Read the book: «Csillagom»

Font::

Tartalom

Impresszum 2

1. 3

2. 13

3. 23

4. 30

5. 39

6. 46

7. 52

8. 63

9. 72

10. 79

11. 87

12. 93

13. 108

14. 115

15. 125

16. 134

17. 145

18. 157

19. 162

20. 174

21. 182

22. 187

23. 194

Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

© 2022 novum publishing

ISBN Könyv: 978-3-99107-908-8

ISBN e-book: 978-3-99107-909-5

Lektor: Sósné Karácsonyi Mária

Borítókép: StockSnap | pixabay.com

Borítóterv, layout & szedés: novum publishing

www.novumpublishing.hu

1.

Megvan az az érzés, amikor a gyász annyira beköltözik a mindennapjaidba, hogy már észre sem veszed, mégis satuban a tüdőd, és úgy igazán, felszabadultan nem vettél levegőt már évek óta? Na, én aznap már három és fél éve nem vettem észre.

A mai nap pont úgy indult, mint az összes többi hétköznap. Megtartottam az óráimat, kávéztam, beszélgettem, még nevettem is. Senki sem tudta, hogy munkaidő után hová tartok és miért. Ez így van rendben. Mikor már az utcán jártam, azért a lábam remegni kezdett, de haladtam szigorú tempóban a célom felé. Kezemben a fekete sporttáskám, benne a holmim – mintha a bitófára váró vinné a saját fejének a kosarat.

Ilyen gondolataim voltak még akkor is, mikor végre bekanyarodtam az utca sarkán, aminek végén a sárga épület várt. Kikerültem pár járókelőt, elhaladtam egy étterem terasza mellett, és felnéztem, hogy sorra vegyem az ott ülő embereket. A kora májusi szél az arcomba fújt, és mire sikerült azt a béna, göndör tincsemet kifésülni a szememből, majdnem nekiütköztem az utolsó asztalnak. Reflexmosoly és „bocsi” az ott ülőnek.

Egy férfinak.

Egy hűha férfinak.

Álltam ott az asztal előtt, tiszta idiótát csinálva magamból, és nem emlékszem, végül tényleg bocsánatot kértem-e, vagy még mindig csak akartam, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy oldalra lépve elsiessek. Ehhez el kellett haladnom mellette. Nem is baj, addig legalább még lopva megnézhetem magamnak.

Magas, kisportoltan izmos felsőtestén fehér ing szürke nyakkendővel, de nem is ez fogott meg, hanem azon a durván jóképű arcán felbukkanó kisfiúsan huncut mosoly. Barna szeme csak úgy csillogott tőle, gesztenyebarna, hullámos, lazán rendezett hajába pedig kedvem lett volna beletúrni. Aztán, mint mikor elvágják a filmet, csodálásomnak keze vetett véget a táskámon. Úgy vette el tőlem, mintha az övé lenne, és egy pillanat múlva már mellettem állt.

Vagyis nem mellettem; felettem. Basszus. Zavarodottan összehúztam a szemöldököm.

– ­­­Majd én viszem­­­­­­­­­­­­­­ – szólalt meg lazán, még mindig mosolyogva.

Jézusom, hangja is van! Gyerünk, Lilien, mi a szarért tanultál ennyi éven keresztül, ha most meg sem tudsz szólalni?

– Nem, dehogy! – kaptam a táskám felé, de ő azonnal félre is rántotta, mosolya pedig még szélesebb lett.

Úristen, mennyire jóképű! Levegő, oké, igen, levegő kell. Minden további próbálkozás nélkül fordultam el és indultam tovább. Nem viccelt, tényleg jött utánam. Inkább vigye a táskámat, csak többet ne kelljen megszólalnom mellette.

– Hová megyünk? – kérdezte lazán, tartva velem a tempót.

– Két külön irányba – vetettem oda szárazon, amikor bekapcsolt bennem a szokásos védekező mechanizmusom.

Ne bízz senkiben, még akkor sem, ha maga álmaid férfija áll melletted! Elém lépett, kényszerítve ezzel a megállásra, elismerő félmosolyra húzta a száját, majd kinyújtotta felém a jobb kezét. Gyönyörű keze van. Izmos, napbarnított, erős… Nekem elég lenne csak a keze az egész pasiból, hogy egy életre eljátszadozzak vele. Vajon mennyit tudhat ez a kéz a gazdájával együtt? Olyan ideges voltam, mint az első napomon az egyetem nagyelőadójában. Akkor sikerült felülkerekednem rajta. Nézzük, most is sikerül-e! Határozottan tettem a jobbom a férfiéba, és a combjaim között érzett erős lüktetés jelezte, hogy bőrünk összeért. Az erős, férfias kézfogásától majdnem felnyögtem gyönyörömben, de aztán kapcsoltam: arra vár, hogy bemutatkozzak.

– Lilien James – kerekedett felül a jómodor.

– Lilien – ízlelgette a nevem.

A hangjától a meleg napsütés ellenére az egész testemet kirázta a hideg, aljas módon elárulva engem ezzel. A mindig higgadt, nyomás alatt is nyugodt reakcióim most felmondták a szolgálatot.

– Örülök, hogy megismerhetem, Lilien! – szánt meg a férfi. – Gabriel Woods – mutatkozott be ő is.

Hát, akkor ennyi. Életemben először gerjedek be úgy férfira, hogy nem kell magam győzködni: jó lesz ez, Lilien, előbb vagy utóbb, csak adj neki lehetőséget. Nem, itt nem volt szükség ilyesmire. Ha ez a pasi most azt kérte volna tőlem, hogy egy lábon állva adjak elő olasz operát a Vatikán főterén a pápa előtt, akkor megteszem neki. Teljesen elázott bugyival, a kezét szorongatva állok a tűző napon, az utcán, erre kiderül, hogy menyasszonya van. Szakmai berkeken belül mindenki ismer mindenkit, őt pedig nem nehéz figyelemmel kísérni. Papíron ezerszer láttam már a nevét, szaksajtóban és bulvárcikkben egyaránt. Mivel minden hivatalos eseményen megjelenik a párjával, a magánélete állandóan közszájon forog. A tudat, hogy esélyem sincs nála, furcsa módon Megnyugtatott, és végre tudtam normálisan gondolkodni.

– Nos, Mr. Woods, igazán köszönöm, hogy idáig elfáradt, de boldogulok egyedül is! – téptem volna ki a kezem az övéből, de ő a pillanat tört része alatt váltott erősebb fogásra, és nekem kedvem lett volna letérdelni elé.

Pedig dühös voltam rá. Mérges, mert ennyire tetszik, hogy levegőt is csak alig tudok venni tőle.

– Ezt nem kétlem – mosolyodott el őszintén.

Az eddig komoly, érett, férfias arc egy pillanat alatt lett kisfiúsan pimasz újra. Itt fogok elélvezni az utcán.

– Haragszik rám valamiért? – olvasott belőlem, mint egy nyitott könyvből.

Keze úgy szorult az enyémre, hogy a közöttünk lévő légtérbe behatoló levegőmolekulák is izgatottan zizegni kezdtek a kialakult feszültségtől. Gabriel azonban nyugodtnak látszott. Semmi nem árulkodott arról, hogy viszonozná az epekedésem. Ha el tudnék szakadni a tekintetétől, akkor az ágyékára vándorolna a pillantásom, és biztos vagyok benne, hogy a férfi éppen olyan jól kordában tudja tartani az izgalmát is, mint a mimikáját, vagy a teste egyéb, számomra öntudatlan reakcióit. Ízig-vérig profi. Most már nekem is illene annak lenni.

– Ami azt illeti, igen, bár olyan dolog miatt, ami önhibáján kívül esik – mondtam neki végre a saját hangomon, és újra megpróbáltam elhúzódni, de a kéz most vasmarokra váltott. Ráadásul egy óvatlan pillanatban a hüvelykujja a kézfejemre siklott, amitől alig észrevehetően megrándult a csípőm.

Mr Woods tekintete egy pillanatra másképp villant, szája egyik sarka aprót rándult elégedettségében. Aztán olyan gyorsan, mintha képzeltem volna az egészet, arcvonásai rendeződtek, és már újra a pókerarc nézett vissza rám. Tudja. A szemtelen. Csak játszik velem.

– Akkor sajnos kiengesztelni sem tudom, ha igazából nem én vagyok a bűnös, nem igaz? – Elmosolyodott, de ez a mosoly most nem volt őszinte.

Nem az az önkéntelen mosoly volt, mint az első vagy a második. Kiengesztelni. Szórakozik velem. Játszik, mint macska az egérrel.

– Azért én mégiscsak örülnék, ha megpróbálna kiengesztelni, Mr Woods! – viszonoztam a nem őszinte mosolyát.

Összehúzta a szemét és elengedte a kezem. A hirtelen jött szabadság levegőhöz juttatott, és felszabadultabb lettem tőle.

– Hallgatom, Ms James!

Nem szabad elfelejtenem, hogy a táskám nála van. Mint egy letétbe helyezett vagyontárgy. Nem tudok megszökni, míg ő el nem enged. Ő pedig csak akkor enged el, ha megkapta, amiért jött.

– Milyen céllal jött utánam?

– Mert ugye az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy cipekedő hölgyeknek segítsek az utcán?

– Az ön esetében? – nevettem el magam.

Barna írisze újra másképp villant, egyértelműen tudtomra hozva, hogy igazam van, terve van velem. Csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy tekintete nem indult felefedező útra a testemen, csak tartva velem a szemkontaktust szinte lyukat égetett belém. Valamit akar, de nem azt, amit én és a bűnös gondolataim. Viszont még így is kíváncsivá tett.

– Segíthet nekem a táskámmal, ha cserébe elkéri a személyi asszisztensétől a három hét múlva tartandó, Környezettudatosság mérnökszemmel konferencia anyagát, és fontolóra veszi végre, hogy előadót küld, aki bemutatja a cége tevékenységét egy órában.

Ha valóban annyira profi, mint amilyennek mondják, akkor ebből az egy mondatból is leszűri, hogy miért neheztelek rá. Az, hogy fontolóra veszi, ugyanakkor semmilyen további kötelezettséggel nem jár számára; tulajdonképpen megengedtem neki, hogy elkísérjen.

Mr. Woods nem mutatta jelét döbbenetnek vagy elutasításnak.

– Induljunk! – fordult abba az irányba, amerre találkozásunk előtt tartottam.

Nem ígért. Nem reagált. Követtem, és a lábaink egyszerre mozdultak a járda kövén. Hosszú, nagyon hosszú csend telepedett ránk. Annyira eluralkodott rajtam a feszültség emiatt, hogy szinte már bármiről beszéltem volna vele, csak ne kelljen csendben lennünk. Amikor felé fordultam, ő előre nézett, és széles, őszinte mosolyra húzódott a szája. Profilból is éppen ugyanolyan lehengerlő hatással volt rám, mintha a szemembe nézne. A táska a vállára vetve lógott, amitől olyan lazának látszott, mintha éppen golfozni menne a haverokkal.

– Hallgatlak! – mondta lágyabban, mint eddig bármikor, és bennrekedtek a gondolatok, amikor tudatosult bennem, hogy letegezett.

– Nem olyan helyre megyünk, ami neked való – mondtam már én is közvetlenebb hangnemben, mire felém fordult, megint azzal a kisfiús mosollyal.

– Vajon milyen hely lehet az, ahol nem tudsz engem elképzelni? – kérdezte, jót mulatva rajtam.

Ezek az utalgatások… Nem szégyelli magát? Párja van, és így incselkedik? A nő helyett is haragszom rá ezért. Ha én lennék a jegyese, zokognék egy sarokban összeroskadva.

– A nőgyógyászhoz megyek az utca végén – böktem ki végül.

Gabriel lelassított, majd megállt, és már harmadjára magasodott fölém.

– De akkor minek a táska?

– Utána még más dolgom is lesz.

Mégsem állhatok neki magyarázni, hogy éppen műtétre megyek, utána pedig egy éjszakára be kell feküdnöm megfigyelésre.

Összehúzott szemmel vizsgált, és igyekezett ismét belém látni.

– A segítséged a küszöbig szól – nyugtattam meg.

Bal kezem akaratlanul a karjára siklott, hogy nyomatékosítsam, amit mondok. Ezt meg mi a fenéért tettem? Nem vagyok normális! Gabriel a mozdulat elől először mintha elhúzódott volna, majd amikor hozzáértem, összerezzent, és a pillanatban, míg tenyerem hozzáért, megnyugodott. Az ing alatti a szálkás izmokra tapadt a tenyerem. Az áramütésszerű érintéstől elzsibbadtak az ujjbegyeim. Láttam rajta, hogy szeretne valamit mondani, de csak tépelődik magában.

– Hallgatlak! – mosolyodtam el, ismételve az előző kérdését.

Mégiscsak emberből van és érez. Válaszolni azonban sokáig nem válaszol.

– Bemegyek veled, ha utána beszélgetsz velem, míg tovább kísérlek.

Mérget vennék rá, hogy nem ezt akarta mondani, de okos. Bármi konkrétabbal áll elő, azonnal faképnél hagyom.

– Nemsokára házas ember leszel, Gabriel – mondtam ki először a keresztnevét, és vizsgáltam arcán a reakciót. – Közben idegen nővel mennél nődokihoz?

Olyan utálat futott át az arcán, amilyet csak ritkán látok embereken, és nem tudtam, hogy a megjegyzésnek szól, vagy magának az esküvő tényének.

– Nem a legjobb, ha az emberről ennyi mindent tudnak, nem igaz? – mosolyodott el keserűen. – Ha veled élnék, akkor számodra megcsalás lenne, hogy elkísérek valakit, akivel beszélgetek egyet?

– Már a gondolatát sem bírnám elviselni.

– Ez lenne a helyes válasz – nézett rám komolyan –, Alice viszont azt sem bánja, ha félrekúrok, mindaddig, míg a pénzemet költheti. – Szinte sziszegte a szavakat, ahogy kijöttek a száján.

Ez a beszélgetés sokkal mélyebbre sikerült, mint azt valaha is gondoltam volna. Ez a férfi nem szerelmes, és őt sem szeretik. Az előbb még az is meglepte, hogy felé nyúltam.

– Miért nem adod neki az összes pénzed és élsz egy egyszerűbb, de boldogabb életet? – kérdeztem félvállról.

Felkészületlenül ért, hogy hangosan felnevetett. Majdnem nem tudtam visszafojtani egy nyögést a hang hallatán, aminél szebbet még sosem hallottam.

– Akkor ő nyerne, én pedig utálok veszíteni – mondta most már lazábban.

– Egy kapcsolatról beszélünk, egy oldalon kellene állnotok.

– Sosem álltunk egy oldalon – rántotta meg a vállát. – Ha nekiadom az összes pénzem, és üres zsebbel becsöngetek hozzád, akkor befogadsz? – kérdezte hetykén.

– Persze.

Basszus, ezt meg mi a fenéért mondtam?

– Te most viccelsz! – nevette el magát ismét, szeme mégis szomorúan csillant.

Mikor észrevette, hogy ez feltűnt, elfordult, és zavarában a hajába túrt. Jézusom, mennyire szeretném ezt én is megtenni!

– Nem tudod, mit beszélsz! – fordult vissza felém, és most közelebb volt, mint eddig bármikor.

Úgy magasodott fölém, mintha élve szeretne felemészteni.

– Ha nem lenne menyasszonyod, akkor minden további feltétel nélkül befogadnálak! – kötöttem az ebet a karóhoz. – A pénz meg kit érdekel?

Ilyen abszurd dolgokról sem beszélgettem még soha.

– Nem szeretnél nekem dolgozni? – nézett le rám a fellegei közül.

– Ez most honnan jött? – kérdeztem tőle elkerekedett szemekkel.

– Válaszolj!

Nekem senki ne parancsolgasson! Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy nem vagyok a kutyája. Hogy kerültem én ide egyáltalán?

– Menj vissza dolgozni, Gabriel! – közelebb léptem hozzá, hogy kitépjem a kezéből a táskát, de annyival erősebb volt nálam, hogy esélyem sem volt.

Ő még nem végzett, tehát a letétbe helyezett tárgy nála marad.

– Miért lettél dühös? – kérdezte, de közben jót mulatott rajtam, ahogy elé hajolva erőlködtem a táskával.

Ágyéka egy vonalba került a fejemmel, erre azonnal felegyenesedtem.

– A sors a lehető legrosszabb módon szúr ki velem, pedig már amúgy sem vagyunk barátok – mondtam keményen.

– Nem az vagyok, akinek gondolsz – lépett egyet hátrébb, hogy megszabadítson a kínos helyzettől.

– Kinek gondollak?

– Erkölcstelen, gazdag fasznak, aki szórakozik a nőkkel, hogy egy éjszakára a leendő felesége tudta mellett ágyba vigye őket.

– Ezeket az információkat mind te hoztad a tudtomra néhány perccel ezelőtt – vágtam vissza keményen.

– Igaz – mosolygott –, de ennek okát nem kötöttem az orrodra.

– A faszt pedig már csak a lelkiismereted tetette hozzá veled – keltem ki magamból, és a táskámat feladva elindultam a sárga épület felé, miközben Gabriel hangosan felnevetett mögöttem.

Az orvos már vagy negyedórája vár rám. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy miért is megyek most oda. Mesterséges meddőség. Ki kérne manapság gyerek nélkül ilyesmit?

– Teljesen igazad van! – fogta meg a kezem, hogy megállítson. – Nagyon régen nem beszélgettem úgy senkivel, hogy ne kelljen védenem magam, miközben én is bántok. Ne haragudj! – mondta halkabban. – Kezdjük elölről, rendben?

– Hagyj már! – húzódtam el. – Menj el! Épp valaminek a közepén vagyok, és szeretnék egyedül túllenni rajta!

– Beteg vagy?

– Nem.

– Akkor ez nem hangzik túl jól – mondta először meglepően emberien.

– Melyik része? – kérdeztem már oda sem figyelve.

Még két épület, és ott vagyok.

– Az egész – állított meg a karomnál visszahúzva. – Ne menj be oda!

Úgy fordított, hogy kénytelen voltam szemben megállni vele, de nem tudtam a szemébe nézni.

– Szeretnélek felvenni a cégembe! – mondta hirtelen.

– Micsoda? – kaptam fel a fejem. – Azt sem tudod, miből élek! – háborodtam fel. – És ha a testemet árulom éjszakánként? Nehezen férne össze a cégprofillal!

Gabriel szélesen elmosolyodott, kivillantak a fogai, és nem tudtam mást tenni, csak bámulni.

– Nyilván érdekeltséged van a környezetvédelmi konferencián való részvételünkben, tehát a szakmád közel áll a cégprofilhoz – válaszolt türelmesen. – De ha másodállásban a tested árulod, akkor az a te dolgod – válaszolta komolyan.

– Miért akarod, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem az összes ellenállásomat feladva.

– Megérzés.

– Környezetmérnöki doktorim, hidrogeológiai mérnöki és épületgépészeti diplomáim vannak.

– Ez igazán impozáns, Ms James! – húzta össze a szemöldökét. – Jelenleg mivel foglalkozik?

Elfojtottam egy mosolyt. Ez most komolyan állásinterjút tart.

– Az egyetem földtani tanszékén dolgozom, mint geológus – válaszoltam komolyan.

– Beszél valamilyen idegen nyelven?

– Anyanyelvi szinten beszélek németül, spanyolul és olaszul.

Láttam, hogy Gabriel nagyot nyel. Sokba fogok neki kerülni.

– A talajvizsgálatokért felelős vezető pozíciója jelenleg betöltetlen a vállalatban, Ms James – mondta komolyan. – Feltételezem, nem okozna önnek gondot a teljes laboratóriumi munka koordinálása, jelentések készítése, és a kivitelezőkkel való kapcsolattartás.

– Attól függ, hogy mennyit fizetne nekem ezért, Mr. Woods? – kérdeztem, jót mulatva magamban.

– Egy hónap próbaidővel évi hetvenötezret – mondta, mire megszédültem egy kicsit.

Ha Gabriel nem fog meg, a járdára roskadok.

– Miért?

– Eleget tanultál azért, hogy végre jól is keress – mondta halkan. – Nem így érzed?

– Nem lenne helyes – suttogtam.

Menyasszonya van, emiatt számomra már csak munkakapcsolat lehet közöttünk. Ennek tudatában egész nap mellette lenni, vagy legalábbis látni őt… Minden alkalom felérne egy kínzással. Ráadásul ő lenne a főnököm… Merengésemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok, nem hogy miért.

– Lilien James – vettem fel kapkodva.

– Üdvözlöm, Ms James. Dr. Konrad asszisztense vagyok, és azt a tájékoztatást kell adnom, hogy sajnos lekéste az időpontját. Ha szeretne újat foglalni, kérem telefonos egyeztetését – mondta szemrehányóan.

– Rendben, köszönöm, hogy felhívott! – tettem le a telefont, és ajkaimat összeszorítva néztem fel Gabrielre.

– Kösz szépen! – néztem rá villámokat szórva.

– Mondanám, hogy sajnálom, de én azért örülök, hogy megismertelek – adta vissza a táskámat.

Gondolom, nem szerette volna tovább feszíteni a húrt.

– Holnap reggel kilencre várlak az irodámban! – tette hozzá határozottan, és elindult visszafelé, amerről jöttünk.

Hosszú ideig álltam a járdán teljesen lefagyva. Hát ez meg mi volt? Egy évig készülök valamire, építem magamban a gondolatot, aláírom az összes papírt, eljárok minden orvoshoz, erre jön ez a koma, és húsz perc alatt mindent keresztül húz. Utána fordultam, de már nem volt sehol.

Ekkor vettem észre, hogy valami nem jó velem. Ugyanis azok a fránya mázsás súlyok, amiktől ezek szerint olyan régóta nem tudtam felszabadultan levegőt venni, ismerős teherként telepedtek vissza a mellkasomra. Hát, hiába volt a több évnyi csoportterápia. Nem érte el azt, amit Gabrielnek a puszta jelenlétével sikerült. Pár röpke percre elfelejtettem a gyászomat.

2.

Teljesen összezavarodva botorkáltam haza. A nappali kanapéjára dobtam a spottáskát, és arcomat a tenyereimbe temetve mellé roskadtam. Egyfelől átkoztam a helyzetet, amiért éppen ma tudtam összefutni ezzel a félistennel, másfelől viszont tekinthetem égi jelnek az időzítést. Ha hinnék még ilyesmiben. Nem, Gabriel szavai bizonytalanítottak el. Azt kérte, ne menjek be, én pedig fontolóra vettem, hiszen azonnal kérhettem volna új időpontot, mégsem tettem. Miért? Bosszantott, de közben jól is éreztem magam vele. Ez zavart össze.

Eltelt a délután, és én csak ültem kint a kertben. Végül is miért ne? Megnézem holnap ezt az új melót, még az is lehet, hogy tetszeni fog. Elvégre már kivettem a szabadnapot, és bárhol jobb lesz, mint itthon agyalni egyedül egész nap.

Reggel fáradtan, de összeszedetten léptem be a Woods-székházba, és az eligazítás után a tetőszint gombját nyomtam meg a lift panelen. Odafent egy magas, vékony férfi fogadott.

– Lilien! Végre személyesen is találkozunk! – nyújtott kezet nekem Gabriel személyi asszisztense.

– Szia, Taylor! – ismertem fel a hangot. – Meglep, hogy nincs hét fejem, és nem okádok tüzet, igaz? – ugratom azonnal.

Elég sokat zaklattam a környezetvédelmi konferencia miatt. Volt, hogy naponta rácsörögtem, mégis mindig fogadta a hívást.

Woods vállalata az egész építészeti szektort felbolygatta a nyugati parton. Mindössze pár év leforgása alatt váltak egyeduralkodóvá a piacon. Az ökológiai lábnyom csökkentésére tett számos intézkedésük pedig példátlan. Be akartam venni őket az egyetemi kutatásokba is, de Taylornál messzebb sosem jutottam.

No, de jelenleg van ennél nagyobb bajom is. Mindenesetre örülök, hogy Taylor nem akarja leharapni a fejem, sőt, annak is, hogy egyáltalán szóba áll velem a telefonbeszélgetéseink után. Olyan görcsben volt a gyomrom, hogy azt hittem, hányni fogok, míg felértem hozzá a huszadik emeletre, és ez még most sem lett jobb.

– Rámenős vagy, és ez nem egy rossz tulajdonság – intézte el egy vállrándítás kíséretében. – Nem hoztál véletlenül másolatot a diplomáidról és nyelvvizsgáidról? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– De, igen.

Átadtam neki az elég vaskosra sikerült mappát.

– Szuper! – vette át tőlem a pakkot, majd belépett egy kis helyiségbe. – Szép mennyiségű publikáció! – füttyentette el magát. – Önéletrajzot is hoztál! Remek! – mondta kedvesen, míg beleolvasott a papírokba.

– Szia, Lilien! – lépett mellém Gabriel a semmiből. Összerezzentem tőle. – Gyere velem, kérlek!

Más volt, mint tegnap. Háromrészes szürke öltönyben állt mellettem, és nagyon távolinak tűnt. Szeme nem mosolygott, nem is csillogott.

– Félsz tőlem? – kérdezte minden érzelem nélkül.

– Kellene? – kérdeztem vissza.

– Nem harapok – mondta kicsit lazábban, és egy mosoly bujkált a szeme sarkában. – Menjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és már indult is a folyosón a liftek felé.

Még intettem Taylornak, aki szomorú mosollyal köszönt el tőlem. Basszus, nem túl jó jel.

– Hová megyünk? – kérdeztem, amikor a lifthez értünk.

– Kimegyünk terepre, megmutatom a környéken folyó összes építkezésünket – mondta komolyan. – Késő estére érünk vissza – tette hozzá egyszerűen. – Remélem, mára nem volt semmilyen, a tegnapihoz hasonló programod! – fordult felém a liftben.

Nem válaszoltam neki. Hiba volt ma eljönnöm. A tegnapi heves reakcióim mit sem változtak. Ideges voltam, mert előre tudtam, hogy így lesz. Képtelen leszek kibírni vele kettesben egy egész napot.

– Tudom, jókor kérem, de szeretnélek tegezni – mondta, amikor kiszálltunk a mélygarázsban. – Persze, ha neked nem gond.

– Nem gond – mondtam csendben, míg beszálltam Gabriel mellé a fehér Tesla terepjáróba.

– Hová lett a feleselés?– mosolyodott el, mikor felém fordult, de válasz nélkül hagytam. Gabriel nagyot sóhajtott, miközben kihajtott a garázsból.

– Éhes vagy? – fordult felém.

– Nem tudnék most enni – mondtam, nézve magam mellett az elsuhanó épületeket.

– Kávét? – próbálkozott.

– Ki szeretnél engesztelni a tegnap történtek miatt? – fordultam felé, de kár volt.

Egy pillanatig sem bírom ezzel a férfival összezárva ezen a szűk helyen.

– Ez attól függ, hogy haragszol-e még rám? – mosolygott, miközben ráhajtott az autópályára.

Már attól is gyorsult a légzésem, hogy néztem, ahogy vezet.

– Magamra haragszom – mondtam csendesen.

– Három órát fogunk utazni, mire északon felérünk az első építkezésig, addig akár el is mondhatnád, hogy mi a gond.

– Másokat is személyesen szoktál kivinni, amikor felveszed őket? – kérdeztem, de nem néztem rá.

– Néhányukat igen – mondta komolyan. – Csatlakoztasd a telefonom, kérlek! – adta a kezembe a mobilját, és az ujjaink egy pillanatra összeértek.

– Akkor add a hüvelykujjad! – nevettem fel halkan, és elé tartottam az eszközt, hogy fel tudja oldani.

Majd az autó rendszerétől kértem egy kódot hozzá, amit beírtam a mobilba.

– Válassz zenét! – mondta Gabriel.

– Lehet, hogy most kiugrom az autóból, és ellopom az összes adatodat róla! – emeltem fel a telefont incselkedve.

– Mit szeretnél tudni róla? – nevetett fel Gabriel.

– Először is azt, hogy milyen alkalmazásaid vannak rajta – töprengtem. – Aztán megnézném a fotóidat – nevettem kicsit feloldódva.

– Akkor nyisd meg a fotóalbumot! – közölte félvállról.

– Persze!

Beléptem a zenék a közé, és döbbenten néztem fel Gabrielre.

– Benne hagytam magamról az aktfotóimat? – vigyorgott felém.

– Te rockot hallgatsz? – néztem rá lemeredve, és elővettem a saját telefonom, hogy megmutassam neki: a lejátszási listánk körülbelül hatvan százalékban egyezik.

– Válassz! – mosolygott Gabriel, de szó nélkül hagyta a kis bemutatómat.

Emotionless. Tökéletes.

– Aranyos – mosolygott Gabriel. – Én lennék?

– Hogy gyönyörű vagy-e, amikor alszol? – nevettem fel hangosan, mire belőle is kitört a nevetés.

– Nézd meg a fotóimat! – nézett át hozzám a túloldalra. – Nagyot fogsz csalódni.

– Nem szoktad megörökíteni életed nagy pillanatait? – döbbentem meg rajta, és félve léptem bele az albumba.

Üzleti tervek tömkelege, a menyasszonya által küldött és mentett szelfik különböző butikokból, az építkezéseken készített pillanatképek. Ennyi. „Disgusting now I see” szólt a dal a hangszóróból. Kirázott a hideg tőle.

– Nem én vagyok – suttogta Gabriel.

– Sajnálom – tettem le a telefont. – Indiszkrét voltam.

– Az engedélyemmel néztél bele – mondta Gabriel lágyan. – Ha szeretnéd, az üzeneteimet is elolvashatod.

– Mért tenném? – néztem rá döbbenten.

– Mert nincs semmi, ami arra utalna, hogy magánéletem is van – mondta szomorúan.

Mivel nem akartam tovább erről beszélgetni, választottam egy másik számot. FUN: We are young. Mosolyogva néztem rá, majd felhangosítottam a zenét, és ringatózva énekelni kezdtem. Gabriel hálásan csóválta a fejét, majd ő is csatlakozott.

– Neked nagyon jó hangod van! – néztem rá meglepetten.

– Azt mondják – mosolygott jókedvűen.

– Várj! Keresek valamit, ami illik a hangszínedhez! – pörgettem bele az előadói listába. – Ayreon! – visítottam fel. – Azt a kurva! A világmindenség legnagyobb zenéje!

Gabriel úgy nevetett, hogy öröm volt hallgatni. Felemeltem a telefont és készítettem róla egy képet. Nem lehet róla rosszat lőni. Egyszerűen jóképű, és kész.

– Legyen valami más – gondolkodott hangosan.

– Ed Sheeran? – néztem rá kérdőn.

– Szeretem a kissrácot! Válaszd az I see fire-t!

– Oké! Megéheztem – haraptam bele az alsó ajkamba.

– Hátul találsz kekszet, és azt hiszem, áfonyát is, de most nem tudok megállni.

A következő pillanatban kicsatoltam magam, és hátramásztam az ülések között. A csípőm egy pillanatra beszorult mozdulat közben, aztán rájöttem, hogy Gabriel válla szorított neki az anyósülésnek, utána már csak azt éreztem, hogy beleharap a fenekembe. Felsikítottam, de nem bírtam magamban tartani a nevetést.

– Basszus, nem hiszem el! – csúsztam a hátsó sorra. – Hogy tehettél ilyet? Most hogy szállok majd ki nyálas fognyomokkal a hátsómon? – próbáltam megnézni a szoknyám hátulját, de nem láttam semmit.

– Talán próbáld meg a tükörben! – nevetett Gabriel.

– Hallgass! – próbáltam komoly maradni, kevés sikerrel.

Az ülés alatt megtaláltam a kekszet és az áfonyát is, majd visszamásztam az ülésemre – ezúttal fejjel előre.

– Mutasd a feneked! – mosolygott Gabriel.

– Na, azt már nem! – adtam a szájába egy kekszet, mielőtt meggondolhattam volna, mit is teszek. – Egyél, addig legalább csendben leszel – vigyorogtam rá.

– Áfonyát kérek! – rágott hangosan, de ekkor hívták telefonon, és a zene elhallgatott.

A kijelzőn megjelent Alice neve és profilképe. Na, basszus! Gabriel a kormányon megnyomta a hívásfogadás gombot. Vajon miért nem tette a fülére a telefont, hogy ne halljam, miről beszél a menyasszonyával? Hirtelen nagyon elszégyelltem magam azért, amiket az előbb csináltunk. Pedig nem is tettünk semmit, csak jól éreztük magunkat.

– Alice! – szólt bele Gabriel a telefonba.

Hangja komoly, sőt inkább ellenséges lett.

– Te idióta! – hallatszott a köszönés. – Most érkezett meg a szombati bálra a ruhám, és tudod mi a nagy helyzet? – rikácsolt a hang a túloldalon.

– Mindjárt elmondod – mondta Gabriel végtelen türelemmel.

– Biztosan direkt szívattál meg, mert ugyan százszor kértem tőled, hogy az ekrü színűt rendeld meg, mert az fog színben a cipőmhöz illeni, te mégiscsak a csontszínűt vetted meg nekem. Most mégis hogy jelenjek meg ebben a göncben? Mondd meg!

Elhűlve hallgattam, ahogy ez a nő beszél a párjával. Egy ruha miatt?

– Mit szeretnél? – kérdezte Gabriel mélyet sóhajtva.

– Szombatra a ruhát, amit kértem! – mondta ordítva Alice, majd letette a telefont.

Nagyot nyeltem, majd tettem egy kekszet a számba, és minden további kérdés nélkül Gabriel szájába tettem három áfonyát.

– Mondd, amit gondolsz! – kérte, amikor lenyelte a gyümölcsöket.

– Mit számít, én mit mondok? – kérdeztem teli szájjal. – Tegnap óta ismersz.

– Azért én mégis nagyon kíváncsi vagyok.

– Elintézzem neked a ruharendelést? – kérdeztem komolyan.

– Nem is tudom – bizonytalanodott el Gabriel.

– Akkor legközelebb lenne kire fognod, ha elszúrod – próbáltam lelket önteni belé, mire válaszul ráharapott a szájában lévő ujjamra.

Nem engedte el, nyelvével finoman nyalogatni kezdte, majd a fogával elengedett, de nem hagyta abba. Egy pillanatra becsuktam a szemem, mély levegőt vettem, csak ezután reagáltam rá.

– Ezt ne! – húztam ki az ujjam a szájából, és csak remélni tudtam, hogy nem ázott még át a bugyim annyira, hogy a szoknyám is átnedvesedjen. – Harapós kedvedben vagy – próbáltam oldani a hangulatot.

– Mi fasz az az ekrü? – kérdezte Gabriel váratlanul, és belőlem úgy tört ki a nevetés, hogy alig kaptam levegőt tőle.

– Mi lenne, ha fogadnál Alice-nek egy személyi beszerzőt? – ajánlottam fel a lehetőséget.

– Hogy még több pénzemet költse el a még több ruhára, ami már be sem fér az öltözőbe? – kérdezett vissza Gabriel.

– Mi lenne az első dolgod, ha Alice nem lenne az életedben? – kérdeztem, hogy kicsit felvidítsam.

– Ájulásig dugnálak a hátsó ülésen – mondta Gabriel szárazon.

Húha. Azt hiszem, még levegőt is elfelejtettem venni. Ez nem munkahelyi zaklatás? Váratlanul ért ez a nyers kijelentés, de pár pislogás után válaszoltam.

– Hát, ez a lehetőség kétszeresen is elúszott, Gabriel – nyöszörögtem. – Egyéb?

– Farmert és pólót vennék minden vasárnap, aztán elmennék utazni. Minden szabadidőmben csak úton volnék egy új, ismeretlen hely felé – mondta halkan.

Újra csörgött a telefonja.

– Hallgatlak, Erica! – szólt bele, és én örültem, hogy végre nem rám figyel.

Össze kellett szorítanom a combomat, de csak még rosszabb lett tőle.

– Mr. Woods, holnap tizenegyre volt megbeszélve egy találkozója a Sollab Inc.-nel, de attól tartok, a talajvizsgálat eredményei miatt a találkozó elmarad – hallottam a női hangot a túloldalról, ami úgy remegett, mint a nyárfalevél.

– Miért, mi van az eredményekkel? – kérdezte Gabriel gyanakvón.

– A Greenerz a Sollab eredményeire hivatkozva megtámadta a portlandi beruházás engedélyét, mondván, az eredmények, melyekre a beruházás elkezdődött, hamisak voltak.

– Erica, kérlek, küldj el minden vizsgálatra vonatkozó anyagot Ms Jamesnek e-mailen, a feljelentést pedig küldd el Mr. Andrewsnak, hogy átnézze a jogi oldalát, a többit majd holnap megbeszéljük!

– Értettem, Mr. Woods – mondta a hölgy, és szinte hallottam, hogy fellélegzett.

– Volt már erre precedens? – kérdeztem Gabrielt, miután letette a telefont.

– Nem, még nem – mondta csendesen. – Jókor kerültél az utamba az utcán – mosolygott fáradtan.

Amikor megérkeztünk az első helyszínre, a beruházás már majdnem készen állt az átadásra. Gabriel lazán szállt ki az autóból, és visszavette magára az üzletember-énjét. Tartottuk a vezérigazgató és beosztottja távolságot. Egy egész lakónegyedet építettek fel a legmodernebb zöld technológiával. Minden épület passzív ház volt, és a közösségnek teljes önellátó rendszer lett kialakítva; mint egy űrhajó, amelynek évszázadokig szállítania kell az emberi fajt, elszigetelve minden mástól. Még soha nem láttam hasonlót sem. Bemutatkoztam a kinn lévő embereknek, majd felfedezőútra indultam az egyik házban. A leendő nappaliból meseszép volt a kilátás a környező hegyekre.

– Csodálatos, nem igaz? – kérdezte Gabriel mögém lépve.

– Fantasztikus – mondtam halkan. – Mint egy tündérmese!

Gabriel pontosan annyira jött közel, hogy éreztem a közöttünk vibráló levegőt. Aztán megéreztem, hogy kezei kétoldalt összefogják a hajamat, és félrehúzzák a jobb oldalamra. Majd ajka finoman a nyakamhoz ért a fülem mögött. Becsuktam a szemem, és kiélveztem minden egyes pillanatot. Ajka lejjebb indult, majd kicsit előre, finoman, alig érintve, majd óvatosan megharapta a fülemet és elengedett. Kinyitottam a szemem; már nem láttam magam mögött alakját az ablaküvegen. Miért csinálja ezt velem? Miért játszadozik? Tegnap ezzel akart elcsábítani idáig, de ma már nem értem. Nyeltem egy nagyot, és visszaindultam az autóhoz.

– Kávét? – kérdezte, amikor már vagy félórája felhúzott lábbal kifelé bámultam az ablakon.

– Valami töménnyel – dünnyögtem magam elé.

Gabriel megállt egy étterem előtt, és míg ő a kávéért állt sorba, én elmentem a mosdóba. Utólag már tudom, hogy akkor kellett volna magamhoz nyúlnom, hogy kielégülve menjek vissza mellé az autóba. Akkor talán a helyes döntéseket hoztam volna meg aznap. Az autóban iszogattam a kávém, miután megettem a szendvicset, amit mellé hozott.

– A következő megálló már a te szakterületed lesz. Ez az a beruházás, amivel most gondok adódtak. Gyanítom, a jövőheti földmunkából már nem lesz semmi – merült bele a szakmába egy pillanatra.

Ekkor kapott üzenetet Alice-től, hogy megrendelte-e már a ruhát.

– Gabriel, melyik az a kontakt? Hadd intézzem el! – vettem át a telefonját a kezéből.

– A te neved alatt van, Ingrid Wozik– mondta Gabriel.

– Tudod a telefonszámom? – ejtettem kezem az ölembe.

– Ha nem jössz el ma az irodába, magam hurcollak be – mondta, de nem volt fenyegetés a hangjában.

– Miért akarod ennyire, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem.

– Mert nem hiszek a véletlenekben – mondta rekedten.

– Ó, a sors! – húztam el a számat. – Ő és én nem vagyunk túl jóban – mondtam szomorúan.

– A szüleid? – kérdezte.

– Még gyerekkoromban, anyukám. Aztán három évvel ezelőtt… – csuklott el a hangom, és nem tudtam befejezni.

Nagyon sokáig csendben voltunk.

– Én édesapámat veszítettem el – mondta Gabriel.

– Sajnálom – mondtam fásultan.

– Én is sajnálom – mondta, és megfogta a térdem, de most minden hátsó szándék nélkül.

A rét, amire hamarosan megérkeztünk, csodálatos volt. Csak álltam a közepén, és néztem a késő tavaszi virágokat. Aztán agyam munka-üzemmódba kapcsolt, és azonnal szakmai szemmel kezdtem el méregetni.

Gabriel zsebre tett kézzel állt a kocsi mellett és aranyosan mosolygott. Mint aki elhozta a gyereket a játszótérre.

– Forogj körbe! – mondta, amikor a derékig érő erdei füzike lila virágai közé értem.

Először nem akartam, de addig erősködött, hogy végül nevetve tártam szét a karjaimat, miközben lefotózott.

– Alice ki fog nyírni, ha meglátja – léptem oda mellé, hogy megnézzem a képet. – Hát ez… – dadogtam –, szép lett! – döbbentem meg magamon.

– Még jó! Gyönyörű vagy! – nézett rám Gabriel olyan meggyőződéssel, hogy elpirultam tőle.

– Mit vársz a mai naptól? – kérdeztem elérzékenyülve.

– Hogy megmondod nekem újra, mekkora fasz vagyok – mondta, és hátrasimított az arcomból egy hajtincset.

Ajkunk majdnem összeért.

– Nem vagy fasz, csak egy papucs, ami a te pozícióddal elég paradox – suttogtam az ajkait bámulva. – Tulajdonképpen miért vagyok itt? – léptem tőle távolabb, összeszedve minden maradék ellenállásomat.

– Mert tegnap le akartál rázni, és nekem szükségem van egy bizalmasra, aki nem fél tőlem és azt is megmondja, ha éppen szar döntést készülök hozni – mondta, szomorúan leengedve a kezét.

3.

Két órával később már javában visszafelé tartottunk az autópályán. Egyikünk sem érezte a kényszert a beszédre. Ma egyértelműen elmostunk több határt is. Haverkodtunk, félreérthetetlen szexuális utalásokat fogadtam félvállról, magánéleti beszélgetésbe csöppentem, jóval többet megtudtam, mint azt egy főnökről illik. Nem tetszett, amerre tartottunk, és nem is volt világos, pontosan mi is lenne a célja mindezzel.

– Ha elfogadom az állást, mennyit találkoznánk egy átlagos munkanapon? – fordultam felé.

– Ha laborvezető leszel, akkor telefonon és mailben fogunk kommunikálni, csak néhány megbeszélésen szükséges ott lenned személyesen.

– Tehát ilyen nap, mint a mai, nem fordul elő többet – fordultam vissza előre, az utat bámulva.

– Nem, ilyen nem lesz több – a szemem sarkából láttam, hogy a reakciómat lesi. – Kettesben nem sokat leszünk. Viszont ha aláírod a szerződést, a nap huszonnégy órájában rendelkezésre kell állnod nekem – mondta komolyan.

– Rendelkezésre állnom? – vontam fel a szemöldököm. – Mármint mire?

Mosoly bujkált a szája sarkában.

– Ha a japánokkal vagy Európával tárgyalok éppen, nem érünk rá az időzónák szerint dolgozni – válaszolta komolyan, közben jól mulatott.

– Taylor felhív éjjel tizenegykor, hogy lenne egy fontos, kiértékelni való adathalmaz, és nekem be kell mennem az irodába ezért? – Nem lepleztem a döbbenetem.

– Lilien, ha te leszel a labor vezetője, akkor harmincnégy ember lesz közvetlenül az irányításod alatt. Mire mindent összekészítesz, már kezdődik a munkaidejük – magyarázta.

– Vége a csipkelődésnek és viccelődésnek – mondtam halkan. – Szép kis bevezető volt.

– Fontos volt, hogy tudd, kinek fogsz dolgozni. Hogyan képviselnéd a cég érdekeit, ha nem tudod, miért vagy kiért teszed?

– Tehát előre megtervezted az egészet? Manipuláltad az érzéseimet, hogy elfogadjam az állást? – fordultam felé sértődötten – A nem kis összegű fizetés önmagában is elég lett volna.

– Taylor előkészítette a szerződésed, vár az asztalodon. Holnap nyolckor eligazítást tartok az irodámban, várlak majd – zárta le a beszélgetést. Mire betolatott a Woods-székház parkolójába, rajtam már eluralkodott a csalódottság. Ígért, adott, majd el is vett. Egyértelművé tette, hogy semmi nem lehet és lesz közöttünk. Igazából ez így rendben is van. Már nem mosta össze a határokat. Félek magamnak is bevallani, de már most hiányzott a mai Gabriel. Jól éreztem magam vele, és most, hogy nem ígérte, lesz még ilyen alkalom, hiányérzetem támadt.

– Egy élmény volt, Mr. Woods! – léptem be vele a liftbe, miközben visszavette a tökéletesen vasalt zakóját.

Mielőtt válaszolhatott volna, elléptem mellőle. Becsukódott mögöttem a lift ajtaja, és vissza sem nézve kisétáltam a garázsból.

Odakint már valóban későre járt, lement a nap és lehűlt az idő. Nem bántam, lehűtötte a kedélyeimet is. A sok kimondott ígéret, a ki nem mondottak, az érintések, a vágyak. Majd a semmi, meg sem történt. Haragudtam rá, és igazából meg sem fontoltam, hogy elfogadjam az állást. Nekem erre nincs szükségem. Mire is lenne szükségem? Ugye nem gondoltam komolyan, hogy alkalmazott leszek, és alkalmi szexpartner is? Vagy mégis. Valahol titkon, mélyen legbelül vágytam rá. Jobban, mint egy munkakapcsolatra. De ha másképp nem tudok a közelében lenni, akkor marad a meló. A sóvárgással és vágyakkal, a lopott érintésekkel, amik csak konfliktust szülhetnek. Nem, ez így nem lett volna helyes. Holnaptól visszatérek a jól megszokott napi rutinomhoz, és megpróbálom szépen elfelejteni ezt az egészet.

Nagyot sóhajtottam, és a döntéstől megkönnyebbülve folytattam utam.

Megcsörrent a telefonom. Ennek a napnak sosem lesz vége! Ismeretlen szám. Megnyomom a hívásfogadás gombot, de még köszönni sincs időm, Gabriel hangja máris megállásra kényszerít a járda közepén.

– Ez nem volt szép tőled – mondta halkan, de szavai fenyegetőnek tűntek.

– Bagoly mondja verébnek – vakkantottam.

– Mégis mit vártál? – hallottam a hideg, érces hangot, és teljesen kiábrándultam a sértettségem bugyraiban.

Mit vártam. Mit is? Fasz sem tudja. Egy jó kis dugást, ájulásig a kocsi hátsó ülésén, majd semmi mást. Elsétálok, szarul érzem magam, sírok egy sort, majd minden megy a régiben.

– Köszönöm a mai napot, Gabriel, sokféle szempontból is tanulságos volt – mondtam távolságtartóan, és kinyomtam a telefont.

Hát, ő sem fog már keresni többé. Ez a mai nap legjobb híre. Befordultam egy gyorskajálóba, vettem magamnak vacsit, és meg is ettem útközben. Bajlódtam a folyosón a kulcsokkal, majd az ajtó elé érve minden kiesett a kezemből, ami még benne volt.

Gabriel állt a falnak támaszkodva, és nagyon pipának tűnt. Basszus. Zavarodottan guggoltam le, hogy összeszedjem a táskám, a kulcsom, a telefonom és még ki tudja, mit a folyosó padlójáról. Kész szerencse, hogy teljesen nyitva volt a táskám; minden szar kiesett belőle.

– Menj el! – morogtam magam elé.

– Még nem végeztünk – dörmögte, és ellökte magát a faltól.

– Ó, dehogynem – mondtam, és duzzogva szuszakoltam a hirtelen apróbbnál is kisebb táskámba a szétgurult tamponjaimat.

Istenem, lehetne ez még ennél is cikibb?

– Ne kúrjál fel, Lilien, mert nem lesz jó vége! – lépett pár centire elém, láttam a cipője orrát. Felugrottam, hogy szemtől szembe szórjunk szikrát egymásra.

– Semmit sem tehetsz. Nem írtam alá semmit, és ha egy ujjal is hozzám érsz, esküszöm, hogy rendőrt hívok! – hajoltam hozzá öt centire. – Jól mutatna az önéletrajzodban, hogy a sitten töltötted az éjszakát zaklatásért – sziszegtem.

Vett három mély levegőt, a hajába túrt, és a fal mellett lehajolt, hogy felvegyen valamit.

– Holnap reggel legyél az irodámban nyolcra! – mondta némiképp lenyugodva, és átnyújtotta a kis fém vibrátoromat.

Basszus! A szeme sem rezdült, nekem meg már a kezem is remegett. Ennyire megalázó helyzetben sem voltam még soha. Pislogtam párat, mire érte nyúltam és elvettem tőle.

– Kösz – dünnyögtem, és betuszkoltam a táskám tetejére, majd elléptem mellette és kinyitottam az ajtót.

Mikor végre bejutottam, a lábaim alattam annyira remegtek a sokktól, hogy lerogytam a földre. Reméltem, hogy Gabriel már nem áll a folyosón és hallgatózik, mert a következő pillanatban a tarkómat ütöttem az ajtónak, vagy hatszor egymás után.

Ültem a sötétben, egyedül a lakásomban. Semmi extra; kicsi nappali, onnan pulttal elválasztva a konyhám. A kedvenc helyem, az egyik legtágasabb és levilágosabb helyiség a lakásban. A nappali legnagyobb falán, velem szemben nagy üvegajtók, mögötte a kertemmel. A helyiség másik oldalán folyosó után nyílik a háló, odabent a fürdő, ahová most be is vetettem magam, és a kis fém rezgőm helyett egy nagyobbat keresve a fiókban, a forró zuhany alatt Gabrielre gondoltam. Sajnos még hajnalban is, és reggel is egyszer. Felzaklatott, hogy ennyire nem tudok lenyugodni. Tudta, hogy így lesz. Direkt csinálta. Már az utcán tudta, hogy kívánom, és egész nap azon ügyködött, hogy elcsábítson, hogy most ne is tudjak másra gondolni.

Reggeli előtt duzzogva zuhanyoztam le és bújtam bele a ruhámba. Megittam a kávém, közben beágyaztam, és már úton is voltam kifelé. Hát, velem nem fogja ezt játszani, az biztos. Nekem semmi szükségem nincs ilyen számító faszkalapokra. Tegye a szépet valaki másnak.

Még az egyetemen is fortyogtam, míg az előadóban vártam a hallgatókat az első órára összegyűlni. Pontban nyolckor köszöntöttem őket, és felálltam, hogy elkezdjem a napot. A telefonom akkor csörrent meg először. Szerencsére rezgőn volt, de erről eszembe jutott az egész éjszakás kalandom a műfasszal a szobámban és azonnal benedvesedtem. Gabriel hívott. A második óra előtt már hat nem fogadott hívásom volt tőle, két hangüzenet, amit nem hallgattam vissza, és négy SMS. Tiltottam a számát, majd az irodámban a következő órámra készültem. Az agyamra megy ez a törtető alak. Fú, de elegem van belőle! Gyűlölöm, hogy így megkívántam. Senkit, soha nem kívántam még ennyire. No, ezt gyűlöltem a legjobban az egészben.

Égető szükségét éreztem egy kávénak, és belevetettem magam az egyik cikkem írásába, amit a héten vártak tőlem tördelésre egy jó nevű szakmai lapnál. Egyszer csak kopogás nélkül valaki feltépte az irodám ajtaját és becsörtetett rajta.

– Szép jó reggelt neked is, Gabriel – dőltem hátra meglepődve a székemben.

– Ne szívass, Lilien, mert már így is a tököm tele van veled – túrt a hajába és vett egy mély levegőt, majd valamivel nyugodtabb hangon folytatta, miután becsukta az ajtót maga mögött.

– Kérsz egy kávét? – álltam fel mosolyogva.

– Jó nagy szarban vagyok – jött hozzám közelebb. – E-mailezve lett a címedre az anyag, amiért bepereltek minket, és nincs, aki kézbe vegye az ügyet – sziszegte.

– Mi közöm nekem ehhez? – kortyolgattam a kávémat, és esküszöm, majdnem elnevettem magam.

– Ó, fejezd már be és induljunk! – Felnézett a plafonra, majd vissza rám. – Kérlek!

– Micsoda váratlan fordulat, Mr. Woods! – húztam fel a szemöldököm, de már nyúltam is a táskámért, hogy indulni tudjunk.

A folyosón át, az egyetemi negyeden keresztül sétálni mellette maga volt a pokol. Tökéletesen vasalt kék öltönyben, kimérten gyalogolt mellettem, és a telefon folyton a fülén lógott.

Az autóban azonban némította.

– Kezdjük ismét elölről, rendben? – fordult felém.

Lejátszódott előttem a tegnapi nap, és a testem nagyon csúnyán cserbenhagyott. Ha az eszem egy pillanatra is kikapcsol, azonnal Gabriel ölében lovagolok.

– Baszódj meg! – sziszegtem a fogaim között, és kinéztem az ablakon.

– Nos, ezt valóban megérdemeltem. Eddig is tudtad, hogy egy fasz vagyok, legalább nem okoztam neked csalódást.

– Megteszem, amit csak tudok, hogy tisztára mossam a neved, de hazudni nem fogok. Ha valóban ti csaltatok, akkor azt is leírom.

– Ezt el is várom – mondta komolyan. – Minden alkalmazottamtól elvárom, hogy tisztességes maradjon. Ha valaki elárul, az perrel a nyakában repül.

– Mit tudsz az esetről? – fordultam felé, és a telefonomon letöltöttem a Woods Inc.-től kapott postafiókomba a részleteket.

– Fél éve nyitottuk azt a nyugati part közelében fekvő, több hektáros területet, ahol tegnap voltunk. A talajvizsgálatot külsős cég végezte, sokszor segítettek már nekünk, még sosem volt baj velük, tiszták. Az eredmények mindig pontosak voltak.

– Nem fordulhat elő, hogy most valójában nem is ők hibáztak, hanem az eredmények kiértékelésénél ti?

– Sajnos de, meglehet. Két hónapja vagyunk laborvezető nélkül, a tizennyolcadikon azóta elég nagy a fejetlenség.

– Mi lett az előző vezetővel? – szögeztem neki a kérdést két talajfúrási jegyzőkönyv között.

– Kilépett – vonta meg a vállát.

– Elcsábítottad és faképnél hagytad? – ingereltem tovább.

– Nézd, Lilien, ne vedd személyes sértésnek, de ha nem ezt teszem, akkor szóba sem állsz velem, és nekem rohadtul kell valaki a pozícióra.

– Írd ki, biztosan agyontapossák egymást az emberek, hogy nálad dolgozhassanak.

– Megtörtént, egyik sem ütötte meg a mércét. A tanszékvezető egyértelműen téged ajánlott a posztra.

– Hogy micsoda? – kaptam felé a fejem. – Te felkerested Franket ez ügyben? Akkor nem véletlenül jöttél utánam az utcán?

– Mindent a cégért – dünnyögte, mintha máris megbánta volna.

– Ki kell menni a vizsgálatot végző cég embereivel közösen a területre. Párhuzamos méréssel megnézni, mi a helyzet, vagy független szakértőt fogadni, mert valami nagyon nem áll össze a történetben – engedtem el a sértődöttségemet. Majd máskor duzzogok ezen is.

– Miért?

– Fenyőerdő állt a tereprendezés előtt odakint, igaz?

– Igen.

– Végeztek talajcserét?

– Dehogy végeztek. Minek fizettünk volna ezért külön?

– Na, ez az – húztam össze a szemöldököm.

4.

Amikor felértünk a legfelső emeletre, már várt minket a háznyi alapterületű irodában a Sollab laboránsa és laborvezetője, mellette a jogi képviselőjük, és a Sollab igazgatója is. A mi oldalunkról is ült egy kimért, magas fazon, Mr. Bach, a Woods Industries ügyvédje. No és persze mi ketten. A nagy-nagy főnök, és én a nem éppen ideillő megjelenésemmel. Be lettünk mutatva egymásnak, majd helyet is foglaltunk a tárgyalóasztal körül.

– Nos, üdvözlöm a kedves vendégeinket! – mosolygott színpadiasan Gabriel, és Taylorral hozatott be mindenféle innivalót.

– Mint azt tudja, Mr. Woods, az ügy igen kínos több szempontból is – vette át a szót a másik igazgató. – Nem szeretném, ha folt esne a becsületünkön, illetve a kettőnk kapcsolatán sem, hiszen már majd’ hét éve vagyunk állandó partnerek.

– Nem célom a cég nevének besározása, Mr. Tall, csupán csak szeretném kideríteni, ki hibázott, és a lehető legkisebb feltűnéssel megoldani a problémát.

– Remélem, hatékony, mint mindig Mr. Woods! – biccentett az elnök úr.

– Ebben lesz a segítségünkre Ms Lilien James, az egyetem által kijelölt szakértő.

– Nos, Ms James, remélem, nem sértem meg, de ön túl fiatal ahhoz, hogy kellőképpen átlásson egy ilyen komplex problémát, mint a miénk – hajolt előre a Sollab laborvezetője, kicsit sem szimpatizálva velem.

– Ezt most bóknak veszem, Mr. Silverman, és azonnal a tárgyra is térnék – mosolyogtam tettetett kedvességgel. – Ha jól értem, akkor Mr. Sabo végezte a beérkezett talajminták vizsgálatát önöknél – fordultam a szóban forgó férfihoz. – Ön vette a mintákat is?

– Milyen ostoba kérdés ez? – nevetett fel Mr. Sabo. – Természetesen nem.

– A területnek milyen a típusos altalaja, Mr. Sabo? Végzett terepbejárást, mielőtt nekiállt volna modellezni a felszínt? Készültek légi fotók a területről előtte, illetve utána? És ha nem, akkor miért nem? Elég sok a hiányosság és a kérdőjel, holott a Woods Inc. által elküldött megrendelőn mindezek egyértelműen kiírásra kerültek.

Mr. Sabo pislogott párat, és csak ökögött-makogott.

– Ez a feladat meghaladja Mr. Sabo hatáskörét; ő egy laboráns, aki elvégezte a kért vizsgálatokat – vette át a szót Mr. Silverman.

– Ez esetben, feltételezem, ön fog válaszolni a feltett kérdéseimre – fordultam hozzá még mindig kedvesen mosolyogva. – A kapott eredményeket összevetette bárki is a vártakkal?

– A terület semmilyen szempontból nem kiemelt, nem történt bolygatás az erdőirtás előtt, nem volt szennyeződés, semmi arra utaló jel, hogy fokozott figyelemmel kellett volna eljárnunk – magyarázkodott az igazgató a papírjait lapozgatva.

– Miért kell ahhoz indok, hogy fokozott figyelemmel járjanak el? – kérdeztem vissza csípőből, de éreztem, hogy most elvetettem a sulykot.

Megdörzsöltem az orrnyergem, vettem egy mély levegőt és folytattam:

– Nézzék, a kapott eredményeket akár az olasz tengerpartra is levihetném, értik? Magyarázzák már el nekem, hogyan lehetséges egy ilyen, alsó hangon is ötvenéves fenyőerdő „A” szintjében ilyen mértékű mészkőfelhalmozódás? – vetítettem ki a képet a telefonomról a nagy képernyőre. – Hogyan lehetséges a mért víztartalom a borsóvas kéreg kellős közepén? A fúrásokhoz rendelt koordináták alapján ez teljességgel lehetetlen.

Mindenki Mr. Sabo és Mr. Silverman válaszát várta, de mindegyik csak a jegyzőkönyveket olvasgatta.

– Mr. Sabo, ki végezte a vizsgálatokat? – tudakoltam, és már nem mosolyogtam.

– Természetesen én – húzta ki magát az úr.

– Akkor miért nem tudja fejből az ötször egymás után mért értékek eredményeit, mikor minden vizsgálathoz legalább tízszer kellett, hogy beírja őket az elmúlt két hétben?

Most már nemcsak szaporán vette a levegőt, hanem teljesen bele is pirosodott.

– Nos, eleget hallottam – állt fel zakóját begombolva Mr. Tall. – Mr. Woods, mindent meg fogok tenni azért, hogy házon belül rendezzük a hibánkat és pótoljuk a hiányosságainkat. Elnézést kérek a felkészületlenségünkért! Ms James, öröm volt találkozni önnel! – állt fel és kezet csókolt, majd távozott.

Amint az urak leléptek, kiittam a kávémat és én is pakolászni kezdtem. Azon gondolkodtam, mennyire ritka manapság a magánéletben is, hogy valaki ennyire nyíltan elismeri a hibáját, nemhogy a szakmai tévedését.

– Te meg hová mész? – lépett vissza az irodába Gabriel.

– Megyek vissza az egyetemre, még lesz két órám este – mondtam makacsul a szemébe nézve.

– Tartozom egy óriási bocsánatkéréssel és egy óriási köszönömmel. Mondd meg, mekkora összeget írjak a csekkre és elmehetsz.

– Ez igazán nagylelkű, de éppen ráértem, és köszönöm, nem kell a pénzed.

– Egy: sose mondd senkinek, hogy éppen ráértél, még akkor sem, ha valóban így van. Kettő: a pénzt sose utasítsd vissza. Nem fogom hagyni, hogy üres kézzel távozz innen – fonta össze a karját a mellkasa előtt tüntetőleg.

– Szeretnék csak úgy simán kilépni innen, felejts el, kérlek! – szótagoltam lassabban.

– Mondd, miért haragszol rám annyira? Olyan jót szórakoztunk tegnap, jól éreztük magunkat, miért bűn az, hogy elengedtem magam egy kicsit? – túrt megint a hajába és elfordult.

Majdnem megsajnáltam. Pöcsfej menyasszony, végtelen meló. Mindegyiket ő választotta, hát most fulladjon bele!

– Eljössz velem este egy üzleti megbeszélésre? – fordult vissza hozzám az ablaktól, és még mindig nem önamaga volt.

Nem az a Gabriel, aki szopogatta az ujjamat az autóban, aki velem nevetett éneklés közben.

– Csak nyélbe ütni egy szerződést, hogyha már ilyen szépen elintézted ezt is – mosolygott álszentül.

– Fizess egy eszkortlányt, Gabriel, vele majd azt csinálhatsz utána, amit csak szeretnél – léptem egyet hátrébb, de a könyökömnél megragadott.

– Te mennyiért jönnél el velem? – pimaszkodott tovább.

– Egy szemét fasz vagy! – sziszegtem a fogam közül, de ő csak szorította a kezem.

– Vicceltem – nézett a szemembe bocsánatkérőn.

– Megint csak szórakozol, igaz? Játszod a szereped – mondtam dühösen, és kirántottam a kezem az övéből.

– Igen, Lilien, játszom, egész nap, éjjel-nappal csak játszom a szerepem – mondta idegesen megdörzsölve az arcát.

Mitől lett ilyen dühös?

– De a múltkori, veled, az igazi volt – fogta meg a csuklómat ezúttal finoman. – Gyere velem, kérlek!

– Engedj el! – mondtam neki hidegen.

Egészen közel állt. Két karunk kinyújtva volt közöttünk. Aztán valami megváltozott. Arca hirtelen nagyon komoly lett. Karom, ami eddig közöttünk feszült, most feladta az ellenállást. Nem mertem mondani semmit, mert minden szavam azonnal elárult volna. Beharaptam az alsó ajkam egyik szélét. Gabriel úgy leste a mozdulatot, mint akit hipnotizáltak. Pattanásig feszült közöttünk a levegő. Ha nem az irodája közepén állnánk, hanem tulajdonképpen bárhol máshol az épületen kívül, akkor úgy esnénk egymásnak, mint tinik részegen a bár mosdójában. Mindkettőnk a másik egyetlen apró jelére várt, hogy ez végre meg tudjon történni. Majd Gabriel tekintete elszakadt az ajkaimtól és a szemembe nézett.

– Vacsora után hazaviszlek és meghálálom – suttogta.

Más alkalommal az ilyen szöveget kinevetem és elsétálok, de ezt az ő szájából hallani zsigeri vágyfokozóként hatott. Éreztem, ahogy átforrósodok, szinte égetek odalent.

– Nem fogok lefeküdni veled, sem ma este, sem később. Jegyben jársz, és én nem vagyok a bunkó harmadik.

Nem tudom, milyen belső erőmből merítettem a mondatot, mert az arcom is úgy égett, mintha már végén járnánk az aktusnak.

– Te vagy az egyetlen, aki nem él a lehetőséggel – mosolygott kihívóan.

Keze még mindig a csuklómat fogta, és minden vágyam azon az egy ponton nyüzsgött és zizegett.

– Pedig napjában biztosan többször is elhagyja a szádat ez a szép mondat – szorítottam össze az ajkaimat mérgesen.

– Nincs rá szükség, elég egyértelműen a tudtomra hozzák, mit szeretnének. – Most már vigyorgott.

– Egy öntelt pöcs vagy! – fordultam meg, hogy kisiessek ebből a bűnbarlangból.

Csakhogy saját kezemnél fogva pillanatok alatt gúzsba kötött, és még mindig a csuklómnál tartva szorosan mögém lépett.

Szemben álltam az ablakkal és mozdulni sem tudtam. Szabad jobb keze a csípőm oldalára siklott, ujjai a combhajlatomba mélyedtek. Tüdőmből kifutott minden levegő egy mély sóhajjal és becsuktam a szemem, míg csípőm ösztönösen hátrébb csúszott, válaszolva Gabriel mozdulatára. Hátamat kihúztam, és fejem a jobb vállára hanyatlott.

– Senkinek nem mondtam még igent – suttogta a fülembe, ami így már az ajkához ért.

– Egy szavadat sem hiszem – préseltem ki a maradék levegőmmel.

Teste hozzátapadt az enyémhez, éreztem a mellkasába bejutó levegőt. Egyszerre vettük és fújtuk ki, zihálva. Csípője közben válaszolt az enyémnek, és teljesen a fenekemhez szorult. Az ösztöneim saját életre keltek és nekidörgölőztem az ágyékának. Szentséges isten! Ez kőkemény!

– Látod, nem tudsz nekem hazudni – pislogott rám az ablak üvegén keresztül, miközben keze már szorított a csípőm oldalán.

Néztem, hogy teste az enyémet körbeölelve áll, miközben nyakamon a finom, puha, vékony bőrön levegővételei megremegtetik a kis pihéket.

Ilyen nincs. Taylor bármikor benyithat. Az eszem ezt súgta, de nem értettem, mit mond. Keze diktálta a tempót, irányított. Ágyéka kellemesen izgatva simult hozzám. Felszakadt belőlem egy akaratlan nyögés, és most már mindketten lassan mozogva kényeztettük magunkat ruhán keresztül.

– Mondd, hogy nem ez az egyetlen vágyad, amióta megláttál, és elegedlek!

Annyira szerettem volna elfutni, menekülni innen, de ehelyett úgy kínáltam fel magam neki, mintha nem lenne holnap. Ajka egy leheletnyit a nyakamhoz ért, mindenhol kirázott a hideg tőle. Alig érezhető puszit adott a vállam tövére. Eddig bírtam. Hátranyúlva megmarkoltam a haját, majd oldalra fordítva a fejem ajkam az övére talált. Először meglepődött, de gyorsan viszonozta a csókot. Belenyögött a számba, bal keze végre elengedte a csuklómat, hogy az arcomhoz érjen vele. Az eddig irányító és tudatos Gabriel testbeszéde megváltozott. Finom és odaadó lett. Ellazult, ellágyult. Ez az igazi Gabirel, aki az üzletember mögé bújik. Istenem, bárcsak ne tetszene ennyire!

Teljesen elfelejtkeztünk mindenről. A párosodás ösztöne olyan elemi erővel ragadott el mindkettőnket, amilyet még életemben nem éltem át. Minden egyes porcikám sóvárgott, és izgatottan várta a beteljesülést. A türelem és józan ész fogalmak elvesztek a süllyesztőben.

Megfordultam az ölelésben, miközben saját csípőjére húzva felemelt, és néhányat lépve leültetett az asztalára. A combomat markolta a fenekem tövében, és hangosan nyögött, mikor végre szánk elengedte a másikét. Aztán hirtelen teljesen érintetlenül hagyott, és az asztal lapjára támaszkodva két kezével a combjaim mellett, lihegve nézett lefelé az ölembe és a fejét csóválta. Inge összegyűrődve, félig kihúzva a nadrágból. Ezt én csináltam? Mikor? Végignéztem magamon; én sem voltam jobb állapotban. Szoknyám illetlenül felgyűrődött, hajam összekócolódott, és úgy lihegtem, mintha negyedórát futottam volna a lekésett gyorsvonat után. Feje olyan közel volt a szoknyámhoz, hogy ha mozdulok, ágyékom hozzáér.

– Mi a… – lihegte teljesen összezavarodva, de nem tudta összeszedni a gondolatait, mert ekkor beszélgetés foszlányai szűrődtek be hozzánk odakintről, a folyosóról.

Felegyenesedett, a szemembe nézett, és nekem nyüszíteni volt kedvem, annyira kevés hiányzott ahhoz, hogy elélvezzek. Csípőmet alig tudtam mozdulatlanul tartani, és ökölbe szoruló kezem a szoknyám anyagába mart.

Gabriel összeszorította a száját és pislogott párat, majd felállított, lejjebb húzta a szoknyámat, közben tenyere a combomat simogatta, és csukott szemmel mordult egyet, majd ujjaival rendbe szedte a kusza tincseimet, csak ezután igazította meg az ingét. Közben újra úgy nézett a szemembe, mintha tőlem várná a választ. A kulcsot a rejtvény megfejtéséhez. Szemöldöke gondolkodón összehúzva nézett le rám értetlenül. Megfejtést nem adhattam neki, csak a zavaromat és a színtiszta vágyakozást. Tekintete lesiklott az ajkaimra, és egy újabb másodperc választott el minket attól, hogy újra csók legyen a vége, de ő még időben észbe kapott és gyors, de nem kapkodó léptekkel a székéhez ment és leült, hogy eltakarja a még most is dudorodó izgalmát. Amit – így elnézve – még egy ideig biztosan fájlal majd.

Épp csak annyi időm volt, hogy elszakítottam a tekintetem az övétől, amikor kinyílt az ajtó. Elfordultam a bejárattól, hogy rendezni tudjam a légzésem, oda sem nézve, ki lépett be rajta. Nem volt rá szükség, azonnal ki lehetett találni.

– Gabriel, hívtalak vagy ezerszer, hogy akkor most mi a lesz a ma estével? – hallottam az egyébként nagyon vonzó, mély női hangot a küszöbről.

– Szia, Alice – mondta Gabriel furcsán rekedten, és szemem sarkából még láttam, hogy csukott szemmel kezén támasztja a homlokát.

Ő is próbál lenyugodni. Tudom, mit érez most. Engem a nő észre sem vett, ahogy pakoltam a tárgyalóasztalon. Nem tudom, egyébként szokása-e így rátörni Gabrielre, vagy csak bármit megtehet alapon le sem szarja, hogy éppen megbeszélés van-e.

Fogtam magam és kislisszoltam a nyitott ajtón. Egyenesen Taylorba ütköztem, aki tiszta ideg volt: gondolom, Alice-t kísérte idáig.

– Próbáltam húzni az időt – mondta komoly arccal engem nézve. Szinte aggódónak tűnt.

– Már végeztünk – mondtam gyanakvón.

– Nem úgy nézett ki – vigyorgott minden rosszallás nélkül.

Ijedten felkaptam a tekintetem, miközben sétáltunk a liftek felé.

– Nyugi, senki nem tudja meg – mondta halkan és nyugodtan.

– Sokszor kellett már tartanod a szád? – fordultam felé haragosan.

Szegény nem tett semmit, hogy rajta töltsem ki a haragomat, mégis ezt teszem.

– Nem, még soha – állt meg mellettem, és megnyomta nekem a liftgombot.

– Azért is fizet, hogy ezt mondd? – kérdeztem némi éllel, és beléptem a liftbe választ nem is várva.

Odabent a kabinban szabadjára engedtem a gondolataimat, vettem három mély levegőt, és nekitámaszkodtam a falnak. Ezek után bármikor máskor képtelen leszek Gabrielre nézni – basszus, majdnem velem csalta meg a menyasszonyát. Ezt nem hiszem el, a picsába! Még öt másodperc, és végem. Minden büszkeségemet feladva, üvöltve élvezek el, és jóformán hozzám sem ért. Hát ezt érdemlem én? Nem, kurvára nem! Nem leszek a partnere ebben! Istenem, még most is remeg a lábam. Egy örökkévalóság lesz, mire lenyugszom.

A liftből kiszállva csörögni kezdett a telefonom. Taylor. Még akkor mentettem el a számát, amikor a konferencia miatt kábé naponta felhívtam.

– Mondd, Taylor! – szóltam feszülten.

– Pontban kilencre készülj el, addigra érted megyek – hallatszott Gabriel fojtott hangja a másik oldalon, amitől hüvelyem fájdalmasan összeszorult ürességében. – A tiltást pedig kérlek, töröld a számomról! – recsegte, és le is tette.

Kiléptem az épületből és fejből bepötyögtem a mailcímét, majd írtam neki. Úgy remegett a kezem, hogy háromszor kellett belejavítanom.

„Sehová nem megyek veled, ha már ilyen szépen meghívtál, akkor sem! Töröld a számom és felejtsd el, hogy létezem!”

Kettő másodperc múlva jött a válasz.

„Ha meggyőzöd a kőkemény farkamat, hogy felejtsen el, akkor azonnal meg is teszem.”

Mindig csak a szex! Egy üzleti vacsoráról volt eredetileg szó, most meg azt sem tudom, miről alkudozunk éppen.

„Legyünk csak barátok, és akkor elmegyek veled este.”

Nem jött válasz.

5.

Este fél kilenc körül csak járkáltam a gardrób, fürdő és háló Bermuda-háromszögben azon töprengve, mitévő legyek. Épp becsuktam a hűtőajtót egy felest töltve magamnak a konyhapulton, amikor csengettek. Olyan erőszakosan feküdtek rá a csengőre, hogy a dallamra rá volt vésve: Gabriel a látogató.

– Jövök már! – ordítottam el magam a poharammal a kezemben. – Jézusom.

Kinyitottam az ajtót. Gabriel öltönyben. Szentséges vibrátor! Úgy kikerekedett a szemem, hogy majdnem kiesett a helyéről.

– Korábban jöttél – dünnyögtem hipnotizálva.

– Te iszol? – nézett rám megdöbbenve. – Részeg vagy?

Arcomról lejjebb vándorolt a tekintete, és csak ekkor kaptam észbe, hogy egy szál pólóban és bugyiban ácsorgok a nyitott ajtóban.

Nem volt mit tenni, fenékig hajtottam a pálinkát, és már mentem is a hűtőhöz a következőért.

– Ne igyál többet, fontos emberekkel fogunk találkozni – vette le a zakóját és meglazította a nyakkendőjét, miközben a bárszékre ült velem szemben.

– Ne izgulj, nem a menyasszonyod vagyok, két feles után is tudok három szavasnál összetettebb mondatokat is alkotni – dünnyögtem a második felesem mögül.

– Ne sértegesd, nem is ismered – dorgált meg nem túl nagy átéléssel. – Miért nem készülődsz?

– Mert nem megyek – vágtam rá határozottan.

Sóhajtott, és minden további szó nélkül bement a hálómba.

– Gyere már! – ordított ki bentről.

– Már az ágyban vagy meztelenül? – kiabáltam vissza, jót kuncogva magamban.

– Igen! – hallatszott a nevetése bentről. – Gyere, mert nélküled megyek el!

– Kénytelen leszel – nevettem most már én is hangosan, de csak bevonszoltam a seggem a hálóig.

Gabriel a gardróbban állt és úgy válogatott az alsóneműim között, mintha mindig is ezt tette volna.

– Persze, szolgáld csak ki magad! – legyintettem, és törökülésbe helyezkedtem az ágyon.

– Bordó vagy kék? – vett ki két csipketangát a hozzá illő melltartókkal. – Ruhád is van hozzá?

– Azt a kék ruhát sosem venném fel – dünnyögtem.

– Akkor a bordó – tette a kezembe a bugyit a melltartóval.

– Jaj, Gabriel, ne már, itthon szerettem volna ma ülni a kertemben és sörözni a cikkem felett, egyedül – hisztiztem hangosan, és hanyatt dőltem az ágyon.

– Majd vacsi után kiülhetsz, gyere! – húzott fel az ágyról, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem feszélyez, hogy alsóneműben lát. Miért nem?

Felvettem a ruhát, amit kikészített, a hozzá illő cipővel. Elegáns. Jó ízlése van.

– Fésű? – járkált a hálóban, mint egy oroszlán a ketrecben.

– A fürdőben van – indultam mosolyogva az ajtó felé.

Kezdtem élvezni a dolgot. Besétáltam, fogat mostam, és csak ezután mentem vissza hozzá a fésűvel a kezemben.

– Sima copf is jó lesz, csak gyere már! – nézte az óráját, míg megfésültem a hosszú, göndör, barna hajam.

Mikor kész lett a harmadik hurok is, kiterelt az ajtón. Táska nem kell, miért is kellene. Mindegy. Odalent beültetett a Teslába, és már mentünk is.

– Nem sminkeltem – dünnyögtem magam elé.

– Nem is kell, így is gyönyörű vagy – mondta, miközben sávot váltott.

Csak pislogtam rá; az utcalámpák fényénél nem tudtam jól kivenni, de szerintem nem viccelt.

– Miért nem Alice ül most melletted? – kérdeztem minden bántás nélkül.

– Egy ideje már nem jár el velem üzleti vacsorákra; nem tud hozzászólni a témákhoz, és engem is csak lejárat vele – válaszolta őszintén.

– Miért vagy vele tulajdonképpen? Eddig csak rosszat tudtál róla mondani.

– Ez egy hosszú történet, és nem most fogok belekezdeni.

Az étterembe érve mi voltunk az elsők az asztalunknál, ahogy ez illik is, mikor vendéget vár az ember. Mint kiderült, lengyel ügyfelekkel fogunk találkozni. Úgy lettem bemutatva, mint kolléganő. Tulajdonképpen megtisztelő.

– Milyen bort kérsz, Lilien? – kérdezte Gabriel a pincérrel maga mellett.

– Egy jó száraz vöröset megkóstolnék, köszönöm.

Az egyik lengyel majdnem kiköpte a szájából a vizet, és mondott valamit a saját nyelvén a kollégájának. Csak egy keveset értek a szláv nyelvekből, de amikor kimondta, hogy goscióva, leesett, hogy ezek éretlenebbek, mint az óvodások.

– Szeretik a vöröset, uraim? – fordultam feléjük bájosan csevegve.

– Mindenféle vöröset nagyon szeretünk – nevetett szépen, angolosan az egyikőjük.

– A magyar vörös az egyik legjobb – kacsintottam feléjük félreérthetően.

Gabriel megfogta a kézfejem és finoman megszorította, hogy leállítson, miközben közelebb hajolt.

– Mi a fenét művelsz? – sziszegte.

– Ezek csajozni jöttek ide, Gabriel, vigyük el őket szórakozni, akkor tuti aláírják a szerződést – suttogtam kedvesen mosolyogva, hogy a másik kettő ne hallja.

Sóhajtott egyet, és alig észrevehetően bólintott.

– Tudják, fiúk, egyszer voltam kint a magyaroknál. Földtani szempontból páratlan ország, no és az ottani vörösek! – hüledeztem, és adtam a hülyét.

– Bizony-bizony, mi is nagyon szeretjük az ottaniakat.

– De akikről én beszélek, egyik sem volt száraz – vigyorogtam most már teljes erőbedobással, mire a másik kettő összenézett, és úgy felnevettek, hogy tudtam, célegyenesben vagyunk.

– Maga is szereti a vöröseket? – nézett rám felkorbácsolva a szemüveges, magasabb fazon, és az asztal alatt megsimogatta a combomat.

Nem estem kétségbe, volt már ilyen máskor is a történelemben.

– Menjünk, igyunk egy sört, és tánc közben elmesélem! – kacsintottam felé, majd felálltam, hogy kimenjek a mosdóba. Végre elengedett.

Vacsoránál így már sokkal oldottabb volt a légkör. Tulajdonképpen jól éreztük magunkat. Gabriellel nagyon könnyű beszélgetni; teljes mértékben ő irányítja a szálakat, fesztelenül, lazán, de udvariasan. Már odakint az utcán mellém szegődött és nagyon csúnyán nézett rám.

– Mennyire fontos neked ez az üzlet? – vigyorogtam felé és nagyon tetszett, hogy bosszankodik. – Felmegyek az egyikkel a hotelszobába, ha szeretnéd. Mennyit fizetnél érte? – gúnyolódtam a fülébe.

– Azt próbáld meg! – mondta fenyegetően. – Ha egy ujjal is hozzád ér valamelyik, eltöröm a csontját! – sziszegte.

– Nem tilthatod meg, nagyon be vagyok gerjedve. Délután kettő óta olyan nedves vagyok, hogy csak úgy tocsog a bugyim – vigyorogtam most már szélesen.

– A bugyid teljesen rendben van, másfél órája adtam rád, édesem – mosolygott kihívóan.

– Fulladj meg az egódban! – dünnyögtem és a két pasi közé léptem előre, de visszahúzott.

– Nem vicceltem – mondta komolyan. – Üzleti partnerek, nem fekhetsz le velük, mert holnap reggelre mindenki tudni fogja.

– Félted a jó híremet? – kérdeztem hetykén.

– Valakinek meg kell tennie helyetted – sziszegte, mire hangosan felnevettem.

Előttünk a kis köpcös hátrafordult, mert elfogyott a piája, így felfüggesztettük a témát.

Amint odaértünk, Gabriel fű alatt fizetett két jól szituált hölgynek, hogy legyenek helyettünk társaság, így magunkra maradtunk. A hely tizenegy körül zsúfolásig megtelt, és a hangulat a zenétől, a stroboszkóptól, és valószínűleg a bennem lévő töménytől a tetőfokára hágott. Gabriel az étteremben ivott bor óta csak vizet kért magának, aminek őszintén örültem. Valakinek tényleg muszáj józannak maradnia. Amint az asztalunktól is elmentek a lengyel komák, két nagyon csinos lány ült Gabriel köré a szabad székekre. Sőt az egyikőjük pár másodperc után az ölébe engedte magát lovagló ülésbe. Esküszöm, ilyet még sosem láttam! Nem zavarta őket, hogy én is az asztalnál ülök. Nem tekintettek konkurenciának. Gabriel összehúzta a szemét és félretolta a csajt, közben pont úgy nézett rá, mint akit valami fontos közben megzavartak és felbosszantottak. Még a lenézést is láttam a szemében megcsillanni. Az asztalra könyököltem, és elkezdtem élvezni a műsort.

– Lányok, apukátok most biztosan nagyon büszke lenne rátok, de örülnék, ha kettesben hagynátok a feleségemmel – vigyorgott a csajokra, mire azok hátrafordulva végre engem is észrevettek, majd csalódottan le is léptek.

– Nem tudnak nekem ellenállni – nevetett fel halkan, de utána már el is tűnt a mosoly, és mélyet sóhajtott.

– Engem meg sem próbáltál felcsípni, pedig azt ígérted, így lesz – incselkedtem.

– Túl sokat ittál már ahhoz – evett bele a mogyorós tálba.

– Szóval nem használod ki a helyzetet? – húztam ki magam döbbenten.

– Mégis hány évesnek nézel te engem, tizennyolcnak? – húzta fel a szemöldökét. – Ha akartam volna, már nálad megteszem – ropogtatta a mogyorót komoly arccal.

– Eddig azt hittem, lélekben tényleg annyi vagy, de most nagyon kellemesen csalódtam.

– Ettől függetlenül bármikor készen állok rá, amikor azt mondod – húzta össze szemét, de megint olyan kisfiúsan mosolygott.

Amikor viccelődik, akkor mosolyog így. Teljesen más lesz az arca közben. A feszült, kemény arcéle is finomodik, és kevésbé szigorú lesz tőle. Sokkal emberibb és elérhetőbb, megközelíthető.

– Nagyon vicces – dörmögtem.

Az ilyen férfiaknak nem én vagyok a zsánere, és direkt sértésnek veszem, amikor valaki ezzel poénkodik.

– Nem viccelek! – komolyodott el az arca. – Sőt ha belegondolok, mennyire fájt ma, miután leléptél, minden, csak nem vicces.

– Megváltozott a hozzám állásod – csúszott ki a számon minden gondolkodás nélkül.

Felém kapta a tekintetét, és egyszerre bukott ki belőlünk a nevetés.

– Hát, ezt még gyakorolni kell – nevetett még mindig.

– Három sör után csak ennyire telik – vigyorogtam, és én is beletúrtam a nasis tálba.

Már nem akart elcsábítani a munka miatt, már nem akart mindenáron lefektetni, pedig most lenne rá alkalma. Tetszett az új felállás. Az órájára nézett és felállt.

– Mehetünk? – lépett mellém.

Meglepett vele; pont most mondta, hogy nem visz sehová.

– Úgy értem, mindenki haza – nevetett a fülem mellett a félreértésemen.

– Persze, már úgyis vége az üzleti vörös-vadászatnak – álltam fel mellé, és kiittam a söröm.

Az utcán mellém lépett és jött velem.

– Hazakísérsz? – rázott ki a hideg a hirtelen jött késő tavaszi hűvösben.

– Nem vagyok azért akkora paraszt, mint amilyennek gondolsz – mondta, és a zakóját a vállamra terítette.

– A mai este után ezt most már én is tudom – ásítottam magam elé.

– Köszönöm, hogy elkísértél, és nyélbe ütötted nekem az üzletet! Remélem, élve előkerülnek az aláírásig! – mosolygott megint aranyosan.

– Örültem, hogy segíthettem! – mondtam utolsó erőmmel.

Még húsz perc volt hazáig az út, ami végtelennek tűnt. A bejárat előtt vettem egy mély levegőt és szembefordultam vele. Egy ideig néztem izmos válla tökéletes ívét, ahogy a nyaka fedetlen bőrével találkozik, és ökölbe szorultak az ujjaim, hogy ne érjek hozzá.

– Köszi a vacsit – suhant arcára a tekintetem.

Zsebre tett kézzel állt előttem, mint egy srác az első randi után. Fogalma sem volt, hogy hogyan búcsúzzon el.

– Kifogytam az ürügyekből, hogy miért is hívnálak fel legközelebb – nézett rám komolyan.

– Csak úgy is felhívhatsz – rándítottam a vállamon. – Szia, Lilien, hogy telt a napod? Mit főztél ma?

– Olyan… nagyon… – dadogta Gabriel, és egy lépéssel közelebb jött.

– Igen, tudom – mondtam szárazon, és hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre állva megöleltem.

Nem tudom, mit hittem, milyen érzés lesz. Nem számítottam rá, hogy ennyire jó. A testének érintése először teljes valójában. Első érintésre megdöbbent – éreztem, ahogy mozdulatlanná válik. Egy pillanat múlva kihúzta zsebeiből a kezeit és viszonozta az ölelést.

Nem tett semmi mást. Nem kezdeményezett, csak finoman tartott és a nyakamba fúrta az arcát. Egyik nyitott tenyere a hátam közepén, a másik a tarkómon. Olyan alacsony vagyok hozzá képest, hogy állát könnyűszerrel a fejem tetejére tudta volna tenni.

– Ez – vett egy mély levegőt, majd kifújta –, ez most nagyon jó.

Elmosolyodtam, és vettem én is egy mély levegőt. Kibontakoztam a boldog, meleg ölelésből, majd a lábamat nézve beléptem az ajtón. Se puszi, se csók. Nem tudtunk volna leállni. Úgy zuhantam az ágyba, hogy még csöpögött rólam a zuhany után a víz.

6.

Reggel nem keresett. Igazából nem voltam meglepve – miért tette volna? Már késő délutánra járt az idő, amikor csippant egymás után ötöt a telefonom, hogy mail érkezett. Ez a push-funkció elég idegesítő: mindig a füledbe mászik, mennyi még a meló.

Előhalásztam a telefonom, Gabrieltől érkeztek az üzenetek. Mind egy-egy szó.

„gyere, kulccsal, a, kocsihoz, most”. Aztán kicsit később egy utolsó: „léci”, és egy mosolygós arc. Boldogan elmosolyodtam, majd pár ábrándos gondolat után gondolkodni kezdtem.

Beletelt jó néhány másodpercbe, míg megértettem, miről beszél. Nincs is kocsim, így nyilván hozzá kulcsom se. Viszont az övét tegnap az étteremnél hagytuk. A kulcs pedig nálam van? Gyorsan taxiba vágtam magam, otthon előkerestem a tegnapi ruháimat. Gabriel zakója alattuk volt, pont úgy, ahogy levetettem magamról. A kulcs pedig annak a belső zsebében. Gyorsan átöltöztem: farmer, póló, kis smink, és máris jobb. Tíz perc múlva már egy újabb taxiban ültem és körülbelül még újabb öt perc volt felidézni, hová is parkoltunk tegnap este. Bekanyarodtam a szűk kis egyirányú utcába; igen, ez lesz az. Amint befordultam a sarkon, gyorsan vissza is léptem, ugyanis Gabriel nem volt egyedül a kocsi mellett.

– Hogy érted azt, hogy elkeverted a kulcsot? – hallottam az egyébként érzékien szexi, mély női hangot ordítani. – Akkor hívj nekem egy taxit, és ma ne is lássalak többet! Hogy lehetsz ennyire béna? Mondd meg!

Ez a nő nem komplett. Összeszedtem magam, higgadt lassúsággal ellöktem magam a faltól, majd odasétáltam hozzájuk. Előtte még előadtam, hogy futottam és most nagyon lihegek, de Alice-nak már így is majd’ felrobbant a feje, amikor meglátott. Gabriel pedig őszinte érdeklődéssel figyelte a magánszámomat. Gondolom, neki már mindegy, most piszkáljon az asszony mást is egy kicsit.

– Elnézést kérek, Mr. Woods, jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam – lihegtem, és a kezébe nyomtam a kulcsot.

– Te meg ki vagy? – sziszegte Alice.

– Lilien James – nyújtottam a kezem felé, hogy végre emberszámba vegyen és tisztességesen bemutatkozzunk, de ő nem fogadta el. – Elnézést kérek, ma több mappával együtt a kulcsot is sikerült magammal vinnem az irodámba. Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam! – néztem rendíthetetlenül a szemébe.

– Leszarom – kapta ki a kulcsot Gabriel kezéből, beült a volán mögé, és a párját úgy otthagyta a járdán, mint kutya a szarát maga mögött az utcán.

Pár pillanatig csak álltam és néztem, ahogy elhajt a kocsival, majd Gabriel felé fordultam.

– Azt hiszem, nagyon ráférne már, hogy úgy istenigazából kikeféld belőle a hisztériát – tettem zsebre a kezem még mindig letaglózva.

– Volt az az idő, de már régen elmúlt – mondta nagyot sóhajtva.

– Irigylem a nőt – léptem a járdára, feltételezve, hogy akkor most sétálni fogunk. – Mindene megvan, ami csak szem-szájnak ingere. Mégsem boldog.

– Jól nézel ki! – mosolygott Gabriel. – Dolgoznod is ebben kellene.

– Ebben szoktam írni – mondtam lazán csevegve.

– A cikkedet, kint a kertben? – kérdezte ő is zsebre tett kézzel lépve mellettem.

– Igazából egyszerre többet is… mindig belekezdek valamibe, amit nem tudok befejezni.

– Nem mondod? – nevetett fel hangosan. – A publikációid mennyit szoktak lógva hagyva ácsorogni? Csak hogy tudjam, mire számíthatok – került ki egy járókelőt.

– Az attól függ, mennyi ideig fogsz feltartani – mosolyogtam hetykén.

– Ez esetben csipkednem kell magam – nézett körbe, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. – Természetesen az írásaid érdekében.

– Hát persze – néztem magam elé. – Direkt hagytad nálam a kulcsot, igaz? – fordultam felé kívácsian.

– Nyilvánvalóan – igyekezett visszafojtani a mosolyt. – Iszunk valamit? Valamit, ami nem vörös.

Úgy nevettem fel, hogy körülöttünk mindenki ránk nézett.

– Inkább együnk. Kétlem, hogy ma produktív leszek, amikor hazaérek.

– Szuper, vigyük a parkba – oldotta ki a nyakkendőjét, és kigombolta az inge felső gombját. – Mára elegem van az emberekből.

Az első helyen vettünk enni. Pizzát kértünk, és kiültünk a fák alá a félszigettel szemben. Beletúrtam a táskámba, hogy megkeressem a hajgumim, de csak nem találtam.

– A vibrátorod mellett lesz – incselkedett teli szájjal.

– Jaj, fogd már be! – sziszegtem, és elkezdtem kipakolni mindent.

– Mindenhová magaddal viszed a munkát? – Félretúrta a fogamzásgátlómat, és a pulcsim egyik ujja alól kihúzott egy mappát a csomó blokk meg cetli közül.

– Várj már, összeparadicsomozod! – kaptam volna ki a kezéből, de elhúzta előlem.

– Szerinted tényleg az lenne a legrosszabb, ami történne vele a táskád után? – nevetett fel, és még odébb húzta.

Bogarászta pár percig, majd összecsukta és visszaadta.

– Nem is tudtam, hogy ilyenekkel is foglalkozol. Ételtechnológia? – adta vissza a jegyzeteket.

– Igazából sörgyártás-technológia – mondtam két falat között.

– Csinos ki számítás, kár, hogy kihagytad a súrlódási veszteséget a csíráztatás utáni szállítószalagnál.

Kinyitottam a mappát, és egy tollat a kezembe véve széljegyzetet készítettem mellé.

– Én csak lektorálom, de köszi a segítséget! – vigyorogtam felé teli szájjal.

– Most odanyúlnék a kezemmel a szád sarkához, mint a filmekben, és valami lassú, romantikus zene kíséretében tök szexin letörölném onnan a paradicsomszószt, de az nem én lennék.

– Nem? – töröltem le magamról a maszatot egy szalvétával.

– Hagyjuk, nem akarok megint álló fasszal szenvedni egy órát – fordult el tőlem, hogy felvegye a földről az innivalókat.

Még mindig nem értem, ez a nyers szókimondás hogy lehet rám hatással, de mivel vizuális típus vagyok, azonnal felvillant előttem egy miattam merev szerszám, ami Gabrielé, és mélyet sóhajtva vettem el tőle a sörömet.

– Elvi kérdés – fordultam felé a padon. – Ha most azt mondanám, hogy okés, benne vagyok, menjünk el hozzám, és addig dughatsz, amíg kedved tartja, akkor utána leszállnál rólam?

– Még rád sem másztam, honnan tudhatnám? – fordult ő is felém ültében.

– Elfelejtenél? Békén hagynál? – ragoztam tovább a nyilvánvalót.

– Nézd – sóhajtott egyet –, ti, nők, mindent túlagyaltok. Jól érzem magam veled? Nagyon is. Bevadulok tőled, amikor meglátlak? Kibaszottul igen. De hogy mi lenne, ha? Hát honnan a fenéből tudjam?

– Korrekt válasz. Legalább nem hazudtál – dünnyögtem.

– Még egyszer sem hazudtam neked. Vagy csak nem vetted észre – vigyorgott, mint egy idióta.

– Még mindig öntelt egy pöcs vagy – mondtam összehúzott szemmel.

– Vagy csak realista, aki kimondja, amire gondol – mondta ezúttal komolyan.

– Te mindig szerepet játszol, Gabriel, az is egyfajta hazugság.

– Elismerem, az elején megpróbáltam, de akkor nem megy, amikor veled vagyok – állt fel a padról, és összeszedte a szemetet.

– Honnan tudhatnám én azt? – nevettem el magam, és visszapakoltam a táskámba, míg ő elment a szemetesig.

Felálltam, és kérdőn néztem rá, mikor visszaért. Gondolom, ennyi volt, mindenki haza. Közelebb lépett, és ösztönösen elfelejtettem levegőt venni. Nem hátráltam meg, csak néztem a szemébe. Felemelte a jobb kezét, és a bal szememből a fülem mögé simított egy göndör, rakoncátlan tincset, majd megfogta a tarkómat, de nem hajolt közelebb. Lágyan, alig észrevehetően elmosolyodott és elengedett. Mikor végre a tüdőmbe jutott az oxigén, úgy ziháltam, mintha futottam volna.

– Látod, nem tudsz nekem hazudni – mondta halkan –, én sem neked. Nézz rám, és mondd el, mit látsz! – maradt ugyanolyan közel, hogy a szürkületben még jól lássam.

– Biztosan nem mondok semmit, mindennel visszaélnél később.

– Jó, hát ne azt mondd, mennyire jóképű vagyok, nyilván ezt tudom – vigyorgott.

– Szia, Gabriel! – mondtam hevesebben a vártnál, és hátat fordítva elindultam haza.

Tulajdonképpen ez a tincs-hátrasimítás volt életem legromantikusabb pillanata. Még most is remeg a lábam. Szentéges ég! Tenyeremmel megdörzsöltem a szemem, hogy észhez térjek kicsit.

– Lilien! – kapta el a karomat.

Úgy tűnik, nálunk ez már szokássá vált. Én menekülök, ő pedig állandóan feltart.

– Várj! – állt elém.

Úgy magasodott fölém, mint egy hegy. Nem tudom, mennyivel lehet magasabb nálam, még sosem tűnt ilyen nagynak. Két kezével megfogta az arcom két oldalát.

– Kérlek, engedd, hogy megcsókoljalak! – Olyan komoly volt a tekintete, mint még soha.

Ő is úgy vette a levegőt, mint én az előbb. Próbáltam hátrébb lépni vagy elhúzódni, de nem engedett.

– Kérlek, ne! Kérlek! – suttogtam könyörögve, és kezeimmel megfogtam az övéit.

– Nagyon tisztelem ezt benned – húzott még közelebb. – Valaki lehozta nekem a csillagokat az égről – nézett egyenesen a szemembe.

– Tessék? – lihegtem szaggatottan.

– Te vagy az én Csillagom. – Most már csak suttogta, és hüvelykujjaival megsimogatta az arcom.

Aztán elengedett, beletúrt a hajába, majd a földet nézve elsétált az ellenkező irányba. Álltam a sötétben, most már egyértelműen lihegve, és pislogni is elfelejtettem. A meghatott sírás fojtogatta a torkomat, majd visszanyelve a könnycseppjeimet lassan elindultam haza.

Éjjel Gabriellel álmodtam. Nem történt semmi, csak ült előttem a pad háttámláján és mosolyogva mesélt valamiről. Nem is nekem. Én csak néztem messziről. Csodáltam. Ahogy gesztikulál a kezeivel, ahogy reagál a másik mondandójára. Laza, fesztelen és profi. Majd hirtelen megérezte, hogy nézem, felém fordult, egyenesen a szemembe nézett. Arca komollyá vált. Úgy pattant ki a szemem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok és miért.

The free sample has ended.

$8.78

Genres and tags

Age restriction:
0+
Volume:
210 p. 1 illustration
ISBN:
9783991079095
Publishers:
Copyright Holder::
Bookwire
Download format: