”, viszont kivonja a Teremtő feladatai közül. Tehát az ember Földi élete csak a környezetétől és saját magától függ! Ez nagyon fontos megállapítás, mert akkor fel lehet tenni a következő kérdést: miért vannak a papok? Miért vannak az egyházak? Hiszen a Bibliában a Teremtőnek nincs feladata az ember Földi életének időszakára! Akkor mit is közvetítenek az egyházak és a papok az ember felé, miért írnak elő szabályokat a Teremtő nevében? Miért játsszák el a Teremtő Földi helytartójának szerepét a Földön, ha nem az ember szellemi és fizikai félrevezetése és kizsákmányolása miatt? Tehát maga nyilatkozza ki, hogy ideje új alapokra helyezni azt az alapdokumentumot, a Bibliát, amelyet a hiedelem elfogad, és tartalmát naponta hivatkozza meg a hiedelemben hívő emberek számára.
1.4.1.2 „Az asszony teremtése
A bibliai elbeszélés az ember segítőtársának, az asszonynak a teremtésével is foglakozik (Ter. 2,18-24). Az asszony teremtésével összefüggésben – tehát a fő témához rendelve – a bibliai elbeszélés (Ter. 2,18-20) előbb elmondja az állatok teremtését is, hogy jobban érthetővé tegye a férfi és a nő kapcsolatát: Isten azért teremti az állatokat, hogy segítőtársat találjon az embernek. Logikusan az következne, hogy az állatok teremtését már korábban, az ember környezetének megteremtésénél el kellett volna mondani. Van művelésre alkalmas föld, létezik a növényvilág, a földet megművelő ember, de nincs állatvilág, amely pedig hozzátartozna a világhoz. A létrendben az állatvilág létezése független az ember társas igényétől. A szerző azonban teológiai érdeklődésének megfelelően mégis más összefüggésbe helyezi Isten teremtő tevékenységének ezt a lépését.
A két nem lényegi rokonságát az alapozza meg, hogy a nő a férfi élő valóságából teremtetett. Nincs egyértelmű magyarázat arra, hogy miért a bordából teremtette Isten az első asszonyt. Talán a bordából teremtés fejezi ki a legalkalmasabban a két nem Istentől szándékolt, egymást kiegészítő valóságát („aki hozzá illő”: Ter. 2,18). Asszony/ember/, héberül ’issah, férfi/ember, héberül ’is. Az asszony teremtésének esetében a két párhuzamos fogalompár a férfi és a nő ontológiai kapcsolatát, emberi méltóságában való azonosságát fejezi ki, s ebből következően lehet az asszony igazi segítőtárs.
Az összetartozás (’is – ’issah; csont – hús) magyarázza a két nem feltartózhatatlan egymás felé irányulását, amely a házasságban teljesedik be. A két nem minden emberi kapcsolatnál erősebb, mivel Izraelben a nőt vitték a férfi házába, tehát a nő hagyta el apját és anyját.
Mivel a férfi és a nő eredetileg egy test voltak a bibliai elbeszélés szerint, ebből fakad az a törekvés, hogy az eredeti állapot helyreálljon: „a kettő egy test lesz”. A kijelentés nem csak a testi egyesülésre vonatkozik a házasságban, hanem felöleli a két nem összekapcsoltságát a teljes ember tekintetében. Kifejezi azt a másik nem befogadását és az önátadást követelő törekvést, amely a férfi és a nő egymást kiegészítő különbözőségéből fakad.
Mindent összefoglalva, a Biblia mint a hit igazságát tanítja, hogy a nemek, a férfi és a nő kettőssége, a kettősségből eredő egymásrautaltság, amely a házasságban egymásra találássá válik, Isten teremtő tervéből ered. A nő teremtése a férfi oldalbordájából azon igazságok képszerű bemutatása. Jól kifejezi az ember természetében megalapozott és a házasságban beteljesedett odaadását, összetartozását. Egyúttal hangsúlyozza a két nem egyenrangúságát, hiszen a nő a férfi valóságából való. Mindezt az ókori Kelet világában tanítja, ahol a két nem kapcsolata és a házasság távol állt ezektől az eszményektől.”
Mielőtt a nő teremtésére rátérnék, nézzünk meg azt a megállapítást: „Isten azért teremti az állatokat, hogy segítőtársat találjon az embernek”. Nagyon érdekes az az ellentmondás, amit a bibliaírók a korábbi fejezetekben írtak: „Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog”. Ha valaki uralkodik valaki vagy valami felett, akkor hogyan lehet ugyanaz a valaki vagy valami egyben segítőtárs is? A bibliaírók még azt a fáradságot sem veszik, hogy visszaolvassák azokat a leírtakat, amelyeket korábban fogalmaztak meg.
A hiedelemmagyarázó szerint: „A létrendben az állatvilág létezése független az ember társas igényétől”. Szinte felfoghatatlan, hogy a hiedelemmagyarázó hogyan felejtheti el a Földi világ táplálékláncának fontosságát! Jelen esetben egy párkapcsolatot (férfi-nő) állít szembe egy létezéselméleti törvényszerűséggel. Ha nincs a Földi világ tápláléklánca, akkor nem tudunk beszélni az ember „társas igényéről” sem.
Ez az egyik oldala. A másik az, hogy a Földi élővilág fennmaradásának az a feltétele, hogy minden reprodukálja önmagát, azaz szaporodik. Ennek módozatai a földi élővilág fejlődésével sokszínű képet mutatnak. A Földi emlősök esetében, amelyek biológiailag a legjobban hasonlítanak az emberhez, így a szaporítószerveik is ugyanúgy működnek, bizonyos eltéréssel, mint az embernek, az utód létrehozásához egy hímnemű és egy nőnemű egyed szükséges, amely felállásban mind a két nemnek megvan a meghatározott szerepe. Tehát az a megállapítása: „A létrendben az állatvilág létezése független az ember társas igényétől” csak azt mondta, hogy a Földi viszonylatban „nappal után éjszaka következik”. Ez a meghatározás elég banális, de hát a hiedelemmagyarázó kijelentése sem jelent semmit.
A hiedelemmagyarázó és a bibliaíró a nő teremtésével kapcsolatban nagyon sajátságos utat jár be. Az tény, hogy a bibliaíró – felhasználva a forrásanyagokat (a jahvista forrásanyag és a papi írás) – szabályosan összefércelte a két forrásanyagot, és hogy mennyire nem értette, mit ír le, jelzi, hogy még az ellentmondásokat is benne hagyta. Vajon ki lehetett a Teremtő könyvének megrendelője, hogy az író ilyen megalkuvásokba is belement? De térjünk vissza a nő teremtéséhez.
A Biblia írója kijelenti: „A bibliai elbeszélés az ember segítőtársának, az asszonynak a teremtésével is foglakozik…”. Már korábban is írtam azon véleményemről, hogy a 2500 évvel ezelőtti társadalmakban az asszony szó létezett-e? Csak a tisztánlátás kedvéért: a Teremtő nem asszonyt teremtett, hanem nőt, mindenfajta társadalmi környezet és követelményi rendszer nélkül. Csak gondoljunk a Biblia édeni leírására. Ebből adódóan az asszony megnevezése és a vele szemben megfogalmazott elvárások csak az akkori kor elvárásszintjét tükrözik vissza, semmi köze a Teremtőnek a nő teremtéséhez. Ez a megfogalmazás annyira jól sikerült, hogy 2500 éve úgy kell gondolnunk, hogy a nő feladata asszonnyá válni, mert ez a társadalmi (hiedelembéli) elvárás vele szemben. És aki ennek az elvárásnak nem tesz eleget, azt a hiedelem sújtja. Nevetséges!
A hiedelemmagyarázó érdekes megállapítást tesz: „A két nem lényegi rokonságát az alapozza meg, hogy a nő a férfi élő valóságából teremtetett.” Kicsit nézzük meg közelebbről ezt a megállapítást. A hiedelem úgy gondolja, hogy a férfi megteremtése után egy kis idővel a Teremtő megteremtette a nőt. Ráadásul a férfiból származtatja a nőt!
Mint ismert, és ez 2500 évvel ezelőtt is így volt, hogy a nő szerepe az új ember-lény kifejlődéséhez a saját testében a megfelelő fejlődési feltételek biztosítása és a kifejlett ember-lény megszülése. Vajon mi motiválhatta a bibliaírót a teremtés ilyen elferdítésére? Ennyire tudatlan volt, vagy már itt ki akarta fejezni azt, hogy a nő másodlagos szerepet kell, hogy betöltsön a társadalomban? Mindenesetre a teremtéskor a Teremtőn kívül senki nem volt jelen, még a férfi sem, mert állítólag mély álomban aludt. Tehát, hogy miként teremtődött a nő, azt a tudománynak kell kiderítenie, nem pedig egy fantáziadús bibliaírónak.
A férfi és a nő teremtése utáni szerepet is kiosztotta a bibliaíró: „Az összetartozás (’is – ’issah; csont – hús) magyarázza a két nem feltartózhatatlan egymás felé irányulását, amely a házasságban teljesedik be”.
Ez a megállapítás is félrevezeti a hiedelmeket elfogadó embert. 2500 évvel ezelőtt egyáltalán nem volt jellemző a házasság (mindezt az ókori Kelet világában tanítja, ahol a két nem kapcsolata és a házasság távol állt ezektől az eszményektől) intézménye. Talán nem is volt ilyen szavuk – honnan lett volna? Ez a megállapítás már az Ószövetség és az Újszövetség megállapításainak visszaszármaztatása, hogy a Tízparancsolatban megfogalmazottaknak forrásanyagot találjanak. A legfontosabb érv a férfi és a nő közötti kapcsolatban szerzett vagyon megmaradásának és öröklési lehetőségének törvényesítése volt. Tehát megint a társadalmi együttélés szabályozottsága derül ki a leírtakból, amelyet a katolikus vallás alapideaként írt elő saját maga számára.
Még egy nagyon fontos megállapítás: „Mivel a férfi és a nő eredetileg egy test voltak a bibliai elbeszélés szerint, ebből fakad az a törekvés, hogy az eredeti állapot helyreálljon: „a kettő egy test lesz”. Ennek a helyzetnek a kinyilatkozása is félremagyarázás. Egyáltalán nem biztos, hogy a nő a férfiból eredeztetett, erre semmilyen biológiai törvényszerűség nem ad választ. Tehát a férfi és a nő eredetileg sem volt egy test. Így azt a helyzetet feltételezni, hogy egy testté váljanak, elég morbid. Soha nem lesznek egy test. Ami ebből a kinyilatkozásból eredhet, az a tény, hogy a férfi és a nő szexuális kapcsolatából egy új test lesz! Ez igaz, de ez a tény nem tételezi fel, hogy férfinak és a nőnek egy testté kell lenniük, és egy testté sohasem válnak!
Tehát röviden összefoglalva: a Teremtés könyvéből készült, ismeretlen íróktól származó Biblia egy elképzelés arról, hogy a Földi világ miként jött létre. Ezt 2500 évvel ezelőtt összegezték a bibliaírók, amely nem saját alkotásuk és véleményük, hanem valakik megrendelésére egy, az akkori közösségi életet szabályok közé helyező és annak megfelelő életvitelt megkövetelő előírást alkottak. Sok témát érintettek, amelyek tartalmi kifejtésére nem mindig volt segítségük, tudományos ismeretük, hogy hogyan is lehetett, ezért kigondoltak valamit, leírták, amely sajnos nélkülöz mindenfajta a tudomány jelenlegi állása szerinti objektivitást. Ezért a tevékenységükért nem szabad elítélni, hiszen teljesítették a megrendelést, vagy ki tudja, ezért levágták a fejüket, ezt a krónika nem publikálta. De az biztos, hogy ideje a hiedelemben elkötelezetteknek leülni, és a kor eredményeit felhasználva alkotni egy olyan Bibliát, amely a mai kor emberének szól, érthetően, és mellőzve a fantáziát. Ha pedig nincs elég ismeret kimondani, hogy egy Földön kívüli Teremtő teremtette a Földi világunkat, a hiedelemtanítók keressenek valamilyen más szakmát és pályát, hogy ne a hiszékeny emberek pénzéből tengessék világi életüket!
1.5 Teremtés, az apokrif evangéliumok alapján
Mielőtt az apokrif alapú teremtéstörténetek tartalmáról felvázolnám a véleményemet, ki kell hangsúlyoznom, hogy mindazok az írók, akik jelentős energiákat fordítottok arra, hogy ezek az apokrif dokumentumok a széles nyilvánosság tudomására jussanak, az ő gondolatiságukat is tükrözve, belőlem tiszteletet és megbecsülést vívtak ki. Ennek jegyében alakítottam ki a véleményemet és szeretném az olvasó tudomására hozni az én álláspontomat, annak figyelembevételével, hogy valamilyen magyarázatot kapjak az ember Földi megjelenésére.
A véletlen segített abban, hogy a Biblián kívül olyan evangéliumokról is tudomást szereztem, amelyeket Jézus Krisztus apostolai nevéhez kötnek. Ezeket az evangéliumokat – összesítetten „Tiltott Evangéliumokat” és ezek értelmezését – a Hihetetlen magazin egyik különszáma, a 2018. szeptember-december dolgozza fel, amely alapját képezi ennek a Fejezetnek.
„TILTOTT EVANGÉLIUMOK, A BIBLIÁBÓL KIMARADT APOKRIF IRATOK TANÍTÁSAI – Hihetetlen magazin különszám, 2018. szeptember-december, 161-163 old. szerző: Bácsi Bogi
1.5.1 „Őskeresztény kozmogónia”
Tekintsük át magát a címet, annak értelmezhetőségi tartalmát! Magáról az őskereszténységről való kijelentés is ébreszthet gondolatokat.
„Wikipédia: Az őskeresztények a kereszténységnek a legkorábbi szakaszában élő, az apostoli korban tevékenykedő keresztények megnevezése.”
Miután időben az őskereszténység fogalmát helyretettük, nézzük meg a kozmogónia fogalmát!
„Wikipédia: Kozmogónia fogalma
A kozmogónia a világegyetem, az égitestek és rendszereik keletkezésével és fejlődésével foglalkozó tudomány. Problémáinak megoldásához felhasználja a csillagászat és a Földre vonatkozó tudományok (geofizika, geológia stb.) eredményeit. Sajátos nehézsége, hogy az égitestek fejlődésének lassúsága miatt kevés kivételtől eltekintve az evolúciós jellegű változások közvetlen megfigyelése lehetetlen. A kozmogónia kutatóinak csak kísérleti elméleteik vannak a világegyetem korai szakaszáról és keletkezéséről, de a csillagokról érkező sugárzások mérésével, az űrutazások során gyűjtött adatok felhasználásával és a fizika általános törvényeinek alkalmazásával a kozmogóniai ismereteket egyre megbízhatóbbaknak tekintik.”
E két fogalomnak egy címbe helyezése számomra érdekes gondolatokat ébreszt. Véleményem szerint a fogalom-meghatározásokból kiolvasható, hogy ez a két fogalom nem fér meg egymás mellett! Miért?
1 Az őskeresztények azok a keresztények, akik az apostoli korban élhettek, vagy velük még közvetlen kontaktusban voltak. Mind a kanonizált (az Újszövetségben felhasznált evangéliumok) evangéliumokban, mind az apokrifekben (a Bibliába nem kerültek bele) leírtak alapján az általunk valamilyen úton nyilvánosságra került dokumentumokból kiolvasható, hogy ezek az apostolok nem voltak ismerői a kor természettudományainak; amiket ezzel kapcsolatban leírtak, azok nem tapasztalati következtetések, hanem csak vélemények és hiedelmek voltak.
2 A kozmogónia fogalma alapján a kozmogónia az egy tudományág, amely objektív megfigyeléseken alapszik és von le következtetéseket.
Az ellentmondás itt keletkezik: azok a kezdeti korban élő keresztények, akik az apostoli korban éltek, milyen ismeretekkel rendelkezhettek a kozmogóniai tudományágban? Szerintem semmilyennel! Úgy is fogalmazhatnám, hogy a hiedelem szeretne találkozni a természettudományokkal – vagy valamilyen álcaként használni?
Az cikk írója részéről történő szótársítás számomra azonban érthető, mert ennek a cikknek a szerzője és az ő álláspontja magyarázatot ad arra, hogy ezt a két fogalmat miért szeretné „egy kalap alá hozni”. Mielőtt erre egyértelmű választ adnák, tekintsük át az általa leírt cikk értelmezését, kiegészítve azokkal az apokrifekkel, amelyek a teremtés témájában fellelhetők („TILTOTT EVANGÉLIUMOK, A BIBLIÁBÓL KIMARADT APOKRIF IRATOK TANÍTÁSAI – Hihetetlen magazin különszám, 2018. szeptember-decemberi kiadvány alapján”), és nem kerültek be a kanonizált Bibliába!
Visszatérve a címhez, tehát:
Az őskeresztény kozmogónia: az őskeresztényeknek a világegyetem és az égitestek keletkezésével és fejlődésével kapcsolatos, tudományos eredményeken alapuló álláspontja.
Mielőtt rátérnénk magára az őskeresztény kozmogóniára, nézzünk meg a Krisztust megelőző korok teremtésmítoszait:
„A Mindenség születése – Az emberiség legszebb teremtésmítoszai” (Hihetetlen magazin különszáma, 2018. szeptember-december, 8-11 old. Szerző: Bácsi Bogi):
Az egyik például a szétválasztással teremtés tana. Azért ezzel kezdünk, mert a legősibbnek tartott mezopotámiai teremtéstörténet pont erre a leghíresebb példa. Az Enuma elis (Amikor fenn a magasban…) kezdetű, agyagtáblákon fennmaradt szöveg így mesél a világ eredetéről: kezdetben két sárkányforma ősisten létezett, a hímnemű Apszu és a nőnemű Tiámat egy véget nem érő ölelkezésben egyé forrva. Egy az egybemosódott állapot volt az őskáosz, melyben sem dimenziók, sem irányok, sem ellentétpárok nem voltak.
Az istenpár több generációnyi istent és démont hozott létre. Az ifjabb istenek azonban bosszantották az ősszülőket, akik ezért elhatározták, megsemmisítik őket. Az ilyen »generációs ellentét«, amikor idősebb és fiatalabb istennemzedékek csapnak össze az Univerzum irányításáért, szintén a teremtésmítoszok tipikus motívuma. Tiámat ősanya szörnyű lényeket – sárkányokat, kígyókat, skorpiókat – teremtett, hogy elpusztítsa a „szemtelen” ifjakat, akiknek viszont a legfiatalabb és legerősebb isten, Marduk állt az élére. Marduk a háború és a termékenység ura volt Mezopotámiában, egyben maga a Nap. Messiási vonásai Jézus egyik előképévé teszik, mivel ő is az emberiség barátja, aki a világrendet védelmezi a káosz ellen. Harcba is lendült: megtámadta a pusztításukra törő ősszülőket, először is úgy, hogy szétválasztotta az ölelkező Apszut és Tiámatot. Előbbiből lett a fent, azaz az Univerzum boltozata, míg Tiámatból a lent mélységei. Ezzel meg is szűnt az egybefolyó káosz, helyébe pedig megszületett a világ.
Tiámat azonban nem akart behódolni: démoni hadvezére, Kingu irányításával szörnyek seregét küldte Marduk ellen, aki azonban elbánt velük. Legvégül magával az ősanyával vívott meg, akit úgy győzött le, hogy szélviharokat küldött a testébe, majd pedig kettéhasította Tiámatot, »mint egy kagylót«. Felső feléből teremtette az eget, az alsóból a Földet, Kingu véréből pedig az istenek szolgálatára rendelt emberiséget. Ám mivel a vérbe Marduk lehelt lelket, az ember – mint oly sok teremtéstörténetben – itt is kettős eredetű. Teste démoni, hiszen a lázadó Kinguból lett, ám szelleme isteni jellegű és fénytermészetű.
A héliopoliszi teremtésmítosz szerint minden későbbi létező összefolyva, egységben nyugodott Nun isten mélységeiben. Nun-t őstengerként képzelték el, akinek a felszínét sűrű sötétség borította, mert a Fény is odabent pihent. Ugyanakkor hermafrodita szakállas nőnek is ábrázolták, jelezve, hogy – akárcsak Apszu és Tiámat ölelkezésében – a később létrejövő ellentétek Nunban még egyben voltak.
Az őstenger mélyén titokzatos folyamat kezdődött, majd kiemelkedett belőle egy domború sziget. Ez volt az első szilárd pont a kavargó, folyton áramlásban lévő őskáoszban. Az egyiptomiak azt az ősdombot, illetve az itt történteket hívták Szep Tepi-nek, ami »Első Alkalmat« jelent – így született ugyanis az idő.
A dombon egy kis növény sarjadt, mely hamarosan pompázatos, áttetsző lótuszvirággá nőtt és kibontotta szirmait. A kehely közepén egy tündöklő, aranybőrű gyermek ült: Nefertum, a Napgyermek, aki valójában Ré Napisten teremtő énje. A gyermek kinyitotta szemét, melyből ragyogó napsugár áradt szét az addig sötét mindenségen, és ezzel megszűnt a káosz. Ez lett az első reggel az Univerzumban, amikor először kelt fel a Nap.
A világhajnal után a felnőtté serdült Ré önmagából létrehozta az istenek és istennők nemzedékeit. Volt közöttük egy testvérpár, Geb, a Föld, és Nut, az Ég, akik hosszú időn át szorosan eggyé válva ölelkeztek. Su, a levegő istene azonban közéjük hatolva szétválasztotta őket: felemelte Nut istennőt, megalkotva belőle az égboltot, ugyanakkor Gebet nem engedte asszonya után emelkedni. Azóta is kettejük közt állva tartja külön őket, mert ha nem így lenne, összedőlne a világ és újra beköszöntene a káosz. Itt is van tehát egy szétválasztási motívum, ami – úgy látszik – az ősi teremtésmítoszok egyik alapvető tanítása volt.
Lótuszból előbújó istengyermek a hindu Visnu Purána teremtéstörténetben is. A két egymástól távoli kozmogónia hasonlósága meghökkentő, az indiai szöveg szerint csak az irányok és ellentétek nélküli Okozati Óceán létezett, ezen ringatózott egy kígyó gyűrűin pihenve Visnu isten. Hasa kidomborodott a vízből, köldökéből pedig egy lótusz sarjadt. A virág kibontotta szirmait, közepén pedig ott ült Brahma, a Teremtő, csecsemő képében – pont úgy, mint az egyiptomi mítoszban Ré.
A harmadik teremtésmítosz-típus az áldozattal teremtés modellje. Purusa története (Purusa szanszkritul: Szellem, Világlélek, aki méreteiben azonos volt az addig kaotikus mindenséggel. Az istenek úgy döntöttek, feláldozzák őt, amivel Purusa egyetértett, sőt önként halálra adta magát, hogy testrészeiből megszülethessen a ma létező Univerzum. Önfeláldozásával Purusa életet adott a világnak.) rá a legszebb példa, de hasonlóan egy ősisten önfeláldozásából, holttestéből származtatták a világot a germánok, a kínaiak, és még sok más nép is. A spirituális üzenet a következő: a dolgok létrejötte mindig fájdalommal jár, vajúdással, olykor egy korábbi dolog pusztulásával. Ahogy a halálból élet, az életből halál fakad, úgy a Mindenség is csakis egy önfeláldozó lény halála révén születhetett.
A negyedik jellegzetes teremtésmodell a Világtojás legendája. Ennek lényege, hogy a jelenlegi mindenség egy őstojásból keletkezett, ami eredetileg önmagában foglalt minden később létrejövő dolgot. A tojás tehát egyfajta szingularitás (www.rieth.hu/Vilagom/10b_Szingularitas.htm: A szinguláris szó jelentése: egyedi, kivételes, különleges viselkedést vagy szabálytalanságot mutató. A szingularitás egy szinguláris hely), őspont volt, ami túlfeszülve szétrobbant és kirepült belőle minden: Nap, Hold, csillagok, világűr, téridő, Univerzum. Ez gyakorlatilag egy az egyben ugyanaz, amit a Nagy Bumm (Big Bang), az ősrobbanás-modell. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ősrobbanás: tudományos elmélet, mely szerint a világegyetem egy rendkívül sűrű, forró állapotból fejlődött ki nagyjából 13,8 milliárd évvel ezelőtt. Az ősrobbanás-elmélet azon a megfigyelésen – az úgynevezett Hubble–Lemaître-törvényen – 2018 előtt Hubble-törvény – alapul, mely szerint a galaxisok színképvonalai vöröseltolódást szenvednek. Ez a tény a kozmológia elméletével összevetve azt mutatja, hogy a tér az általános relativitáselmélet Friedmann–Lemaître-modellje szerint folyamatosan tágul. Ha a múltba extrapoláljuk az Univerzum jelenlegi állapotát, akkor ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy a világegyetem egy olyan állapotból kezdett tágulni, melyben az anyag és az energia rendkívüli hőmérsékletű és végtelen sűrűségű volt.)
Az ötödik teremtésmodell a szóval teremtés archetípusa.
(https://idegen-szavak.hu/archetípus: őskép-minta, az első lenyomat)
A Thot-genezisben Íbisz a hangjával teremt: az addig némaságba burkolt világba belerikolt, ezzel megtörve a nemlétezés csendjét. A másik példa a Biblia, ahol az Úr azzal ad létet a dolgoknak, hogy kimondja: Legyen! A keresztény kozmogóniájából pedig egy töredék mégiscsak bekerült a kanonizált Szentírásba is, János evangéliumában találjuk. Eszerint Isten teremtő megnyilvánulása nem más, mint az Ige, görögül Logosz, akit az apokrif evangéliumok Jézus egyik énjének tekintenek. Jézus eredeti kozmogóniai tanításaiban pedig együtt megvolt mindegyik teremtésmodell, hiszen ezek valójában nem szakíthatók szét egymástól. Akár világtojással, akár hangmágiával, istenharccal, szétválasztással, vagy épp véráldozattal képzelték el a régiek a Mindenség születését, mindegyik ugyanarról szólt: miként váltotta fel a megnyilvánultalan állapotot a megnyilvánult, hogyan lépett a káosz helyébe a kozmosz, azaz a Rend.”
A Földi élet népeinek további teremtés-elképzeléseit itt olvashatják: „mek.oszk.hu/00100/00192/html/001.htm”.
Azért gondoltam beemelni ide a különböző teremtésmodelleket, hogy magyarázatot próbáljak találni arra, miszerint a Föld szinte minden pontján élő, különböző fejlettségi fokú emberek miként képzelték el a saját létezésük történelmét.
Ezek a teremtéstörténetek természetesen az emberek fantáziáinak a szüleményei, és mindaddig nem játszanak vagy játszottak szerepet a környezetükben, amíg ezekből az elképzelésekből nem képződtek a többi ember számára kötelezően előírt erkölcsi vagy etikai elvárások. Miután ezek intézményesültek – pl. megjelent a sámán, aki mindig megmondta a tutit, vagy az azték főpap, aki minden gátlás nélkül emberáldozatot végzett, természetesen saját magára sohasem gondolt, hogy ő legyen az áldozat, vagy az inkvizítor, a sötét középkor európai képviselője, vagy a jelenkor egyházi papjai –, mind előírták, hogy a közösség egyede, az ember hogyan köteles élni a közösségen belül, mert ha nem így tesz, akkor egy megfoghatatlan, láthatatlan, érzékelhetetlen erő őt igen el fogja marasztalni. Talán így lehetne összegezni mindazokat gondolatokat, amelyekkel az embereket befolyásolni próbálták, hogy a társadalom irányítható tagjai legyenek.
De most röviden térjünk vissza a teremtéstörténetek részemről történő el nem fogadásnak indoklására, hogy csak egyszerű szépirodalmi alkotásnak tekintem őket:
1. Az emberiség bármilyen történelmi időszakában keletkezett teremtéstörténet sajátosságai:
minden teremtéstörténet magában hordozza annak a kornak az ismeretszintjét, amelyben az írója élt.
„https://www.mosthallottam.hu/erdekes/emberi-faj-fejlodese-osember/”: kétmillió évvel ezelőtt őseink testéhez viszonyított agymérete még semmiben sem különbözött a majmokétól. Még meghökkentőbb a fejlődés, ha figyelembe vesszük, hogy az emberi faj első képviselőjének (Homo Habilis) kb. 2 millió évvel ezelőtti megjelenése óta az agyunk mérete a duplájára nőtt. Sőt egyel korábbi ősünk, a 2-4 millió évvel ezelőtt élt Australopithecus agyméretéhez képest a méretváltozás még jelentősebb: háromszoros.
Ebből az következik, hogy ahogy növekedett az agyméretünk, úgy lettünk egyre kíváncsibbak a Világ különböző jelenségeire, így a Világ vélelmezett teremtésére is.
A kigondolt teremtéstörténeteket sem igazolni, sem cáfolni nem tudta senki, így az a teremtéstörténet maradt fenn, amelyiknek a támogatottsága erősebb volt.
2. Minden ember magából indul ki, és nem is tud ettől a helyzettől elszakadni
Mivel semmilyen magyarázatot nem talált a kor embere, arra, hogy egyáltalán miért vagyunk a Földön, ezért kigondolta azt a helyzetet, kiinduló állapotnak, amelyben ő is él.
Így lettek a teremtő Istenek, amelyek ugyanúgy néznek ki, mint ők, azaz az Atya a férfi, az Anya a nő és a Fiú a gyerek. Ezeket természetesen soha nem látta senki, de olyan valaki állította közülük, akinek adtak a szavára.
Az embernek a Földön való megjelenésére a kor embere semmilyen magyarázatot nem talált, tehát improvizált és kitalálta az Isteneket, vagy már akkor is voltak olyan, az ember számára érthetetlen jelenségek, mint a földönkívüli civilizációk kapcsolatfelvételi esetei. Nyilvánvaló, hogy kapcsolatot kellett találni az Istenek és a Földön élő emberek között. Ezért kitalálták, hogy voltak közbeeső istenek (félistenek), akik a Földi élővilág különböző területeiért voltak felelősek. Miért? Mert a társadalmukban is voltak különböző emberek, akik különböző területekért (erdész, mezőőr, harangozó stb.) voltak felelősek.
Az akkori Földi ember szerint az Istenek is ugyanúgy viselkednek, mint az emberek. Haragszanak egymásra, szeretik egymást, gyilkolják egymást. Vannak jó istenek, meg vannak rosszak stb. Miért is gondolták volna másként, hiszen ennek a ténynek sem az igazolása, sem a cáfolata nem hangzott el senki részéről, azaz az az elmélet vált elfogadottá, hogy ki kiabálta hangosabban és erőszakosabban.
Az istenek is ugyanúgy szaporodnak, mint az emberek, csak kicsit hiedelmesebben, így bele lehet ebbe a szaporodási aktusba olyan dolgokat is szőni, amely végül is a világ teremtéséhez vezethet.
3. Végül egy vizsgálati eredményt szeretnék bemutatni:
„https://divany.hu/vilagom/2019/08/19/ateista-emberek-okosabbak/
British Psychological Society: „Richard Daws és Adam Hampshire, a tanulmány szerzői szerint a vallásos emberek hajlamosabbak az intuícióikra támaszkodni, ennek alapján pedig könnyen lehet, hogy nem azért teljesítenek rosszabbul az IQ-teszteken, mert kevésbé okosak, egyszerűen csak több esetben hoznak döntést a megérzéseik alapján.”
Azért emeltem be ezt a kiemelést a végkövetkeztetéseimbe, mert a vallásos emberek többsége a kognitív („https://idegen-szavak.hu/kognitív: megismerő, a megismerésre vonatkozó; gondolkodáson alapuló képesség”) képességek tekintetében gyengébb teljesítményt produkálnak, mint az ateisták. Ez a tényszerűség pedig abba a veszélyes irányba viszi el a társadalmakat, amelyekre jellemző a diktatórikus vezetési hajlam gyakorlása, hiszen az emberek nem a tényszerűségben hisznek, hanem az érzéseik által tapasztalt vélelmezésekben. Ha végigtekintünk a kereszténység elmúlt 2000 évén, könnyen belátjuk, hogy a vallás semmilyen más célt nem szolgált, mint a hatalom gyakorlását és az uralkodást az emberek felett! Ide kívánkozik megjegyzésként, hogy a jelenkor egyes vezetői miért hangoztatják fennen, hogy a vallási alapú fejlődés az egyedüli igaz út az ember számára? A válasz egyszerű: a vallás alapmechanizmusai 2000 évig háborítatlanul működtek és az embereket tudatlanságban igyekeztek tartani ahhoz, hogy könnyen irányíthatóak és vezethetőek legyenek abból a célból, hogy a hatalmuk biztos kézben legyen, és főleg a hatalom következménye: az anyagi javak birtoklása.
Nézzük tovább Bács Bogi szerző által vázolt apokrif teremtéstörténetet:
„Az Ószövetségben az Úr parancsával teremti a világot: Legyen! Az Újszövetségben viszont a világ születéséről semmit sem tudunk meg, mivel Jézus erről szóló tanításai helyett a keresztények az ótestamentumi teremtéstörténetet vallják. Pedig legbelső tanítványi körének a Megváltó részletesen feltárta a Teremtés folyamatát: hogyan vált a megnevezhetetlen Abszolútum teremtő Atyává és Anyává, miként árasztotta ki magából a világokat, és mindezekben neki, mint Isten Fiának, mi volt a szerepe.”
Érdekes a szerző azon kritikai észrevétele, amely arra irányul, hogy az Újszövetségben miért nincs a teremtésről szó. Mi is az Újszövetség?
„https://hu.wikipedia.org/wiki/Újszövetség: Jézus Krisztus tanait írják le.”
Fontosnak tartom ezt a szókapcsolatot: „Jézus Krisztus tanait”. Nagyon sok írott dokumentum kutatható, kezdve a kanonizált evangéliumoktól az apokrif evangéliumokig, amelyek mind Jézus tanításait próbálják összefoglalni. Egy nagyon fontos tényt szeretnék kihangsúlyozni: mivel Jézus Krisztus írástudatlan volt – állítólag, bár ezt senki nem tudja igazolni, sőt cáfolni sem –, a saját kezétől semmilyen írott dokumentum nem került elő, legalábbis eddig.
Mindazok az „evangéliumok”, amelyek Jézus Krisztus tanításait foglalnák össze, lehetnek szépirodalmi alkotások is, ha abból indulunk ki, hogy a többsége mikor íródhatott, azaz Jézus Krisztus „halálától” számítva, a mai tudomány adta lehetőségeket felhasználva megállapítani az iromány keletkezésének dátumát erősen kétséges! Kimondhatjuk: valami hogyan lehet egy ember gondolata, ha néha több száz év telt el, amikor leírásra került? Erre a hiedelem-imádók azt mondhatják, hogy másolatok! Lehet, de addig ne tekintsük elfogadható dokumentumnak, amíg az eredetit nem találták meg! Visszatérve az eredeti gondolathoz…
Az tény, hogy az Újszövetségben nincs szó teremtésről. Miért is kellene? A Biblia az Ószövetségi teremtéstörténetet fogadja el. Járjuk körül ezt a helyzetet kicsit részletesebben!
Mikor íródott az Ószövetség? Kb. i.e. 350 körül. Miről is szól? Többek között arról, hogy a kor embere hogyan élt, milyenek voltak a társadalmi viszonyok, és a véleményüket, hogy az a Világ és benne az ember miként jöhetett létre. Erről részletesen az előző fejezetben írtam. Az Újszövetséget Jézus Krisztus távozása után írták, a kiválasztott evangéliumokban (kanonizált) leírtak alapján. Mindazok a tanítások, amelyeket állítólag Jézus Krisztus a tanítványainak (apostolok) elmondott, és nem is biztos, hogy az eredeti szerző tollából, sőt ki tudja, hányadik másolata. Azokat valakik leírták – még az sem biztos, hogy az apostolok –, az meg szinte biztos, hogy Jézus Krisztus semmit nem írt le, ennek nyomai nem lelhetők fel. Tehát kézen-közön valaki leírt valamit, néha több 10 emberöltő után, és ezt tekintsük a Krisztus által tanítottaknak? Ebből két következtetés vonható le.
Az egyik: Jézus Krisztus egyáltalán nem mondott ilyeneket, amelyeket a későbbiekben valakik megtaláltak és Jézus szavainak tulajdonítanak.
A második: mondott valamit, de az idő és a hallgató szubjektuma (apostolok) olyan irányba torzították, hogy a végeredménynek semmi köze a Jézus által elmondottakhoz.
Mindkét állítás vélelmezés, de azt a tényt, hogy a Biblia és az apokrifek tartalma mennyire fogadható el egy Jézus Krisztus nevű ember tanításaiként, semmi nem bizonyítja.
Folytatva a cikk értelmezését…
„E fantasztikus tanításokat – melyek a modern fizika, az Úr a világmindenséget azzal, hogy parancsba adta: is összhangban állnak – csakis az apokrif iratokban találjuk meg.”
Kezdeményeztem a cikkíróval való kapcsolatfelvételt, hogy megkérdezzem, az apokrif evangéliumokban leírt teremtéstörténeteknek milyen kapcsolatuk van a tudománnyal, nevezetesen a fizikával? Nem sikerült a kapcsolatfelvétel, mert az általam részére átküldött bibliakritikámból kiderült az ateista álláspontom, és ez nem fért össze az ő gnosztikus hitvallásával, így a kapcsolatfelvételt elutasította.
Miután áttanulmányoztam a Hihetetlen magazin 2018. szeptember-decemberi különszámának cikkét a tiltott evangéliumokról, rá kellett jöjjek, hogy a tiltott evangéliumok is ugyanolyan irányultsággal íródtak (nem tudni, kinek a keze által), mint a kanonizált Bibliában olvasható álláspontok. A különbség az, mint oly sok más területen, hogy megkérdezel három embert egyazon helyen és időben elhangzott előadás tartalmáról, és láss csodát, három különböző vélemény alakul ki. Ebben nincs semmi különlegesség, a probléma az, hogy ez a kereszténységnek nevezett elnyomó ideológia már 2000 éve mételyezi az embereket, és nem engedi kitörni őket az objektív valóságba!
Folytatva a cikk értelmezését:
„Az Ószövetség és a krisztusi tanítások összeolvasztása miatt érthető, hogy az Újszövetség egy árva szót sem szól a teremtésről. Hiszen Mózes első könyve, a Genezis világosan elbeszéli, miként alkotta Jahve, az Úr a világmindenséget azzal, hogy parancsba adta: Legyen! Ám ez csakis addig kielégítő, amíg kizárólag a kanonizált Bibliából indulunk ki – ahogy azt a keresztények többsége teszi.
Amióta azonban 1945-ben előkerültek a Nag Hammadi kódexek, lehetőségünk nyílt megismerni a gnosztikus – azaz őskeresztény – teremtéstörténetet. Ezt elolvasva rögtön rájövünk, miért is nem próbálkoztak az egyházatyák az ótestamentumi verzióval való összeegyeztetésével: akkora különbségek vannak köztük, hogy ez abszolút lehetetlen lett volna. Ám mivel a jahvei modellt az egyházatyák mindenképpen be akarták emelni a kereszténységbe, inkább a jézusi változatot ejtették.
A másik ok, amiért az eredeti teremtéstörténet kimaradt a kanonizált Szentírásból, az, hogy ezek titkos tanítások voltak, melyeket Jézus csak a legszűkebb tanítványi körének tárt fel. Olyan mély misztériumokról van szó ugyanis, amely az emberek többségének első hallásra-olvasásra homályos zagyvaságnak tűnhet. Megértésükhöz a racionális én kikapcsolása, nagyon mély átszellemülés és a hétköznapi gondolkodásunktól való elszakadás szükséges, ami pedig meghaladta a legtöbb egyházatya képességeit. Egyszerűen fogalmazva: mivel az ortodox keresztény teológusok nem foglalkoztak ezotériával – azon kívül, hogy így, ismeretlenül is ostorozták, támadták azt –, fel sem fogták Jézusnak ezeket a szó legtisztább értelemben véve ezoterikus tanításait.”
Érdekes a cikkíró további fejtegetése a „valódi teremtéstörténet” gondolatiságáról. Számára kielégítő magyarázat, hogy valami vagy valaki azt mondja, hogy „Legyen”, és hipp-hopp, lett. De nagyon gyorsan kiderül, hogy miért is alakult ki ez a véleménye; volt egy korábbi csoportosulás, amely valamilyen formában kapcsolódott a kereszténységhez. Ezek voltak a gnosztikusok, akikről korábban már beszéltem, és megtalálták a Nag Hammadi kódexeket, amelyekben ez a csoportosulás szintén elővezetett egy véleményt a teremtésről. Hogy kicsit hihetőbb legyen az általuk elővezetett verzió, ezért gnosztikusoknak nevezték magukat, amely értelmezve „tudományalapú, bár az az anyagi világban nem hisznek”. Szintén, hogy bonyolultabbá tegyék az „érthetetlent”, olyan köntösbe burkolták, olyan nyelvezetet használtak, amelyet rajtuk kívül szinte senki nem értett. Ez részükről a tudományosság. Ha összehasonlítást szeretnék tenni, olyan nyelvezetet alakítottak ki, mint manapság a jogászok. Törvényeket alkotnak, amelyeknek szövegeit senki más rajtuk kívül nem érti, így az alkalmazáshoz és a megértéshez csak őket lehet igénybe venni. Kiváló pénzkereseti lehetőség!
Érdekes elemezni azt a megállapítást, hogy „Ám mivel a jahvei modellt az egyházatyák mindenképpen be akarták emelni a kereszténységbe, inkább a jézusi változatot ejtették.
Az ószövetségi teremtéstörténet Jézus Krisztus megjelenéséig kb. 400 évet élt meg. Attól még senki nem vált kereszténnyé, hogy elfogadta az Ószövetségben leírtakat, de képviselte a köz gondolkodását sok kérdésben. A legfontosabb jövőbe mutató állásfoglalása az Ószövetségnek az volt, hogy megjövendöli a Megváltó eljövetelét. Ezekből az alapokból kiindulva eljön a Megváltó, aki állítólag Jézus Krisztus volt. Kérdésként itt felmerülhet, hogy mitől lett Jézus Krisztus Megváltó, de ezt nem kívánom elemezni, ezt meghagyom a dogma-hívőknek.
A lényeg, hogy állítólag Jézus Krisztus tanítványai, apostolai evangéliumokban foglalták össze a „Megváltó” által elmondottakat a teremtéstörténetről – többek között. Ezek leírásra kerültek, amelyek közül néhány apostol által leírt teremtéstörténet különbözik egymástól, pedig a tanító ugyanaz volt. Ezt a paradox helyzetet a cikk írója úgy oldja fel, hogy voltak olyan tanítványai Jézusnak, akik közelebb álltak a szívéhez, és „titokban” adta át a „valós” információkat, így lettek az apokrif evangéliumok. Kinek adta át ezeket az információkat? Többek között János Apostolnak, aki halász volt, és írástudatlan. A cikkíró szerint viszont „Megértésükhöz a racionális én kikapcsolása, nagyon mély átszellemülés, és a hétköznapi gondolkodásunktól való elszakadás szükséges”. Tehát egy halásznak ilyen képességekkel kellett rendelkeznie az ókorban.
A cikkíró legsúlyosabb indoka, hogy nem az apokrif teremtéstörténet került bele az Újszövetségbe: „mivel az ortodox keresztény teológusok nem foglalkoztak ezotériával”…
Mi az ezotéria?
„https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Ezotéria: Természetfeletti erőkkel kapcsolatos elképzelések összessége, amely kiterjed a szellemvilágra, illetve különféle megmagyarázhatatlan jelenségekre. Magát tudományosnak bemutató titkos, de misztikus, babonás világnézet, amely a természetnek csak kiválasztottak, beavatottak számára felfogható titokzatos erőiben, jelenségeiben hisz, és ezekkel kapcsolatos módszereket alkalmaz.”
Kétségbe vonom, hogy Jézus Krisztus, ha szerepét komolyan veszem, akkor a maga földönkívüli mivoltában egy nagyon is földi léptékű hiedelemmel azonosulna, mint az ezotéria. Így ilyen tartalmú tanításai is kitalációk lehetnek.
A szerző végső megállapításával egyetértek, nevezetesen, hogy mi került bele a Bibliába, teljesen érthető: egy zagyva szövegből semmi értelmes nem vehető ki, a cél pedig az volt, hogy mindenki számára egyszerűen fogalmazott teremtéstörténetet alkossanak, amely alkalmas volt arra, hogy a széles tömegek egyszerűen megértsék a dogmát, azt elfogadják, és a szerint éljenek és haljanak.
Folytatva a cikk értelmezését:
1.5.1.1 „Transzcendens Isten, avagy a „gyarló” bibliai Úr?
Az őskeresztény-gnosztikus kozmogónia legrészletesebb elbeszéléseit tehát a Nag Hammadi tekercsekben találjuk. Ezen belül is a témát legösszefüggőbben, így leginkább követhetően János apokrif könyve mutatja be, a következőkben ezért mi is ennek alapján vázoljuk fel a Mindenség keletkezésének folyamatát. Ami első olvasásra rögtön szembetűnik: ez a teremtésmodell valóban lényegi pontokon eltér a Genezisben olvashatótól, mondhatni »ég és föld« a kettő közti különbség. Míg az Ótestamentumban az Úr egyedül teremt, addig itt az Abszolútum különféle megnyilvánulásai, ősenergiái Atyaként, Anyaként és Fiúként hozzák létre a világokat.”
„János titkos könyvének (Tiltott evangéliumok – A bibliából kimaradt apokrif iratok tanításai – Hihetetlen magazin különszám, 2018. szeptember-december, 148-149 old., szerző: Horváth Gyula”) keletkezési ideje ismeretlen, de a második század vége felé már biztos létezett (tehát Jézus távozása után kb. 170 évvel). Megismerhetjük a gnosztikus elképzelést Istenről, és a hozzá kapcsolódó vallási kérdésekről.”
János evangéliumából nem kívánok részletesen idézni, mert elegendő Bács Boginak az az összehasonlítási kísérlete, amelyet a Fejezet-alcím alatt olvashatunk.
A Nag Hammadi tekercsek vitathatatlanul tartalmaznak olyan leírásokat, amelyeket a szerző (Horváth Gyula) említ. Ezzel nincs is semmi probléma. A probléma ott kezdődik, hogy az ezekben a tekercsekben leírtakat fölé helyezi a Genezisben leírtaknak. Vajon miért teszi? Első megközelítésben azért, mert ő is gnosztikus, azonban ez az álláspont semmivel sem több vagy kevesebb, mint a Genezisben leírtak, hiszen bizonyítani, hogy Jézus mit is tanított, nem lehet. Azok az apostolok, akik Jézust, mint tanítványok körülvették, nem érthették a Jézus által tanítottakat ilyen eltérő módon! Egyszerű szavakkal: a semmit jól körül lehet járni, rá lehet fogni vélt tudományos hátteret, de a lényegen nem változtat. Tehát a Nag Hammadi tekercsek megismerésével egyáltalán nem bizonyított, hogy a teremtés a Földön és az Univerzumban egy lénynek, azaz az „Úr”-nak, vagy több lénynek, az „Atyának, az Anyának és a Fiúnak” az érdeme. De hogy létrejött az Univerzum, az biztos, hiszen abban élünk. Így csak a fantázia kérdése, hogy ki és miképpen teremtette az Univerzumot, amíg a tudomány nem találja meg az elfogadható választ.
„Jézus titkos tanításai ugyanis a multiverzum-elméletet vallják, azt állítva: az isteni erő több egymásból átjárható világot teremtett, illetve teremt jelenleg is. A világok kiáradásának folyamata sosem fog leállni: minden pillanatban újabbak fűződnek le az előzőkből.”
„https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/multiverzum-vegtelen-szamu-en-bizonyitek/: A multiverzum-elmélet valójában három különálló irányzatot ölel fel, amelyek csupán matematikai modellek szintjén léteznek, de egyiket sem sikerült még a tudománynak a gyakorlatban igazolni.”
A szerző által leírt multiverzum-elmélet erősen mosolyogtató. A fenti hivatkozásból is kiderül, hogy 2000 évvel ezelőtt egy „lény”, nevezzük Jézusnak, kiválasztott a tanítványai közül néhányat, és ezeknek elmondta azt a „titkos” véleményét, amelyet a mai kor tudományos világa multiverzum-elméletnek nevez, de magyarázatot még nem tudott adni rá. Gondoljunk bele, hogy a kiválasztott, analfabéta tanítványok miképpen értették meg Jézusnak a multiverzumra vonatkozó fejtegetéseit, ha a mai tudósok is csak matematikai modelleken keresztül tudják egyáltalán megjeleníteni. Ennyit a titkos tanítások értelméről!
Nézzük röviden, kik is voltak az apostolok, és mit lehet tudni róluk!
„https://www.urantia.org/hu/az-urantia-konyv/139-iras-tizenket-apostol:
139:0.2 (1548.2) E tizenkét férfi a vérmérsékletét tekintve sok eltérést mutatott, és a képzéssel nem váltak hasonlóvá. E galileai halászok közül sokan erős, nem-zsidó vérségi vonásokat hordoztak…
139:0.3 (1548.3) Az Alfeus ikreket kivéve mindegyikük elvégezte a zsinagógai tanodákat, alapos oktatásban részesültek a héber írásokból, és a kor időszerű ismeretanyagának sok eleméből. Heten a kapernaumi zsinagógai tanodában végeztek, és annál egész Galileában nem volt jobb zsidó tanintézet.
139:0.4 (1548.4) Amikor a feljegyzéseitek az ország e hírnökeit úgy említik, mint »tudatlanokat és műveletleneket«, akkor ez arra utal, hogy képzetlenek voltak, nem tanulták a rabbik tanait, és nem voltak felkészítve az írások rabbinusi értelmezési módszereire. Híján voltak az úgynevezett felsőfokú végzettségnek. A legújabb időkben bizonyosan tanulatlanoknak tekintenék őket, és bizonyos társadalmi körökben talán műveletleneknek is. Egy dolog azonban bizonyos: egyikük sem esett át ugyanazon a merev és lélektelen oktatási tanmeneten.
139:1.1 (1548.5) András Zebedeus társa volt a halszárító üzletben Betszaidában, Kapernaum halászkikötőjében. Simon Péterrel halászatból éltek, és társai voltak Jakabnak és Jánosnak, Zebedeus fiainak.
139:2.1 (1550.4) Simon halász volt.
139:3.1 (1552.5) Jakab halász volt.
139:4.1 (1553.6) János halász volt.
139:5.4 (1556.4) Fülöp halász volt.
139:6.1 (1558.2) Nátániel több üzleti vállalkozásban társult már Fülöppel. Ő volt a legtanultabb a tizenkettek között.
139:7.1 (1559.5) Máté vámszedő volt. Ő azon apostolok egyike volt, aki sokat jegyzetelte Jézus mondásait. Tehát tudott írni!
139:8.2 (1561.2) Tamás előzőleg ács és kőfaragó volt, de később halász lett. A tizenkettek közül egyedül Tamásnak volt igazán elemző elméje; ő volt az apostoli csoport igazi tudósa.
139:10.1 (1563.2) Alfeus fiai, Jakab és Júdás a Kheresa közelében élő halász-ikerpár volt.
139:11.1 (1564.6) Zélóta Simon tüzes lázító volt és egyúttal olyan ember, aki sokat beszél meggondolatlanul. Kereskedőként dolgozott.
139:12.1 (1565.9) Karióti Júdás apja különféle üzleti vállalkozásaiban dolgozott. 139:12.2 (1566.1) Amikor Nátániel találkozott Júdással Tariceában, akkor ő éppen munkát keresett egy halszárító vállalkozásnál. 139:12.5 (1566.4) Júdás jó üzletember volt, ügyes pénzügyi szakértő.”
Az Urantia könyvből vett hivatkozások számomra fontosak, annak ellenére, hogy a valóságtartalmuk ugyanúgy megkérdőjelezhető, mint ennek a kornak számtalan, vélelmezett eseménye és az ezekről készült dokumentumok. A kiemelés elején a könyvet összeállító az apostolok képzettségét tekintve pozitív képet fest, amelyet tökéletesen leromból az apostolok egyedi jellemzéseiben. Hiszen, ha összegezzük, hogy a 12 apostol közül 8 fő halászattal foglalkozott, el lehet gondolni, hogy milyen szintű képzettség szükséges a halászati mesterség gyakorlására. A többi 4 apostol képzettsége az általuk gyakorolt szakmákból származó követelmények alapján elmondható, hogy a kor társadalmi, gazdasági körülményeivel tisztában voltak. Egyedül Máté volt az az apostol, aki a Jézus által elmondottakat írásban próbálta rögzíteni.
Összegezve: az apostolok kétséget nem keltve Jézus feltétlen hívei voltak, nagy figyelemmel hallgatták előadásait, de hogy ezekből mit tudtak megjegyezni, ez már kérdés. Szintén meg kell jegyeznem, hogy igazából nem értem Jézust, hogy miért ezeket az embereket választotta ki apostolainak, azaz az általa átadott információk továbbvivőinek? Az ő részéről állítólag elmondott ismeretek felfogásához, megértéséhez sokkal műveltebb emberekre lett volna szüksége, arról nem is beszélve, hogy elvárta távozása után, hogy ezeket „igeként” hirdessék! Ráadásul Jézus távozása után az általa átadott információk állítólag leírásra kerültek, de hogy ki írta le, amiket az apostolok evangéliumainak nevezünk, azt szintén nem tudjuk. Valójában hogy mennyi köze volt ennek a 12 apostolnak a nevükben megjelent és előkerült evangéliumokhoz és – valóságtartalmukat igenis megkérdőjelezve – a Jézus által elmondottakhoz, hát, azt hiszem, ez kérdés marad előttünk.
Így nem csoda, hogy az ugyanazon személytől, Jézustól származó információk milyen sokszínűen, néha teljesen ellentétes értelemben kerültek leírásra az apostolok által a kutatható evangéliumokban. Az a tény, amely arra utal, hogy ezek a tanítások titkosak voltak és csak egyes apostoloknak mondta el Jézus, enyhén nevetséges.
Jézus állítólagos titkos tanításai másrészről érdekes gondolatokat ébresztenek. Úgy állítja be a szerző Jézust, mint egy emberi tulajdonságokkal felruházott lényt. Miért is? Miből gondolja a szerző, hogy Jézus emberi lény volt, mikor számtalan cikkében különböző nem emberi tulajdonságokkal ruházta fel? Tehát birtokában volt az a gyarló emberi tulajdonság, hogy a saját hívei körében, azaz az apostolok, a tanítványai körében kiválasztott egyeseket, akiknek elmondott valamit, a többieknek meg nem mondta el? Ha Jézus valóban egy teremtői képességekkel felruházott valaki volt, akkor 12 ember, apostol, akiknek az volt a feladata, hogy Isten igéjét terjesszék, részben ki volt rekesztve az ismeretekből. Ez a megközelítés túl „emberi”.
Folytatva a cikk értelmezését:
„Ezzel szemben a Genezis viszont úgy ábrázolja, mintha az Úr csak egy világot teremtett volna, noha a héber misztikus tanrendszer, a Kabbala név szintén tud a multiverzumról.”
Az a történelmi helyzet, hogy egy dogmatikus „(https://hu.wikipedia.org/wiki/Dogma_fogalom: A dogma tágabb, köznyelvi értelemben bármely tudományos, politikai, társadalmi vagy más tétel, vélemény, elv, amelyet túlzott tekintély véd; amelyet vizsgálni, vitatni vagy kétségbe vonni nem szabad”.) misztérium mit írt le (Kabbala név szintén) vagy mit tekintett ismertnek, nem igazolása a multiverzum létezésének.
Folytatva a cikk értelmezését:
„Még a fentieknél is sokkal nagyobb azonban az a különbség, ami abszolút lehetetlenné teszi a gnosztikus és a bibliai teremtésmodell összeegyeztetését – mert ez a Teremtő kilétéről szól. Míg ugyanis az Ótestamentumban az egész Mindenség létrehozója egyedül és kizárólag Jahve, addig az apokrif keresztény világképben Isten, pontosabban az Ő teremtő megnyilvánulásai: Atya, Anya és Fiú. Az Ószövetség istene Jaldabaóth néven Krisztus titkos tanaiban is szerepel, ám csak mint az anyag és az anyagi világ megalkotója. A felsőbb, halhatatlan dimenziókhoz semmi köze nincs: ő csak egy alsóbb szintű teremtő, aki mindössze tudatlanságból és gőgből állítja, hogy ő hozta létre az egész Mindenséget.”
Nagyon kritikusan fogalmaz a szerző, elemezve az ótestamentumi és az apokrif dokumentumokat a teremtésmodellről! Ugyanis nem veszi figyelembe azt a létező tényt, hogy a 12 apostol ugyanazokat az ismereteket kapta Jézustól, kizárva azt az érthetetlen magyarázatot, hogy egyes apostoloknak szándékosan nem adott át információkat. Ha valaki elhatározza, hogy 12 embert abba a helyzetbe hoz, hogy nekik mindent elmond, amit tudniuk kell, akkor csak azért, mert a fellelt evangéliumok annyifajta módon írták le a Jézus által átadott információkat, ahányan voltak, valószínű, hogy Jézus nem volt képben azzal, hogy az emberek felfogóképessége erősen véges. Ebből adódik az ugyanazon témájú evangéliumok különbözősége, és nem azért, mert Jézus titkolózott volna!
Az is érdekes jellemzése a feltárt evangéliumoknak, hogy a cikk írója kiáll amellett, hogy az ótestamentumi Teremtő hibás megközelítés, ezzel szemben az igazi az apokrif dokumentumokban leledzik. Egy nagyon egyszerű kérdést vetek fel. Ha ilyen totálisan különbözőek az ótestamentumi teremtéstörténeti és az apokrif evangéliumok tartalma, akkor valamelyik hibádzik, mert Jézus valószínűleg csak egyféle variációt mondott el a jelenlevő apostoloknak, legfeljebb az ettől a variációtól eltérő tanítását félreértették, de egyébként honnan vették ezt a „téves” tanítást?
A Földi ember teremtésének jaldabaóthi értelmezését egy későbbi részben foglalom össze. Itt csak azt kívánom megjegyezni, ami érdeklődésre tarthat számot, hogy a cikk írója szerint vannak „főistenek” meg „alistenek”. Nem nevetséges ez egy kicsit? Honnan veszi bárki is a bátorságot, hogy a Teremtőket úgy rangsorolja, mint a Földön az embereket?
Folytatva a cikk értelmezését:
„Lássuk tehát, mit tanított a világ keletkezéséről Jézus Krisztus!
Kezdetben nem volt más, mint Isten, mindenek Atyja, a szent (Szellem), a láthatatlan, aki tiszta fényben van, amelyet a szem semmilyen fénye nem láthat meg. Ő olyan teljes és tökéletes, hogy nincs benne hiány, nincs szüksége semmire. Nem mondható róla az sem, hogy létezik, de az sem, hogy nem létezik, mert felette áll minden fogalomnak és képzetnek. A legtöbb, amit mégis állíthatunk róla, az, hogy Ő a mérhetetlen Fény.”
(„János apokrif könyve, idézi: Giacomo Filoramo: A gnoszticizmus története, ford.: Dobolán Katalin, Kairosz Kiadó”)
„Ez a leírás egy transzcendens, végtelen, téridő feletti erőről, a Kozmikus Intelligenciáról szól. Kissé más, mint az Ószövetség nagyon is „gyarló” érzelmekkel rendelkező istene, aki olyannyira nem elvont, hogy személyesen beavatkozik az ókori Kelet történelmébe – lásd például Exodus vagy egyiptomi tíz csapás.”
Nem akarok visszakanyarodni az előzőekben általam már leírtakhoz, de már maga az első mondat is sántít! Miért? Azért, mert az evangéliumok „sokszínűségéből” már kiderült, hogy nem tudni, Jézus Krisztus valójában mit is mondott, bárki is állít bármit.
Igen merész az, aki kijelenti, hogy „Kezdetben nem volt más, mint Isten, mindenek Atyja, a szent (Szellem), a láthatatlan, aki tiszta fényben van, amelyet a szem semmilyen fénye nem láthat meg.” Aki ezt leírta, számtalan hibát vét, lássuk ezeket!
Mi az, hogy „kezdetben”? A tudomány jelenlegi állása szerint a környezeti világunk kialakulásáról számtalan elmélet forog közszájon, igazából nem bizonyítva ennek időbeliségét.
Mi az, hogy „Isten”? Csak gondoljunk bele, hogy Jézus az időszámításunk első éveiben lehetett a Földön, elég rövid ideig. Ekkor a Földi emberiség már kb. 50 ezer éve olyan agytérfogattal rendelkezett, mint napjainkban, tehát a környezete alakítására képes volt. Erre jön egy „lény”, nevezzük Jézus Krisztusnak, és elmagyarázza a tutit, amelyből a hallgatósága semmit nem ért! Ezekből az érthetetlen elbeszélésekből írott dokumentumok, evangéliumok keletkeztek, amelyek összességében teljesen ellentmondásosak. Én nem Istennek nevezném ezt a „lényt”, hanem a földönkívülinek, talán közelebb állnánk a valósághoz. Hogy milyen tulajdonságokkal lehetne ezt a Teremtőt felruházni? Hát biztosan nem „szent”. Miért? Ez egy, a Földi világon kívüli „lény”, aki megérkezett a Földre, hogy ismereteket adjon át. Nézzük meg a „szent” szó értelmét:
„https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Szent: Vallási: Vallási szempontból tökéletes, és így vallásos tiszteletben részesülő (személy, tárgy, dolog)”.
Tehát ez a fogalom a Földi kornak egy késői szakaszában keletkezett, amelynek révén Jézusról nem mondható el, hogy tökéletes. Ha az lett volna, akkor az emberiség kezdeti fejlődési szakaszában tette volna a tiszteletét, nem pedig csak 2000 évvel ezelőtt.
A „Szellem” fogalma: „http://real.mtak.hu/9782/7/Szellemi termelési mód–maga a könyv4.A szellem fogalma ut.pd”f:
„A hívők és idealista gondolkodók számára nem probléma olyan működések feltételezése, amelyek az anyagtól függetlenek, s az ilyen működéseket vagy a priori és eleve létezőknek tekintik, vagy a szintén a priorinak és eleve létezőnek tekintett Istentől származtatják. A materialisták ezzel szemben azokat a jelenségeket, amelyeket a „szellem”, a „lélek”, a „gondolkodás” vagy az „érzelmek” kategóriáival szokták körülírni, az anyag működéseinek, s ezért, legalábbis elvben, az anyagi működéstörvényekből levezethetőnek értelmezik.”
Tehát egy lény szellemének megítélése teljesen ideológia alapú, így következik az is ebből, hogy a létező Földi világra értelmezhetetlen, mert a Földi világ anyagi alapú.
A fény értelmezése a hiedelemvilágban teljesen abszurd. Nézzük a fénnyel kapcsolatos tudományos állásfoglalásokat:
„http://kepzesevolucioja.hu/dmdocuments/4ap/4_0972_001_101015.pdf:
A fény fogalma. A fény olyan elektromágneses sugárzás, amely a fényforrás energiáját 400-700 nm (1nm=10-9m) hullámhosszúságú sugárzás formájában továbbítja, és szemünkbe érve látásérzetet kelt. A fény nem az egyedüli elektromágneses hullám. A többi elektromágneses hullám nem kelt látásérzetet.
A fénykeltés folyamata: a fénykeltésben az atomok elektronjai játsszák a főszerepet. A fény keletkezése két lépcsőfokban játszódik le.
1 Az elektron elnyeli az átalakítandó energiát, gerjesztett állapotba kerül (saját pályájánál magasabb energiaszintű pályára ugrik).
2 Az elektron az instabil gerjesztett állapotból visszakerül stabil állapotba úgy, hogy visszaugrik saját pályájára. A két pálya közti energiakülönbséget (kvantumot, energiacsomagot) elektromágneses hullám formájában bocsátja ki. Nagyobb energiakülönbség esetén nagyobb lesz a kibocsátott fény rezgésszáma. Mivel a fényforrások sokféle atomjában a gerjesztéskor sokféle energiaszintkülönbség fordul elő, a fényforrások többsége egyszerre sokféle rezgésszámú (hullámhosszúságú) fénysugarakat bocsájt ki.”
A foton fogalma: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Foton
A foton az elektromágneses sugárzások, többek között a fény elemi részecskéje, legkisebb egysége, kvantuma.
A modern fizika területén a foton az elektromágneses jelenségekért felelős elemi részecske. Az elektromágneses kölcsönhatás közvetítője, a fény, és a többi elektromágneses hullám minden formájáért ez a részecske felelős. A fotonnak nulla az invariáns (nyugalmi) tömege. Mint minden kvantumnak, a fotonnak is vannak hullám- és részecsketulajdonságai; teljesül rá a hullámrészecske-kettősség. A valódi fotonok, éppúgy mint az elektronok és a protonok, végtelen hosszú ideig élnek, ha nem kerülnek kölcsönhatásba más részecskékkel. Az úgynevezett virtuális fotonok – melyek megjelenése a határozatlansági reláció eredménye – élettartama azonban nagyon rövid. Amikor két elektron kölcsönhat egymással, virtuális foton cserélődik ki közöttük. A folyamat igen gyorsan zajlik le. Az ilyen rövid ideig létező foton tömege a határozatlansági elv értelmében nem zérus; minél rövidebb az élettartama, annál nagyobb lehet ez a tömeg.”
„https://afizikakalandja.blog.hu/2016/08/23/a_feny_es_anyag_kettős_termeszete_hullámok_és_reszecskek:
A fénysebességű mozgásból következik, hogy a foton nyugalmi tömege nulla! De a relativitáselmélet legfontosabb eredménye szerint az energia és tömeg egyenértékű, amit az E=mc2 összefüggés fejez ki. Ebből az következik, hogy a foton is rendelkezik tömeggel:
, de ez nem nyugalmi tömeg, hanem a fénysebességű mozgás által létrehozott mozgási tömeg. Tehát a fénysebességű mozgás a tömeg létrehozója. De mi az a fizikai objektum, ami eredetileg nullatömegű volt, de a fénysebességű mozgás által tömegre tesz szert? Itt én nem keresnék étert vagy valamilyen misztikus ősanyagot, szerintem a tér egyébként nullatömegű pontjai végzik a c sebességű mozgást. Foton esetén két mozgás kapcsolódik össze, az egyik a transzláció, a másik egy rotáció, amelynek frekvenciája a foton szokásos
frekvenciája, amelyik megjelenik az energia kifejezésében. A forgás kerületi sebessége is c, amihez az
sugár tartozik. Ez a sugár véges érték és megegyezik a fény hullámhosszával, mert a Lorentz-kontrakció csak a mozgás irányában következik be. A véges sugár, a mozgási tömeg és a c kerületi sebesség pedig magyarázatot ad arra, hogy honnan származik a foton impulzusnyomatéka, azaz a spin (az okfejtés megtalálható egyéb bejegyzésekben is, például Az elemi részecskék mozgásformái, vagy A tér szerkezete és az elemi részecskék mint rezonanciák).”
Következtetést persze levonhatunk a fent olvasottakból, de azt, hogy a fény nem anyagi eredetű fizikai jelenség, azt nem.
„Ő a mérhetetlen Fény”. A fent meghivatkozott, tudományos igazolásokon alapuló tények bebizonyították, hogy a fény mérhető természeti jelenség.
A transzcendens szó értelmezése: „https://hu.wikipedia.org/wiki/Transzcendencia:
A transzcendencia egy többféleképpen meghatározott filozófiai és teológiai fogalom. Az immanencia ellenfogalma.
A szó a latin transcendo (átlépek) igéből származik, és olyan lehetséges valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Hasonló értelemben használatos az ugyancsak tág jelentéskörrel bíró természetfölötti szó is. A transzcendencia fogalomkörébe tartoznak mindazon tartalmak (értve ez alatt személyeket és állapotokat egyaránt), amelyek megközelítésére az emberi megismerés biológiailag is leírható és értelmezhető eszközei alkalmatlanok.
A vallásos szóhasználatban a transzcendencia kifejezéssel elsődleges értelemben a teremtetlen létezőre, vagyis Istenre szokás utalni.”
Földi világunkat az anyagi tartalom jellemzi. A tudományok előrehaladásával egyre jobban bizonyítást nyer, hogy a környezetünk, az Univerzum is anyagi alapú. Ebből adódóan feltételezni, hogy valami vagy valaki létezik, de nem anyagi tartalmú, az a tudományok megcsúfolását és szemellenzősséget jelent. Természetesen az ember – vagy lehet az állatvilág egyede is – a Földön az agya kapacitása és a telepített szoftvere segítségével vakon is tud elképzeléseket alkotni, de ez egy teljesen más kategória, mert ez a tartalom fantázia, amelynek nincs valóságalapja!
Folytassuk a transzcendencia fogalom értelmezését:
„Annak érzékeltetésére, hogy Isten elérhetetlen, mert más létsíkhoz tartozik, mint az ember, gyakran „az égben van” vagy „a mennyben van” kifejezés szolgál.”
Mindennap, amikor felnézünk az égre, megcsodáljuk a kék eget, vagy ha felhők tarkítják, akkor a különböző formációkban gyönyörködhetünk. Ebből adódóan az ég a mi látósíkunkban van, és nem tartozik egy másik létsíkhoz! Tehát az a megfogalmazás, hogy Isten „az égben van” vagy „a mennyben van”, csak a Földi ember szempontjából kijelentett meghatározás, mert jelentheti azt is, hogy Isten az Univerzumhoz tartozó más életsíkból származik.
„Ennek a leegyszerűsítő képnek az elkerülésére a teológusok Isten transzcendenciájáról beszélnek. Így egyúttal azt is kifejezik, hogy Isten más, léte túllép az emberi érzékelésen, a világegyetemen.”
Ennek a megfogalmazásnak a lényege: higgyünk egy olyan lényben, amely számunkra megfoghatatlan, azaz földönkívüli lény!
Folytassuk a transzcendencia fogalom értelmezését:
„A Biblia Istenére a transzcendencia és az immanencia egymásban léte jellemző. A keresztény Szentírás Istene nem távoli, idegen Isten, hanem a Teremtő Isten, aki működésével jelen van a világban, és a Krisztusban való megtestesülésben a lehető legközelebb jött az emberiséghez.”
A bibliai megfogalmazás elfogadja, hogy az Isten magában hordozza a kettősséget: a „transzcendencia és az immanencia”-t, vagyis toleránsabb, míg a gnosztikusok csak a „transzcendencia”-t fogadják el.”
– „Végtelen, tér-idő feletti erő” meghatározása. Kérdéssel kezdem: honnan tudták a gnosztikusok, hogy az Univerzum „végtelen”? Milyen eszközök álltak a rendelkezésükre, hogy ezt így egyértelműen ki tudták jelenteni? Az is lehet, hogy valaki/k mondta/ák nekik? Azonban ez nem azt jelenti, hogy így is van!
A „tér-idő feletti erő” kijelentés értelmezése:
A „tér” az egyenlő az Univerzummal. Mi lehet az Univerzumon kívül? Az „idő” az egy fizikai mennyiség, amelynek nincsenek léptékei! Mindenki olyan időmérő egységet használ, amilyent akar. Akkor, hogy lehet valami „idő feletti erő”? A „tér-idő” fogalom beemelésével a gnosztikusok megint egy jó nagyot mondtak mindenféle értelem nélkül, mert azt hiszik, ez aztán a tudományos-keresztényi meghatározás. Nem csoda, hogy a gnosztikusok eltűntek az évszázadok süllyesztőiben, mert senki nem értette, hogy mit akarnak mondani.
– A „kozmikus intelligencia” fogalma jelenleg elérhetetlen az internet adta lehetőségeken belül, ezért jó lett volna, ha a cikk írója kifejti, hogy mit is ért ez alatt a fogalom alatt. Hacsak nem abba a túlzásba esett, hogy leír egymás mellé olyan kifejezéseket, amiről senki nem tudja, hogy mi is az! Ez a jelenség nem szokatlan a hiedelmekben, a hívők körében, de az adott felvetésekre a választ nem tartalmazza.
Folytatva a cikk értelmezését:
1.1.1.2 „Az eredeti Szentháromság: Atya, Anya és Fiú
Felmerül a kérdés: ha a gnózis Istene teljes és tökéletes volt önmagában, aki semmiben sem lát szükséget, miért kellett teremtenie? Jézus válasza János könyve szerint erre a következő: mert önmagát csak saját fényében érti meg. Azaz: Istenben egy állandó önmegismerési folyamat zajlik, amit a hindu Upanishadok (India misztikus tanainak gyűjteménye) úgy fogalmaz meg, hogy Brahman (Isten) folytonosan meditál önmagáról.”
Figyelemre méltó megjegyzéssel nyit a cikk írója: „a gnózis Istene teljes és tökéletes volt önmagában”. Ezek szerint több Isten is van: van a gnosztikusok által kreált Isten, és mivel a cikk írója is gnosztikus, ezért ez lehet csak a tökéletes, és van a többi, apostol által írt, a kanonizált Bibliában található, evangéliumok szerinti Isten. Én azt mondom, hogy mind a két tábornak igaza van. Miért gondoljuk, hogy Isten csak egy van, aki a Földi világot megteremtette, benne az emberrel? Mivel az Isten Földön kívüli világból származó lény, miért gondoljuk, hogy egyedül van, volt? Hogy többen voltak, az biztos, hiszen ezt az Apostolok is leírták. Más bizonyítékunk meg nincs.
Az a kérdés, hogy ezek a Teremtő Istenek milyen tulajdonságokkal rendelkeztek, azt hiszem, még hosszú ideig kérdés is marad.
Erre a kérdésre János könyvében találunk egy magyarázatot. Ki is volt János? Az Urantia könyv szerint: 139:4.1 (1553.6) János halász volt, de megállapította, hogy Isten „önmagát csak saját fényében érti meg”. És elfogadjuk, hogy János, a halász ilyeneket írt? Ha most tíz, halászmesterséget folytató embertől megkérdezném, hogy mit ért ezen megjegyzés alatt, kíváncsi volnék a válaszaikra, hát, ha még hozzáteszem, hogy mindez 2000 évvel ezelőtt történt!
A továbbiakban a szerző is értelmezi, hogy mit is jelent az „önmagát csak saját fényében érti meg” kijelentés: „Istenben egy állandó önmegismerési folyamat zajlik”. Hát ez egy nagyon furcsa megállapítás! A cikk korábbi részében a cikk írója kihangsúlyozta, hogy Isten tökéletes és minden tulajdonsággal rendelkezik, ami elvárható volt tőle. Akkor miért kell neki saját magáról meditálnia? Erre az sem ad magyarázatot, hogy az „Upanishadok úgy fogalmaz meg, hogy Brahman (Isten) folytonosan meditál önmagáról”. Attól még, hogy a hinduk valamit leírtak, az nem biztos, hogy úgy is van! Akkor mit is jelenthet az „önmagát csak saját fényében érti meg” kijelentés? Lehet a szavakat és a kifejezést is értelmezni, ami természetesen szubjektív vélemény lesz, de én nem teszem, mert fogalmam sincs, egyébként sem foglalkozok olyan, egy halász által leírt teoretikus véleménnyel, amelyet szerintem ő sem ért, mert nem ő írhatta, csak neki tulajdonítják.
Folytatva a cikk értelmezését:
„Önmagunkról gondolkodni márpedig csak úgy lehet, ha szétválik egymástól az alany (aki gondol, azaz én), illetve a tárgy (akire gondolok, azaz magamra). Így máris kettősség keletkezik az Egységben, amit a gnózis úgy jelképez, hogy az androgün (nem nélküli) Istenben megjelent a férfi jellegű, kiárasztó energia (gondolkodó), valamint a befogadó, nőies princípium (az elgondolt, illetve a gondolat). Így született az eddig egységes Abszolútumból az első kettősség: az Atyaisten és az Istenanya.”
Ha én a cikk írója lennék, ezt nem írtam volna le! Ha én gondolok saját magamra, először is ez nem csak isteni képesség. Másodszor, természetesen nyelvtanilag szét lehet bontani a gondolkodást alanyra (énre) és tárgyra (magamra), de ettől még én nem leszek kettő! Az e fajta megközelítés miatt is szűnhetett meg a gnosztikus kereszténység, mert ilyen értelmetlen dolgokat akart a híveknek bemesélni. A további gondolatmenet szintén érthetetlen. Így akarja az ember kettősségét (hímnemű, nőnemű) megmagyarázni, hogy a gondolkodót és a gondolatot leképezi nemekre? Azt megértem, hogy valahogy meg kellett a hívőknek magyarázni a nemek kettősségét, na de ilyen példán keresztül? Ez enyhén szólva sérti magát az embert, hogy ilyen sztorikkal próbálja az érthetetlent megmagyarázni! A bekezdés végén tett „megdönthetetlen” kinyilatkozásból lett az Atyaisten és az Istenanya. Miért gondolja a szerző, hogy a Teremtőink, bárkik is voltak, természetesen ugyanolyan biológiai tagozódásban vannak, mint az emberek? Ez az „interpoláció” szinte végig kíséri a cikket, azaz ahogy az embereknél van, úgy kellett a Teremtőinknél is lenni. Így lett „az Atyaisten és az Istenanya” is.
Folytatva a cikk értelmezését.
„Utóbbit, a kozmikus női energiát az apokrifek általában Ennoiának (Gondolat) vagy Protoennoiának (Első Gondolat) hívják – a fentiek alapján nem véletlenül. Az Anyának van egy titokzatosabb neve is: Barbelo, amellyel nagyon sok őskeresztény kozmogóniai iratban találkozunk. Jelentése, talán Erő, mások szerint Isten lánya. Az Atya és az Anya gondolkodásának, egymásra reflektálásának eredménye – gyümölcse – a Fiú, azaz a Kozmikus Krisztus.”
A Teremtőinknek nemek szerinti beállítása, mint ahogy korábban is írtam, öncélú, bárhogy is fogalmaz akármilyen tartalmú korai dokumentum. Ezt a megállapítást a „követők” értették és elfogadták, mert hát az emberiség és a Földi élővilág emlősei ugyanilyen felállásban léteztek ahhoz, hogy az utódot létrehozzák. Ez a leirat senkit nem döbbentett meg eddig, sőt üdvözítőnek tartották, hiszen lám-lám, a Teremtőink testi felépítése ugyanolyan, mint az embereké – na, egy kicsit misztikusabb, aminek eredményeképpen más értelmetlen, dogmatikus szerepet is rájuk aggattak. A „Barbelo” szó magyarázata is hagy némi kívánnivalót maga után! Az Istenanya és az Isten lánya ugyanaz a lény? A cikk írója szerint igen! Ahogy várható volt, egy nőnek (Istenanya vagy Isten lánya) meg egy férfinak (Atyaisten) milyen szerepe lehet az Univerzumban, mint hogy gyereket alkossanak, akinek neve a Fiú, azaz a Kozmikus Krisztus. Semmi furcsaság nincs ebben, hiszen az Univerzumban csak egy módon szaporodnak az egyedek, nevezzük bárhogy is őket; úgy, mint az ember. Remélem, ezt senki nem gondolja komolyan, de főleg a cikk írója!
Folytatva a cikk értelmezését.
„Ő Jézus égi énje, az a valódi természete, amit a feltámadást követően ismét magára öltött. Ezért jelent meg Húsvétkor, a sziklasírnál emberi szemmel szinte kibírhatatlan ragyogásban – ekkor ugyanis immár nem a történelmi Jézus, hanem a Kozmikus Krisztus, Isten harmadik megnyilvánulása volt. Isteni szüleivel, az Atyával és Anyával összevetve a Fiúisten náluk sokkal konkrétabb, személyszerűbb. Míg ugyanis az előbbi kettő inkább elvont őselvek, energiák, addig a Kozmikus Krisztus az első, akiről már jogosan mondhatjuk: ő Valaki. Így ő az Univerzum legelső Személyisége, legszentebb és legtitokzatosabb szerepében pedig az ember égi modellje. Ezért hívják Krisztust Fényembernek, Első Embernek, vagy ahogy a Bibliából is ismerjük: Emberfiának.”
Az első mondat tartalmával egyetértek. A „feltámadás” szó helyett én a „visszatérés” szót használnám, mert hova támadt fel? Egyszerűen azt történhetett, hogy egy földönkívüli civilizáció elküldte egy tagját – nevezhetjük Jézusnak – a Földre, hogy tanítsa az embereket. Itt kijelenthetjük, hogy Jézus tanítani, információkat átadni érkezett a Földre és nem Teremtőként, mert mind a Föld, mind annak élővilága már több millió évvel korábban létezett!
Mit is tanított? Olvassuk el az összes, evangéliumnak nevezett dokumentumot, amely napjainkban fellelhető és evangéliumnak tekintik és meglátjuk a tartalmukból, hogy az a 12 apostol mennyit értett meg az ő tanításaiból! Úgy jellemezhetném, mint egy „turmixgépet”.
A turmixgépbe beleteszünk alma-, körte- stb. gyümölcsdarabokat, hozzáöntünk tejet, és késztettünk finom gyümölcsturmixot. Ha az alapanyagokat az eredeti állapotában leteszem az asztalra, majd a kész turmixot egy pohárban az alapanyagok mellé, akkor nem vagyok képes hasonlóságot tapasztalni, mert teljesen más végterméket kaptam, annak ellenére, hogy minden alapanyag benne van a turmixban. Azaz, ha iszom a turmixot, érzem az alma, körte stb. gyümölcsök kevert ízét és a tej ízét is, mégis más!
Valahogy Jézus is így érezhetett akkor, amikor kiválasztotta ezt a 12 személyt, hogy átadja a tudását, és ahogy haladt előre az idővel, rájött, hogy ez teljesen reménytelen, és vagy ő döntötte el, vagy kötelezték, hogy hagyja el a Földet, térjen vissza az Univerzumnak arra a bolygójára, ahol eddig is létezett. A visszatérés nem lehetett egyszerű, mert meg kellett szabaduljon az emberi „maszkjától”, emberi testétől. Ez pedig csak úgy mehetett végbe, ha megölik, és az a fény, amely maga az Univerzum Jézusa, így képes volt visszatérni. A cikk leírásában az az emberi szem számára elviselhetetlen fény Jézus hologramja lehetett és ezt egy űrhajóból produkálták, amelynek fénye megvakított mindenkit, de természetesen kommunikált a volt apostolaival.
Az a megállapítás, hogy „a Fiúisten náluk sokkal konkrétabb, személyszerűbb”, annyiban fogadható el, hogy a földönkívüli civilizáció tagjai közül csak Jézus öltött emberi alakot, a többi nem. Ettől ugyanazon földönkívüli lény volt, csak az ember bőrében. Ebben a helyzetében ugyan nem vált az Univerzum legelső személyiségévé, mert rajta kívül több fénylény is létezhetett, csak nem a Földön.
Folytatva a cikk értelmezését.
1.1.1.3 „Jézus, az Aiónok Aiónja
A kérdésre tehát, hogy ki a Teremtő, az az őskeresztény válasz a következő: minden létezés végső forrása Isten, de a teremtési folyamat konkrét végrehajtója az Atya, az Anya és a Fiú. Isten és a teremtő Szentháromság persze valójában azonosak, hiszen utóbbi nem más, mint a végtelen Fény három manifesztációja.”
Ki a „Teremtő”? A Teremtő(k) („minden létezés végső forrása Isten”, szerintem minden létezés kezdetének a forrása Isten) az Univerzum lényei, akik a Föld jellemző sajátosságainak megfelelő (környezeti adottságok: levegő, víz, hőmérséklet, mágneses, Földet körülvevő burok stb.) feltételeit kialakítva vagy kihasználva létrehozták a földi világot. Maga az ember nem Földi eredetű, hanem exportált egyed, mert egyedüliként a Földi élővilágban a teste hőmérsékletének megtartásához ruházatot visel, a többi élőlény ilyen adottságokkal nem rendelkezik.
Időnként visszajöttek, és különböző szándékos beavatkozásokkal módosításokat hajtottak végre (dinoszauruszok pusztulása, genetikailag „elfuserált” lények kiirtása az özönvízzel, az ember agytérfogatának növelése stb.) a Földi élőlények genetikájában, és kialakult a mai állapot. Ne gondoljuk azt, hogy a földönkívüli civilizáció lényei a továbbiakban nem követik figyelemmel a Földi élővilág fejlődését, de a túlfejlődést is gátolják, pl. az ember túlszaporulatát. Eddig ezt háborúkkal próbálták egyensúlyban tartani, de az emberek békében szeretnének élni, és a számuk nagyon gyorsan növekszik. Ezt vagy ismételt háborúk szításával, vagy valamilyen természeti csapásokkal fogják korrigálni.
Az a megállapítás, hogy van a „Szentháromság: Atya, Anya, Fiú”, szintén a földi családfelállás inverzálása a földönkívüli civilizáció tagjaira. Sőt ebben a gondolkodásban már benne van a kereszténységnek az az egyik alapideológiája, hogy az emberi szaporulat kereteit csak egy apa és egy anya felállással lehet megvalósítani.
Mivel a belénk kódolt hormonok, amelyeket a földönkívüli civilizáció telepített az agyunkba, az embernek ivarérett korában egy feladatot szánt: az utód létrehozását és felnevelését, ehhez a feladathoz egy hímnemű és egy nőnemű ember szükséges, amelynek végterméke a gyerek (igazából nem értem, hogy miért csak fiú, miért nem lány is, hiszen az emberiség fele hímnemű, a másik fele nőnemű, ami szintén kódolt fájl).
„A végtelen Fény három manifesztációja” fogalom, hogy kerül ide, azt nem tudom. A fényről már részletesen írtam. Kimondható, hogy nem végtelen, mivel energiaforrás nélkül nem létezik fény sem.
Manifesztáció fogalma: „https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Manifesztáció: egy észrevehető állapot, helyzet, amikor egy titkolt vagy rejtett tulajdonság, viszony láthatóvá válik; érvényre, felszínre jutás; megnyilvánulás.”
A fogalomból adódóan nem lehet a „végtelen fény három manifesztációja”, mert a háromból csak Jézus vált láthatóvá azzal, hogy emberi alakba bújt, az Atya és az Anya nem!
Folytatva a cikk értelmezését.
„Egy gnosztikus hasonlat szerint a teremtés során Isten úgy ölti magára az Atya, Anya és Fiú szerepét, mint ahogy a Nap nyilvánul meg felkelő, delelő és alkonyati Napként: különbözőnek tűnnek, más a színük, látszólagos nagyságuk – mégis tudjuk, hogy ugyanarról az égitestről van szó.”
A Napról vett hasonlat nagyon sántít! Megint a Földről szemléli a Nap képeit, azaz inverzál. A Nap semmit nem változtat sem a színén, sem az alakján, egy jellemzője van: a tömege állandóan csökken. Viszont megértem a gnosztikus elképzelést, mert hogyan magyarázzák meg a hívőknek, hogy ugyan van Atya meg Anya, de ezeket soha nem fogják látni, nem úgy a Fiút, aki a Jézus! A magyarázat, hogy mindhárom egyugyanazon szerepkörben tud tetszelegni?
Folytatva a cikk értelmezését.
„Titkos tanításaiban Jézus kinyilvánította, hogy ő a Kozmikus Krisztus inkarnációja. És mivel a Fiúisten ugyanúgy Isten, mint az Atya és az Anya, a gnosztikusok számára Jézus istensége nem volt kérdéses. Egyes szekták, irányzatok valóban embernek tartották a Megváltót, de a fővonalas gnózis mindig is az Abszolútum testet öltött Harmadik Személyét tisztelte benne.”
Jézus tanításaiban megvallhatta, hogy ő a földönkívüli vonatkozásban nem ugyanaz, mint a Földön (ezt így is meg lehet fogalmazni: „Kozmikus Krisztus inkarnációja”). Ebből adódóan a Földi ember számára Jézus földönkívülisége nem lehet kérdés, tehát elnevezte Istennek! De hogy ki és mi volt valójában Jézus, arról a Földi embernek a mai napig nincs elképzelése! Én is egyetértek azzal, hogy Jézus a Földi megjelenése alatt Földi ember volt, mert a földönkívüli megjelenése helyett emberalakot öltött, amelynek elve teljesen megegyezik a gnosztikusok által elképzelttel.
Folytatva a cikk értelmezését.
„Az őskeresztény kozmogónia főhőse, a teremtés konkrét végrehajtója maga Krisztus. Amint ugyanis megnyilvánult, azonnal átvette szüleitől, az Atyától és az Anyától a teremtés stafétáját. Legelső teremtő aktusként kiárasztott négy aiónt, melyekből további és további aiónok bontakoztak ki, a végtelenségig. Mivel a Fiúisten az aiónok teremtője, ezért hívják az Aiónok Aiónjának is.”
Azt el kell ismerni, nagy fantáziája van a cikk írójának! Milyen információkra alapozza, hogy Krisztus a „a teremtés konkrét végrehajtója”? Milyen vonatkozású teremtést valósított meg? Vélelmezi a cikk írója vagy valamelyik apostol, hogy „Legelső teremtő aktusként kiárasztott négy aiónt”. Ezt talán látta valaki, vagy maga Jézus informálta az apostolt erről a nemes cselekedetről?
Az aión fogalma: „https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/a-a-C97B4/aion-C9823/
A hellenisztikus filozófiában az isteni teljesség kiáramlásai (emanatio), közbülső fokozaton álló istenek, egy-egy világkorszak személyes jellegű urai. Ezek a korszakok állandó körforgásban következnek egymásra. A gnózis spekulációi a két aión körül folytak: egy időfeletti, örök és egy múlandó világ.”
Mivel a fogalom meghatározásából nem igazán lehet kideríteni, hogy mi is az az aión, de valami olyasféle, ami hasonlítanak magához az Istenhez, azaz a Teremtőhöz. Az érdekesség az aiónok kibocsájtásában az, hogy itt nem volt követelmény a hímnemű és a nőnemű „Teremtő” együttes tevékenysége ahhoz, hogy aión jöjjön létre, tehát a Fiúisten maga alkotta meg ezeket az aiónokat? Vajon hogyan?
Folytatva a cikk értelmezését.
„Az aión egy speciális fogalom a gnosztikus bölcseletben. Tipikus gnosztikus, de nem korlátozódik kizárólag a keresztény gnózisra: Egyiptomtól Iránig találkozunk vele. Hogy mi is az aión, nem könnyű megmagyarázni, mert mint a gnózis oly sok fogalmának, ennek is több jelentés-rétege van. Mivel azonban a gnosztikus teremtés lényege a multiuniverzum kiárasztása, a legjobb, ha úgy képzeljük el, hogy az aión a különböző valóságsíkokat, dimenziókat jelenti. Az tehát, hogy »Krisztus a mennyei teljességből kiárasztotta az aiónokat«, a modern fizika nyelvére így fordítható le: az aktív teremtő energia egy mindent tartalmazó szingularitásból (őspontból) kiindulva létrehozta a párhuzamos világokat.”
Nagyon felbátorodott a cikk írója, mert cikkének vége felé olyan kijelentéseket enged meg magának, amelyekről szerintem még maga sem hiszi el, amit leírt.
Az aiónok körüli polémia tovább gyűrűzik; nem is csoda, hiszen, ha a ma kor emberének feltesszük ezt a kérdést, hogy mondja meg, mi az az aión, nem tudom, ki venné a bátorságot és adna magyarázatot. De itt vannak a gnosztikusok, akiknek megfelelő alapú tudományos felkészültségük van és magyarázatot adnak erre a fogalomra. Igaz, hogy a magyarázatuk értelmezhetetlen, mert a tudomány jelenlegi állása szerint nincsenek párhuzamos Univerzumok mindaddig, amíg ez bizonyítást nem nyer!
Folytatva a cikk értelmezését.
1.1.1.4 „Szophia bukásától a Golgotáig
Ezek a világok azonban még tisztán szellemi természetűek voltak. A teremtés e stádiumában ugyanis még nem volt anyag, de okság és téridő sem – mindezek egy jóval későbbi fázisban jönnek majd létre. A Krisztus által megalkotott aiónok tehát csakis a fényből, azaz energiából álltak. Ezeknek az éteri dimenzióknak az összességét a gnosztikusok Plerómának (Teljességnek) hívják.”
A ma ismert Világ azzal jellemezhető, hogy objektíven létezik, függetlenül attól, hogy ezt mi elfogadjuk vagy nem. Képzeljük el, hogy egy ötéves gyerek, aki még nem hallott a Jupiter bolygóról. Megkérdezzük tőle, hogy mi az a Jupiter bolygó. Valószínűleg nem tud rá felelni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Jupiter bolygó nem létezik, hanem azt, hogy valaki nem ismeri. Ha tehát a Világ létezik az objektív valóságában, akkor nem létezhet szellemi síkon. Mert mi a szellemi sík? A tudatunkban körvonalazódó elképzelés valamiről. Azzal, hogy a tudatunkban megjelent egy elképzelés, attól még az egyáltalán nem biztos, hogy létezik is!
Az a kijelentés, hogy a teremtés úgy jött létre, hogy csak a tudati szférákban körvonalazódott, az nem teremtés! Ha a kezdeti aiónok csak fényből álltak, akkor ezek anyagi természetűek voltak, ahogy korábban ezt már kifejtettem. Az, hogy az fény dimenziókat alkot, számomra teljesen új, és nem tudom, honnan vette a cikk írója.
Folytatva a cikk értelmezését.
„Az aiónok azonban nemcsak a Pleróma egyes rétegei, de egyben fénylények is. Minden aiónnak, mint »helynek« saját megtestesítő aiónja van – méghozzá mindegyiknek kettő. Az aiónlények tehát páronként képviselnek egy-egy dimenziót: minden aiónban (mint »helyben«) két-két aiónlény, egy hím- és egy nőnemű lakik. Nehéz megmondani, hogy is néz ki egy aiónlény a gnózis szerint, de általában angyal-szerűen szépséges, halhatatlan, emberforma lényekként írják le őket, mint az antik mítoszok istenei és istennői.”
Az aiónok értelmezése egyre nagyobb léptékűvé válik, ahogy haladunk előre. Az aiónok tehát nemcsak fénylények, hanem önmaguk megtestesítői is (amit, őszintén bevallom, el sem tudok képzelni), és egyszerre páronként kettő, ami természetesen hímnemű és nőnemű lény, amelyek egy-egy dimenziót képeznek, mellette természetesen angyalok is, amelyek emberformájúak.
Összegzem, hogy mi is a gnosztikusok szerint az aión: fény-éteri dimenzió, két félből állnak (hím és nőnemű), angyalszerű, emberforma lény.
Tehát így jutunk el a fényből az emberforma lényig, és ez mind az aión!
Folytatva a cikk értelmezését.
„És itt, az aiónoknál álljunk meg egy pillanatra! Ők nem Isten megnyilvánulásai, mint az Atya és az Anya, és nem is tökéletes személyiségek, mint Krisztus.”
Próbálok az egyre csapongóbb gondolkodásban eligazodni! A cikk írójának már volt ebben a cikkben erre vonatkozó állásfoglalása: „A kérdésre tehát, hogy ki a Teremtő, az az őskeresztény válasz a következő: minden létezés végső forrása Isten, de a teremtési folyamat konkrét végrehajtója az Atya, az Anya és a Fiú. Isten és a teremtő Szentháromság persze valójában azonosak, hiszen utóbbi nem más, mint a végtelen Fény három manifesztációja.”
Hogy létezik, hogy az aiónok nem istenek, ha „Atya, az Anya és a Fiú (teremtő Szentháromság) meg az Isten”, ezek ugyanazok és Istenek, bárki is volt konkrétan az aiónok teremtője? Miből gondolja a cikk szerzője, hogy ezek az aiónok nem voltak tökéletesek? Ez az állásfoglalás is a cikkíró reverzitási hibája. Miért? Mert ha szerinte van nem „tökéletes” ember, akkor ebből az következhet, hogy vannak nem tökéletes „isten-alkotta” aiónok is?
Folytatva a cikk értelmezését.
„Bár testetlenek, emberi ésszel felfoghatatlan hatalom birtokosai, és az aiónok mégis a Pleróma legesendőbb lakói. Hogy miért? Azért, mert saját, önálló személyiségük van, ami Jézuséval ellentétben nemcsak Fényt, de hiányt is tartalmaz. Ezért minden aiónt a társa egyensúlyoz ki: ami az egyikben nincs meg, a másik pótolja, hasonlóan a Jin-Jang kettősséghez. És ezt a tökéletesre hangolt, kényes egyensúlyt bontotta meg a legkülső aiónpár női tagja, Szophia.”
Nagyon bátran kijelenti a cikk írója, hogy az „aiónok testetlenek”, mintha észlelt volna már aiónt. Ha igen, akkor kíváncsi lennék, melyik érzékszervével észlelte. Hogy volt-e hatalmuk, erre senki nem tud választ kapni, legfeljebb fantáziál. Kritikaként fogalmazza meg, hogy „saját, önálló személyiségük van”, ami azt jelenti, hogy „énjük” nemcsak „Fényt, hanem hiányt is
tartalmaz”.
Nézzük meg a személyiség fogalmát: https://hu.wikipedia.org/wiki/Személyiség: „Különböző testi és lelki tulajdonságok dinamikus és egységes egésze.”
Ez a meghatározás természetesen a Földi emberre vonatkozik, nem lehet automatikusan adaptálni más, az Univerzumban esetlegesen létező, a környezetüket formálni képes egyedekre! Tehát a cikk írójának valamilyen más szót kellett volna erre kitalálni, mert ez a szó nem ide tartozik!
Tehát az „aiónok fényből és hiányból” állnak. A fény világos! A hiány viszont úgy kerül egyensúlyi állapotba a gnosztikusok szerint, hogy van egy társ-aión, amely kiegészíti ezt a hiányt, így lesz teljes a kép! Feltenném a kérdést: ha az aión úgy válik teljessé, hogy párokat alkot, akkor megszűnik a hiány, plusz a fény, és ekkor már Istenek lesznek?
Nagyon is primitív gondolkodásra vall ez a megközelítés. Újra felmerül az inverzitás tudatos alkalmazása a cikkben. Mivel az emberek körében állítólag akkor vállnak eggyé, ha párban élnek, legalábbis a katolikus dogmák szerint, és a félreértések elkerülése érdekében hímnemű és nőnemű a párok egyedei. Mi ennek a vallási értelme?
A Szentháromság felállásából adódóan a Teremtő az ember Földi fejlődését csak úgy látta biztosítottnak, ha reprodukálja magát. Ehhez különnemű emberpárra van szükség, amilyen a Szentháromság felállása is. Bonyolítja a helyzetet, ahogy erről részletesen a következő fejezetekben írok, hogy az embernek az ivarérett kor eléréséhez Földi léptékben idő kell, és ahhoz is, hogy az utódot olyan kondícióba hozza, hogy felnőtté váljon (min. 20 év a modernkori társadalmakban). És megy a körforgás, ki tudja meddig.
Tehát a Szentháromság azért követendő, mert a Teremtő így látta biztosítottnak az emberiség fejlődését, de mivel az inverzitás ebben a cikkben nagyon hangsúlyos, ezért a Földi ember ahhoz, hogy a Teremtő akarata szerint (hormonok) ténykedjen, csak úgy képzelheti el a Teremtőjét, ha ugyanolyan felállásban él!
Ez a nézet szinte minden vallási dogmatikai nézet alapja, bárhova megyünk a Földön. Nem biztos, hogy így van, de a tudatlan emberekkel el lehet hitetni!
Azonban, mint minden emberi cselekedetben, itt is hiba csúszott az elméletbe, annak ellenére, hogy Istenek a végrehajtók! Lám-lám, egy nőnemű aión: „Szophia”.
Arra itt nem akarok külön kitérni, később ezzel az oldalával is foglalkozok, hogy a „rendszerhibát” ki okozta? Egy nő! Természetesen, aminek végső eredménye, hogy a római katolikus egyház a Szentháromságból kivette az Anyát, és helyére a lélek szót tette be. De ez csak az egyik oldala.
Folytatva a cikk értelmezését.
„Ő volt az, aki a Káosztól megszülte Jaldabaóth nevű fiát: egy démoni lényt, akit a gnosztikusok Jahvével azonosítottak. Innentől kezdve pedig elindult a tragikus folyamat, melynek során létrejött az anyagi világ, az Isten Országából származó, halhatatlan fénylelkeket pedig Jaldabaóth bosszúból romlandó testbe zárta – így születtek az élőlények és az ember.”
Először tekintsük át a cikk szerzője által használt „káosz” szó fogalmát:
„http://www.termeszetvilaga.hu/tv98/tv9809/kaosz.html:
A káosz szó használata önmagában félreértésekre adhat okot, hiszen mint látni fogjuk, hétköznapi és tudományos értelme nem egészen azonos. A görög szó eredeti jelentése üresség, semmi. Csak Arisztotelész munkássága nyomán veszi fel az összevisszaság jelentést. Érdekes megjegyezni még, hogy a Biblia magyar (és sok más nyelvű) fordításában a tohuvabohu (héberül: zűrzavar) az üresség értelemben jelenik meg (Genesis 1.2).
A káosznak a ’80-as évek óta elterjedt tudományos fogalma kapcsán először is azt kell leszögeznünk, hogy az nem egy pillanatnyi helyzetre, elrendezésre, állapotra vonatkozik, hanem az időbeli viselkedésre. Mivel bármilyen mennyiség időfejlődése általános értelemben mozgásnak tekinthető, a káosz ebben a modern szóhasználatban a mozgás, a dinamika jellegére utal. Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy a káosz elsősorban a velünk azonos léptékű (makroszkopikus) világ sajátos mozgásformája.”
Nagy valószínűséggel a cikk szerzője a „Káosz” szót az arisztotelészi értelemben használja. Az is fontos tény, hogy a gnosztikusok beállításától eltérően a „Káosz” nem csak negatív jelenség, hanem – és ez a lényeg –, objektív, tehát van! Kiemelendő, hogy magát a szót nagybetűvel írta. Nem tudok magyarázatot találni rá, miért, de valószínű, hogy a jelen helyzet indukálja a magyarázatot, miszerint egy aiónnal, „Szophia”-val való kapcsolatot kíván nyelvtani értelemben egyeztetni. Az, hogy miként tud egy aión (amint emlékszünk: a fénytől kezdve emberformájú angyalig minden létezési formája megvan) a Káosszal utódlétrehozási kapcsolatot létesíteni, ezt nem firtatom, mert a dogmatikában dívik Jézus Krisztus szeplőtelen fogantatásának elmélete, hát miért lenne az hihetőbb variáció?
Érdekesebb kérdés viszont, hogy „Szophia” hogyan szülhetett utódot. A szülés, mint a szaporodás végfolyamata, a Földi világ elevenszülő egyedeinek tulajdonsága, márpedig „Szophia” nem elevenszülő egyed, ilyen megnyilvánulási formáját a cikk nem taglalta. Honnan lehet tudni, hogy a megalkotott utód – „Jaldabaóth” – egy fiú, ráadásul egy gonosz, démoni lény? Mitől lett démoni lény? Az „anyja” egy Istentől származtatott aión, tehát pozitív tulajdonságokkal felruházott földönkívüli lény. A „Káosz” – ezt állítják be a gnosztikusok a hímnemű egyednek – üresség, semmi és zűrzavar szavakkal jellemezhető. Hogyan lesz ebből szexuális kapcsolat, végtermékként ráadásul egy démoni lény?
Viszont tevékenysége egyenesen meghökkentő: „Isten Országából származó halhatatlan fénylelkeket pedig Jaldabaóth bosszúból romlandó testbe zárta – így születtek az élőlények és az ember.”
Miért meghökkentő? Mert minden átmenet nélkül megtudjuk, hogy „Istennek van Országa”! Eddig tudtuk, hogy a nagy „semmiben” van Isten, akinek van három reinkarnációja, a Szentháromság, amely valójában maga az Isten, amelyek közül a Fiú elkezdte az aiónokat párosával gyártani, és ezután hirtelen lett egy Ország, ahol Isten lakik, amely eddig nem volt, természetesen a semmiben. Érdekes!
Azután kiderül, hogy ebben az „Országban” halhatatlan fénylelkek vannak, amely halhatatlanságról eddig nem tudtunk! Kérdésként merül fel, hogy kik ezek a fénylelkek? Eddig tudtunk az aiónokról, majd amikor „Szophia” „félrelépett” és megteremtették „Jaldabaóth”-t, hirtelen előteremtődtek a „fénylelkek”.
Most jön a cikk csúcspontja, mert kiderül, hogy az ember hogyan került a Földre. Nagyon egyszerűen: „Jaldabaóth bosszúból romlandó testbe zárta – így születtek az élőlények és az ember.”
Egy szempont mindenképpen elkerülte a cikk írójának figyelmét: azzal, hogy leírja: „így születtek az élőlények és az ember”, nem azt írja, hogy így született „az ember”, hanem azt, hogy „élőlények és az ember”. Tehát a gnosztikus elméletben a Földi élőlényekbe is ugyanúgy, mint az emberbe, be vannak zárva a fénylelkek? Azaz az állatoknak is van lelkük, amelyet haláluk után Isten visszavesz?
A másik, nem kevésbé fontos megállapítás, hogy megtudtuk, az emberiség honnan származik: „az Isten Országából származó halhatatlan fénylelkeket pedig Jaldabaóth bosszúból romlandó testbe zárta”. Tehát az emberiség egy Földön kívüli helyről származik, ahol fénylélek formájában vár arra, hogy a Földi életviszonyoknak megfelelően működni képes, romlandó testbe zárassék…
Folytatva a cikk értelmezését.
„Ez a teremtés története János apokrif könyve szerint, ahogy Jézus feltárta neki. Szophia bukása óta az eddigi tökéletesség helyébe tehát Fény és Sötétség, Szellem és Anyag, Rend és Káosz küzdelme lépett, ami az Édenkertben érte el tetőpontját, hogy majd évezredekkel később Jézus a keresztfán tegyen pontot a végére.
Bácsi Bogi”
Elgondolkodtató végkövetkeztetést tett a cikk írója: értelmezi a tökéletességet, mégpedig úgy, hogy ellenállításokat sorol fel, amelyek megkérdőjelezik a tökéleteséget, ezzel igazolva, hogy ha ezek jelen vannak, akkor nem beszélhetünk tökéletességről!
Mi a tökéletesség? Egy szóval magyarázatot lehet adni: az egyensúly! Ha valami vagy valaki egyensúlyban van, akkor az tökéletes! Ha megbomlik az egyensúly, akkor energiabefektetésre van szükség, hogy az egyensúly helyreálljon. Ha az energiabevitel nem elégséges vagy nem áll rendelkezésre, akkor az a valami vagy valaki elpusztul!
Az a gnosztikus megállapítás, hogy a Fény és a Sötétség harcban vannak, téves. A fény, ahogy korábban írtam, energia tartalmú fizikai anyag. A sötétség úgy keletkezik, hogy árnyék képződik a fény elé, és az árnyékképző mögött keletkezett állapotot nevezzük sötétségnek. A fény és a sötétség soha nincs egyszerre jelen, így harcolni sem tudnak egymással, mert nincs közvetlen kontaktusuk!
Az a gnosztikus megállapítás, hogy a Szellem és az Anyag harcban vannak, szintén téves! A Szellem szó is csak a dogmatikusok körében használatos. Miért? Nem igazán fogalmazzák meg, hogy mit kell érteni alatta, és főleg azt, hogy az emberi test melyik részében található? Magyarázatuk: a Szellem otthona az emberi szív. Biológiailag már ismert, ám 2000 évvel ezelőtt nem biztos, hogy ismert volt a szív felépítése és működési elve. A mai kor tudományos felkészültsége alapján kijelenthető, hogy a szív az agy idegi jelei alapján működő izomegyüttes, amelynek a szerepe a testnek vérrel való ellátása. Ebben a testrészben nem található a „Szellem otthona”. Mégis, valaminek lenni kell? Az én véleményem szerint a Szellem (szoftver) az agyban található, és az emberi gondolkodás végterméke. Mivel az agy agyagi alapú (hardver), annak termékei is anyagi alapúak kellenek, hogy legyenek! Ebből az következik, hogy a Szellem és az Anyag nincsenek harcban egymással, hanem kiegészítik egymást. Ha az ember kigondol egy új tárgyat, először az agyában tárolt megelőző információk alapján elképzeli, majd lerajzolja, és manuálisan elkészíti. Ez a nagyon leegyszerűsített folyamata, hogyan lesz egy gondolatból (szellem) végtermék (anyag). Fontos kihangsúlyozni, hogy erre a folyamatra – azaz változtatni a környezetén – csak az ember képes a Földön.
Az a gnosztikus megállapítás, hogy a Rend és a Káosz harcban állnak egymással, téves! Megállapításomat a káosz fogalmára alapozom; a káosz: üresség, semmi és zűrzavar. Már maguk a meghatározások is zavaróak, mert olyan jellemzőket sorol fel egy fogalom magyarázatára, amelyek ellentmondásosak!
Az üresség jól értelmezhető. Az adott térnek az az állapota, hogy nem található benne az az anyag, amelyet vártunk.
A semmi egy mennyiségi állapot, amelynek mérőszáma a nulla.
A zűrzavarról már írtam.
Tehát elemenként nézzük meg, hogy a káosz jellemzői hogyan harcolhatnak a renddel!
Rend és üresség: egy adott térben az üresség egy egyensúlyi állapot, tehát rend van!
Rend és semmi: Egy adott térben, ha a mennyiség egyenlő nullával, akkor ott nincs semmi, tehát rend van!
Rend és zűrzavar: a zűrzavar a megbomlott egyensúly, tehát nem lehet rend!
Tehát az örökös harc a káosz vonatkozásában csak akkor áll fenn, ha a zűrzavar oldaláról vizsgáljuk, a többi meghatározás vonatkozásában nem értelmezhető!
A cikk utolsó mondatának értelmezése még figyelemre méltó lehet: „Jézus a keresztfán tegyen pontot a végére”.
Valójában minek jött Jézus a Földre? Kijelenthető, hogy azért, hogy a Földi embert ismeretekkel lássa el. Ezt a gondolatot ma már el lehet dogma nélkül is fogadni, ha azokat az érdekességeket említem az ember történelmében, amikor valakik megmagyarázhatatlan ismeretek birtokába kerültek, és azt hasznosították is. Erről korábban már írtam.
Ahhoz, hogy egy földönkívüli lényt a Földi ember befogadjon, ugyanúgy kellett kinéznie, mint az akkori kor emberének. Az oktatás megtörtént, ismereteket adott át az apostoloknak, de hibát vétett, mert olyan felkészültségű embereket választott ki, akik nem voltak képesek felfogni még azt sem, hogy mit mond, így úgy döntött, visszamegy, ahonnan jött. Igen ám, de meg kellett szabadulnia az ember-álarctól. Ennek egyedüli módja, ha az emberi teste meghal. Meghalhatott volna nagyon egyszerű körülmények között is, pl. családja körében, valamilyen halálos betegség következtében. Igen ám, de akkor az eddigi befektetései a tanítást illetően elenyésznek. Így eljátszotta a keresztre feszítést! Ezzel olyan hatást ért el a környezetére, főleg az apostolaira, aminek hatását most, 2000 évvel később is megéljük.
Azt igazán nem tudom elképzelni, hogy milyen erő hatására sikerült neki elérni az írástudatlan apostolaival, hogy több száz év elteltével is le tudták írni, amit ő tanított…
Most tekintsük át a témához szorosan kapcsolódó kreacionista véleményt.
1.6 Teremtés a Bibliában a kreacionisták szerint
A kreacionizmus fogalma:
„https://hu.wikipedia.org/wiki/Kreacionizmus alapján
A kreacionizmus azon nézetek gyűjtőneve, amelyek szerint az élet és az élővilág sokszínűsége valamilyen értelmes entitás (általában Isten) beavatkozásának az eredménye, azaz az élőlények fajai külön-külön lettek megteremtve. Keresztény kultúrkörben elsősorban a bibliai teremtéstörténeten alapuló eredetmagyarázatokat értik kreacionizmus alatt, de számos más változata van egyéb iszlám, hindu, héber, indián vallási irányzatoktól az űrlények általi genetikai beavatkozásokig. Rendszerint ide sorolják az intelligens tervezést is, mint „bújtatott kreacionizmust”, noha a mozgalom tagjai és a magukat kreacionistaként azonosítók ezzel nem értenek egyet.
A kreacionizmus számos válfajának alapvető közös tulajdonsága az evolúciós elmélet elutasítása. A fundamentalista vallási mozgalmak tagadják az evolúciót, mivel az ellentmond az általuk szó szerint igaznak tartott teremtéstörténet(ek)nek, továbbá az embert a természet és az élővilág részeként kezeli, míg a monoteista vallások az embert a többi teremtmény fölé emelik. Sokszor a biológián túl más olyan tudományterületeket is támadnak, amelyek nem egyeztethetők össze vallási tanításaikkal. Mindenekelőtt a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezésével összeegyeztethetetlen fizikai és geológiai elméleteket, mint az ősrobbanás, a radioizotópos kormeghatározás vagy a kontinentális lemezek vándorlása.”
„https://hu.wikipedia.org/wiki/biblia_teremtestortenet
Ebben a szócikkben egyes szerkesztők szerint sérül a Wikipedia egyik alappillérének számító, úgy nevezett semleges nézőpont elve.
Indoklás: Csak a kreacionista nézőpontot ismerteti (A vita részleteihez lásd a vitalapot) 2016 június”
„A Föld és az ember teremtése a Bibliában Mózes első könyvében (más néven Genezis vagy Teremtés könyve) olvasható, az első és második fejezetben. A teremtés története profetikus, amikor az ismeretlen próféta nem a jövőt, hanem a múltat idézi meg.
A bibliai szöveg kommentárja a kreacionista nézőpont alapján készült.”
1.6.1 „A bibliai szöveg és kommentárja
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bibliai_teremtestortenet
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
Móz 1:1”
Kommentár: Amikor a Szentírás kijelenti, hogy „kezdetben”, pontosan nem határolja be az időt. A szöveg alapján „kezdetben” csak egy lény létezett: Isten (az iszlámban: Allah, a hinduizmusban: Brahman vagy Ísvara), Ő a mindenség létrehozója. A bibliai kijelentés alapján a világ nem isteni, hanem egy felette álló, egyetlen személyes Isten akaratából létezik.”
A kreacionista nézőpont szerint nem a Teremtés Őstörténetét hivatkozza meg, hanem a „Szentírást!” Az én szempontomból ez már a hatalomvágy és a mindenáron való bizonyítékkeresés forrásanyagának a megnevezését jelenti! Miért?
A Teremtés Őstörténete egy ember vagy embercsoport véleménye a Teremtés lehetséges körülményeinek felvázolásáról. Mitől lett ez „Szentírás”?
Szentírás az, amit szentírásnak fogadunk el. Magában hordozza azt a törvényszerűséget, amely a megváltozhatatlanra és az örökkévalóra utal. Márpedig ilyen helyzet a jelen esetben nem fogadható el! A Biblia írója megírta a véleményét a Teremtésről, és nem több. Valamit utólag felruházni egy vélt szereppel, enyhén szólva nagy bátorság! Már csak azért is, mert egyáltalán nem bizonyított az ember teremtésének a leírtak szerinti megtörténte.
Még egy: a hatalom mindenek felettiségét kihangsúlyozva közli a hiedelmeket elfogadókkal, hogy vegyék tudomásul, hogy ez egy olyan írás, amely elutasítása bűn, és nem képezi vita tárgyát a tartalma.
Kijelenteni, hogy „kezdetben” csak Isten létezett, szintén balgaság, mert mindazt a tudást, amelynek segítségével az életre alkalmas Földet felfedezte és ott benépesítette az élővilággal, ehhez egy lény, azaz egy Teremtő nem volt elegendő. Az a tudás, amellyel a Teremtők hozzáláttak a Földi élővilág megteremtéséhez, hatalmas tudáshalmazzal kellett rendelkezniük. Ennek időbeliségére nehéz választ találni, a kreacionisták sem kísérlik meg. Erre valószínűleg a tudomány fogja megadni a feleletet a különböző kortörténeti leletek vizsgálatával.
A kreacionisták azon megállapítása, hogy „Ő a mindenség létrehozója”, szintén elég földtől elrugaszkodott megállapítás, mert azért a sorrendiséget nem illik olyan mértékben megváltoztatni, amely magát a Teremtőt a légüres térbe kényszeríti! Ha Ő a mindenség létrehozója, akkor, amíg nem hozta létre a maga körüli világot, hol volt? Jelen esetben talán a Földi világ megteremtését kellett volna kihangsúlyozni, mert ebben az esetben még érthetőbbé válik ez a nagystílű kijelentés.
1.6.2 Negyedik nap
„Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton,
hogy elválasszák a nappalt az éjszakától és jelezzék az ünnepeket
és napokat és az esztendőket és legyenek világító testekként az
égbolton, hogy világítsák be a földre! És úgy történt! Megalkotta
Isten a két nagy világító testet – a nagyobbik világító testet, hogy
uralkodjék nappal, és a kisebb világító testet, hogy uralkodjék
éjszaka –, és a csillagokat. Az égboltra helyezte őket az Isten,
hogy világítsanak a földre, és uralkodjanak a nappalon és az
éjszakán és válasszák el a világosságot a sötétségtől. És látta
Isten, hogy ez jó. Így lett este és reggel: negyedik nap
– I Móz 1: 14-19”
„Kommentár: A teremtés eddigi leírása alapján a természet és a világ rendjét, törvényeit Isten jelölte ki.”
A kreacionisták jelen megállapításukkal megint abba a hibába esnek, hogy a Teremtőt, aki ráadásul hasonló az emberhez, amelyet később elemzek, a világegyetemtől kívülállónak tekintik. A Teremtő az ő állításuk alapján, ameddig a világot nem teremtette meg, hol volt? Arról nem is beszélve, hogy a Teremtőnek tulajdonítják az Univerzum működési folyamatait és törvényszerűségeit. Ilyen megállapításokat csak azok képesek tenni, akiknek nincs elegendő felkészültségük az Univerzumban lévő égitestekről. Szintén érdekes megállapítás, hogy az égre két világító bolygót helyezett, az egyik a Nap, a másik a Hold. Mint tudjuk, a Hold nem világít; amit látunk belőle, azt a Nap ráeső fénye okozza.
„A Nap, a Hold, a csillagok a környező korabeli pogány népek számára istenségek. A Héber Biblia alapján ezek az égitestek csak az ember számára világító testek. Tiszteletüket és imádásukat bálványimádásként tiltja meg. A teremtéstörténet leírásának, és legyenek világító testekként mítoszellenes szándéka is van: a világ, az égitestek, az állatok, a teremtmények nem méltók kultikus tiszteletre. Isten alkotásai, azé az Istené, aki nem része a világnak (panteizmus), hanem felette áll.”
A kreacionisták is, ugyanúgy, mint a többi dogmatikus nézet megteremtői, igyekeznek a saját fontosságukat és hatalmukat az emberek felett megszerezni. A Héber Biblia nem más, mint egy olyan megfoghatatlan, érthetetlen szövegegyüttes, amely az emberek tudatlanságán alapszik, és elfogadásával a társadalomban olyan feltételeket képes teremteni, amely ellentmondást nem tűrően megköveteli az emberektől, hogy ezeket az állításokat feltétel nélkül fogadják el, és a leírtaknak megfelelően éljenek. Nem véletlen, hogy az égitesteket a korabeli népek istenségeknek tekintették, hiszen mindennap látták ezeket, és akár a jótékony, akár a káros hatásukat érzékelték. A Héber Bibliában Isten megfoghatatlan, láthatatlan. Vannak erre kijelölt személyek, a papok, „Isten földi helytartói”, legalábbis saját maguk szerint, akik hirdetik az egyszerű embernek azt az elméletet (igét), amit az egyszerű ember nem ért meg. Hogy ez jó volt-e az embereknek, vagy nem, a történelem igazolja vagy cáfolja. Nem véletlen, hogy a XX. sz. egyik nagy vívmánya volt több országban az állam és az egyház szétválasztása.
„A teremtéstörténet leírásának mítoszellenes szándéka is van: a világ, az égitestek, az állatok, a teremtmények nem méltók kultikus tiszteletre. Isten alkotásai…”
Ennek a megállapításnak van egy nagyon érdekes következménye: az állítás azt sugallja, hogy csak Isten méltó a kultikus tiszteletre. A különböző egyházak liturgiájában több olyan személy (pl. a katolikusoknál Szűz Mária, a reformátusoknál a néger szűz Mária vagy az apostolok stb.) található, akiket kultikusan tisztelnek. Ezek szerint ez a cselekedet bibliaellenes, vagy ők nem Isten teremtményei? A mítoszellenességet a Biblia csak azért tiltja, mert nem támogatja azt az érdekcsoportot, akik abból élnek, hogy csak Isten legyen az egyedüli, kultikusként.
„A földi élet energia- és fényforrása a napfény. Ez az élet fennmaradásának egyik alapfeltétele. Ezért teremt Isten világosságot mindjárt az első napon. Ott a világosságnak fordított héber szó:
átírva: őr, amely általánosságban fényt, világosságot jelent. Aztán ezt a fényt – amelyet fizikailag nem tudunk megmagyarázni – a 4. napon helyettesíti a Nap fényével. Itt az eredeti héberben már egy másik szó fordul elő:
átírva: mā’ōr, amely világítótestre vagy fényforrásra utal.”
Ha a fenn leírtakat kicsit cinikusan értelmezném, akkor Isten milyen képességekkel rendelkezett a Nap megteremtéséig? Sötétben ő sem látott semmit!
„Az élet működésének fontos folyamata a fotoszintézis, amely a napfény energiáját átalakítja kémiai energiává. Minden, a testünkben vagy az állatok testében lejátszódó energetikai folyamat esetén a növények fotoszintézise áll az energialánc elején. A fotoszintézis fölöttébb zseniális folyamat, melyet idáig egyetlen vegyész vagy rendszertechnikus sem tudott leutánozni. Minden kis fűcsomóban jelen van, Istennek ez a találmánya mégis rejtve marad számunkra.”
Érdekes megállapítást tesznek a kreacionisták! Elhangzik egy nagyon fontos szó: az „energialánc”. Eddig a Bibliából úgy tűnt, hogy az állatok és a növények Isten általi megteremtése minden ésszerű logikát nélkülöz. Megteremtette, tehát vannak. Miért? Mert az embernek azt a feladatot adta, hogy uralkodjanak felettük. Most kiderül, hogy van egy ún. energialánc. Ez már egy kicsit tudatosabb tudományos megközelítés, természettudományi ismeretet lehet felfedezni benne, bár lehet, hogy ez nem szándékos kijelentés. A későbbiek sajnos ezt az utóbbi tényt igazolják…
„Sok kételkedő állítja és tanítja, hogy az égitestek, a csillagok és a bolygók csak úgy a semmiből létrejöttek, anélkül, hogy Isten valamit is cselekedett volna. Itt nincs hely arra, hogy minden tudományos érvet felsoroljunk (lásd: ősrobbanás). Arra szeretnénk rámutatni, hogy pontosabb megfigyelési módszerek segítségével az utóbbi évtizedekben egyre több olyan felfedezést tettek, amelyek alapjaiban rázták meg az ősrobbanás-elméletet. A csillagászok között is nő azok száma, akik súlyos érveket hoznak fel az ősrobbanás elmélete ellen.”
Az égitestek és az Univerzum létrejöttének feltételeit a tudomány még kutatja. Egyértelműen kijelenteni, hogy Isten (földönkívüli) teremtette vagy Ősrobbanás következtében jött létre, elég merész megállapítás. Minden állítás annyit ér, amennyit tudományos ismeretek és törvényszerűségek felhasználásával bizonyítunk. Mivel a Biblia csak véleményt fogalmaz meg, semmivel nem bizonyítja állítása igazát, természetesen nem fogadható el, főleg ha azt az oldalát is vizsgáljuk, hogy a hiedelem ezt az állítását az emberek fejlődése területén mire használta!
„Tény, hogy az Univerzum csillagai nemcsak úgy kószálnak az űrben, hanem rendbe, galaxisokba tömörülnek. Az Univerzum pontosan azokkal a sajátságokkal rendelkezik, amelyek szükségesek az élet fennmaradásához. Háromféle magyarázatot adhatunk a világegyetemnek az effajta rendjére: természeti törvény, véletlen, vagy intelligens tervezés.
Az első rendszeres csillagászati megfigyelések az ókori Babilonban, Egyiptomban, Kínában és Közép-Amerikában történtek a Kr.e. 3. évezredben. Időmeghatározásra, naptárkészítésre és tájékozódásra szolgáltak. Általuk az akkori csillagászok olyan tudásra tettek szert, amellyel továbbá meg tudták határozni a napfogyatkozásokat és a bolygók helyzetét is.
A mai tudomány és gondolkodásunk számára az Univerzum kikutatása még nagyobb kihívást jelent. Milyen az Univerzum struktúrája? Milyen a térbeli szerkezete? Hol húzódnak a mindenség határai – ha egyáltalán léteznek? A világmindenség nyitott vagy zárt rendszer? A megválaszolatlan kérdéseket a végtelenségig folytathatnánk.
Mint minden tudományos kutatásra érvényes, a csillagászatra is vonatkozik, hogy a megismerésnek határai vannak, amelyeket a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudunk átlépni.”
A kreacionosták fenti véleményét az Univerzummal kapcsolatban elfogadom.
1.6.3 „Ötödik nap
Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek, élőlények,
nyüzsgéstől és repdessenek madarak a föld felett, az
égbolt alatt! És megteremtette Isten a nagy vízi állatokat,
a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket és különféle
madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. Aztán megáldotta
őket Isten: szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a
tenger vizét; a madarak is sokasodjanak a földön. Így lett
este és lett reggel: ötödik nap.
– Móz 1: 20-23”
Kommentár: Isten sokféle élő szervezetet teremtett az ötödik napon. Nincs említés olyan közös ősről, amitől származott volna minden faj (evolúció).
Több mint egy század telt el azóta, hogy Johann Gregor Mendel biológus felfedezte az élőlények jellegének állandóságával kapcsolatos öröklési törvényeket. A 20. század elején a tudósok érdeklődése hamarosan új tudományággá, genetikává vagy örökléstanná fejlesztette ezeket a természeti törvényeket. Ma már számtalan tényét ismerjük az állat- és növényvilágban végbemenő öröklési folyamatoknak.
A teremtéstörténet azt írja, hogy Isten minden növényt és állatot „az ő neme szerint” teremtett meg. Hogy minden növény- és állatfaj az ő neme, fajtája szerint jelent meg a világon, az örökléstan már többször bizonyította. Minden állatnak megvan a fejlődését irányító saját génegysége. Noha egyes fajok nagyon hasonlíthatnak egymáshoz, olyan tulajdonságaik is vannak, amelyek csak az illető fajra jellemzők. Egyszerű példával élve például a kutya soha nem nyávog, a macska soha nem ugat. Ugyanígy minden növény- és állatcsaládnak megvan a maga sajátossága. A gének bonyolult összetételű nukleinsavakat tartalmaznak. Ezek a nukleinsavak határozzák meg, hogy a faj milyen tulajdonságokat örökít át a következő nemzedékre.
Bár egy fajban egy bizonyos határig változások is történhetnek, ám legnagyobb részük a rekombinációnak (vagyis a gének átcsoportosulásának) eredménye, ami nem jelenti a szervezet génegységének valódi változását. A génekben néha igazi változás is létrejöhet, de ez egyáltalán nincs hatással egy bizonyos faj alaptulajdonságaira. Például a röntgensugarak vagy vegyszerek kárt tehetnek a génekben, s előidézhetnek benne némi változást, ám egyetlen ilyen változás sem olyan természetű, hogy egy fajt másik fajjá alakítana át.
Az állatok – néhány kivételével – egyetlen sejtből, a petesejtből fejlődnek ki. Ha megvizsgáljuk például egy közönséges tengeri sün petesejtjét, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy két részből – egy felsőből és egy alsóból – áll, amelyeket egy pigmentsor választ el. Ezeknek a részeknek a felépítése mindaddig nem látható, míg a petesejt meg nem termékenyül; ekkor ugyanis a sejthártyába ültetett szemcsék feloldódnak, s a belőlük felszabadult vegyi anyagok megindítják a fejlődést. Ezek a vegyi anyagok tulajdonképpen hormonok, amelyeket a sejtmagban lévő kromoszómák génjei ellenőriznek. Így az öröklődés törvényei szabják meg, milyen irányú lesz a fejlődés, hogy minden egyed „az ő neme szerint” alakuljon ki. A tengeri sün petesejtjéből csakis tengeri sün fejlődhet ki. Sohasem történt meg, hogy helyette tengeri csillag, vagy valami más jött volna létre.
Az evolúció modern szintetikus elméletében elfogadott mechanizmus a mutáció. A mutáció az öröklődő jelleg megváltozását jelenti. Ezt némely esetben a kromoszómákban levő gének átcsoportosulása eredményezi, leggyakrabban azonban a gének vegyi jellegének megváltozása okozza. Egy gén megváltozásával előidézett mutációra jó példa a közönséges muslica szemszínének megváltozása. A piros szemszínt „követelő” gén olyan vegyi transzformáción mehet át, hogy attól kezdve más árnyalattal – halványabb piros vagy barackszínnel – is megelégszik. A kísérletek tizenhat mutációját mutatták ki ennek az egyetlenegy génnek. De ne feledjük el, hogy ezek az átalakulások a muslica szervezetének csak egy parányi részére vonatkoznak. Nem ismeretes előttünk olyan nagymértékű mutáció, amely egy új fajt hozott volna létre.
A mutációk, általánosságban beszélve, nem hasznosak. Ehelyett legnagyobb részüket még károsnak is tekinthetjük, mivel a megváltozott szervezeteknek gyengül a létfenntartási képességük és így többségük kihal. Ez a természetes kiválogatódásnak nevezett folyamat valójában konzervatív tényező, amely az új szervezetek létrehozása helyett inkább az élet fennálló alakját óvja. A darwini fejlődéstől sokáig azt várták, hogy gyönyörűen összetett, környezetükhöz tökéletesen alkalmazkodó élő szervezeteket hoz létre. A jelszó a legéletrevalóbb fennmaradása volt. Nem törődtek azzal, hogy a mutációk mindig torzszülötteket hoznak létre, amelyek rövid időn belül kihalnak.
„Kérdezd csak meg a jószágokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, majd a tudtodra adják! Vagy elmélkedj a földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked. (Jób 12, 7-8)” A „Biblia” szerint senki nem mentegetőzhet, hogy nincs alkalma megismerni Isten hatalmát és fenségességét, mert ezek az isteni sajátosságok az ember számára világosan láthatók a természet világában. Ahogy figyelmesen körbe nézünk a teremtett világban, mindenhol a szemünkbe ötlenek.”
A kreacionisták a fenti véleményüket a meglévő tudományos ismeretekre támaszkodva, a kor ismereteit elfogadva hozták meg. Az ő álláspontjuk előremutató, a dogmáktól elszakadó ismereteken alapszik, amelyek a ma embere számára sokkal jobban emészthetőek, mint az eredeti Bibliában leírtak. Álláspontjuk tiszteletre méltó, és mindenképpen a haladást szolgálja, nem csak azért, mert ellentmond a Bibliában leírtaknak, hanem annak a jogos igénynek tesz eleget, hogy minden állítás annyit ér, amennyit bizonyítani tudunk. Egy negatív vonást azonban hordoz a fenti álláspontjuk. A kreacionisták szerint az evolúciót teljesen elvetik abban a tekintetben, hogy a Földön létező minden fajnak van egy kiinduló génalapja, amelyből csak azok az egyedek fejlődhetnek ki, járhatják be a Földi élet útját, majd semmivé válnak, amelyek az eredeti génbázist birtokolták. A nagy számok alapján ugyan igazuk van, azaz az elefánt génjeiből sohasem születik egér és viszont, de az azonos fajon belüli változások ma is jelen vannak a természetben. Sok példát lehetne említeni, és a kreacionisták a darwini mutáns-elmélettel bizonyítottnak tudják be ezt a kérdéskört.
Véleményem szerint a „génmanipuláció” a Teremtőtől nem volt távoleső eljáráskeresés. Csak gondoljunk bele azokba a vizsgálatokba, amelyek a kb. 50 000 évvel ezelőtti ember-leleleteket célozzák, és amelyek előtt a mai tudomány is érdeklődéssel áll. Az előember agytérfogata miért nőtt meg a kétszeresére nagyon rövid idő alatt? A darwinisták ezt az evolúciónak tudják be. A hiedelemben élőket ez a változás nem hatotta meg érdemlegesen, mert nem lehet olvasni erről tőlük semmit. A tudomány eredményeit elfogadók viszont érdekes párhuzamokat keresnek abban a tekintetben, hogy ez miért következhetett be. Arra szintén választ keresünk, hogy a Földön kb. 250 millió éve kihalt dinoszauruszok faja vajon miért tűnt el nagyon rövid idő alatt. Vagy vegyük a Bibliából is ismert vízözönt. A Teremtő kinyilatkozta (a Biblia szerint), hogy a Föld embere bűnös, ezért pusztulnia kell, csak néhány egyed vált méltóvá, hogy a tovább éljen. Ha az utóbbi két tényből egy következtetést vonok le, akkor egyszerű a dolgom: a Teremtő a teremtést nem egyik napról a másikra csinálta, hanem napjainkban is részesei vagyunk ennek a folyamatnak ugyanúgy, ahogy történt 250 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszokkal. Rájött, hogy a dinoszauruszok létükkel megbontják a Föld egyensúlyát és az ő „ember” teremtményének ezek között a monstrumok között nem lesz élettere, tehát pusztulniuk kellett. A másik: az özönvíz előtt a Teremtő az emberrel kapcsolatos génváltoztatásokkal olyan torz „ember-szörnyeket” (lásd: mitológia, mondák stb.) eredményezett, amelyek nem töltötték be az „elvárt ember” szerepét, így pusztulniuk kellett. Természetesen a jól sikerült, „életképes” embercsoport fennmaradhatott, és folytathatta földi életét.
1.6.4 „Hatodik nap – Az ember megteremtése
Genezis – 1. rész
Azután ezt mondta Isten: Hozzon elő a föld különféle
élőlényeket: különféle jószágokat, csúszómászókat és
vadállatokat! Úgy is történt. Megalkotta Isten a különféle
vadállatokat, a különféle jószágokat, a különféle
csúszómászókat. és látta Isten, hogy ez jó. Akkor ezt
mondta Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és
hasonlatosságunkra: uralkodjék a tenger halain, az ég
madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az
összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik.
Megteremtette Isten a maga képmására, Isten
képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette
őket. Azután megáldotta őket Isten és ezt mondta
nekik Isten: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek
be a földet és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok
a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön
mozgó minden élőlényen! Majd ezt mondta Isten:
nektek adok minden maghozó növényt az egész
föld színén és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse
van: legyen mindez a ti eledeletek. Minden földi állatnak,
az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak
pedig, amelyben élet van eledelül adok minden zöld növényt.
És úgy történt. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott,
igen jó. Így lett este és lett reggel: hatodik nap.
– I.Móz 1: 24 – 31
Genezis 2. rész
Amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta még
semmiféle mezei fű nem volt a földön és semmiféle
mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen nem
bocsátott még esőt a földre. Ember sem volt, aki a
földet megművelje. Akkor forrás fakadt a földből és
mindenütt megöntözte a termőföld felszínét. Azután
megformálta az Úristen az embert a föld porából és
az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember
élő lény.
– I. Móz 2: 5-7
Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek
egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítő társat. Formált,
tehát az Úristen a földből minden féle mezei állatot,
minden féle égi madarat, és odavitte az emberhez,
hogy lássa minek nevezi: mert minden élőlénynek
az a neve, aminek az ember nevezi. Így adott az
ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak
és minden vadállatnak, de az emberhez illő segítő
társat nem talált. Mély álmot bocsájtott azért az
Úristen az emberre és az elaludt. Akkor kivette az
egyik oldalbordáját és húst tett a helyére. Az emberből
kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta és
odavezette az emberhez. Akkor ezt mondta az ember:
ez most már csontomból való csont, testemből való test.
Asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből vétetett.
– I Móz 2: 18-23”
Kommentár: A Genezis 1-2. fejezete az ember megteremtésének két változatát mondja el.
Az első változatban – az első fejezetben – Isten egyszerre teremti a férfit az asszonnyal.
A második változatban – a második fejezetben – bizonyos időt tételez fel a férfi és a nő megteremtése között.
További feltűnő stíluskülönbség, hogy az első fejezet eredeti szövegében Isten neve: Elohim (
), míg a második fejezetben Jahve Elohim (
).
Az ember megteremtésének kétféle változata arra a meggyőződésre juttatta a Bibliával foglalkozó tudósokat, hogy itt két különböző forrásból eredő elbeszélés őrződött meg és került egymás mellé. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele a könyvébe, és még a feltűnő különbségeket sem szüntette meg bennük. Kiemelkedik ebből Isten nevének kétféle használata.”
A kreacionisták a fenn leírtak tekintetében teljesen ua. a nézetet vallják, mint a keresztények. Nem is mondhatnak mást, mert a Bibliában a két irányvonal annyira különbözik, hogy ez mindenki számára feltűnő. Itt kellene talán megjegyezni, hogy mindkét fél a nő fogalma helyett az asszony fogalmát használja, és egyiküknek sem tűnik fel, hogy ez a fogalom az akkori társadalmakban mennyire ismeretlen volt.
„Az ember maga összetett lény: a föld anyagából és az Isten által adott éltető elemből áll.”
„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!
A képünkre (héber:
celem) jelentése valódi képmás. A hasonlatosságunkra (
demut) jelentése az elvont hasonlóság. A két kifejezés együtt azt jelenti, hogy a képmás hasonló az eredeti valósághoz. A hasonlóság természetesen nem külsőre vonatkozik, hanem egy szabad akarattal rendelkező, önálló gondolkozású, értelmes lény létrehozására. Továbbá az ember Isten uralmát gyakorolja a teremtett világban, ezáltal lesz Isten képmása, ahogy a teremtett élőlények fölé emelkedik.”
A kreacionisták megállapítása – „Az ember maga összetett lény: a föld anyagából és az Isten által adott éltető elemből áll” – teljesen érthetetlen, mert gondoljunk bele, mi a Föld anyaga? Nem a teljességre törekedve, így néhány elemét megemlítve: kő, víz, termőföld, homok, különböző ásványi anyagok stb. A földnek melyik eleme található meg az ember testében? Milyen éltető elemet adott az Isten az embernek, hogy emberré váljon? Ezek a kinyilatkozások nem értelmezhetőek és arra engednek következtetni, hogy aki ezt leírta, vagy nem tudta, mit ír le, vagy félrevezető szándékkal akart megfelelni a megrendelőinek, akiknek írta ezt.
A kreacionisták, eltérően a keresztényektől, megpróbálják értelmezni a „Teremtő képére és hasonlatosságára” kifejezést. Szerintem a kreacionisták közelebb járnak az igazsághoz abban a tekintetben, hogy mit is jelenthet ez a megnyilatkozás a Bibliában. Azonban a kreacionisták is tévednek abban, mi is ennek a kifejezésnek az értelme. A keresztény Biblia értelmezésénél már kifejtettem, így most röviden: a bibliai „mi képünkre és hasonlatosságunkra” nem tartalmaz jelzői különbözőséget, hanem a több oldalról való magyarázás kifejezőeszköze. Egy jelentése van: olyan lényt akar a Teremtő kreálni, aki a környezete változtatásával alakítja ki életterét, azaz az eszét használja, segítségül hívva a saját testét. Tehát alkotóképességet adott a Teremtő az embernek, és eme képességével emelkedik ki a Földi élővilágból és helyezkedik el ennek a csúcsán. Hogy magára a Teremtőre hasonlít-e? Igen, bizonyára: az alkotóképességében.
„A Teremtő nemcsak a teremtett föld feletti uralommal ruházza fel az embert, hanem e szavakkal: szaporodjatok és sokasodjatok azt a kiváltságot is nekik adja, hogy ők is részt vehessenek a teremtésben.”
Nagyon fontos elméleti részt próbálnak a kreacionisták a gyakorlatban az embernek betudni: a „szaporodjatok és sokasodjatok” kijelentés nem egyszerű óhajtása a Teremtőnek, hanem nagyon szigorú parancsa (a belénk telepített szoftveren keresztül – hormonháztartásunk), hiszen a Földi ember fejlődése az utódokon keresztül érvényesülhet. Minden születendő utód beleszületik a szülők által elért eredményekbe. Az utód élete alatt elért fejlődés a következő generáció ismeretalapja. És ez így megy tovább mindaddig, amíg a Teremtő nem tartja lassúnak ezt a fejlődést, és különböző utakat nem talál az ismeretek fejlődésének felgyorsítására. Engedjenek meg nekem erre az esetre egy példát. Az 1900-s évek eleji emancipációs törekvéseknek eredményeként ma már minden nő ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a férfi. Vajon az emberiség nyomon követhető történelmében 9900 éven keresztül a Teremtő miért alakította a nők sorsát totálisan ellenkezően? Belátta, hogy az emberi fejlődésnek gátja a 9900 éves gyakorlat, és változtatott rajta. Nézzük meg, hogy napjainkban milyen mértékben fejlődünk, és belátják igazamat. A Teremtő kinyilatkozása: „hogy ők is részt vehessenek a teremtésben” az egyértelmű bizonyíték a Teremtő szándékára, hogy miért is teremtette az embert.
„Istent a szentháromság jelképezi: az Atya, a Fiú és a Szent Lélek. Az általa teremtett emberben is kifejeződik ez a hármasság. A test, a lélek és szellem alkotja azt az élőlényt, amelyet embernek nevezünk.
Az állatoknak is van testük és lelkük, de nincs szellemük. A lélek adja a különbséget az élő és holt lény között, a szellem (vagy gondolkodás) pedig az ember és az állat között. Az állatok nem személyiségek, nincs „én”-jük, nem ismerik a felelősséget, mit sem tudnak Istenről. Ők ösztönösen cselekednek, és nincs szabad akaratuk választani a jó és rossz között, mint az embernek.”
A szentháromság tekintetében a keresztények és a kreacionisták nézetei és gyakorlati hiedeleméletük tekintetében nem különböznek. „Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek” hármasság a józanul gondolkodó ember számára teljesen érthetetlen. Ki itt az Atya? Talán a Teremtő (elképzelhető, hogy férfi?), de hát akkor miért nem hívjuk így, vagy Istennek, amely megnevezéseket már megszoktunk és elfogadtunk. Miért kellett egy új fogalmat bevezetni? Ki itt a fiú? A keresztényeknél talán lehet Krisztus, de ez annyira emberi, hogy nem is nagyon lehet a szerepét érteni. Főleg azt nem, ahogy megjelent a Földi világban, majd távozott. A Szent Lélek fogalom pedig semmihez sem kapcsolható. „A test, a lélek és szellem alkotja azt az élőlényt, amelyet embernek nevezünk.” Ez a meghatározás pedig nélkülöz minden realitást. A „test” meghatározás rendben van, mert minden embernek van teste. A „lélek” fogalom meghatározhatatlan, mert a jelenlegi tudomány állása szerint nincs a testünkben olyan hely, vagy képesség, amely mögött a lélek van. Ez egy kitaláció! A „szellem” helye alapvetően jól meghatározható, mert ennek funkcionális helye az agy. Ha tehát a Földi élővilágot ebből a nézőpontból vizsgálni szeretnénk, akkor az állatvilágot szintén jellemezhetjük „testtel” és „szellemiséggel” rendelkező élőlényekként, mert van testük, amely látható, fogható. Értelmezhető a szellemiségük is az agyi fejlettségi szintjüknek megfelelő cselekvéssorozatokkal, amelyek képesek stimulálni az egyedet. E két összehasonlítható sajátosságból természetesen nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy fogalmilag ezekben az alapokban nem különbözünk, mármint az ember az állattól. De igen, különbözünk, mert pont ez az agyi kapacitás, amelyet az ember esetén úgy írhatunk le, hogy a Földön csak ez az egyed, az ember képes a környezetét megváltoztatni, az állat nagyon korlátozottan csak! Itt is lehet egy példát venni: a hódok komoly vízi torlaszokat képesek építeni, amelyekhez az agyukból nyert stimulációk adnak útmutatást, mégsem emberek!
Az állatoknál sem tudunk azonosítani „lelket”, annak ellenére, hogy van szívük, amelyet a keresztény világban a „lélek” helyének tekintik.
Egy megfontolandó gondolatot még megérdemel a szentháromság tartalmának vizsgálata abból a szempontból, hogy a korai (Krisztus előtti) hiedelemvilágban az igazi szentháromság: az Atya (Apa), a Fiú és az Anya. Több erre vonatkozó tanulmány részletesen elemzi ennek a gondolatiságnak a létezését. A keresztényi világ fejlődésekor azonban a női szereppel (Anya) az egyház nem tudott mit kezdeni, így mint oly sok mást, torzította, és a Szent Lélek lett az Anya helyett. Kitaláltak egy magában pozitív kisugárzású fogalmat, mert csak gondoljunk bele abba, hogy ha valaki kiejti ezt a szót, negatív tartalmat nem igazán érez.
Egy másik megközelítésben még lehet a keresztény hiedelemhirdetőktől származó deformációnak (Anya – Szent Lélek) biológiai alapja is: az Anya méhében egyesül a női pete- és a hím ivarsejt, amelyből kifejlődik a csecsemő. Ebbe a folyamatba beleilleszthető az az elmélet, hogy valójában az Anya adja a csecsemő lelkét is. Azon lehet meditálni, hogy milyen úton, de a lényeg, hogy a világra jövő újszülött az ún. lélekkel rendelkezik.
Tehát kijelenthetjük, hogy a Szentháromság igenis létezik a Földi világban, mert ez az Apa, az Anya és a Fiú (itt a Fiú egy fogalom, amely magában foglalja az utódot, amely lehet fiú és lány is). Tehát a teremtői akarat megvalósításához ennek a felállásnak kell működnie, mert ezt a földi rendszert így találta ki, hogy miért, ez egy teljesen más kérdés!
A Biblia alapjának tekintett meghatározásból egy megjelölt fogalom értelmezhetetlen. Milyen is az ember? Egy olyan biológiai lény, amely a benne működő kémiai folyamatok eredményeként képes a környezete megváltoztatására. Ennek a folyamatnak az irányító szerve az agy, amely vagy stimuláló impulzusokkal kényszeríti a testet cselekvésre, vagy automatikusan, stimuláció nélkül működik (pl. a légzés, a szív működése, az emésztés stb.). Tehát ebben a biológia-kémiai elveken alapuló rendszerben hol helyezkedik el a lélek?
A hiedelemelméletben a lélek és a szellem fogalmak teljes terjedelemben keverednek. Erre alapozva jöttek létre a szellemek létezésével kapcsolatos hiedelmek is. Ezek a leírások azt tartalmazzák, hogy a halál után bizonyos körülmények fennállása esetén a lélek megmarad a Földi világban, az élők által érzékelhetővé válnak, és cselekedeteket képesek végrehajtani. Ezeket hívják szellemeknek. Tehát a keveredés már itt bekövetkezik, hiszen a Bibliában a „szellem” és a „lélek” külön fogalom és kategória. Tehát ebben az értelmezésben a testen kívül az ember valójában létezik, hiszen a szellem és a lélek jelen van, csak a test hiányzik.
Ha elfogadjuk, hogy a szellem az ember esetén az agyi folyamatok összessége, már cáfolódik az itt felvetett elmélet, hiszen test nélkül nem létezik agyi folyamat. Ennek ellenkezőjét még nem igazolta senki.
Az emberi lélek a Biblia szerint a szívben „lakozik”. Mivel a szív egy szerves anyagból álló izomköteg, halál esetén megsemmisül. Akkor hogyan lehet lélek, amely tovább él?
Néhány tudományos gondolattal szeretném állításomat bizonyítani, amelyet a következő cikkben írtak le a hozzáértők:
1.6.4.1 „A részecskefizikával nem férnek össze a szellemek
https://index.hu/tudomany/til/2017/03/04/szellem_cern_lhc_fizika/
Írta: Lica
Sokan hisznek a szellemekben; pár évvel ezelőtti kutatások szerint az amerikaiak 42 százaléka, a britek 52 százaléka úgy gondolja, hogy léteznek ilyen lények. Ez egészen nagy arány ahhoz képest, hogy eddig senkinek nem sikerült bizonyítania, hogy szellemek tényleg léteznek.
Ilyen bizonyítékot most sem fogunk bemutatni, épp ellenkezőleg. Brian Cox elméleti fizikus a BBC egyik népszerű műsorában kifejtette, hogy miért nem létezhetnek szellemek. A részecskefizika standard modelljében egyszerűen nincs helye olyan létformának, amely a halál után is információt hordoz, és a Nagy Hadronütköztető (Large Hadron Collider, LHC) mégsem veszi észre.
Ha feltételezünk valamilyen mintázatot, amely információt hordoz élő sejtjeinkről, akkor pontosan meg kell határoznunk, hogy milyen közeg képes ilyen mintázatot hordozni és ez hogyan lép kölcsönhatásba az anyagi részecskékkel, vagyis azokkal, amelyek testünket alkotják – magyarázta Cox a BBC The Infinite Monkey Cage című műsorában. Másszóval ki kell találnunk egy kiegészítést a részecskefizika standard modelljéhez, méghozzá olyat, amely eddig elkerülte az LHC műszereit. Ez szinte elképzelhetetlen.
A műsorban Neil deGrasse Tyson asztrofizikus is jelen volt, aki egyből mindenki számára érthető formába öntötte a fenti magyarázatot. Ez azt jelenti, hogy a CERN bebizonyította: nem léteznek szellemek.
A részletesebb magyarázathoz elő kell venni a részecskefizika standard modelljét, amely az elektromágneses, az erős és gyenge kölcsönhatást, illetve az alapvető elemi részecskéket írja le. Nem teljes az elmélet, vannak hiányosságai (a legtöbbet talán a sötét anyag problémájáról írtunk mi), amelyeket a fizikusok évtizedek óta próbálna betömni.
De a szellemek nem tartoznak az úgynevezett ismert ismeretlenek közé, szögezte le Cox. A szellemek az egyik legalapvetőbb, legkőbevésettebb tételnek, a termodinamika második főtételének mondanak ellent. Ez azt mondja ki, hogy egy zárt rendszer állapota időben az egyensúly felé halad. Sokféle megfogalmazása létezik, Cox azt említette most, amely úgy szól, hogy az elszigetelt rendszer entrópiája maximális érték felé tart. Az entrópia egy zárt rendszeren belüli rendezetlenségi fokot mutatja.
A termodinamika második törvénye kimondja: ahogy a használt energia szétoszlik, úgy növekszik a káosz – és extra energia hozzáadása nélkül a rendezetlenség felé tartó állapot visszafordíthatatlan. Kicsit egyszerűbben: az energia mindig elveszik, amikor felmelegítünk egy rendszert – legyen az egy mosógép vagy maga az Univerzum –, és ezt az energiát soha nem kapjuk vissza. Nagyon messzire vezethet ennek a kifejtése és a következmények felsorolása, de a minket most érdeklő kérdés, hogy mi köze ennek a szellemekhez?
Mivel a szellemeket nem tudjuk megfogni, nem lehetnek valamilyen anyagból, tehát energiából épülnek fel. A szellemeknek azonban energiára lenne szükségük bármilyen tevékenységhez, például mozgáshoz, ijesztő hangok kiadásához, fénykibocsátáshoz. De ha az energia szétterül a rendszereken belül, lehetetlenség lenne fenntartani létezésüket bármilyen rövid időre is.
A második szög a szellemek koporsójába az LHC-tól jön. Hiába létezik nagyon sok minden, amit nem látunk a Nagy Hadronütköztetővel, látjuk annak az útját, ahogy az energia szállítja sejtjeink információit. Ha tehát azt feltételezzük, hogy a szellemeket éltető energia nem valami teljesen új közeg, hanem még az életünkből származik, akkor ezeket a misztikus erő által irányított részecskéket észlelnie kellett volna a Nagy Hadronütköztetőnek.
Ha tehát létezne valamilyen anyag (vagy energia), ami irányítja a testünket, mozgatja lábunkat, kezünket, akkor ennek az anyagnak kölcsönhatásba kellene lépnie a testünket felépítő részecskékkel. Mivel ezt számtalanszor mértük, vizsgáltuk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ilyen anyag vagy energiaforrás egyszerűen nem létezik. Cox szerint ez egyértelműen azt jelenti, hogy nincsenek szellemek.”
Folytatva az 1.6.4-et:
„Isten nem abban az értelemben alkotta tökéletesnek az embert – a „saját képére és hasonlatosságára” –, hogy utána már semmi dolga ne legyen önmagával, hanem a tökéletesség alapjával és lehetőségével hívta létre. Azt akarta, hogy amivé válik az ember, abban a saját elhatározása, választása és meggyőződése is benne legyen. Isten teremthetett volna robotokat vagy bábfigurákat is, amelyek automatikusan végrehajtják akaratát. De Ő nem erőszakkal kikényszerített, természetellenes kapcsolatot akart, hanem olyan lényeket, akik önként szolgálják és szeretik Őt – és akiket Ő is szerethet. Ez a teremtmény megkapta a döntés hatalmát, a szabadság veszélyes ajándékát.”
A kreacionisták nagyon jó úton járnak abban a tekintetben, hogy megtudjuk, a Teremtő mit is akart elérni az ember teremtésével. Milyen célt szánt az embernek a Földön?
A Teremtő veszélyes játékba kezdett, amikor eldöntötte, hogy létrehozza a Földi élővilágot. Az élelmiszerlánc megalkotása nem okozott nagy problémát, bár itt is volt egy elcsúszás, amikor a dinoszauruszok világát megalkotta és rájött, hogy ide az ember nem fér bele, ezért elpusztította. A második melléfogása az ember fejlődésének félrecsúszása volt, ami után jött az özönvíz. Az emberi fejlődés további évezredei sem jelentettek sétagaloppot, amely arra utal, hogy a Teremtő nem győzte korrigálni azokat a tetteit (DNS-korrekciók), amikor türelmetlenségénél fogva egyes embereknek vagy embercsoportoknak többlettudást adott. Végül is itt van a mai ember, lassan 7,5 milliárd, és vajon mi a fejlődés következő módja? Tehát, hogy mi a Teremtő igazi szándéka az emberrel, sajnos nem tudjuk, de vélelmezhetjük. Az eddigi ok-okozati tények megismeréséből egy, lehet, hogy abszurdnak tűnő, de számomra elfogadható okozatot találtam.
A Teremtő szerepvállalásai között az emberi utód létrehozása és világra jövetele, majd az emberi egyed távozása a Földi világból, halála, tekinthető, ahogy ezt a véleményemet már korábban bővebben kifejtettem, a Teremtő két fő feladataként. Jelen esetben arra szeretnék egy okfejtéssel magyarázatot adni, hogy miért a halál, mint az ember utolsó életszakasza válik a Teremtő számára feladattá, és tekinti saját maga által elvégzendőnek? A halál mechanizmusát igazán nem tudjuk. Többen meséltek arról, hogy kerültek már halálközeli állapotba és akkor mit észleltek, mit tapasztaltak, de az igazi halálból még senki sem tért vissza. (Bár a Krisztusról szóló elbeszélések ezt megpróbálják, azonban az ő esetében sem találkozott utána senki vele. Mindazok a leírások, amelyek Krisztus halála utáni megjelenéseit írják le, erősen érzelmi, emocionális tartalmúak! Ismerjük ezt az agyi stimulációt, amelynek eredményeként szinte megjelenik szerettünk vagy gyűlölt ellenségünk a halála után). A vallásoknak a hiedelem-elfogadási igyekezetükben itt van az egyik nagy hazugsága, hogy az ember halála után visszatér, azaz feltámadunk!
A lényeg: a Teremtő maga dönti el, hogy mikor veszi el az embertől az életet! Ez, tudom, merész megállapítás, de igyekszem magyarázatot adni. A vallásoknak szinte mindegyike azt sugallja hívei felé, hogy az ember halála után egyes vallásoknál az égi Paradicsom, másoknál a mennyek (pokol) várja a földi emberek lelkét. Itt van az a momentum, amely számomra adott egy stimulációt, hogy elgondolkodjak ezen az évezredes elgondoláson, amit a vallás hirdet.
Kis kitérő: mi is az emberi élet? Egy biológiai felépítésű halmaz szoftvere, amely a DNS- és hormonrendszerén keresztül megváltoztatja a Földi környezetet. És itt a lényege annak, hogy magyarázatot adjak arra, hogy a Teremtő miért vállalta feladatának a halál bekövetkeztetését. A Teremtőnek, bármilyen érdekesen hangzik is, szüksége van az emberre! Az okot nem tudom egzaktul megfogalmazni, de az okozatot igen, amit lehet inverzálni. Az okozat pedig az ember a maga valóságában és egy nagyon fontos jellemzőjében: hogy képes magát fejleszteni. A fejlődése lépcsőzetes, azaz az újszülöttnek nem kell mindent elölről megtanulni, mert beleszületik egy társadalmi környezetbe, amelyet a szülei biztosítanak, de erről a színvonalról képes tovább fejlődni, és ez a lényeg. Csak példaként nézzük meg a XVIII. sz.-i ember természettudományos felkészültségét, és nézzük meg egy XXI. sz.-i emberét. Nagyon látszik ez a különbség!
Mindezekre az okfejtésekre azért volt szükség, hogy kitűnjön az a megállapításom, amely végül is az „okozat”. Tehát a Teremtő az ember halálával az emberben felhalmozódott tudást veszi magához. Számítástechnikai megközelítésben az ember agyából (hardwer) letölti (szoftver) mindazokat az ismereteket, tudást, amelyet élete során felhalmozott.
Ezen a megállapításon lehet megdöbbenni, el lehet fogadni, de minden vélemény, amely megfogalmazódik és cáfolatként hangzik el, annyit ér, amennyi bizonyítékot mögé tudunk tenni. Persze tudom, hogy nekem lehet szegezni a kérdést: mivel bizonyítom állításom igazát? Amint már írtam, az „okozatot” lehet inverzálni. Azaz:
1 Milyen algoritmus alapján következik be egy emberi egyednél a halál?
2 Mi a magyarázata annak, hogy a Föld lakossága létszámában egyre csak növekszik, amely már kezdi veszélyeztetni a Földi élet egyensúlyát?
3 Miért kaptak a Földi emberek a vallásokon keresztül olyan instrukciókat, hogy tartsák be a vonatkozó szabályokat (tízparancsolat stb.), és a túlvilági életed boldog lesz?
4 Az emberek korukat tekintve miért ilyen nagy szórással halnak meg?
Sorolhatnám az okokat, de a lényeg, hogy az emberi agy fejlődésének a lehető legjobb körülményeket igyekezett biztosítani a Teremtő. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy az ember – és főleg az agya – fejlődése nem állt meg. A Teremtőnek nagyon sok tennivalója van még. Csak egy példát említsek: az emberben az a tudás, amely felhalmozódik és hasznosul a fejlődés javára, nagyon rövid: 10-15 évben mérhető. Ha az átlag életkori statisztikai adatokat megnézzük pl. Európában: 70 év körüli. Nézzük meg 200 évvel ezelőtt: 45 év. Ezek az adatok azt sugallják, hogy a Teremtő az életkor kitolásában is lát még lehetőséget, hogy az emberi fejlődés realizálódhat. Csak ne csalódjon!
A végső válaszom arra a kérdésre, hogy miért ilyen nagy az életkor szerinti halálozási szórás, az, hogy ha a Teremtő valakiben nem lát esélyt arra, hogy fejlődni tudjon, elveszi tőle a Földi életet, és feltételeket stimulál egy másik élet létrejöttéhez.
„Az ember (héber:
átírva: ādām) a földből (
ādāmā) származik. Ez az általános megjelölés később az első ember neveként szerepel: Ádám.
Amikor az ember meghal, teste visszatér a földbe, ahonnan származik, „az élet lehelete” pedig visszaszáll Istenhez, aki adta azt.
Móz I. 2:7-ben az élőlénynek fordított héber szó a nefes hāj. Ez a kifejezés nemcsak az emberre vonatkozik, hanem az állatokra is. A nefes (
), amit lénynek fordítanak, a náfas (
) szóból ered, melynek jelentése: lélegezni. Az Újszövetségben ennek görög megfelelője a pszüché. A teremtési történetben semmi nem utal arra, hogy az ember lelket kapott volna, vagyis olyasvalami külön egységet, ami a teremtéskor kapcsolódott volna össze az emberi testtel. Egyedül csak Isten él önmagában, minden más lény csak rajta keresztül él. Az életet Isten adja, és ő veszi vissza. Születés és halál – az élet egy titok, és ennek a titoknak a kulcsa egyedül Istennél van.
Az a gondolat, hogy a lélek a testtől függetlenül is tud létezni, teljesen idegen a Bibliától. Ez az elképzelés az ősi pogány egyiptomi és görög vallási és filozófiai rendszerekből származik, onnan jutott el a keresztény teológiába.”
A kreacionisták a fenti gondolatokat nagyon életszerűen értelmezik. A lélek származtatására adott magyarázatuk pedig igazolja, hogy a kereszténység alapelvei mennyire kreációk. Talán itt lehetne magyarázatot adni a lélekkel kapcsolatos elgondolásokra. Mivel a testünkben ilyen hordozóanyag (külön hardver és szoftver) nincs, a lélek egyenlő lehet az agy működéséből származó gondolattal. Ezt a megközelítést az is alátámasztja, hogy a test elmúlásakor „az élet lehelete pedig visszaszáll Istenhez, aki adta azt”. Vagyis az a tudás, amely felhalmozódott az emberben, a halála után visszaszáll a Teremtőhöz.
„Minden bizonnyal az első emberpár sokkal magasabb volt, mint a mai emberek, ahogy a Genezis írja korai leszármazottaikról: óriások voltak a földön abban az időben.
Az ember a Föld ura lett – elsősorban az állatok feletti hatalom révén. A megteremtett mindenség olyan, mint a lét fokozataiból felépült piramis, melynek csúcsán az ember áll. Időben ő az utolsó, és Istenhez ő áll legközelebb.
A teremtés beszámolójában semmi nem utal ragadozók létére, sem élelemért vívott harcra, hanem minden teremtett állat és az ember is kizárólagosan növényevő volt. Isten mindent bőséggel kirendelt minden számára, nem volt szükség erőszakra. Ezért olvashatjuk, hogy látá Isten, hogy minden, amit teremtett, igen jó. A Teremtő kezéből minden és mindenki tökéletesen került ki. Nem volt rosszullét, erőszak, betegség, szenvedés; sem halál nem létezett. Ezek a dolgok csak a bűneset után jelentek meg.”
Jelen gondolatokkal a kreacionisták tévútra mentek, mert ha a Teremtő először megteremtette az állatokat és a Földi élővilágot, azt úgy teremtette, hogy elkészítette az táplálékláncot. Miért hagyta volna ki azokat az állatokat, amelyek húsevők voltak? Az erőszakmentesség nem azt jelenti, hogy megbomlott az tápláléklánc, hanem egy idilli állapotot próbáltak felvázolni elég sután, hogy a békesség látszatát keltsék. Ez az édeni állapot jellemzésére szolgált, hogy minél nagyobb kontrasztot hozzanak létre a bűnös ember megbélyegzésére.
Itt is megállhatunk egy pillanatra abból a megfontolásból, hogy a vallások miért hirdetik a „paradicsomi” helyzetet, és az abból leszármaztatott „bűnösember” -fogalmat? A bibliaírókat foglalkoztatták azok a körülmények, amelyek nem csak a Földi élővilággal történtek a Földi élet évmilliói alatt. Bár személyes élményük nem volt, és valószínű, hogy régészeti kutatásokat sem végeztek, de találhattak olyan csontokat (dinoszaurusz), amelyek méretével nem tudtak mit kezdeni, tehát kreáltak elméleteket. A másik megközelítés az „özönvíz” -jelenség, amelyről szintén lehettek valamilyen szintű információik. A vallás azt hirdeti, hogy az „özönvízzel” a „bűnös” embereket tüntette el a Földről a Teremtő, ami tárgyszerűségét tekintve számomra teljesen elfogadható. Egy dologgal nem értek egyet, ez a „bűnös” szó. A Teremtőnek az ember jobbítása kapcsán, ahogy korábban is írtam, van napjainkban is feladata. Miért ne lett volna régen is? A „bűnös” ember eltüntetése az én olvasatomban a Teremtőnek azon emberek felé irányuló cselekedete, hogy a fejlődésben „félrement”, a DNS-változtatások során létrejött torz, emberhez hasonlító lényeket el kellett pusztítania. El is pusztította! Itt említhetem, bár később kívánom kifejteni azt a jelen társadalmak részéről működtetett, „álhumánus” elvet, amely alapján az emberhez hasonlatosakat– akik azonban szerintem nem emberek –, súlyos fogyatékkal születetteket, vagy azokat, akik életük során váltak azzá, kezelik.
„Megjegyzés
Magának a teremtésnek nem volt emberi tanúja és nincs bizonyítékunk arra, hogy Isten bárkinek is látomásokban kinyilvánította volna annak lefolyását. A szöveg úgy beszél a teremtésről, ahogy a prófétai igehirdetés visszatekintett rá és szemléletesen előadta.
A szöveg egyébként a teremtő aktust a héber „bara” (
) szóval jelzi, és azt mindig csak Istenre vonatkoztatja. Tehát a semmiből való létrehozást érti rajta, nem az anyag formálását. Vallási szempontból annak van jelentősége, hogy Isten a puszta szavával teremt. Ez részben Isten mindenhatóságára utal, részben megkülönbözteti a szentírási elbeszélést a babiloni és más kozmogóniáktól, ahol valamilyen ősi anyagnak a létezését feltételezték, mert a semmiből való teremtést nem tudták elképzelni. Továbbá a Bibliában Isten egyetlen, és nem része, hanem teremtője a világnak.
Sok teológus, hogy alkalmazkodjon a tudomány állásához (evolúció), úgy érvel, hogy a teremtés után a föld és az élőlények csak igen hosszú idő alatt fejlődtek hajdani alakjukból a mai állapotukig, és nem kell szó szerint venni a napokat, hanem azok korszakokat jelképeznek – amint Péter apostol írja „egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap”.
A Biblia azonban itt világosan beszél a hatnapos teremtésről, minden egyes nap után kihangsúlyozva: „így lett este, és lett reggel”, következő nap.
A bibliai teremtésbeszámolóban nem találjuk a felsőbb lények harcát, mint sok más ókori teremtéselbeszélésben (lásd pl. Zoroasztrizmus); de a Genezis 3. fejezetében, a bűnbeesés után már utalást találunk rá, amely szüntelen harcot jövendöl. Majd az egész Bibliában megtaláljuk ezt, egy állandó harc az emberért Isten birodalma és a Sátán birodalma között. Egy állandó ellenségeskedés a jó és a rossz erői között.
Isten céljai nem korlátozódnak erre a világra. Bár a Biblia azt állítja, hogy a teremtés jó, és tökéletesen jött létre, rámutat arra, hogy az emberiség bűnbeesése miatt a világ nem olyan, amilyennek lennie kellene. Ez a központi gondolat teljesedik ki a Biblia végén, a Jelenések könyvének 21-22. részében, amely leírása alapján Isten „új eget és új föld”-et teremt. Krisztus második eljövetele azt jelenti, hogy maga a Föld alakul át egy új teremtéssé.
A tudósok csodálattal tekintenek arra, hogy – habár az általunk ismert Univerzumban nincs más példa rá – a Földön pontosan az élethez megfelelő körülmények léteznek. Számos tudós írt értekezést az univerzum tökéletesen összehangolt sajátosságairól. Sok kutatót a világegyetemi törvények szerkezeti rendje vezetett el az intelligens tervezés gondolatához.
Az emberi test a legkisebb részében is tökéletes szerkezet és egy egyedülálló tanulmány, hogy a legkevesebbet mondjuk róla. Működésének roppant bonyolultsága egy másik bizonyíték arra, hogy van Teremtő. A logika és a józan ész lehetetlennek tartja, hogy egy olyan bonyolult organizmus, mint az emberi szervezet, a maga irdatlan számú, bonyolultan kapcsolódó rendszerével és életműködésével a vak véletlen nyomán jött volna létre. A természeténél fogva igen értelmes és gondolkodó emberi elmét is a fizikai és kémiai erők véletlen szüleményének tartják. A fejlődéselméletnek, mely szerint az élet minden bonyolult formája egyszerű élő sejtekből fejlődött ki, míg az élő sejtek pedig élettelen anyagokból jöttek létre – nincs és nem is lehet tudományosan bebizonyított és hitelesített alapja, annak ellenére, hogy ezt az elméletet sokan vakon elfogadják.”
A Teremtő mind a mai napig létezik és nyomon követi az emberiség fejlődését. Erre egy egyszerű példa: a Földön a hím- és a nőnemű emberek aránya ~50-50%. A mai Föld lakossága kb. 7,5 milliárd és a fejletlen országok jóvoltából ez a szám exponenciálisan növekszik. Hogy lehet az, hogy ilyen emberszám mellett a hím- és nőnemű emberek aránya szinte nem változik? Érdekes kiegészítése ennek a gondolatnak, hogy a két utóbbi világégés (I. és II. világháború) után az élve született fiúgyermekek létszáma jelentősen meghaladta a nőneműekét. Ebből a példából mindenki eldöntheti, hogy ki is koordinálja a születéseket. Vagy vegyünk egy másik példát: az utolsó világégés (1945) után napjainkig olyan jelentős lakosságfogyást a Teremtő nem észlelt, mivel nem volt több, kontinensre kiterjedő háború. Mit tesz a Teremtő? A Föld éghajlati viszonyaiban változásokat kreál – tornádók, cunamik, gyors éghajlati változások, mint például az egyik nyári napon 30 °C fok, a másikon 5 °C fok. Mit eredményez ez? Mivel a Föld légköre zárt rendszerű, Bernoulli törvénye alapján, ha a hőmérséklet változik, ugyanolyan mértékben a légköri nyomás is változik. A napsütés vagy a hideg elől el lehet bújni, fel lehet öltözni, vagy le lehet vetkőzni, de a légköri nyomásváltozás elől nem lehet elbújni. Ez a nyomásváltozás hat az érrendszerünkre, és akinél ez már nem olyan stabil, annak megpattan az ere és agyvérzést kap stb. Tehát a Teremtő így is befolyást tud gyakorolni a lélekszámra.
„Kreacionista álláspont
A kreacionisták a teremtéstörténet szó szerinti értelmezését vallják, és a bibliai szöveghez ragaszkodva elutasítják a teista evolúcióelméletet. Álláspontjukat többek között az alábbi állításokkal indokolják:
A fejlődéselmélet nem egyeztethető össze Isten mindenhatóságával, hiszen, ha Övé minden hatalom, akkor képes egy pillanat alatt megteremteni a világegyetemet. Miért nyújtaná el nagyon hosszú korszakokon keresztül?”
Valójában nem tudhatjuk, hogy Isten vagy a Teremtő mindenható. Nem tudjuk, hogy milyen szerepet játszott a Világegyetem megteremtésében. Valószínű, hogy ő is része a Világegyetemnek, de a Világegyetem hamarabb kellett, hogy legyen, mint a Teremtő. Jelen esetben nem is lehet kérdés a Világegyetem létrehozása, mert itt a Földi élet kérdéseit kell boncolni. A mindenhatóság ebben a felvetésben nem helyénvaló. Isten az embert a Földön nem teremtette, hanem adaptálta. A Földi viszonyok közé hozott egy biológiai lényt, és próbálta azt itt lévő viszonyoknak megfeleltetni (adaptálni). Ez a megfeleltetés a mai nap is tart, és nem látjuk a végét. A mindenhatóságot jelen esetben úgy kell értelmezni, hogy az embert igenis a Teremtő teremtette, és senki más.
„A fejlődéselmélet nem egyeztethető össze Isten lényével. Ha a fejlődési folyamat célja a hasonlatosságára teremtett ember volt, akkor Isten bizonyosan nem várt volna a geológiai idő legvégéig, hogy személyiséget teremtsen. Nem lehetett közösségben kőzetekkel vagy tengerekkel, sőt a dinoszauruszokkal vagy a gliptodonokkal sem.”
Az időbeliséget ez a tény hogyan befolyásolta? Nem igazán van róla ismeretünk, de az biztos, hogy mindaddig, amíg a Teremtő úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a Földre nem lehet az emberi lényt telepíteni, addig nem is tette meg (dinoszauruszok kora).
„A fejlődéselmélet nem egyeztethető össze Isten mindentudásával. A fejlődéstörténet az evolucionista geológusok értelmezése szerint az ősmaradványok alapján tele van kihalással, torzszülöttekkel, a fejlődés zsákutcáival. Az evolúció lényege a véletlen mutáció, és nem a tudományos haladás.”
A Teremtő tudása is lehet véges, ez látszik az emberiség fejlődésében is. Az evolúció az ember vonatkozásában pedig jelen van. A Teremtőnek csak a születésre és a halálozásra van hatása. A kettő közötti időszakra, azaz az embernek az ivarérett egyeddé válására nincs befolyása. Ezt az időszakot nevezzük az emberi fejlődés evolúciójának. Hogy egy újszülöttből hegedűművész vagy segédmunkás lesz-e, ezt nem a Teremtő dönti el, hanem az ember génállománya. Ez pedig az anyától és az apától, azaz a vérvonalból öröklődik. Nem véletlen a Teremtő beavatkozása egyes emberek vagy embercsoportok esetében, többletismeretekkel való átadás tekintetében (Jézus Krisztus és az Apostolok), vagy a XX. sz.-i emancipációs folyamat, amelyről korábban már írtam.
„A fejlődéselmélet nem egyeztethető össze Isten szeretetével. A feltételezett fejlődés legjobb bizonyítékai az ősmaradványok, amelyek ékesen beszélnek a kegyetlen, viharokkal és földmozgásokkal, betegségekkel és éhínségekkel, a létért folytatott küzdelemmel és erőszakos halállal teli világról. A Biblia alapján a bűn és a vele járó átok megjelenése előtt a teremtés tökéletes volt, és nem léteztek ezek a dolgok.”
Az Isteni, vagy Teremtői szeretet értelmezhetetlen kategória. Egyetértek a kreacionista véleménnyel. A szeretet az embernek az a képessége, hogy objektív helyzeteket az érzelmeivel fogjon fel, és hozzon döntéseket a válaszra. A Bibliában az édeni helyzetet talán úgy lehet értelmezni, mint azt a normális emberi cselekedetet, hogy megoldok egy problémát, amely mindenkinek megfelelő lesz. De hát olyan helyzet nincs, amely mindenkinek megfelelő, ezért a Teremtő is tévútra vihette az ember megalkotását, amelynek egyik eredménye a vízözön is volt, tehát a Teremtő korrigált. Valóban itt Isteni szeretetről nem lehet beszélni, hiszen a teremtményeit pusztította el, akármilyenek is voltak.
„A fejlődéselmélet nem egyeztethető össze Isten céltudatosságával. Ha Isten célja az ember teremtése és megváltása volt – ahogyan a teista evolucionisták feltételezhetően hiszik –, érthetetlennek tűnik, hogy évmilliárdokat veszteget el céltalanul bukdácsoló fejlődéssel, mielőtt a lényegre tér.”
Nagyon egyetértek a kreacionistákkal! Mi a Teremtő célja az emberiséggel, és ezzel a Földi élővilággal?
„A szerző
A Genezist (Teremtés könyvét) a zsidó és keresztény hagyomány úgy emlegeti, mint Mózes első könyvét. Jézus és az apostolok is követik ezt a kifejezésmódot, de nem állítják, hogy Mózes a szerzőjük.
Mózes könyvei négy okmány, míg a teremtéstörténet két forrás egybeszerkesztéséből alakult ki. Az okmányok különböző időből és helyről valók, és jóval későbbiek Mózesnél. A jahvista és elohista forrás onnan kapta a nevét, hogy Isten neve Jahve-ként vagy Elohim-ként fordul elő bennük. A jahvista részt a Kr.e. 9. században foglalták írásba Júdeában, míg az elohista rész északon keletkezett az Izraeli Királyságban, a későbbi időben. Ezért alakulhattak ki kettős történetek, ismétlések és ellentmondások is. Ilyen az ember megteremtése, vagy a további fejezetekben Kain és Kenán két családfája, valamint a vízözön egymásba olvasztott két elbeszélése is.
A különböző források ellenére Pál és Péter apostol is kiemeli a teljes Szentírás isteni eredetét.”
A kreacionisták és a keresztények a teremtéstörténetet, azaz a Bibliát különböző korokból eredeztetik, de a tartalmát tekintve egyezik az álláspontjuk.
1.7 Összefoglalás
Könyvem alapgondolatához illeszkedő forrásokat kerestem, többek között, amelyek először az ember történetében, írott formában tárják az olvasó elé a férfi és a nő Földi megjelenésének, azaz Földi életünk kezdetéről alkotott elképzeléseit. Találtam egy nagyon régi forrást, a Bibliát, amelyről azt hittem, hogy tárgyilagosan mutatja be a férfi és a nő földi életének kezdeteit, azonban maga a Biblia, mint forrásmű és írott nézetegyüttes, számomra olvashatatlan és értelmezhetetlen gondolatokat közvetített. Ezért fordultam olyan szakemberekhez, akik segítettek a Biblia megértésében, és tartalmának értelmezésében. Köszönöm nekik ezt a segítséget!
A kezdeti hurráoptimizmusom azonban hamar elég szerény szintre süllyedt, mert olvasva a hiedelemmagyarázók szövegértelmezéseit rá kellett jöjjek, hogy számomra nem ugyanaz a cél, mint az ő vonatkozásukban.
Számukra az lehet a cél, hogy a fennálló, működő társadalmak egy jelentős részét bevezessék abba az elméleti nézetvilágba (hiedelem), amit egy Földi ember igazán nem is érthet. Ha párhuzamot kellene vonnom, a jobb megértés céljából talán azzal hasonlíthatnám össze, hogy a jogászok nyelvezetét, amelyek törvényekben, jogszabályokban, szerződésekben stb. fogalmazódik meg, az egyszerű emberek nem értik. Vajon miért? Mert így a jogászokra szüksége van a társadalmaknak, és a társadalmak foglalkoztatják őket, mert nélkülük nem fogalmazódhatnának meg a fenn említett dokumentumok, és azért is, mert nélkülük senki nem érti, mi is íródott ezekben a dokumentumokban!
Talán ugyanez lehetett a Bibliában leírtakkal is. 2500 évvel ezelőtt egy igazán nem nevesíthető ember vagy emberek feladattal bízták meg a bibliaírót(-kat), hogy foglalja össze, írott formában azokat a gondolatokat, amelyeket a kor emberét érdeklik. Ez meg is történt, majd eltelt közel 500 év, és egy emberi érdekcsoport – a formálódó kereszténység – uralni akarta a közösséget és ezt hosszútávra stabilizálni is, amelynek eredményeként elővették a Bibliát, majd annak tartalmát elkezdték magyarázni a tudatlanoknak, azaz az egyszerű embernek. Az egyszerű ember elfogadta az abban leírtakat, mert elképzelése sem volt a témáról, és mert olyanok közvetítették felé, akiktől elfogadta, mivel valószínűsítette, hogy több tudással rendelkeznek, mint ő. Nyomatékosításként kijelentették, hogy a Biblia egy szentírás, és apelláta nincs ellene. Az eltelt 2000 évben a Bibliában szövegi változtatás nem történt (fordítási pontosítások történtek), és a mai nap is tartja változhatatlanságát és megtámadhatatlanságát (mivel szentírásnak tekintik az érintettek). A későbbi korok reformtörekvései jegyében a Bibliát lefordították, többek között magyarra, amelynek következménye, hogy a hiedelem iránti elkötelezettek rendelkeznek írott ismeretanyaggal, talán még a szövegfordulatok érthetőbbek is, de a legfontosabb problémát mindegyik magában hordozza a mai napig, mégpedig azt, hogy az eddigi fordítók hiedelemállásuk szerint elkötelezettek, tehát béklyóban vannak, és így fordításuk nem lehet objektív. Így előnyös helyzetben vannak a hiedelemmagyarázók (lásd: jogászokról kialakított érvelésem), mert úgy értelmezik az érthetetlen szövegkörnyezetet, ahogy akarják. Mivel közel 2000 év alatt a vallás – így a keresztény vallás is – társadalmakat irányító erővé változott, valójában a társadalmak összetartó erejét képezte (tűzzel-vassal). A XIX. század közepén értünk az emberiség fejlődésének abba a szakaszába, hogy Európa több országában az egyház és az állam szétvált (ez az állítás annak ellenére igaz, hogy a 19. sz. közepén Mexikóban a hatalmon lévő államelnök, Porfrio Diaz elválasztotta az államot az egyháztól), így az egyház keresi a szerepét a társadalomban. Vannak olyanok, amelyek nem igazán találják meg a helyüket és tevékenységük tartalmát, miután kiestek a hatalomból (pénz, vagyon). Jelenleg az útkeresés az ő fő tevékenységük, értelemszerűen a „nyáj” létszámának rohamos csökkenésének megakadályozása mellett.
Az én számomra mindezek a tényezők azért fontassak, mert kiinduló helyzetet szerettem volna teremteni magamnak annak tekintetében, hogy a Földi ember kettőssége – a férfi és a nő – miért olyan, amilyen. Kérem, itt ne a szavak pongyolaságát róják fel nekem, hanem azt a tényt, hogy az elkövetkező fejezetek tartalmát nem kívánom most előre összefoglalni.
Tehát evvel a fejezettel nem tudtam segíteni magamnak, sőt több haragost szereztem, ami szinte várható is volt, hiszen a természettudományok fejlődése az elmúlt 10 000 év viszonylatában az utóbbi 200 évben produkált értékelhető, objektív eredményeket. A hiedelem követőinek a szerepét a jelen társadalmakban pedig jól tükrözi az a jelenlegi állapot, hogy szinte csak „megtűrik” őket, annak ellenére, hogy a befolyásuk (pénz, vagyon) igen nagy (római katolikusok, Vatikán) néhány országban. A társadalmi haladás tekintetében nem tudnak már az emberiségnek többletismeretet nyújtani, tehát feleslegesek.
2. Fejezet - Tudomány alapú Földi élet
Előszó
Az első fejezet a Föld teremtésének hiedelemalapú felfogását igyekezett bemutatni, amelynek fő, tevőleges szereplője az Isten (Teremtő). A Földi élet teremtése vonatkozásában azonban nem csak a hiedelemalapú elmélet létezik, hanem a természettudományok egyre aprólékosabb megismerésével több „tudományos” alapú elmélet is napvilágot látott, kezdve a darwini elképzeléstől napjaink tudósainak igazolt vagy nem igazolt elméletéig. Itt szeretném bemutatni, hogy a Földi élővilág Isteni teremtésének 6 napja és a természettudományok jelenlegi ismeretszintje által vélelmezett évmilliárdok között milyen eltérés lehet. Ezekből szemezgettem néhányat, nem a teljességre törekedve, hanem azért, hogy lássuk a Földi természet képességét és törekvését saját létezésének keletkezése és fennmaradása vonatkozásában.
2.1 Darwini teremtéselmélet
2.1.1 „Darwin és a fajok eredete
Kampis György, Budapest, 1999. december 28. Bevezető tanulmány: Darwin és a fajok eredete” alapján foglalom össze a lényeget:
„Darwini elmélet vagy darwinizmus alatt a leggyakrabban az alábbiakat körvonalazható képet szokás érteni: több egyed születik, mint amennyi felnőhet és szaporodhat, ez a létért folyó küzdelemhez és kiválasztáshoz vezet. Ebben az egyedileg eltérő, örökletes változatok eltérő mértékben sikeresek. Az örökletes eltérések a folyamatos kiválasztás révén felhalmozódnak, ami adaptációkat (túlélést és a szaporodást) segítő jellegeket hoz létre.
Darwin elmélete azonban ettől jóval összetettebb, és lényeges pontokon eltér a fenti népszerűsítő képtől. Sokatmondó tény, hogy a fajok eredetében a leginkább rendszeresen használt kifejezés a „módosulással való származás” (nem a „természetes kiválasztás”, és még kevésbé az „evolúció”, amely csak alkalmi kifejezésként jelenik meg). Még lényegesebb, hogy Darwin (már az első kiadásban is) sok olyasmit ír, amit lelkes követői nem vesznek figyelembe, illetve csak később fedeznek fel újra. A legfontosabb azonban az, hogy a könyv gondolatmenete nem egytengelyű: két egymással teljesen egyenrangú részből áll. Az első annak kimutatásával foglalkozik, hogy a fajok mind a házasítás körülményei között, mint pedig a természetben változékonyak és változók.
E rész kulcsfogalma a sajátos módon felfogott változat. Olyan fogalom ez, amelynek jelentősége és újdonsága összemérhető a természetes kiválasztás eszméjével. A gondolatmenet másik fele kapcsolatos azzal a már közismert, előbb említett elvvel, hogy a változatok versengésben állnak, s ennek következtében a többségük kipusztul. Még itt is óvatosságra int, hogy „a változatoknak ez a fő, de nem az egyetlen oka”.
„Fontos hangsúlyozni azt is, hogy az egész darwini életmű és ezen belül „A fajok eredete” nem a mai népszerű értelemben vett „evolúcióról”, vagyis a természetes kiválasztással való fejlődésről szól (és nemcsak magának a kifejezésnek a kerülése miatt). Az ok némileg meglepő, bár az evolúcióelmélet szakértői és a tudománytörténészek előtt jól ismert.
Az evolúció egyik legalapvetőbb jelensége ugyanis a fejlődés, a komplexitás növekedése, más szóval az egyre bonyolultabb élőlények létrejötte. A Darwin előtti idők evolúciós próbálkozásai (és a Darwin utáni anti-darwinista elméletek egyike-másika) éppen e „teremtő fejlődésre” összpontosítanak (a kifejezéssel Henri Bergson hasonló című 1908-as művére utalok). Azt feltételezik, hogy a természetben valamiféle előrehajtó erő van, ami szükségképpen a haladáshoz vezet. Mármost a darwini elmélet és a XX. sz.-i változata, a neo-darwinizmus ebben az értelemben paradox módon éppen hogy anti-evolucionista. A természetes kiválasztás elmélete ugyanis független a haladás, a fejlődés, valamiféle cél feltételezésétől. Maga Darwin is számos helyen emlékeztet rá: nincs olyan természeti törvény, amely azt mondaná ki, hogy a fajoknak módosulniuk kell. Még kevésbé van törvény arra, hogy a módosulás növelje az élőlények fejlettségét. Módosulás akkor következik be, ha „a természet háztartásában” új helyek nyílnak meg. A módosulás jellegéről pedig általánosságban csak annyi mondható, hogy az adott körülmények között – a vetélytársakkal összehasonlítva – túlélési sikerhez vezet. De hogy ez mit jelent és hogy mikor következik be, az az adott körülményeken múlik. Éppen ezzel a belátással magyarázható, hogy Darwin oly nagy gonddal elemzi a fajok változása számára kedvező és kedvezőtlen körülményeket – mai szóval az ökológiai és biogeográfiai tényezőket, és ezeknek az evolúcióval való kapcsolatát. A fejlettség kérdését pedig problémái miatt leszűkíti, s azt egy jól meghatározott konkrét jelenséggel, a szervek funkcionális differenciálódásával helyettesíti, vagyis az élőlények szervei közötti munkamegosztással. Világosan kimondja: még így is csupán bizonyítatlan hipotézisként fogalmazható meg, hogy a folyamatos kiválasztás során a szervezet fejlettsége többnyire növekszik – de erre rögtön ellenpéldákkal szolgál.
Jól értsük meg: ma is lényegében az a helyzet, hogy a modern evolúcióelmélet nem a fejlődésről, a komplexitás növekedéséről szól – látszólagos ellentmondás, mégis így van. Az evolúció kortárs klasszikusa, John Maynard Smith 1969-es The Theory of Evolution-jében a komplexitás dolgát a megoldandó kérdések egyikeként jellemzi. Más szóval az, hogy az evolúciónak mi az iránya, jelenleg egyszerűen nem része a jelenlegi evolúcióelméletnek. A kreacionizmus felesleges vitái részben ennek a nem ismerésből táplálkoznak. Stuart Kauffman (The Orogins of Order, 1993) óvatos „szintézise” talán az egyetlen ismertebb próbálkozás a darwini elmélet és az előrehaladó komplexitás elméletének egybefoglalására. Sarkítottan fogalmazva: a darwini elmélet nem a kozmikusan értelmezett evolúcióról, hanem – címének megfelelően – „csupán” a fajok eredetéről szól.”
2.1.2 „Darwin evolúcióelmélete
Írta: dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor
(Mezőgazda Kiadó)
Az elmélet alaptézisei
A modern evolúciós gondolatok alapjait Charles Darwin (1809–1882) és Alfred Russel Wallace (1823–1913) munkássága rakta le. Wallace, Darwintól függetlenül, vele egyidőben ugyanarra az eredményre jutott.
Darwin, látva addigi elképzeléseinek megerősítését, 1859-ben jelentette meg könyvét, melynek címe: „A fajok eredete a természetes kiválogatódás útján, avagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása”. Ebben a fajok eredetére vonatkozó elképzeléseit négy alaptézis köré csoportosította.
1 Több utód születik, mint amennyi életben tud maradni.
2 Küzdelem folyik a létért, mert az utódok és az életben maradók száma között eltérés van.
3 Az egyedek különböznek egymástól, nincs két teljesen egyforma. Az előnyös tulajdonságokkal rendelkezőknek nagyobb esélyük van a túlélésre a küzdelem során (természetes szelekció). A természetes szelekció működését az ember mesterséges szelekciós tevékenységéhez hasonlítva mutatja be.
4 Mivel a szelekció során életben maradt egyedek utódai önmagukhoz hasonlóak lesznek, ezek a változatok az egymást követő generációkban gyakoribbak lesznek. A kiválogatódott, sikeresebb változatok gyakorisága a populáción belül megnő, tulajdonságaik az idő múlásával megváltoznak. Darwin szerint ezek a változatok új fajokká különülhetnek el.
Ennek a teóriának egyik jelentősége abban van, hogy ez az első olyan evolúciós modell, amely világosan elkülöníti egymástól a változatok meglétét és az evolúciós változás irányát. A korábbi evolúciós teóriák a változatok létrejöttét, mint a faj tökéletesedéséhez szükséges célszerű megváltozást határozták meg. Bár a legfontosabb hatóerőnek a természetes szelekciót tartotta, felismert számos nem szelektív evolúciós hatóerőt. Nem feltétlenül kell szelekciós folyamatnak végbe mennie ahhoz, hogy az élőlény alkalmazkodni tudjon az új környezeti feltételekhez, mert lehet, hogy ez a tulajdonsága már megvolt. A természetes szelekció elmélete nem ad magyarázatot arra, hogy miképpen jönnek létre új variációk, pedig azok léte az evolúciós változás egyik alapját biztosítják. A természetes szelekció darwini elmélete a jelenkori, illetve a várható jövőbeli események alapján épült fel, az evolúció múltbeli eseményeire nem tudott magyarázatot adni.
Darwin állításai nemcsak kortársainak, de a jelenkor és valószínűleg a jövő szakemberei számára is feladatot adtak. Megállapításainak eltérő módon történő értelmezése, a bizonyítékként felhozott események egyre mélyebb szintű feltárása, a korszerű kutatások eredményei újabb megvilágításba helyezik az abban leírtakat.
Kétségtelen, hogy Darwin e könyvében számos kérdést nyitottan hagyott, a felhozott példák egymáshoz lazán kapcsolódó bizonyítékhalmazt képeznek, és a fogalmak használata sok esetben nem egyértelmű. Ennek ellenére Darwin munkássága olyan mérvű szemléletbeni áttörést hajtott végre, amelyhez hasonlót nemigen lehet találni a természettudományok történetében.”
2.1.3 „Darwinizmus
https://hu.wikipedia.org/wiki/Darwinizmus
A darwinizmus egy olyan világnézeti rendszer, mely Charles Darwin (1809–1882) elméletein alapul. Elméletének lényege az, hogy a természetben az élőlények egymással versengenek a fennmaradásért. A természetes szelekció útján mindig a legrátermettebb egyedek örökítik tovább génjeiket, a fajok pedig ezáltal egyre tökéletesebben alkalmazkodnak környezetükhöz. Az evolúcióbiológia szerint a mai fajok ezen a módon alakultak ki az egysejtűektől kezdve az emberig. Amikor Darwin leírta, hogy az embernek és az emberszabású majmoknak közös őse lehetett, negyven évig tartó tudományos, de máig tartó vallási vitát eredményezett.
A darwinizmus nem csak a biológiai, hanem a gazdasági és filozófiai gondolkodást is befolyásolta. Alapja lett pl. a materializmusnak és így közvetetten a marxizmusnak vagy a szociáldarwinizmusnak is. Darwin felfedezése azonban szigorúan csak a földtörténeti evolúcióra érvényes, társadalmi és politikai felhasználása ettől független. A darwinizmus eredményezte a kreacionizmus nevű áltudományt, amely az evolúcióbiológia tényeit vallási alapon próbálja negligálni. A vallásosok egy része nem ismeri a darwinizmust kielégítően, másik része pedig elfogadja, és nem tartja összeegyeztethetetlennek a vallást az evolúcióval. II. János Pál pápa fejtette ki, hogy a darwinizmus nem ellentétes a keresztény dogmákkal.
Rendszertan
Darwin elméletén alapul a mai rendszertani elmélet. Mai tudásunk szerint az élőlények közös ősöktől erednek. A rendszertanban két faj aszerint kerül közelebb egymáshoz, hogy az evolúcióban milyen távoli a közös ősük. Egy tigrisszúnyog és egy gyötrőszúnyog pl. közelebb áll egymáshoz, mint egy tigrisszúnyog és egy esőthozó pőcsik. Mivel minden szúnyog kétszárnyú és mindkét szúnyogfaj fonalascsápú, a közös ősük is valószínűleg egy fonalascsápú szúnyogfaj lehetett. Az esőthozó pőcsik viszont kevésbé hasonlít a tigrisszúnyogra, mert bár ő is kétszárnyú, nem fonalascsápú, hanem rövidcsápú. Ebből arra lehet következtetni, hogy a közös ősük léte óta több mutáció történt mindkét fajban ahhoz képest, mint amennyi a két szúnyogfaj közös ősének léte óta. Azaz a közös ősük távolibb, így a rendszertanban is távolibb a közös pont.
Szimbiózis
Szintén a természetes szelekció elmélete magyarázza a szimbiózist, amikor két faj egymáshoz alkalmazkodik, együttélésük mindkét faj számára előnyös valamilyen szempontból. A szimbiózis lehet olyan szélsőséges, hogy a két faj nem is tud fennmaradni egymás nélkül. Ennek a specializációnak az az előnye, hogy egymáshoz magas szinten alkalmazkodott a két faj, más fajokkal pedig nem kell egymás „kegyeiért” versengeniük. Azonban a kockázat is nagyobb, hiszen ha az egyik faj eltűnik, akkor életképtelenné válik a másik is. Darwin alapozta meg az ökológiai gondolkodásmódot, melynek mostanában – a fajok kihalásának korában – kezdjük felismerni fontosságát. Durrell szavaival élve az „ökológiai gondolkodás egyik gyöngyszeme a macska és a lóhere között kapcsolatot teremteni”. Darwin ugyanis arra jött rá, hogy a poszméh az egyetlen rovar, amely képes megporozni a lóherét. Azt is észrevette, hogy a városokhoz, falvakhoz közel több a poszméh-fészek, mint máshol. Ezt pedig arra vezette vissza, hogy a város szélén sok macska él, mely pusztítja az egereket, amelyek viszont előszeretettel fosztogatják a poszméh-fészkeket.
Viták
Darwin elmélete a maga korában nagy port vert fel. Sokan egyenesen eretnekségnek érezték gondolatait. Másokat az a gondolat bántott, hogy az ember a majomtól származik. Pedig ez csupán félreértés. Az elmélet szerint az ember és majom közös őstől származik. Persze hívei is akadtak, és olyanok is, akik szívesen tették próbára Darwin tudását.”
2.1.4 „Neodarvinizmus
(Írta: Wiandt Gábor, 2018.06.28.)
A darwinizmus továbbfejlesztése céljából kialakított, de azzal sok tekintetben ellentétes biológiai tanítás.
Tagadja a szerzett tulajdonságok öröklődését, a környezeti tényezők öröklődés-megváltoztató szerepét.
A szerves világ fejlődésének tényét azzal magyarázza, hogy az idioplazma a környezettől függetlenül a legkülönbözőbb változatokat adja, és ezekből a kiválogatás a legalkalmasabbakat tartja meg.
A kiválogatásnak mindenhatóságot tulajdonít. A létért folyó küzdelmet a csírasejtekbe helyezi az idioplazmának legkisebb részecskéi, a determinánsok közé. Ezt nevezi germinális szelekciónak.
Egy másik irányzata viszont a kiválasztás tehetetlenségét bizonyítja. A fajkeletkezést kizárólag a mutációkra alapozza, a kiválogatódásnak szerinte csak alkalmas mutációkat fenntartó, a károsakat pedig kiküszöbölő szerepe van.”
2.1.4.1 „Neodarwinizmus (modern evolúciós szintézis – neo-Darwinism modern synthesis)
https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/oxford-typotex-biologiai/ch01s14.html
„A mikroevolúció (a populáció genetikai állománya változási) folyamatának ma is érvényes elmélete, amit 1920 és 1950 között dolgoztak ki; ez szintetizálja (összekombinálja) a klasszikus (mendeli) genetikából nyert bizonyítékokat (a többszörösen bizonyított mendeli génátviteli szabályokat) az evolúció természetes kiválogatódással zajló darwini elméletével (lásd darwinizmus), kiegészítve néhány olyan evolúciós tényező hatásával, amelyet a 19. században még nem ismerhettek. Mindezt a populációgenetika keretei között egységesen tárgyalja. Felhasználja a génekről és a kromoszómákról időközben szerzett modern ismereteket, hogy megmagyarázza a genetikai variációk forrását, amelyen a különféle kiválogatódások szelektíven hathatnak. Értelmezi az evolúciós tényezők (tehát a mutációk, a génáramlások, illetve a genetikai izolációk, a nem-véletlenszerű párosodások, vagyis a szexuális szelekciók, a többi természetes kiválogatódás, valamint a populáció tartós létszámcsökkenése következtében fellépő genetikai sodródás) hatásait a populáció génállományának (az allél- és a genotípus-gyakoriságoknak) nemzedékenkénti megváltozására. Ezzel lényegileg megalapozza a mikroevolúcióban látott változások értelmezését a genetikai síkon. A genetikai izoláció és a genetikai sodródás bizonyos mechanizmusaival értelmezni képes a valamikor egységes populációból új fajok felé tartó eltérő (divergáló) fejlődést is.”
2.1.4.2 „Ezt még Darwin sem tudta megmagyarázni az elméletében
https://www.google.com/search?client=firefox-b-d&q=Ezt+meg+Darwin+sem+tudta+megmagyarázni+az+elmeleteben+
A modern biológia jelentős részben Charles Darwin evolúcióelméletére támaszkodik. Ennek lényege a természetes szelekció, amely szerint a természet a legrátermettebb, legjobban alkalmazkodott élőlények szaporodását, fennmaradását és túlélését segíti elő. Darwin elmélete azonban a genetika fejlődésével finomításra szorult. Érdekes módon éppen az evolúcióelmélet »antihősének« számító Lamarck néhány elképzelése jött kapóra a darwinizmus egyes hézagainak betöméséhez és egy egyesített evolúcióelmélet kidolgozásához – olvasható a környezeti epigenetikával foglalkozó neves amerikai biológus, Michael Skinner tanulmányában.
Amikor Darwin az 1850-es években kidolgozta evolúcióelméletét, úgy írta le a természetes szelekció hajtóerejét, hogy annak hátterében »ismeretlen molekuláris mechanizmusok« állnak. Az azóta eltelt több mint száz év alatt azután a genetikában és a molekuláris biológiában elért eredmények körvonalazták az evolúció működésének modern, neodarwinista elméletét.
Nem csak a mutáció befolyásolja az evolúciót.
A DNS-szekvenciák véletlenszerűen mutálódnak, és a környezethez való legjobb alkalmazkodást lehetővé tevő szekvenciákkal rendelkező organizmusok szaporodnak és maradnak fenn. Ezek a fajok uralnak egy niche-t addig, amíg a környezet meg nem változik, és újra be nem indul az evolúció motorja.
Kiderült azonban, hogy az evolúciónak ez a magyarázata nem teljes, és egyre több jel utal arra, hogy más molekuláris mechanizmusok is szerepet játszanak a fajok evolúciójában.
Az egyik gond Darwin elméletével az, hogy miközben a fajok kétségtelenül több adaptív jellemzőt (azaz fenotípust) fejlesztenek ki, a random DNS-szekvencia-mutációkról kiderült, hogy túl lassúak ahhoz, hogy sok megfigyelt változást megmagyarázzanak. A problémával tisztában lévő kutatók ennek kompenzálására egy sor különféle genetikai mechanizmust javasoltak. Például a genetikai sodródást, miszerint az egyedek egy kis csoportja drámai genetikai változáson megy át, vagy az episztázist, amelyben egy génkészlet elnyom egy másikat.
Nagyon alacsony a mutációs ráta.
De még ha léteznek is ilyen mechanizmusok, az összetett szervezetek, például az ember genetikai mutációs rátája drámaian alacsonyabb, mint egy sor tulajdonság változási frekvenciája az anyagcserebeli alkalmazkodástól kezdve a betegségekkel szembeni ellenállóságig.
A tulajdonságváltozatok gyors felbukkanását nehéz csupán a klasszikus genetikai és neodarwinista elmélettel megmagyarázni. A kiváló evolúcióbiológus, Jonathan B. L. Bard T. S. Eliot versét átírva mondta: »A fenotípus és a genotípus közé hull az árnyék.«
Milyen molekuláris mechanizmusok állnak a háttérben?
És a darwini elmélettel kapcsolatos problémák túlterjeszkednek az evolúciótudományon a biológia és az orvosbiológia más területeire. Például ha a genetikai öröklődés határozza meg a tulajdonságainkat, akkor miért vannak az ugyanazon génekkel rendelkező egypetéjű ikreknek rendszerint más betegségeik?
És miért van az, hogy csak olyan kevesen (gyakran kevesebb, mint 1 százalék) osztoznak közös genetikai mutáción, akik bizonyos betegségekben szenvednek? Ha a mutációs ráta véletlenszerű és állandó, akkor miért emelkedett sok betegség gyakorisága több mint tízszeresére csupán néhány évtizeden belül? Hogy lehetséges, hogy több száz környezetszennyező anyag képes megváltoztatni a betegségek felléptét, de a DNS-szekvenciát nem? Az evolúcióban és az orvosbiológiában a fenotípusos jegyek divergenciája sokkal gyorsabb, mint a genetikai változatosság és mutáció kialakulási rátája, de miért? – veti fel Skinner a tanulmányában.
A kérdés tehát összefoglalóan az: ha a természetes szelekció nem csupán a genetikai mutációk révén hat, akkor milyen molekuláris erők hozzák létre a tulajdonságvariációk teljes készletét, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a természetes kiválasztás befejezze a munkát?
Újra előkerült Lamarck elképzelése.
Meglepő módon a kérdés megválaszolásához Jean-Baptiste Lamarck munkássága is hozzájárul. Lamarck 50 évvel Darwin előtt publikálta evolúciós elképzeléseit, és munkásságát sokáig teljes egészében a tudomány szemétdombjára vetették. Lamarck például olyanokat állított, hogy »a környezet közvetlenül meg tudja változtatni a tulajdonságokat, amelyek azután átöröklődnek a következő generációkra«. Egyik híres-hírhedt példája a zsiráfnyak meghosszabbodását magyarázta. Amikor a zsiráf egyre magasabbra igyekszik felnyúlni a levelekért, akkor „idegi folyadék” áramlik a nyakába, ez a folyadék meghosszabbítja a nyakat, és ez a változás át is öröklődik, állította Lamarck.
Az egyik kézzelfogható támpont majdnem egy évszázaddal azután jött, hogy Darwin közzétette elméletét. 1953-ban – ugyanabban az évben, amikor Watson és Crick felfedezte a DNS kettős spirál szerkezetét – az Edinburgh-i Egyetem fejlődésbiológusa, Conrad Waddington tett egy különös felfedezést.
Waddington észrevette, hogy azok az ecetmuslicák, amelyeket külső kémiai ingereknek vagy hőmérsékletváltozásnak tesznek ki az embrionális fejlődés alatt, különféle szárnystruktúrákat fejlesztenek ki. Azok a változások, amelyeket a kutatók egyetlen nemzedékben hoztak létre, továbböröklődnek az utódokba a leszármazási vonalban.
Színre lép az epigenetika.
Waddington a modern epigenetika szót használta a gyors változás jelenségének leírására. Különösen figyelemre méltó, hogy Waddington – még azelőtt, hogy Watson és Crick publikálta volna a DNS szerkezetét – felismerte, milyen hatást gyakorolhat a felfedezése az evolúcióelméletre. Az ecetmuslica szárnyainak egy generáció alatti megváltozása az eretnek Lamarck eredeti elképzeléseit támasztotta alá. Úgy tűnt, hogy a környezet közvetlenül képes befolyásolni a tulajdonságokat.
Noha Waddington leírta az epigenetika általános szerepét, semmivel sem volt jobban tisztában az ebben szerepet játszó molekuláris elemekkel vagy mechanizmusokkal, mint Lamarck vagy Darwin. Ahogy azonban a molekuláris biológia egyre jobban megfejtette az élet működését, úgy nyert egyre több értelmet Waddington – és tulajdonképpen Lamarck – elképzelése.
Noha a környezeti tényezők nagy többsége valóban nem változtatja meg a DNS molekuláris szekvenciáját, viszont befolyásol egy csomó epigenetikus mechanizmust, amely szabályozza a DNS működését, például be- vagy kikapcsolja a gének működését, vagy meghatározza, hogyan fejeződjenek ki a fehérjék – génjeink termékei – a sejtekben.”
Ide tartozó irodalomnak lehet-e tekinteni az alábbi cikket?
2.1.5 „A dinoszauruszok 20 millió évvel korábban jelenhettek meg
https://index.hu/tudomany/2016/11/10/a_dinoszauruszok_20_millio_evvel_korabban_jelenhettek_meg/
A dinoszauruszok eddigi legkiterjedtebb törzsfáját állították össze brit és amerikai paleontológusok – írja az MTI. Arra jutottak, hogy a dínók 250 millió évvel ezelőtt, vagyis az eddig feltételezettnél 20 millió évvel korábban kezdték el benépesíteni a Földet. Az őslények új törzsfáján közel ezer faj kapott helyet.
A paleontológusok új modellje szerint az első dinoszauruszok körülbelül 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Az első madarak 165-172 millió évvel ezelőtt váltak le a dinoszauruszok törzsfájáról, a madarak összes ismert csoportja pedig a 108 millió és 69 millió évvel ezelőtti periódusban, a késő kréta időszakban fejlődött ki.
A modell szépséghibája, hogy a dinoszauruszok megjelenését 10 millió évvel korábbra teszi, mint ami a legrégebbi ismert fosszíliák kora. A legidősebb dinoszaurusz a 2013-ban azonosított Nyasasaurus parringtoni, amelynek maradványai még 1956-ban kerültek elő a Nyasza- vagy Malawi-tó környékén. A fosszíliák mindössze 240 millió évesek, ami azt jelenti, hogy a paleontológusoknak vakon meg kell bízniuk a matematikai modellezésben, legalábbis addig, amíg még korábbi fosszíliák nem kerülnek elő.
A kutatócsoport eredményei szerint azonban a dinoszauruszok megjelenését további 10 millió évvel korábbra ki lehet tolni. Ha a számításai helytállóak, kiderül, hogy a dinoszauruszoknak sikerült túlélniük a perm-triászi kihalási eseményt. A körülbelül 251 millió évvel ezelőtti nagy kihalás volt a földtörténet legpusztítóbb eseménye, amely a tengeri fajok 96, és a szárazföldi fajok 70 százalékának az eltűnéséért felelős.
A tanulmány a Biology Letters szaklapban jelent meg.”
Azért gondolom, hogy kapcsolódhat a korábban elhangzott, Darwini gondolatokhoz, és annak számtalan kritikájához, mert egy érdekes következtetés vonható le: a Földi világban a 250 millió évvel ezelőtti élőlényekkel kapcsolatban igazán még nem kutakodott senki abban a tekintetben, hogy ha igaznak tételezzük fel a Darwini „módosulással való származás” elméletét, akkor a dinoszauruszok „kihalásának” miért nem lettek utód-faji következményei? Márpedig az utánuk következő évmilliók, hasonló lényeket, mint a dinoszauruszok, nem produkáltak. Márpedig Földi viszonylatban lehettek olyan körülmények, amelyek az egész Földre hatással voltak, de olyan, hogy írmagja sem maradt a dinoszaurusz fajnak, elképzelhetetlen.
Természetesen a fantázia e tekintetben is határtalan lehet, mert a Föld egy adott fejlődési szakaszában, amikor a dinoszauruszok éltek, valamilyen törvényszerűség vagy technológia program szerint, amely kódolva volt a dinoszauruszokban, csalódást okozhatott. No nem a természetnek, hanem az alkotónak. Jelen esetben természetesen a sikertelen évmilliók lezárásának is tekinthetjük a dínók kihalását, mint ahogy be is következett.
2.2 „A növényvilág evolúciója és a darwini fejlődéselmélet
http://www.matud.iif.hu/2009/09dec/02.htm
Írta: Borhidi Attila, biológus, az MTA rendes tagja, PTE Növényrendszertani és Geobotanikai Tanszék • borhidi@ttk.pte.hu
A Darwin-emlékév kapcsán nem tűnik haszontalannak a növényvilág evolúciójáról szerzett ismereteinket a darwini fejlődéselmélet szemszögéből áttekinteni, és állításait a növényvilág szempontjából értékelni. Az egyik ok, amelyért ezt meg kell tennünk, az, hogy a darwini elmélet alapvetően az állatvilágban megfigyelt alkalmazkodási jelenségekre épült, holott a földi élet története szempontjából a kulcsfontosságú szerep a növényvilágé, amely a földi élő rendszereket működtető kozmikus energiaforrás egyetlen akceptoraként egyrészt a földi légkört az élő szervezetek számára élhető közeggé formálta, másrészt szerves tápanyaggal ellátta. Másként fogalmazva az állatvilág – az embert is beleértve – a növényvilág vendégeként éli földi életét.
Tanulmányomban szeretnék rávilágítani néhány momentumra, amelyek a darwini elméletet nemcsak zseniálisnak, hanem vitathatónak is ítélik.
A darwini elmélettel részben az a gond, hogy belőle már Charles Darwin életében ideológia lett, ami nem mindig kedvező egy tudós számára, és nem biztos, hogy ez a tény megegyezik a tudós eredeti szándékával. Kétségtelen, hogy hírneve már életében hatalmas mértékben megnőtt, és Darwin elméletéből nemcsak darwinizmus lett, hanem neodarwinizmus is, ami a 20. század második felének jelentős szellemi áramlatává vált.
Ez utóbbinak képviseletében Richard Dawkinst idézhetjük, Az önző gén és A vak órásmester című könyvek szerzőjét, aki többek között ezt írja: »A természet egyedüli órásmesterei a fizika vak erői, bár ezek nagyon különleges módon fejtik ki hatásukat. Egy valódi órásmester előrelátóan cselekszik: megtervezi fogaskerekeit és rugóit, valamint ezek kapcsolatait, miközben egy jövőbeli cél lebeg a szeme előtt. A természetes szelekciónak, a vak, tudattalan, automatikus folyamatnak, amit Darwin fedezett fel, és ami mai tudásunk szerint megmagyarázza az élet összes formájának létezését és látszólagos célját, semmilyen cél nem lebeg a szeme előtt. Nincs elméje és nincsenek lelki szemei, és nem tervez előre semmit. Nincs látomása, előrelátása, egyáltalán semmilyen látása nincs. Mondhatni ő játssza az órásmester szerepét a természetben, ráadásul ez az órásmester teljesen vak.« (Dawkins, 1986, 14.)
Ezzel szemben Darwinnak nem állt szándékában az élet összes formáinak, és különösen nem az élet keletkezésének megmagyarázása, amint maga írja: »Előre kell bocsátanom, hogy sem a szellemi képességekkel, sem az élet eredetével nem kívánok foglalkozni.« (Darwin, 1958, 331.). Úgy tűnik, hogy Darwin elméletét olyan elvárásokkal terhelték meg és teszik ma is, amelyeket nem biztos, hogy el tud viselni. Az sem szerencsés, ha egy tudományterület problémáinak megoldását egy másik tudományra hárítják át, amelyben az illető nem szakember. Egy biológus ne mondja azt, hogy a biológiai folyamatokat a »fizika vak erői« irányítják. Az élő szervezeteknek mindig is megvoltak az eszközeik, hogy a fizika »vak erőit« saját javukra fordítsák.
Egy vizsgálható fejlődésmodell: a szukcesszió
Az evolúció megítélésének fő nehézsége, hogy nem tudjuk lejátszani, mert ez az eseménysor egyszer zajlott le a Föld története során. De modellként vizsgálhatunk olyan jelenben lejátszódó folyamatokat, amelyek egyértelműen fejlődési folyamatok, és a szereplői növények. Ilyen például egy trópusi esőerdő regenerációja egy hurrikán által letarolt területen, ahol a talajt elvitte az erózió, és a környezetből indul el a terület újraerdősülése. A Karib-térségben, ahol ilyen természeti katasztrófák évente megtörténnek, számos alkalommal vizsgáltak ilyen folyamatokat, magam is vizsgáltam ilyet.
Azt látjuk, hogy a különböző szaporodási stratégiával rendelkező fajok meghatározott sorrendben váltják egymást a lepusztult termőhelyen és hoznak létre egy sekély termőtalajt, amelyen gyorsan növő puhafák alakítják ki az első erdei közösséget, amely 15-30 év alatt létrehoz egy 10-15 méter magas koronaszintű állományt. Ezt nevezzük első homeosztázisnak, vagyis a fejlődés első szakaszának. Ez a közösség igen nagy mennyiségű, gyorsan bomló szerves anyagot termel, amely felgyorsítja a talajképződési folyamatokat, és ezen a megnőtt tápanyagbázison újabb huszonöt-ötven év alatt kialakul magas fákból egy második, immár 25–30 m magas koronaszint. Ez a második homeosztázis, amelynek élettartama már 50–100 év, és amely alatt megtaláljuk az alsó koronaszintet is.
A trópusi esőerdők dinamikáját kevésbé ismerő szerzők már ezt az együttest valódi, kész trópusi erdőknek gondolják, és ezért írják tévesen, hogy a trópusi esőerdők ötven év alatt regenerálódnak. A fejlődésnek ugyanis még nincs vége. Ezután jelennek meg és nőnek fel a 40-50, esetleg 70 m magasra megnövő óriásfák, kialakítva a trópusi esőerdő harmadik, felső koronaszintjét. Ez a harmadik homeosztázis, amely 150-300 év alatt alakul ki, és az óriásfák koronaszintjében fejlődik ki a liánok és epifiton szervezetek óriási gazdagsága a bennük élő rovarok, madarak, emlősállatok hihetetlen változatosságú élővilágával együtt. Ez az a közösség, amelynek élete egyensúlyban van az éghajlati körülményekkel, vagyis annyi szerves anyagot termel, amennyit beépít a szervezetébe, és eközben fenntartja a talaj táperejét. Ezzel szemben az első két homeosztázis szereplői sokkal több szerves anyagot termeltek, mint amennyit testükbe beépítettek, és többlettermelésükkel a következő homeosztázis feltételeit teremtették meg.
Mindebből megállapítható, hogy a szukcesszió egy szakaszos fejlődési folyamat, amelyben felépítő és egyensúlyi fázisok váltják egymást. Ebben a folyamatban sem a fizikai, sem a biológiai erők nem vakon működnek, a folyamat annyira felismerhető momentumokból áll, hogy ezek ismeretében az erdővagyon nagysága és évi növekménye kiszámítható, amelyre gazdálkodási terv építhető, és vele, mint megújuló energiaforrással, fenntartható módon gazdálkodhatunk. Vagyis: a természeti erőforrásokkal való kiszámítható és tervezhető gazdálkodás ténye ellentmond az erőforrások vak és véletlenszerű keletkezésének.
Segíthetnek-e a molekulák?
Nagy várakozással tekintettünk az utóbbi két évtized molekuláris genetikai és taxonómiai kutatásaira, amelyek segítettek abban, hogy az örökítőanyag szerkezetéből, a DNS-molekula bázissorrendjeinek összehasonlításából megismerjük az evolúció eddig homályos részleteit, hogy az élő szervezetek hasonlóságára épített fejlődéselméleteket konkrét genetikai struktúrákkal igazoljuk. Azt vártuk, hogy a megismert génszekvenciák a lezajlott fejlődés sorrendjébe állítják a ma ismert növényvilágot, és végre megszületik az egyetlen hiteles evolúciós törzsfa, amely felrajzolja a növényvilág fejlődéstörténetét úgy, hogy közben betömi azokat a hézagokat, amelyeket a darwini elmélet nyitva hagyott. Munkatársaimmal magam is bekapcsolódtam ilyen kutatásokba.
Ahogyan ez lenni szokott egy új módszer bevezetésekor, a molekuláris genetikai-taxonómiai kutatások igen sok nyitott kérdést megoldottak. Az evolúciós törzsfák számos korábbi származástani feltételezését megerősítették, sok új meglepő eredményt is hoztak, de miközben sok korábbi tudáshézagot betömtek, nagy számban vetettek fel új problémákat is. (Borhidi, 2008)
A kladisztikai törzsfák azonnal két meglepetéssel szolgáltak. Korábban a morfológiai hasonlóságokra épülő törzsfákon úgy tüntettük fel a fejlődést, hogy a fejlettebb csoportokat a földtörténet során korábban megjelent, ismert fejletlenebb csoportokból származtattuk. Ezzel szemben a mai molekuláris törzsfák elágazásain mindenütt ismeretlen, feltételezett csoportok szerepelnek, amelyeket még megnevezni sem tudunk. Vagyis eljutottunk oda, hogy van egy olyan konkrét genetikai információkon felépülő evolúciós törzsfánk, amelynek valamennyi elágazási pontja hipotetikus. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy amennyivel okosabbak lettünk a részleteket illetően, annyival bizonytalanabbak az egész megítélésében. Mai ismereteink ugyan kétségtelenül valósabbak, de az összkép homályosabbnak tűnik, mint volt korábban. A törzsfák másik problematikus eleme, hogy a fejlődés folyamatát ábrázoló származási vonalak mentén számok szerepelnek; azon tulajdonságok száma, amelyek a vonal végén szereplő növénycsoport kizárólagos sajátjai, amelyek a szomszédos, ún. »testvércsoporttól« megkülönböztetik. A probléma ott van, hogy a darwini evolúciós elmélet szerint a fejlődési vonalon nem tulajdonságoknak kellene szerepelniük, hanem kihalt fajoknak. Olyan szervezeteknek, amelyek a felsorolt tulajdonságoknak csak egy részével rendelkeztek, és nem a teljes kombinációval, aminek következtében a természetes szelekció áldozataivá váltak. De ilyen sikertelen próbálkozásokat megtestesítő, »átmeneti jellegű« fajokat nem ismerünk, csak a sikeres végeredményt. Röviden azt is mondhatnánk, hogy a molekuláris taxonómiai vizsgálatok nem erősítették meg egyértelműen a darwini hipotézist.
Folyamatos vagy szakaszos fejlődés?
Ha már most a fésű alakú kladogramokat valódi fa alakú törzsfává alakítjuk, ahogyan azt Podani János tankönyvében látjuk (Podani, 2003), rendkívül impozáns képet kapunk arról, hogy a devon kor óta a szárazföldi növények különböző csoportjai milyen sorrendben és milyen származási viszonyban jelentek meg az evolúció során. Ez a törzsfa szükségszerűen a mért és vizsgált genetikai távolságok léptékében készült, és a fejlődést a darwini elmélet lépcsőzetes folyamatában mutatja meg. Ha azonban ugyanezt a törzsfát a növénycsoportok megjelenésének időarányos léptékében helyezzük el, ahogyan megjelenésük a paleontológiai ismereteink szerint történt, merőben más képet kapunk, amely arról szól, hogy a növényvilág evolúciója négy nagy – időben elkülönülő – robbanásszerű szakaszra tagolódik, amelynek jellemzője, hogy mindegyik fejlődési szakasz kezdeti időszakát az új alakok viszonylag gyors és gazdag megjelenése jellemzi.
A négy nagy evolúciós robbanás: 1.) Az őstenger élővilágának kialakulása 2.) A növények partraszállása 3.) A nyitvatermő növények 4.) A zárvatermők robbanásszerű megjelenése.
Az első robbanás: az őstenger élővilága
A négy robbanás közül az első a kambriumkori őstenger élővilágának a kialakulása. Ez a korszak mintegy kétmilliárd esztendővel ezelőtt kezdődött, de magát az őstenger élővilágát csak a mintegy félmilliárd évvel ezelőtt keletkezett geológiai rétegekből ismerjük, mivel a korábban keletkezett földtani rétegek a földkéreg nyomása alatt átkristályosodtak, és a bennük tárolódott maradványok elpusztultak: a »kozmikus titkosszolgálat« a korábbi dokumentumokat kevés kivétellel megsemmisítette. A földi légkör ekkor még alig tartalmazott oxigént, ezért hiányzott a ma létező ózonpajzs, amely az élő sejteket megvédhette volna az UV-sugarak gyilkos hatásától. Ezért a növényvilág egy sugárzásmentes bunkerbe kényszerült, ahol a bunker szerepét a tenger látta el.
Az egysejtű élőlények fejlődésében mindjárt az elején két nagy csoport elkülönülése figyelhető meg: az egyostoros és a kétostoros egysejtűeké. Mindkét csoport tagjai úgy szerezték meg a fejlődésükhöz szükséges sejtszerveiket és a fotoszintézishez szükséges színtesteket, hogy más egysejtű élőlényeket faltak fel, melyek sejtmagja, illetve színtestei tovább éltek és működtek immár a gazdaszervezet belsejében, mint azok saját szervei. Ez a jelenség az ún. endoszimbiózis, amely számos alkalommal zajlott le, és különböző egysejtű élőlények kialakulásához vezetett. A kétostoros sejtek nem tudták megemészteni a felfalt színtesteket, amelyek még régi sejtfalukat is megőrizték, és tovább folytatták fotoszintetizáló tevékenységüket. Ezekből lettek a különböző algacsoportok, vagyis a növények. Az egyostoros sejtek erősebb »gyomorsavval« rendelkeztek, és sikerült megemészteniük a színtesteket is. Belőlük fejlődtek a gombák és az állatok.
Az UV-sugarak eleinte mélyen behatoltak a tenger felszíne alá. Ezért az első prokarióta és eukarióta növényi szervezetek 70-150 m mélységben alakultak ki, ahová csak a sötétzöld fénysugarak jutnak le, és ezért az első vízi növények a vörös színtestekkel rendelkező cianobaktériumok és vörös algák törzséből kerültek ki. Később a légkör magasabb oxigéntartalma már jobban megszűrte az UV-sugarakat, és kialakulhattak azok az algatörzsek, amelyek 20-70 m mélységben képesek fotoszintetizálni, ahol a fény kék színű. Itt a barna és sárga színtestekkel rendelkező, ún. chromista algák váltak uralkodóvá, mint a kovaalgák vagy a barnamoszatok. Még később jelent meg a zöldmoszatok túlnyomó része, amelyek csak 20 m mélységig tudnak fotoszintetizálni, és amelyek különösen a sekély tengerekben és a partközeli zónákban jutottak vezető szerephez. Az egyes algatörzseknek ez a mélységi rétegződése a tengerekben ma is megfigyelhető. Végül megjelentek a csillárkamoszatok, amelyek a szárazföldi létforma felé az átmenetet mutatják, mert ma is a folyótorkolatok brakkvizében és az édesvizekben fordulnak elő.
Az őstenger élővilágának kialakulását azért kell robbanásnak tekintenünk, mert a kambriumi őstengerben már szinte készen áll a teljes evolúció, hiszen megtaláljuk a kilenc algatörzs mellett a gerincesek kivételével mind a tizenhét állattörzset is. Sőt, az evolúciónak abból a nyolc nagy lépéséből, amelyeket Maynard-Smith és Szathmáry Eörs mutatott ki és elemzett (Maynard-Smith – Szathmáry, 1995), hat nagy lépés már az őstengerben megtörtént, gyakorlatilag a szemünk elől elrejtve, hiszen ezekről fosszilis maradványok szinte egyáltalán nem maradtak fenn.
Ezzel kapcsolatos érdekes élményem volt, hogy Dudich Endre professzor urat – aki a zoológia kiemelkedően legnagyobb szaktekintélye volt a 20. századi magyar biológiában – kérdeztem, hogy ő hogyan látja az evolúciót. Ez nagyon bizalmas kérdés volt, mert politikai szankciókat válthatott ki az ’50-es években Magyarországon. Ő azonban nem küldött el azzal, hogy »fiatalember, maga engem ne provokáljon«, hanem őszintén válaszolta: »Nézze, én ebben azért nem gondolkodom, mert korábban több éven át tengerbiológiával foglalkoztam, többek közt a Nápolyi Tengerkutató Állomáson, és úgy látom, hogy szinte a teljes állatvilág készen megtalálható a kambrium kori őstengerben, és a gerinceseknek csak azok az osztályai hiányzanak, amelyek a szárazföldi lét során jelentek meg.«
Felfogása cseppet sem egyedülálló. Simon Conway Morris Cambridge-i paleontológus, a Royal Society tagja is a kambriumi robbanásról ír: »Ma ugyan megfigyelhetők bizonyos átmeneti formák egyes fajok között, és ebből arra lehet következtetni, hogy a múltban is léteztek ilyenek. Mindazonáltal a végeredmény nagyon távol van a formák egy hézagmentes mintázatától, ami lehetővé tenné, hogy egy nyomozó kiolvassa belőle az élet családfáját egyszerűen úgy, hogy megkeresi a közbenső – élő és kihalt – formákat, amelyek elvben összekötik a fajokat. Ellenkezőleg, a biológusok a szerves forma diszkrét voltával és a közbenső formák általános hiányával szembesülnek« (Conway Morris, 1998, 4.).
Ugyanezt erősíti meg James Valentine A rendszertani törzsek eredetéről című tanulmányában: »Az élet fájának sok ága – nagy és kicsi egyaránt – kriptogén eredetű, azaz rejtett eredetű, ősei ismeretlenek. E hézagoknak egy részét bizonyosan az okozza, hogy a fosszilis leletanyag nem teljes. De ez nem lehet az egyetlen magyarázat egyes családoknak, a gerinctelenek sok rendjének, a gerinctelenek összes osztályának és a metazoa összes törzsének kriptogén természetére«. (Valentine, 2004, 35.)
Második robbanás: a szárazföld meghódítása
A második robbanás a devon korszakban következik be. Az őstenger algáinak kétmilliárd éves fotoszintetikus tevékenysége kellett ahhoz, hogy a földi légkör oxigéntartalma 10%-ra növekedjék, ami már elég vastag ózonpajzs kifejlődésére volt elegendő ahhoz, hogy a szárazföldön is megvédje az élőlényeket az UV-sugárzástól. Nem tudjuk, hogy a növények hogyan érzékelték, hogy már ki lehet jönni a szárazföldre. Alig tudunk sikertelen kísérletről annak ellenére, hogy a szárazföldi élet első kísérletéről van szó! Különösen szembetűnő, ha ezt összehasonlítjuk a sikeres növények bámulatos sokféleségének robbanásszerű megjelenésével. Ne feledjük, hogy mindjárt kezdetben olyan növényekkel találkozunk, amelyek már rendelkeznek kifejlett bőrszövettel, rögzítő szervvel és hajtásrendszerrel, pedig a vízi növénynek, ha szárazföldi életet kezd, meg kell alapoznia a növényi test stabil egyensúlyi helyzetét a légtérben. Ehhez a hajtás és ágrendszerek új szimmetriaviszonyait, új testformákat kell kifejlesztenie, és mindezt a genetikai kódba beillesztve átörökíteni.
A szimmetriatípusok azonnal nagy változatosságban jelentek meg; szinte egyszerre alakult ki a villás, az örvös és a főtengelyes elágazási rendszer, amelyek a devon kor óta eltelt több százmillió év alatt sem változtak jelentős mértékben. A kialakult szerv- és szövetrendszerek egyúttal megkapták a feladatukat is. A rögzítő szervnek meg kellett oldania az anyagfelvételt, a szilárdítást végző hajtásrendszernek a tápanyagok szállítását, az ágrendszernek pedig a légtérbe kifeszülve meg kellett oldania az energiafelvételt és a gázcserét.
A szexuális folyamatok terén is jelentős előrelépés történt azáltal, hogy egyre elterjedtebbé vált a heterospória, a kétivarúság, amely az öröklődést genetikailag stabilabbá, a változékonyságot és alkalmazkodóképességet pedig erősebbé tette. A heterospória azonban megkövetelte, hogy a megtermékenyítés szárazföldi körülmények között is üzembiztosan menjen végbe. A fejlődésnek ebben a stádiumában ez úgy oldódott meg, hogy a hím és a női ivarszerv igen közel került egymáshoz, és egyetlen harmatcseppben is megtörténhetett a megtermékenyítés. A módszer sikerét mutatja az a hatalmas alakgazdagság, amelyet korábban a karbon kor sajátjának tekintettünk, ám valójában már a devon kor ötvenmillió éve alatt kialakult.
Hangsúlyoznunk kell, hogy bár a devon korszak és az azt megelőző korok (Ordovicium, Szilur) rétegeit meglehetős alapossággal vizsgálták át, és vizsgálják ma is, keresve az első edényes növényi élet bizonyítékait, »csalódottan kell megállapítanunk, hogy a legrégibb leletek sem mondanak nekünk semmit az algaősökkel vagy bármely mohacsoporttal való közös őssel fennálló kapcsolatról« (Podani, 2003, 31.). A növényi evolúció első és második nagy lépcsője között tehát hiányzanak az átmenetet, az összekötő kapcsot jelentő élőlények, vagyis a darwini fejlődéselmélet bizonyítékai.
Ezzel szemben a fejlődés robbanásszerű jellegét kitűnően szemlélteti a kor geológiai rétegeiből előkerült fosszíliák óriási változatossága: az ősi Rhynia flórát követő Zosterophyllumok, a valódi korpafüvek és azok fává növő, erdőalkotó fajai, a pecsétfák és pikkelyfák, aljnövényzetükben a csipkeharasztokkal. Már a villás elágazású növények uralmával egy időben megindul a száras növények evolúciójának legjelentősebb vonala, a főtengelyes elágazású zsurlók és páfrányok kialakulása. A molekuláris kutatások egyik legmeglepőbb eredménye az volt, hogy az alakilag igen különböző zsurlókat és páfrányokat egy leszármazási csoportba vonta össze.
Még a devon vívmányai közé tartozik egy óriási fontosságú evolúciós lépés: a mag kialakulása az előnyitvatermők képviselőjével (Archaeopteris).
A hatalmas alakgazdagság kifejlődésének hátterében jelentős környezeti változások is lezajlottak, amelyek kedveztek a szárazföldi növényvilág robbanásszerű kialakulásának, amilyen az egységes őskontinens, a Pangaea kialakulása. Valamennyi szárazulat egyetlen kontinenssé tömörült össze, és ennek a hatalmas szárazulatnak a túlnyomó része hosszú évtízmilliókra a trópusi övezetbe került. Ebben a trópusi környezetben alakult ki a páfrányok törzsének szinte valamennyi csoportja a páfrányfáktól a vizek felszínét beborító vízipáfrányokig.
Stephen Jay Gould paleontológus írja erről Az evolúció egyenetlen sebessége című írásában (Gould, 1977), hogy »A legtöbb fosszilis faj történetének két olyan jellegzetessége van, amely összeférhetetlen azzal az elmélettel, miszerint fokozatosan alakultak ki: 1.) Hirtelen megjelenés: valamely területen egy faj nem fokozatosan alakul ki őseinek fokozatos átalakulása révén, hanem hirtelen jelenik meg, méghozzá teljesen kialakult formában. 2.) Stagnálás: a legtöbb faj nem mutat határozott irányú változást földi létezése során. Amikor megjelennek a fosszilis leletek között, ugyanúgy néznek ki, mint amikor eltűnnek.«
Gould itt nem azt állítja, hogy a fajkeletkezés nem lehet kis lépésekből álló folyamat, például hibridizáció vagy poliploidia útján, úgy, ahogyan azt Vida Gábor páfrányokon végzett kutatásaival is bizonyította, hanem arra utal, hogy a fejlődés nagyobb lépései, amit a fosszilis maradványok szintjén, és különösen új típusok megjelenésekor tapasztalunk, nem a darwini evolúció szerint történtek.
A harmadik robbanás: a nyitvatermők
Az evolúcióban a hirtelen nagy ugrás nem egyszeri, véletlen esemény volt, amit a harmadik robbanás, a nyitvatermők kialakulása bizonyít. Ennek előkészületei már a devon végén és a karbonban megtörténtek az előnyitvatermők és a magvaspáfrányok kialakulásával. A mag kialakulására számos kísérlet történik. A harasztok mindegyik csoportjában megjelenik a mag, de csak a magvaspáfrányok vonalán sikerül továbbvinni az evolúcióban.
A darwini elmélet szerint ez az utódlási rendszer a változékonyság véletlenszerű tapogatózása során, évmilliók alatt jött volna létre. Nincs kielégítő válaszunk arra, hogy miért a karbon időszakban megy végbe mindez, amikor még nincs rá szükség? Honnan »tudták« a növények – hiszen valamennyi csoport megkísérelte a mag kifejlesztését –, hogy a perm időszakban ez lesz a túlélés eszköze? A karbon időszak trópusi »jóléte« után ugyanis a permben váratlanul beköszönt az éghajlat szárazodása. A Pangaea kisodródik a nedves trópusokról a száraz szubtrópusi öv alá, miközben megkezdődik a kontinens feldarabolódása. Ennek kényszerítő hatására a szárazságtűréshez való alkalmazkodási módok és formák különböző területeken, egymástól elszigetelődve, eltérő módon jönnek létre. Meg kell oldani a szárazságtűrés különböző formáit, például a szállító szövetrendszer tökéletesedését, a párologtató felület csökkentését, és ekkor válik igazán a siker kulcsává a mag, amely képessé teszi az utódot a kedvezőtlen időszak átvészelésére, és a magvas növényeket arra, hogy átvegyék az uralmat a szárazföldi térségeken. A megtermékenyítés korábbi – vízcseppben való – módja a száraz éghajlat alatt bizonytalanná válik, a mag kialakulását létrehozó stratégia, a széllel szállított – »léghajóban« utazó – hímivarsejtek, a szélmegporzás lesz a megtermékenyítés uralkodó formájává.
A kontinensek szétsodródása következtében a nyitvatermők három különböző csoportja már a fejlődés korai stádiumában elvált egymástól, és ezt a molekuláris vizsgálatok alapján készült kladogramok is megerősítették. A nyitvatermők nagy része mára kihalt, és a fenyőféléken kívül valamennyi ma élő csoport a túlélés utolsó stádiumában, a kipusztulás határán levő élő kövület. A Perm–Triász–Jura időszakok nyitvatermő flórájának nagy változatosságát mutatják a kihalt csoportok is. A száraz klíma nem kedvez a fosszilizációnak, és ez meg is mutatkozik a sokkal kisebb számú nyitvatermő-maradványon. Ezek azonban ahelyett, hogy »betömnék« a ma élők között tátongó réseket, tovább fokozzák a változatosságot.
A paleontológusok már Darwin életében azt kifogásolták, hogy a fejlődés nagy lépcsői közül hiányzanak azok a kis lépcsők, amelyeknek a fokozatos fejlődést kellene igazolniuk. Darwin azzal védekezett, hogy a geológiai rétegek feltáratlansága miatt kevés fosszíliát ismerünk, de a földkéreg feltárása során várhatóan elő fognak kerülni azok a maradványok, amelyek a fejlődés még ismeretlen hiányzó láncszemei. Ez a hiányzó láncszem, a »missing link« volt a varázsszó, amellyel a darwini elmélet problémáinak megoldását elnapolták.
Darwin maga is érezte, hogy elméletének ez a gyenge pontja, mert azt írja: »Korábban rengeteg közbenső változatnak kellett léteznie a Földön. Akkor miért nincs tele minden geológiai formáció és réteg ilyen közbenső láncszemekkel? Bizonyos, hogy a geológia nem tárt fel semmilyen fokozatos szerves láncot. Talán ez a legnyilvánvalóbb és legsúlyosabb kifogás, ami felhozható elméletem ellen.« (Darwin, 1996, 227.) De már 1952-ben Nils Heribert-Nilson azt írta (1952, 1212.): »A paleobiológiai tények alapján még karikatúrát sem készíthetünk az evolúcióról. A kövületi anyag most annyira egységes, hogy az átmeneti alakok láncszemeinek hiányát nem lehet többé szegényesen rendelkezésre álló kövületi anyagokkal magyarázni. A hiányok valóságosak; sohasem fognak kiegészülni«. Véleményének helyességét igazolta az idő, mert huszonöt évvel későbben David Raup, a chicagói Field Múzeum paleontológusa hasonlóan ír (Raup, 1979, 25.): »Darwin óta körülbelül százötven év telt el, és a fosszilis leletanyag jelentősen bővült. Ma negyedmillió fosszilis fajt ismerünk, de a helyzet nem sokat változott. Az evolúcióra utaló leletanyag még mindig meglepően egyenetlen. A sors iróniája, hogy ma kevesebb példánk van az evolúciós átmenetekre, mint Darwin idejében volt.« De még ennél is tovább megy Nils Eldredge, az American Natural History Museum paleontológusa: »Mi, paleontológusok azt mondtuk, hogy az élet története alátámasztja a fokozatos adaptív változás elméletét, miközben egész idő alatt tudtuk, hogy ez nem igaz.« (Eldredge, l985, 144–145.)
Ez olyan megdöbbentő beismerés, amihez fogható nem olvasható minden nap a tudományos irodalomban.
A negyedik robbanás: virágba borul a Föld
És végül jön a növényvilág fejlődésének utolsó nagy robbanása: a zárvatermő növények világuralmának kialakulása. Náluk tovább tökéletesedik a szállító szövetrendszer, az utódvédelem a zárt magházzal, és az embriónak különleges, »roboráló« tápszövettel való ellátása, a megtermékenyítés pedig a színpompás és csodálatosan formagazdag virágtakaró kialakulásával és az állatmegporzással. Ezek óriási horderejű változások, amelyekkel a termőhelyek benépesítéséért és a forrásfelosztásért folyó versengésben a zárvatermők valósággal »állva hagyják« a nyitvatermő növényeket, amelyek kiszorulnak a hideg éghajlatú zónákba és a tápanyagban szegény talajokra.
Első lépésként meg kell keresnünk e színpompás gazdagság eredetét. Már a nyitvatermők őseinek keresése is zavarba ejtő nehézségekkel volt terhes. Még ennél is nehezebb a zárvatermők őseit megtalálni. Származásukat már Darwin is »irtóztatóan titokzatosnak« ítélte. A nagy reménnyel várt molekuláris kutatások eredményei inkább fokozták a bizonytalanságot. Kimutatták ugyanis, hogy a potenciális ősként leginkább számon tartott nyitvatermők, a Gnetum-félék, genetikailag a fenyőkhöz állnak közel, és semmiképpen nem lehetnek a zárvatermők ősei. Sokáig a cikászfélék rokonságában keresték a zárvatermők virágának ősét (euanthium-elmélet), újabban azonban a Coristosperma-típusú kihalt magvaspáfrányok csoportjának valamelyik – eddig ismeretlen – tagjában remélik a zárvatermők ősét megtalálni.
Nem sokkal jobb a helyzet, ha a zárvatermők ősi, kiinduló csoportjait akarjuk meghatározni.
Mivel a mai nyitvatermők körében a fás szár kizárólagos, az a legelfogadottabb feltételezés, hogy az ősi zárvatermők is fás növények voltak. Így esett korábban a választás a liliomfákra és primitív rokonaikra (Winteraceae, Degeneriaceae), de ezek kiinduló pozícióját a genetikai vizsgálatok nem igazolták. A molekuláris kladisztikai vizsgálatok szerint a legősibb típus az Amborella nevű cserje.
Vele két gondunk van. Az egyik az, hogy az Amborella genomjának ősi jellegét részben a benne található májmohagéneknek köszönheti, amelyek adventív gének is lehetnek, amit valószínűsít, hogy a májmohák a fejlődés oldalágán vannak. A másik gond az Amborella elszigeteltsége és reliktum termőhelye. Valószínűtlen, hogy ilyen pozícióból viszonylag rövid idő alatt világuralmi pozícióba kerülhetett a növényvilág legnépesebb csoportja.
A zárvatermők származási vonalának második helyén a tündérrózsa-féléket találjuk, amelyek mind lágyszárú vízinövények. Esélyüket növeli, hogy a nyitvatermők között nincsenek, a páfrányok között alig vannak lágyszárú vízinövények, vagyis monopolhelyzetben voltak a mélyebb víztestek benépesítésében. Ha ökológiai ismereteink birtokában megkíséreljük elgondolni, hogy hol lehetett esélyük a zárvatermőknek egy fenyvesekkel és ginkgoerdőkkel borított tájba behatolni, akkor a folyómedreket és az állóvizeket jelölhetjük meg elsőként ilyen termőhelyeknek.
Az ősi zárvatermők dilemmája nemcsak az, hogy nem találjuk a »közös őst«, hanem hogy ezek – mint láttuk – mind morfológiailag, mind származástanilag igen távol állnak egymástól. Egy rózsa és egy napraforgó genetikailag és szervezetileg is közelebb áll egymáshoz, mint egy tündérrózsa az Amborellához. Még az a gondolat is felmerült nemrégiben, hogy van-e közös ősük a zárvatermőknek egyáltalán, vagy az ősi zárvatermők különböző ősök leszármazottai-e? Mindeme kérdéseknek egyetlen biztos következtetésük van, éspedig az, hogy a zárvatermők evolúciójának alaplépései is ugrásszerűek voltak, és nem a darwini modell szerint történhettek.
Egy új információs kapcsolat, az együttes fejlődés
Különösen fontos új mozzanat a növény- és állatvilág korábbi egyoldalú kapcsolatrendszerének kölcsönössé válása. A szárazföldi lét első kétszázmillió éve során a növényvilág élelem, fészkelő- és búvóhely formájában egyoldalúan szolgálta ki az állatvilágot. A növény- és állatvilág szaporodásbiológiája gyakorlatilag független volt egymástól. Az első őscserjék kialakulásától kezdve az első zárvatermők megjelenéséig a növényi petesejt megtermékenyítése vagy vízcsepp segítségével, vagy szél általi közvetítéssel ment végbe. A zárvatermők az első nagy növénycsoport, amelynek szaporodásában az állatvilág különböző csoportjai meghatározó szerepet játszanak. Ezzel a fontos lépéssel következik be a növényvilág szexuális értelemben vett felnőtté válása – ha úgy tetszik: emancipációja –, amikor kiszabadul a »szél úrfival« kötött kényszerű házasság százötvenmillió éves monotóniájából, és az utolsó száznegyvenmillió évet már egyenrangú partnerkapcsolatban éli meg az állatvilággal, amely változatos megjelenésű »kérők« hadával jelentkezik a megporzás és megtermékenyítés lebonyolítására.
A zárvatermők válasza kettős: a növények kiöltöznek és választanak. A kialakuló színes virágtakaró szerepe ugyanaz, mint a menyasszonyi ruháé: a sikeres nász elősegítése. A nagyszámú és sokféle megjelenésű »kérő« igen rövid idő alatt kialakította a »ruhaszalonok« versengését. Az egyszerűbb fazon vonzását illatszerrel pótolták, hiszen az udvarlók egy része – összetett szeme ellenére – rövidlátó, viszont kifinomult szaglással rendelkezik. A virágok versengése más vonatkozásokra is kiterjed. A zigomorf virág megjelenése praktikus célokat szolgál: leszállópályát kínál a látogatónak. Az orchideák körében a megporzási aktus az intimitásig finomulhat. Az Oncidium és Catasetum nevű orchideafajok virágzása egybeesik bizonyos trópusi darázsfajok nászrepülésével, és a virágok a párzó nőstény illatával »kedveskednek« a hímeknek. A bangók a párzó nőstény képét öltik magukra. A Coryanthes-kosbor bódító illatú fürdővel várja a látogatókat. És ezt az egész folyamatot, amely a növény- és rovarvilág szexuális kérdés-felelet játéka, nevezzük együttes fejlődésnek, azaz koevolúciónak.
A koevolúcióval kapcsolatban több olyan kérdés merül fel, amelyek megválaszolásával adósok vagyunk, vagy legalábbis a válaszaink nem kifogástalanok. A növényvilág mindjárt a kezdeteknél két nagyon fontos fejlesztéssel lép be ebbe az együttműködésbe. Az egyik a virágtakaró szín- és alakgazdagságának robbanásszerű változatossága. Az első kilenc zárvatermő rendben tucatnyi virágtípus jelenik meg, egészen a forrt virágtakarójú csapdavirágokig. A másik a csalogató jellegű kémiai anyagok korai megjelenése: a vízinövényeken kívül valamennyi primitív zárvatermő növény illóolajokat termel. Egyelőre nincs kielégítő magyarázatunk arra, hogy mi módon történt meg az információátadás, illetve információáramlás az egymásra utalódó növény- és állatcsoportok között.
Újra jelentkezik az evolúció állandó dilemmája a kezdetről: a tyúk–tojás dilemma, vagyis, hogy ki kezdte az alkalmazkodást? A növény idomította-e a virágját a rovar szájszervéhez, vagy fordítva, a rovar szájszerve idomult a már kialakult virágszerkezethez? Ez a kapcsolat ellentmondani látszik az amerikai zoológiában a ’70-es évektől elterjedt nézetnek, hogy a növények virágai alkalmazkodtak volna az állatok szájszerveihez, amire a fiatal szigetflórákban, például Hawaii flórájában véltek példákat találni.
Arra sincs magyarázatunk, hogy miért kellett a zárvatermő virágnak nemcsak hasznosnak, hanem szépnek, sőt egyre szebbnek lennie. Ha engem valami az evolúcióban arra inspirál, hogy egy Teremtőben gondolkozzam, az a természet rendkívül magas szintű esztétikája, amely elsősorban a növények virágaiban és virágzataiban nyilvánul meg. Lehet, hogy ez nincs megtervezve, mégis úgy néz ki, mintha meg lenne, annál is inkább, mert hiszen megvannak azok az alkalmazkodott állatcsoportok, amelyek ezt keresik. De vajon van-e a rovaroknak esztétikai érzékük? Úgy tudjuk, hogy nincsen. De akkor mire való ez a tékozló gazdagság? Az embernek az a határozott benyomása, hogy az evolúció megalkotójának öröme telt az alkotásban.
A koevolúció másik fontos kérdése az információáramlás. A zárvatermők megjelenéséig a növény- és az állatvilág evolúciója párhuzamosan, nagyjából függetlenül, külön-külön zajlott. Most azonban a két evolúciós folyamat informatikailag összekapcsolódik, de nemcsak összekapcsolódik, hanem rendkívüli mértékben fel is gyorsul, annak ellenére, hogy a két folyamat összehangolódása – véletlen keletkezést feltételezve – feltétlenül több időt igényelne. Ezzel szemben az alsó krétától a felső krétáig eltelt negyvenmillió év alatt kialakul csaknem valamennyi ma élő növénycsalád, ami több mint háromszáz növénycsaládot jelent. Természetesen nem mindegyik a mai fajgazdagságával van képviselve, de mindegyiknek megvannak már az első képviselői. És közben mindegyik család tagjai megtalálják a beporzó ágenseiket, amelyek részére testre szabott tápanyagot, különböző cukorösszetételű nektárt, zsír- és fehérjetartalmú tápszövetet, különböző illóolajokat tartalmazó csalogató anyagot »készítenek«. Ezek között bonyolult felépítésű vegyületek vannak, amelyeket az anyagcsere melléktermékeiként kell előállítani, amiről tudjuk, hogy nem megy egyik napról a másikra. Ehhez még vegyük hozzá azt a körülményt, hogy véletlenszerű keletkezés esetén fennáll a veszély, hogy hibás anyag keletkezik, amit »a rosszul kemizáló növénnyel együtt ki kell dobni«. Szegény növény már régen kipusztult, mire a megfelelő vegyületet »kikísérletezte« volna. Ha megkíséreljük kiszámítani, hogy ennek a koevolúciós folyamatnak mi a valószínűsége véletlenszerű keletkezés esetén, akkor rendkívül kicsiny számot kapunk. Kiszámították, hogy a sikeres kísérletek előállítására nem negyvenmillió, de még négyszázmillió év – vagyis a teljes szárazföldi élet tartama – sem lenne elegendő.
Az evolúció forrása és iránya
Mivel az evolúció egy folyamat, elkerülhetetlen annak a kérdésnek a feltevése, hogy mi a hajtóereje ennek a folyamatnak? Ehhez az élő anyag változékonysága egyedül kevés. Kell hozzá a meghódítható környezet, amely legalább minimális tápanyagkínálatot biztosít az élő szervezetek számára. Ezt a tápanyagkínálatot a növények nemcsak felhasználják, hanem tovább gazdagítják, vagyis tevékenységükkel elősegítik az evolúció továbbhaladását. A növényzet nem vakon sodródik az evolúcióval, ahogyan azt Dawkins szeretné elhitetni, hanem aktív részese a fejlődés folyamatának. Kezdve ott, hogy a növények az őstenger lakóiként megtermelték a földi légkör oxigénjét, majd folytatva azzal, hogy a kontinensek holt kőzetein létrehozták a termőtalajt, egy olyan képződményt, amely – ismereteink szerint – egyedül a Földön található meg az egész Univerzumban. A növényvilág e szerepvállalásai nélkül nincs evolúció!
A zárvatermők kialakulásával elég nagy élő mintaszámmal rendelkezünk ahhoz, hogy megkockáztassuk a kérdést: van-e iránya a fejlődésnek? Furcsa belegondolni abba, hogy az ember, aki maga is egy fejlődés eredményének tekinti önmagát, nem találja ellentmondásnak, ha azt hiszi, hogy ő találta ki a fejlesztést, amelynek természetesen van iránya és célja. A zárvatermők fejlődési sorain végigtekintve azt látjuk, hogy miközben a növény- és rovarvilág szexuális összecsiszolódása folyik, ezzel egyidejűleg fokozatos erőfeszítések történnek a növények részéről, hogy a megtermékenyítés folyamatát technikailag és technológiailag is egyre biztonságosabbá, és ugyanakkor egyre gazdaságosabbá is tegyék. Így lesz a genetikai leszármazási sorban egymás után következő családokban a sok porzóból kevés, a sok termőlevélből egy- vagy kétüregű magház, az embriózsák kettős falából egy, a vastag nucelluszból vékony, a felsőállású termőből alsóállású stb.
A zárvatermők fejlődésében felfedezhető további érdekes jelenség a különböző helyeken kialakuló környezeti kihívásokra adott azonos vagy hasonló adaptációs válaszok, párhuzamos fejlesztések a legkülönbözőbb rokonsági körökben, amely jelenséget homopláziának nevezzük. Mintha a különböző zárvatermő családok tarsolyában ugyanaz a haditerv vagy használati utasítás lenne elrejtve a környezet azonos típusú támadásaival szemben. Ez azért feltűnő, mert a zárvatermők kialakulása közben igen nagyarányú felszíni átrendeződések történtek a Földön. Mintegy nyolcvanmillió évvel ezelőtt kialakul az Atlanti-óceán medencéje, szétsodródnak a kontinensek, és ezzel együtt a zárvatermők fejlődése előbb négy, majd hat földrészen, jelentős mértékben elszigetelődve, egymással párhuzamosan folytatódik. Ennek ellenére a különböző kontinenseken a különböző genetikai és morfológiai adottságokkal rendelkező növénycsaládok teljesen hasonló adaptációs válaszokat adnak a környezeti kihívásokra. Legközönségesebb példája ennek a szárazsághoz való alkalmazkodás: a törzs- és levélszukkulencia, a pozsgás szövetek kifejlesztése. Ez azért is feltűnő, mert a nyitvatermők nagy része is száraz éghajlat alatt élt, mégsem tudtak víztartó szöveteket kifejleszteni. A Föld hat nagy sivatagi övezetének meghódítására legalább húsz zárvatermő család fejlesztett ki pozsgás növénycsoportokat, mindenütt másokat, megjelenésükben mégis megdöbbentően hasonlókat.
De hasonló párhuzamos adaptációt látunk a rovarfogásra, illetve fehérjeemésztésre való specializálódás vagy a magashegyvidéki életformához (auxintermelés hőkorlátozása UV-sugárzás ellen) való alkalmazkodás esetében is.
A fejlődés törvényszerűségei
Végigtekintve az evolúció során tapasztalt jelenségeken, elérkezettnek láthatjuk az időt arra, hogy megfogalmazzuk az evolúció néhány törvényszerűségét.
1. Megállapítható, hogy a fejlődés szakaszos, és minden szakasz két fázisból áll: egy revolúciós szakaszból, amelyet a hirtelen megjelenő nagy formagazdagság jellemez, és egy evolúciós szakaszból, amely hosszan tartó, és amelynek során a keletkezett típusok alkalmazkodnak a környezeti feltételekhez, térben elhelyezkednek és felosztják egymás közt a rendelkezésre álló forrásokat, sőt azokat tovább is fejlesztik. Erre a második fázisra tekinthetjük érvényesnek a darwini természetes szelekciót olyan értelemben, hogy azok a növények, amelyek a forrásfelosztásban nem képesek az adottságaikat érvényesíteni, vagy kipusztulnak, vagy elvándorolnak, vagy olyan genetikai változáson mennek keresztül, például hibridizáció vagy poliplodizáció útján, ami megnöveli a versenyképességüket. Úgy is mondhatnánk, hogy minden szakasz egy kreatív és egy adaptív, vagy másképpen fogalmazva egy rövidebb nem-darwini és egy hosszabb darwini fázisra tagolódik. A revolúciós fázis genetikai történéseit több vonatkozásban nem ismerjük kielégítően, az evolúciós fázis genetikájának számos technikáját jól ismerjük, például Heribert-Nilson említett könyvéből, aki először állított elő a természetben élő növényfajt másik két élő faj keresztezésével. A ’60-’70-es években Vida Gábor derítette ki több páfrányfaj hibrid eredetét, és sikeresen reszintetizálta a szülőkből az utódfajt.
2. Utolsó pár, előre fuss! A fejlődés második törvényszerűségének ezt a nevet adtam egy régi társasjátékról, amelyet biológusok, geográfusok és geológusok korábban még gyakran játszottak az egyetemi terepgyakorlatok estéin – amikor még jutott pénz terepgyakorlatokra az egyetemi oktatásban. A törvényszerűség lényege az, hogy az új szakasz növénycsoportjai nem az előző szakasz legfejlettebb, hanem a legprimitívebb csoportjai közül fejlődnek ki. Ez az összefüggés mind a nyitvatermők, mind a zárvatermők lehetséges őseinél is nyomon követhető, és különösen világosan látszik a legfejlettebb nyitvatermők, a Gnetum-félék esetében.
3. A harmadik törvényszerűség, hogy a növényvilág aktív résztvevője a fejlődésnek. A növények nem passzív elszenvedői a fejlődést kiváltó környezeti változásoknak, hanem maguk is hozzájárulnak a fejlődést előmozdító átalakulásokhoz, az új feltételek kialakításához. A növényzet és környezet partnerkapcsolata lehet az oka annak, hogy a növényvilágban kevés az evolúciós selejt. A véletlenszerű kísérletezés szükségszerűen nagyon sok hulladékot eredményez. A növényvilág evolúciójából hiányzik a nagy mennyiségű hulladék. Szinte nincs selejt. De különben is: az evolúció teljes félreértése azt gondolni, hogy a kihalt fajok sikertelen evolúciós kísérletek voltak. Ezek a maguk idejében túlnyomórészt sikeres fejlődés eredményei voltak, s évmilliókon keresztül kontinens nagyságú területeken alkottak erdőségeket és halmozták fel például szénkészleteink anyagát. Kipusztulásukat természeti katasztrófák, vagy olyan gyors adaptációs kényszerek okozták, amelyekhez specializálódott genetikai anyagaik már nem voltak elég rugalmasak, vagy egyszerűen elfáradtak, elöregedtek, amire a ma élő flórában is látunk példákat. De ezek nem evolúciós selejtek! Vagyis: a véletlenszerűségnek egyszerűen hiányzanak a bizonyítékai. És valószínűleg azért, mert a növényvilág nemcsak alkalmazkodik a környezethez, hanem át is alakítja a létfeltételeket. Előbb a maga számára teszi alkalmassá, de ezen túlmenően olyan átalakításokhoz is hozzájárul, amelyek a magáénál fejlettebb közösségek kialakulását segítik elő. Ez a természetes szukcesszió, mely folyamat hasonló az emberi társadalmak fejlődéséhez, ahol ha a termelési eszközök fejlettsége meghaladja a termelés színvonalát, akkor a társadalomban gazdasági és technológiai váltás következik be.
Ez az összefüggés azért is fontos, mert a tudomány és a társadalmi fejlődés között egy hasonló „koevolúció” létezik, mint a természetben, vagyis a társadalom jelenségei visszahatnak a tudományos gondolkodásra. Egy tudós tudományos gondolkodását többnyire jelentősen befolyásolja az a társadalmi környezet, amelyben él (vö. Borhidi, 2002). Darwin elméletének megszületésében is szerepet kellett, hogy játsszék az a társadalmi környezet, amelyben élt; az a kiélezett és könyörtelen verseny, és a társadalmi igazságtalanságok tömege, amelyek a korai kapitalizmus 19. század közepének Angliáját jellemezték, s amelyeket nagy hűséggel ír le Charles Dickens a regényeiben. Darwin elmélete többek közt azért lett oly gyorsan és olyan széles körben elfogadott, mert ez az igazságtalan társadalom hálás volt azért, hogy azt mondhatta: mi csak azt csináljuk, ami a természetben folyik. A társadalom úgy érezte, hogy Darwin természetes szelekciós elmélete felmentést ad a kollektív felelősség alól. Darwinnak ez valószínűleg nem állt szándékában, de hogy elméletét a társadalom, a köztudat és a politika erre is felhasználta, vitathatatlan.
4. Az evolúció negyedik törvényeként azt mondhatjuk ki, hogy a fejlődésnek van iránya. Ezt ugyan Dawkins és a neodarwinisták tagadják, de amikor élőlényeket fejlettség szempontjából összehasonlítunk, a fejlődésről törzsfát készítünk, olyan szavakat használunk, mint primitív és levezetett, akkor bizony irányultságról beszélünk. A fejlődés irányát pedig egy szigorú, de nem vak fizikai törvény szabja meg: az anyag és energia megmaradásának törvénye. Az élővilág azzal az anyaggal és energiával gazdálkodik, amit kap. Az egész evolúció arról szól, hogy az élővilág a saját lét- és fajfenntartási funkcióit egyre kevesebb anyagból, egyre jobb technológiai színvonalon, egyre biztonságosabban és egyre kevesebb energia felhasználásával oldja meg. És ez igaz, akár a megporzás és megtermékenyítés, akár a táplálkozás biológiájára gondolunk. Elég itt utalnunk a szállítószövetek tökéletesedésére.
Mi a fejlődéselmélet? Tudomány vagy ideológia? Érvek és vélemények.
Miután láttuk a saját érveinket, nézzük meg, hogy más tudósok hogyan vélekednek a biológiáról és benne a darwini evolúciós elméletről:
Richard Dawkins (biológus): »A biológia olyan bonyolult dolgok tanulmányozása, amelyek azt a benyomást keltik, mintha valamilyen céllal megtervezték volna őket.« (Dawkins, 1986, 1.)
Francis Crick (Nobel-díjas biológus) Cambridge University: »A biológusoknak nem szabad megfeledkezniük arról, hogy amit látnak, azt senki sem tervezte meg, hanem evolúció útján fejlődött ki.« (Crick,
1988, 36.)
Amikor ezeket a nyilatkozatokat olvastam, felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon én egy természettudományt művelek-e, amikor biológiával foglalkozom, vagy valamilyen ideológia területére tévedtem? Milyen természettudomány az, amely arra kényszerít, hogy amit látok, azt felejtsem el, és helyette higgyem el azt, amit X és Y szaktekintély állít? El ne felejtsük már, hogy az ’50-es években az összes kelet-európai egyetemen – nekem is – azt tanították, hogy kromoszómák nincsenek, mert azok a sejt fixálásának melléktermékei. Megtévesztő dolog, hogy Francis Crick Nobel-díjasként nyilatkozik az evolúcióról, amellyel kutatóként sohasem foglalkozott.
Az ilyen típusú állásfoglalások hamar elnyerik méltó büntetésüket. Robert Laughlin fizikus, aki megszokta, hogy mindent meg lehet mérni és ki lehet számítani, ráadásul a kozmológia és az élet keletkezésének fizikai feltételeit kutatja, azt írja nemrég megjelent könyvében: »Jelenlegi biológiai tudásunk nagy része ideológiai jellegű. Az ideológiai gondolkodás egyik fő tünete az olyasféle magyarázat, amelyből nem vonhatók le következtetések, és amely nem tesztelhető vagy ellenőrizhető. Az ilyen logikai zsákutcákat antielméleteknek nevezem, mivel hatásuk éppen ellentétes a valódi elméletekével: nem serkentik, hanem éppenséggel gátolják a gondolkodást. Például a természetes szelekció általi evolúció, amelyet Darwin fogalmazott meg, mint nagy elméletet, manapság inkább antielméletként működik, és arra használják, hogy elleplezzék a zavarba ejtő kísérleti hibákat és hiányosságokat, és törvényesítsék a megkérdőjelezhető felfedezéseket.« (Laughlin, 2005, 168–169.)
Félreértés ne essék: Robert Laughlin nem azt mondja, hogy Darwin elmélete rossz, hanem azt, hogy rosszul használják, és ebben igazat kell, hogy adjak neki.
Ugyancsak elgondolkoztató Sir Fred Hoyle asztrofizikus és matematikus véleménye: »Ugyan kiderült, hogy a darwini elmélet nem lehet helyes teljes általánosságban, bennem mégis maradt egy kétely, mert nehéz elhinni, hogy az elmélet egészében helytelen. Ha egy elmélet megfigyeléseken alapul, mint a darwini elmélet, általában, legalább a megfigyelések tartományán belül, érvényes marad. Baj akkor van, ha az elméletet kiterjesztik a megfigyelések tartományán túlra. Tehát felmerült a kérdés, hogy meddig érvényes egy elmélet, és miért válik érvénytelenné egy ponton túl.« (Hoyle, 1987, 7.)
Az én meggyőződésem is az, hogy a neodarwinizmus és a materialista világnézet pusztán praktikussági okokból olyan feltételezésekkel terheli meg a darwini elméletet, amelyek magyarázatára az nem alkalmas. Sir Fred Hoyle írja a továbbiakban: »A józan ész azt sugallja, hogy a darwini elmélet helyes kis léptékben, de helytelen nagy léptékben. A nyulak más, egy kicsit eltérő nyulaktól származnak, de nem az őslevestől vagy a burgonyától. Az, hogy végső soron honnan származnak, továbbra is megoldatlan probléma marad, ahogy sok minden más a kozmoszban.« (Hoyle, 1987, 8.)
The free sample has ended.