Kávé ismételte a kérdést.
Mind a ketten tagadólag intettek.
Erre letakartuk a pisztolyokat kendővel. Glódy választott először, azután Firiczky.
Fölállítottuk őket harmincz lépésnyi távolságra.
Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni.
Reszketve emelte föl a pisztolyát és lőtt.
Ugyanebben a pillanatban hirtelen megfordult és négykézlábra állt.
A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak.
Valamennyien kaczagtunk.
Firiczky lőtt.
Glódy hasra esett.
A golyó a födő gombjáról pattant vissza!
Hogyan jutott Matongó a bájos Kanyerának, Mpvapva leányának, kezéhez?
– Szerecsen novella. –
Haj-haj!
Abban a boldog országban, a hol örökös kánikula forralja a vizeket és a pizangfák árnyéka alatt ingyen lehet hűsölni, kevés olyan szép leány volt, mint Kanyera, a fehérhajú Mpvapva leánya.
Fehérhajú Mpvapva leánya fekete volt, mint a korom, azaz olyan fekete, mintha bizonyos kormokat szétkeféltek volna az egész testén. Különben egyenes volt, mint a pálma; ajkainak csókját tenyérnyi széles helyen lehetett érezni, kövér kezei akkorák voltak, mint egy-egy jól kifejlett czukordinnye, s ha a lábait ültében a sarkára támasztotta, nem volt olyan szerecsenszív, a melyet szép talpaival egyszerre el nem bűvölt volna.
Két afrikai gavallér kurizált titokban a bájos Kanyerának: Matongó és Suna.
Hogy Kanyera melyiket szerette, azt tőle sohasem kérdezték, s így az szűzi szívének örök titka maradt.
Szép, deli ifjú volt mind a kettő; puha fekete gyapjút viseltek a fejükön, és Matongó ruházatul egy tarka nyakkendőt is, a mit egy utazótól csent el.
Matongó büszkén hordta ezt a nyakkendőt a térde kalácsa fölé kötve s lenézte Sunát, a ki ruházatul csupán három honi kakastollat viselt a hajába tűzve. Viszont Suna is lenézte Matongót, mert az ő orrában nagyobb volt a rézkarika, a hátára meg rinocerosz volt festve.
Egy napon megkérdezte a két gavallér Mpvapvát, hogy mi a leány ára?
– Hat fehér ökör, – felelte Mpvapva büszkén.
A két gavallér szomorúan sompolygott odább.
Kanyera a kapu mellett levő banánfa levelei között hallotta ezt a szóváltást és egy fél kókuszdió héjat telecsöpögtetett a könnyeivel.
Háromszor újult meg a hold ez után a szóváltás után.
Ez idő alatt az öreg Mpvapva huszonháromszor kergette meg a ház körül ólálkodó fiatalokat, sőt Matongónak egyszer úgy az inához vágott egy kiszáradt agyagdarabot, hogy Matongó hét nap, hét éjjel nyögött belé.
Egy holdvilágtalan csöndes éjen, midőn csupán a fehér csillagok bújtak ki az égnek fekete paplana alól, hogy az öreg Mpvapva kunyhóját bámulják, Matongó négykézláb odacsúszott a kerítés mellett levő banánhoz.
Az volt a szándéka, hogy az éjmadár énekét utánozva kicsalja Kanyerát a nádnyoszolyából és elmondja neki, hogy az ökröket nem képes előteremteni, azután pedig rábeszéli, hogy szökjenek el és építsenek kunyhót maguknak a kék hegyek tulsó oldalán.
Azonban mikor fölért a banánfa derekára, valami sötét alak ijedt mozdulatot tett fölötte.
Matongó azt hitte, hogy valami tolvajmajom lopódzott a fára, miért is óvatosan egy félre eső ágra húzódott és egy jól irányzott banánnal oldalba vágta a sötét alakot.
Egy nagy nyekkenés volt a felelet.
Hanem aztán csakhamar őfelé is szállt egy emberfej nagyságú banán és úgy találta a háta közepén, hogy csaknem lefordult a fáról.
Matongó egyszerre tisztában volt, hogy nem majommal van dolga.
– Te vagy, Suna? – kérdezte halkan.
– Én vagyok, Matongó, – szállott alá a felelet.
Egy perczre mind a ketten elhallgattak.
Ez alatt a percz alatt Matongónak furfangos terv játszotta át az agyavelejét.
– Valamit mondanék neked, – szólt hízelgő hangon Sunához.
– Fülem nyitva van, – felelt Suna.
Matongó fölkúszott hozzá a banánfa tetejére.
Suna rosszat gyanítva mászott odább az ágak között.
– Meg akarlak ajándékozni a térdem díszével, – szólt Matongó és levette a térdéről a nyakkendőt.
Suna kinyújtotta a kezét.
Ebben a pillanatban Matongó szemefehére megvillant: elkapta a Suna kezét, azután a derekát és nagyot ordítva rántotta le Sunát az ágról.
Mind a ketten lezuhantak a banánlevelekkel borított földre.
Itt aztán Matongó segítségért ordított és a Suna gégéjét szorongatta.
A kunyhóból csakhamar kirohant az öreg Mpvapva és a családja.
– Tolvajt fogtam, Mpvapva! – kiáltotta Matongó. – El akarta lopni a banánaidat és mérget akart önteni a kutadba!
Az öreg Mpvapva csöpp híjja, hogy el nem sápadt a haragtól.
– Gazember! – Kiáltotta dühtől vaczogó fogakkal.
Suna mentegetni akarta magát, de az öreg megfogta és kitaszította az udvarból.
Azután a Matongó nyakába borult és így szólt:
– Derék Matongó, fiammá fogadlak! – És odalökte az örömtől mosolygó Kanyera karjaiba.
Suna látta ezt a nádkerítés mögül és a szíve elszorult. Keserű hangon kiáltotta be Mpvapvának:
– Minek is volna neked az ökör, Mpvapva? – Elég hatökör vagy te magad is!
A fekete kutya
A vasúti harang élesen kongott.
A vonat kerekei csikorogva indultak el.
Körülnéztem. A kupéban egy vöröses szőke úri ember ült, mellette a díványon egy nagy bozontos fekete kutya, szemben velük egy szerecsen.
A vöröses szőke úri emberen első pillanatra meglátszott, hogy angol, a fekete kutyán, hogy új foundlandi, a szerecsenen, hogy inas.
Szivart vettem elő, levágtam a végét, azután megfordítottam és belefújtam, hogy kimenjen belőle a dohánypor.
Az angol udvariasan szólított meg:
– Bocsánat, ha meg nem sértem önt, talán a legközelebbi állomásig szíves lehetne a füstölésről lemondani, akkor majd átülünk.
– Talán árt önnek? Igen szívesen.
Ezeket mondva, visszatettem a szivaromat a zsebembe.
– Nem nekem, hanem Nero úrnak, – felelte az angol.
Ránéztem a szerecsenre és a fejemmel bólintottam.
– Csalódik ön, – szólt az angol, – ez Thomas, ennek nem árt a füst, hanem igenis ennek.
Ezeket mondva, a nagy fekete kutyára mutatott.
A kutya a gazdája mozdulatára rámnézett.
Elkeseredetten komoly tekintete volt, nem szerettem volna összeveszni vele, s különben sem szoktam terhére lenni az utazótársaimnak.
Mindazonáltal nem tudtam visszatartani egy megjegyzést:
– Őnagysága – szóltam a kutyára mutatva – talán tüdőbajos?
– Óh éppen nem, – felelt az angol, – csakhogy nagyon tüszszög a dohányfüsttől.
Jó lenne, ha megtanítaná uraságod pipázni, akkor ilyen kellemetlenségek nem érnék ő kutyaságát.
Az angol megvető pillantással felelt, aztán intett a szolgájának, a ki fölbontotta az egyik paktáskát és pecsenyét, kenyeret vett elő.
A nagy fekete kutya olyan komoly arczczal ült ott a pamlagon, mintha valami londoni akademia elnöke lett volna. A legnagyobb flegmával nézett ki az ablakon és meg-megingott, mikor a vonat a bakterházak előtt a sín-váltókon átugrott.
Az angol szeleteket vágott a kenyérből és a húsból, azután a kettős szeleteket odatartotta Nero orra alá.
Nero be-bekapta a szeleteket, azután ismét az előbbi hidegvérűséggel nézett ki az ablakon.
Most az inas egy palaczk bort vett elő, csészébe öntötte és megkínálta vele Nero urat.
Nero úr hamar belafatyolta a bort is.
Azt hittem, most egy szalvéta következik, a mivel megtörlik Nero úr száját, de csalódtam: az inas csak meghajolt és kedves egészségére kívánta neki az ebédet.
Az angol levette a fogasról a plédjét és ráterítette a kutyára.
Most már nem állhattam meg szó nélkül:
– Ugy-e bár uraságod hisz a lélekvándorlásban?
Az angol felelet helyett intett az inasának, a ki belenyúlt a belső zsebébe és egy nyomtatványt adott nekem.
Olvastam:
«Minthogy legkedvesebb barátom Nero, annyiszor kelt feltünést és szolgáltat okot a kérdezősködésekre, hogy ugyanazon feleleteket többször kellene ismételnem, – jónak láttam kinyomatni a kutyám, barátom iránt érzett szeretetem és tanúsított figyelmem okát:
Ezelőtt öt esztendővel Ceylon szigete mellett egy öbölben fürödtem.
Valami örvény vagy vízár elkapott.
Oda vesztem volna, de ez a kutya beleugrott a vízbe és a nyakamnál fogva kimentett.
Azt hiszem, egy nemeslelkű életmentő megérdemli, hogy az életéről mi is gondoskodjunk.
Lord Ebbolon D.»
– Nagyon helyes, – szólok a nyomtatvány átolvasása után, de egy szó ellen kifogásom van.
– És az?
– Ezek a kutyák nem nemeslelkűségből halásznak, vagy mentenek, mert ilyesmit föltenni róluk nem is lehet.
Az angol kimeresztett szemekkel nézett reám.
– Azt hiszi?
Persze hogy azt. Csak nem gondolja ön, hogy mikor ez a kutya önt kihúzta a vízből, tudta azt, hogy emberéletet ment? Hiszen ha ezt tudja, akkor nem a nyakát fogja meg önnek, hanem a karját, mert akkor azt is tudja, hogy a gégéjét elharaphatja.
Az angol még meredtebben nézett reám.
– Ön filozófus?
– Nem.
– Természetvizsgáló?
Ráhagytam, hogy az vagyok.
– Tehát az ebekről tudományosan nyilatkozik.
– Amint veszszük.
– És teljesen meg van győződve arról, hogy ez a kutya ösztönből mentett meg?
– Úgy van, uram.
Az angol fölállott, kinyitotta a kupé ajtaját, Nero urat pedig megfogta a nyakánál és kidobta.
Azután az inasát is megkapta.
Ez egy pillanatig ellenkezett.
Hiába rohantam közéjük, mielőtt segíthettem volna, az inas kirepült és az ajtó becsapódott.
– Szerencsétlen! – kiáltottam – mit tett ön?
– Mit? Hát kidobtam őket. Köszönöm, hogy fölvilágosított.
– De az inast? Miért dobta ki?
– Hozzá tartozott a kutyához.
– De mégis…
– A kutya az övé volt akkor is, ő küldötte utánam a vízbe.
Összecsaptam a kezeimet.
– Ön barom!
– Uram!!!
– A ki az életmentőjével így bánik, az rászolgált erre a titulusra.
– Hiszen ön mondta…
– Hogy dobja ki ezt a nemeslelkű embert, a ki megmentette önt?
– De hisz a kutya mentett meg!
– Értsen meg kérem: ez az ember mentette meg az ön életét, a kutya által.
Az angol leült és rám nézett.
– Az igaz! – felelte nyugodtan.
E pillanatban a vonat megállott, az angol pedig összeszedte a táskáit és kiszállt.
– Hova megy? – kérdeztem.
Vállat vont:
– Megyek és fölkeresem a szerecsenemet!
Az álló csillag
Nem tudom, hány óra volt, mikor B. kapitány névestéjéről hazaértem.
Az ibolyaszínű égen teljes pompában ragyogtak a csillagok. A kövezeten ropogott a hó. Az utcza néptelen volt. Csak az én nyomaim látszottak a fehér hórétegen.
Mikor az ablakom függönyét lebocsátottam, szemembe ötlött, hogy a Jupiter szinte vakító ezüstszínben ragyog. Gondoltam magamban, talán azért látom ilyennek, mert jégkéreg van az ablakomon, azután hirtelen elfelejtettem az egész csillagvilágot és mély álomba merültem.
Nem tudom, meddig aludtam, de mikor fölnyitottam a szemeimet, némi kábultságot éreztem.
Fölugrottam, hogy el ne késsem a napi munkától. Az órám állt. Odamentem hát az ablakomhoz és fölhúztam a függönyt, hogy az idő felől tájékozzam magamat.
Az égen nem volt még napvilág. A Jupiter még mindig ott ragyogott az ablakommal szemben. Kívül az utczán csöndes volt minden.
Visszafeküdtem az ágyamba és ismét aludtam egy verset.
Emlékszem rá, hogy nagyon jól esett ez a második alvás. Olyan üdén ébredtem föl belőle, mintha akkor születtem volna.
Siettem is otthagyni az ágyat. Véleményem szerint délelőtti 10 óra lehetett és én már is elkéstem a munkámból.
Milyen nagy volt azonban a csudálkozásom, midőn az ablak függönyét fölhúzva, az eget az előbbi pompájában, a Jupiter csillagot az előbbi fehér izzásban pillantottam meg.
Hogy még egyszer neki dőljek az alvásnak, ahhoz nem éreztem kedvet. Eszembe jutott, hogy kitünő konstantinápolyi dohányom van és hogy tegnap friss theát vettem.
Meggyujtottam hát a spirituszt és theát forraltam. Illatos és zamatos thea volt. Megtöltöttem utána a csibukomat és mert czudar hidegnek éreztem a levegőt, visszabujtam az ágyamba.
Gondoltam, olvasok valamit, míg a nap fölkel, de az ágyamhoz nem volt más könyv közel, mint Kantnak a filozófiája.
Három éve halogatom már ennek a könyvnek az elolvasását, most éreztem hozzá először hajlamot.
Azonban alig olvastam a könyvből 3 oldalt, az erős török dohánytól-e, vagy Kantnak a filozófiájától szédülni éreztem a fejemet.
Letettem hát a csibukomat, és ismét elaludtam.
A szél ordítva futkosott a kályhámban, mikor fölébredtem; az ablakok zörögtek és az esőcsatornáról pilingelve hullottak alá a jégcsapok.
Csaknem hanyatt estem ijedtemben, mikor az égen ismét a csillagokat pillantottam meg.
Kétségtelen volt előttem, hogy a föld megállott s hogy én már 3–4 nappalt nézek éjszakának.
Bizonyos, – gondoltam magamban, – hogy a földnek a tengelye az erős hideg következtében megfagyott és így a föld megszünt forogni.
Tömérdek aggodalmam támadt egyszerre:
ha minket ért az a malőr, hogy a hemisféránk nem a nap felől állott meg, ki fog bennünket győzni petroleummal? hová lesz a naptár, napló, napóra, nappal, napos, napszámos, napfogyatkozás, reggeli, vacsora, délharangszó s más eféle napvilágos ízék;
ha örökös lesz az éj, arra leszünk-e kárhoztatva, hogy örökké aludjunk?
fognak-e az éjbe borult országok indítani expedícziót a polusokhoz, hogy a befagyott tengelyeket kiolvaszszák?
divatban marad-e az a köszöntés, hogy: jónapot?
a föld túlsó feléről nem özönlenek-e ide a baglyok, denevérek, lumpok és az éjjeli bakterok?
micsoda óriási scandalum ez a világegyetemben, hogy egy kóborgó csillag állást foglal el?
hova lesz a tavasz, nyár és ősz, hova a saisonszerű kedves dolgok?
minek fogják nevezni a Pesti Naplót és felhős időben miképen csinálunk nappali világosságot?
melyik fele lehet most a földnek lefelé s miután a föld megállott, nem zuhan-e le azon az oldalon a tenger és nem potyognak-e alá az emberek?
Ilyenféle gyötrődések között jártam a szobában körülbelül 1 óra hosszáig. Akkor aztán elbágyadva a kínos gondolatoktól, ismét elaludtam.
Arra ébredtem föl, hogy az ajtóm nyikorog.
Rablók, – gondoltam magamban és a revolveremhez nyúltam.
Ugyanebben a pillanatban kinyílott az ajtó és odaugrott hozzám a rendőrbiztos.
Kicsavarta kezemből a revolvert.
A szobám egyszerre tele lett emberekkel és asszonyokkal.
– Mit akarnak? – kérdeztem csudálkozva.
A rendőrbiztos odafordult a szerkesztőmhöz és így szólt:
– Éppen jókor érkeztünk; ha még egy perczig késünk, hát a munkatársa agyonlövi magát!
Öngyilkosság öngyilkos nélkül
– Egy hirlapiró emlékirataiból. –
– A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám munkatársnak! – mondta Párducz József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős szerkesztője.
Alacsony, köpczös ember volt. Fekete szemöldökeit olyan méltósággal mozgatta, mint egy római hadvezér, s nekem úgy tetszett, mintha beszélni is csak «ciceró» – ban szokott volna.
Ah! én nyomorult «petit» – nek éreztem magamat e nagy zseni mellett!
– Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem olvas vezérczikket, más része nem olvas tárczát, hanem a híreket mindenki olvassa.
Elindultam hát a rendőri hivatalhoz és bemutattam magamat a bárkonyosi főkapitánynak:
– Zelenváry Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa.
A főkapitány szemüvege megcsillant, a mint föltekintett.
– I-vel vagy ypszilonnal?
– Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajczárért vettem a nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem által meg van ez a név nemesítve! Különben azelőtt Buxbaum Alfréd volt a nevem, a nélkül, hogy zsidó voltam volna.
Dehát én istenem, ki olvasna el olyan tárczát, a mely alá Buxbaum Alfréd van jegyezve!
A főkapitány nagyon meg volt elégedve a formámmal, csupán a füleim nem tetszettek neki; de biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban Párisban, s ő megnyugodott benne.
Azt mondta, hogy nincs semmi hír.
Kétségbe voltam esve.
Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe, a hol a szerkesztőm négyszögletű lyukakat vágott egy újságba s e mellett szidta a finánczokat, a kik a dohányát megtalálták.
Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes! Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni.
– Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a dohányomat!
– Az baj!
– Dehogy baj, az még nem baj, hogy vitriolból vegyenek kádfürdőt azok a himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább is száz forintra!
Ezeket mondva, úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy csaknem szikrát vetett.
– No, van-e hír?
Alig mertem kinyögni, hogy nincs.
– Az nem baj, irjon, a mit akar.
– De kérem, mit irjak, ha semmi sincsen?
Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, a mivel végig mért.
– Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül?
– De kérem, ha nem történt semmi!
Látta, hogy újoncz vagyok, miért is enyhébb arczot vágott. Azt mondta, üljek le s irjam, a mit diktál.
Irtam:
Léghajó városunk fölött. Ma hajnalban a koránkelők egy óriási léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolcz kilométernyi magasságban.
Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt s még most is olyan köd ül az utczán, hogy az ember nem lát két lépésnyire.
– Hát irja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, a mikor nem volt köd.
Azután folytatta:
A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé. Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol sem eresztettek föl léghajót.
Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, hát ez sem lehet igaz; mire ő azt felelte, hogy csakugyan nem igaz egy szó sem belőle, de hát hír kell, és a nélkül, hogy észrevette volna a furcsa befejezést, diktált tovább:
Vakmerő rablótámadás. Az éjjel a gyöngytyúk-utczában egy helybeli úri embert ismeretlen tettesek megtámadtak és elvették tőle az óráját, tárczáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem védhette magát. Persze, rendőr megint nem volt sem közelben, sem távolban, s ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna.
Ennél a hírnél azt kérdeztem a szerkesztőmtől, hogy ez is költött hír-e?
– Persze, hogy az!
– De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget?
Kicsinylő pillantást vetett rám.
– Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra való, hogy szidjuk. Hát kit szidjunk? A római pápát? – Akkor nem fizetnek elő a papok. A kormányt? – Akkor nem fizetnek elő a megyei hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja s köztük előfizető, hát így nem marad más hátra, mint a rendőrség, a melynek tiszteletpéldánya van.
S diktált tovább:
Talált erszény. Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogczédula, 30 kifizetetlen számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok» – ból. A ki elvesztette, kellő igazolás mellett átveheti.
– Ez sem igaz?
– Persze, hogy nem!
– Hátha valaki kéri?
– Nem igazolhat olyant, a mi nem igaz.
Beláttam, hogy igaza van.
– No hát, most próbáljon magátul irni.
Rágyujtottam egy szivarra s azután kisütöttem a következő hírt:
Botrányos verekedés. A szobában ketten voltak: a főispán és a polgármester. A főispán mindig füstöl, a polgármester mindíg köhög. Ez utóbbi arra kérte az előbbit, hogy kímélje meg a füsttől; de az előbbi rá sem hederített az utóbbi szavára. Ezen azután összekaptak és kidobálták egymást a szobából. A melyik kiesett, az mindig visszatért és kidobta a másikat, nem csekély épülésére a hivatalnokoknak.
Szerkesztőm igen jónák találta ezt a hírt, csupán annyit változtatott rajta, hogy a «Botrányos verekedés» – ből «Kedélyes mulatozás» – t csinált, a polgármester és főispán helyett «Pál és János» testvéreket irt, a füstöt és köhögést kitörülte és azt írta, hogy a két testvér tréfából dobálta ki egymást az ajtón, s a megbotránykozó hivatalnokok helyett «kedélyesen vihogó csőcseléket» irt, s legvégül odatette: «Rendőr persze itt volt, mert nevetni lehetett.»
Ezt a kifejezést «Rendőr sehol» és «A rendőrség távolléte által tündöklött» – a szedők soha sem osztották széjjel, mert csaknem minden rendőri hírnek ez volt a vége.
Mikor aztán a lap megjelent, 16 ilyen hír volt benne. Úgy olvasták, mint a szentirást.
Hát még, mikor igazán volt hírünk! Öngyilkossági esetet kihúztunk két hasábra, sokszor egy oldalra is.
Például egyszer a rendőrségnél ezt a hírt kaptam:
«Bodza András 35 éves zsákolót ma reggel a diófán találták fölakasztva. Felesége és két gyermeke maradt.»
Én meg is irtam hírnek ezen módon, de a szerkesztőm egészen máskép dolgozta át. Ezt irta ebből a két sorból:
Szörnyű öngyilkosság
Mi történt ma a város végén?
A társadalom rákfenéje, az öngyilkosság, ijesztő mértékben terjed a legalsóbb néprétegekig.
Ma reggel ismét egy polgártársunk dőlt önkényt a hideg halál jégkarjaiba.
Egy fiatal élet, Bodza András zsákoló, a diófa lombtalan ágára hurkolta önnyakát.
Az öngyilkosság előzményei
Miként saját kiküldött tudósítónk irja: az öngyilkos Bodza Andráson bizonyos melancholia volt észrevehető a zsákolások alatt, csupán akkor aranyozta meg a jókedv az orczáját, ha Finkelstein Salamon, a gazdája, bagót adott neki. Az öngyilkosság napján korán kelt s midőn fölült az ágyban és kezébe vette a csizmáját, feleségéhez így szólt:
– Lyukas a csizmám!
A felesége nem is sejtette, milyen mély értelme volt ennek az egyszerű megjegyzésnek!
Azután szalonnát evett kenyérrel és a szalonnát erősen megpaprikázta.
Mikor ezt elvégezte, kiállott az utczaajtóba és így szólt:
– Komisz idő lesz!
Felesége ezeknek a szavaknak sem tulajdonított mélyebb értelmet.
Mikor az utczaajtóból befordult és a kertbe ment, a felesége még látta, hogy vakaródzott.
Az öngyilkosság
Bodza András kivitte a köpülőt. Odaállította a diófa alá, azután egy sóhajjal a szájában és egy madzaggal a kezében fölállott a köpülőre, átvetette a madzagot a diófa keleti oldalán levő vastag ágon, azután hurkot kötött rája, ezt a fején át a nyakába húzta és így szólt:
– Isten veled világ!
A következő perczben összeszedte lelkének és lábainak minden erejét és elrugta maga alól a köpülőt. Szemei kimeredtek, nyelvét kiöltötte és lábaival olyanféle mozdulatokat tett a levegőben, mintha káposztát taposott volna.
A hulla felfödözése
Bodza Andrásné azt hitte, hogy a férje már elment dolgozni; át akart futni a kerten át a szomszédba, a hol a komaasszonyával egy garasára törkölypálinkát szoktak hozatni en moitié, vagy a mint ők fejezik ki magukat: «mutyiba».
A mint át akar osonni a kerten, látja, hogy valami függ a diófán.
– «Ez nem dió, – úgymond – hanem ember.»
Közelebb menve, egy 15 másodperczig tartó éles sikojt hallatott s így kiáltott föl:
– «András! Mért akasztotta föl kend magát?»
András nem felelt, csak a szomszéd kutyája válaszolt egy végnélkül tartó fájdalmas vonítással.
A hulla levevése
Bodzáné sikojtására és az eb vonítására összefutottak a szomszédból és Bugyogó Kelemenné szül. Lekvár Juliánna elkérte kölcsön a Szűk Ferencz ködmönszabó 16 krajczáros fekete csontnyelű bicskáját, melyet Szűk Ferencz a túri vásáron vett egy Feigelstock Izsák nevű czeglédi kereskedőtől és ezzel a bicskával elmetszette a madzagot.
A hulla nagy súlylyal esett alá és ökle úgy rázuhant Bibircsók János favágó arczára, hogy ennek orra azonnal földagadt és a pipa kiesett a szájából.
A köpülő a tett színhelyétől 3 méternyire és 96 czentiméternyire feküdt.
Tetején egy láb rugásának nyomai láthatók; az egyik abroncsa nem rozsdás.
És így ment ez tovább a következő czímek alatt: A hulla bejelentése. A hulla elszállítása. A bonczolás. Kapotnyak Zsófia véleménye. Az özvegy könnyei. A temetés. A városban uralkodó hangulat. Az öngyilkosság mint társadalmi kór. A zsákolók magatartása. Stb.
Ezt lapunk főszerkesztője mind ama két sornyi hír után csinálta. Úgy nem látta Bodza Andrást, mint a hogy én nem láttam, s mikor ezt az eseményt irta, akkor még sem a bonczolás, sem a temetés nem történt meg.
A lap másnap megjelent. 500 példányt vettek meg belőle külön s még az utczasarkokon is olvasták.
Ugyanazon napon arról értesített a rendőrség, hogy az egész akasztási történet csak tréfa volt, valami névtelen polgártárs tréfálta meg vele a rendőrséget.
Másnap azután kénytelenek voltunk azt irni, hogy «A lapunk mult számában megirt akasztás nem történt meg, hanem lapunkat a fejetlen, mihaszna rendőrség vezette félre, miért is az egészet visszavonjuk».
Denique, itt is a rendőrség húzta a rövidebbet!