Az ifjú király nagyon megszomorodott apja levelére, de válaszában mégis megirta, hogy feleségének akármillyen gyermeke született, mig ő haza nem megy, addig azt ne bántsák, nézzék úgy mint az ő gyermekét. – A levélvivőre ráparancsolt, hogy sehová be ne térjen, siessen a válaszszal. – De az öreg katonának eszébe jutott a jó pálinka, betért biz ő, s jól ivott. – Álompor volt ismét az italban; a levélvivő ismét elaludt, mig az aludt, a boszorkány a levelet kilopta, s a fiatal király irását utánozva, az öreg királynak azt irta, hogy feleségét gyermekeivel együtt ölesse meg, mert ő az ollyan asszonyt, a kinek egyszerre két gyermeke születik, rosz személynek tartja. Csudálkozott fia levelén az öreg király, nem szólott senkinek, az öreg katonát éjszakának idején magához hivatta, menyét fekete kocsiba ültette, a kocsi bakjára a vén katona ült, kinek meg volt parancsolva, hogy az erdő közepén mind az asszonyt mind a két gyermeket üsse főbe. Megállott az erdő közepén a kocsi, sirva nyitotta ki a vén katona a kocsiajtót, botját az ülésből kihúzta, kérte az ifjú királynét szálljon le, az leszállott két gyermekét karján tartva. Háromszor is próbálta a katona a botot felemelni, de nem birta, annyira elgyengült a szomoruság miatt. A királyné kérte, hogy ne ölje meg. Elmegy ő az emberek szeme elől, hogy soha senki ne lássa.
A vén katona elbocsátotta a szomorú asszonyt, ki két gyermekével egy fa odvába vonult. Az erdőben gyökerekkel és vad gyümölcsökkel élt.
Haza menvén a katona, kérdezte az öreg király, megölte-e igazán az ifju királynét, mert nem szeretné fiát megszomorítni vele, ki holnap haza jő a háborúból. A katona esküvel állította, hogy megölte gyermekestül együtt, s testöket a vizbe hányta.
Szomoruan érkezett haza az ifju király, félt látni szerencsétlen feleségét s undok képü gyermekeit. Az öreg király a levelet, mellyet fia neki irt, az asztalán felejtette, az ifju király fölvette és csudálkozva olvasta. – Ez – mondá – saját kezem irásának látszik, én ezt nem irtam, ezt valami ördög irhatta. Kiveszi zsebéből az atyja levelét, s átadja. – Az öreg király elrémül a borzasztó hazugságon, mit saját kezével irt valamellyik ördög. – Nem, édes fiam! mond sirva az öreg atyja, nem ezt irtam én neked; én azt irtam, hogy neked két arany haju fiad született.
Én meg – mond az ifju király – azt válaszoltam, hogy akármillyen is feleségem magzata, addig azzal semmi ne történjék, mig én országunkba nem érkezem. – Hol van feleségem, hol vannak arany haju gyermekeim?
Én, fiam, – mond az öreg király – a mint parancsoltad, úgy bántam velök, kivitettem az erdőbe, s megölettem, az udvari káplár testöket a vizre hányta. – A vén katona az ajtónyilásban hallgatta a sirva beszélő két király töprenkedését, hivatlanul a palotába ment, s azt mondta: nem vitt rá a lélek, uram király, hogy elveszessem az isten legszebb teremtését, elbocsátottam őt az erdőbe, és sirva elment; ha a vadak meg nem ették, még most is élnek.
Nem is vacsorált az ifju király egy falatot sem, lovat nyergelt udvarostul. Három nap és három éjszakán át keresztül mind untalan járta az erdőt összevissza. Negyedik éjfélben egy faoduban gyermeksirást hallott, melly olly szépen csengett, mint a fülmile éneke. – Leugrott lováról az ifju király, megtalálta gyönyörű feleségét, kinek szépsége még nőttön nőtt, megtalálta gyermekeit, kik az anya két karján vigan enyelegtek. – Muzsikaszónál vitte haza feltalált házanépét, s egész országában örömünnepet hirdetett. Ismét említette a szép asszony, még pedig reszketve, hogy mig az ő anyja és a nőstény ördög él, addig ő nyugodtan nem élhet. – Mikor az ifju király rendeléseket tett hogy a vén banyát elfogassa, egy iszonyu tövissel benőtt csudát vezetett a vén katona egy hoszú pányván maga mellett, mellynek homloka közepén egy nagy szaru volt. Az ifju királyné ráismert a vén boszorkányra, ki az erdőben épen őtet kereste, hogy gyermekestül együtt megölje.
Titkos szobába vezette az ifju királyné a vén boszorkányt, kikérdezte tőle: miért üldözte őt teljes világ életében? Azért – monda a vén banya, – mert nagy apádnak a leánya voltam én, anyádnak a testvére voltam én, de nagy anyád még szopós koromban a vizre vetett engemet, a viz mellett ment egy ördög, az nevelt fel engemet. – Anyádat azért hitegettem, hogy azt gondoltam, majd megbolondul bánatában, ha ő nála szebb teremtés van, de téged az isten őrzött, anyád meg nem bolondúlt mind addig, mig őt meg nem himlősítettem, orczája csupa gödör lett, a tükör mindig csúfolta őt, már most jár ország világ, a gyermekek hajigálják, ő pedig mindig utánad siránkozik. Az ifju királyné mindezt megmondta férjének; az a vén banya nyakára kötelet hurkoltatott, egy fára köttette, alá büdöskőből tüzet rakatott. Mikor a pára kiment a gonoszból, a két kezére és a két lábára egy egy lovat köttetett, s testét négy darabra szakasztatta, s elküldte a világ négy részére, hogy példáján a többi boszorkányok is tanuljanak.
Az elrutult „világ szép asszonya“ oda is eljutott, hol a legszebb királyné lakott. – Leánya őt megsiratta, szép szobában tartotta, kis gyermekeit az üveg ajtón keresztül annak minden nap felmutatta. – Addig sirt és kinlódott a megbolondúlt asszony, hogy a palotaablakról egyszer lebukott, a nyaka kitört, és meghalt. – Az ifju király gyönyörű szép nejét úgy szerette, mint a galamb a párját; álmát is meghallgatta, helyét is megtörölte, a fuvó széltől is oltalmazta. – Az arany haju két kis fiuból hatalmas vitézek lettek. Az öreg királyt a két arany haju unoka vitte karjain a kriptába. – A sok nyomorúságot megpróbált ifju pár most is él, ha meg nem holt.
2. A kezetlen lány
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy király, kinek egyetlen, szép és vitéz fia elment messze, a szomszéd országban lakó király ellen háboruba. Az ősz király leveleket szokott küldözgetni egyetlen fiának a sereghez, egy öreg hű szolga által. Történt egyszer, hogy a levelet vivő vén szolga egy magános házhoz tért be éjjeli szállásra, mellyben egy közép idejü asszony és ennek szép, igen szép leánya lakoztanak. A háznép vacsorát készitett a levélvivő szolgának, s evés közben azt kérdé tőle az asszony, hogy vajjon őtet tartja-e vagy pedig leányát szebbnek? A szállást és ételt kapott szolga nem akará kimodani egyenesen az igazságot, s csak ennyit felelt: mi tagadás benne, csak valljuk meg, hogy mi idősebbek nem lehetünk már olly szépek, mint a fiatalok. Az asszony nem szólt semmit, de mihelyt a király embere elment, megparancsolá a maga szolgájának, hogy leányát elvivén az erdöre, ölje meg, s tüdejét, máját és két kezét hozza vissza neki. A szolga elment a szép leánynyal jó messze, s egy helyen megállapodva elbeszélte neki az anyja parancsát. Hanem, igy szóla tovább, én téged meg nem ölhetlek, mert jó gazdasszonyom voltál mindenkor; itt van a kis kutya, melly utánunk eljött, ennek tüdejét, máját kivéve elviszem anyádnak, azonban már meg kell lenni, a két kezedet szükség elvágnom. A szolga ugy tett, miként mondta; kivette a kis kutya tüdejét, máját, s a leány két kezét levágta, habár nehezen esett is neki. Elvágott karját azonban erősen betekervén ruhával, a leányt utra bocsátotta, maga pedig visszament asszonyához. Ez fogta a tüdőt és májat, szájába vette, s ezen szavakkal: belőlem kerültél, belém mégy vissza, elnyelte, a két kezet pedig felhajította padlásra. A szolga azonban, mihelyt szerit tehette, sietett elhagyni az asszony házát, s oda nem is tért vissza többé soha.
Ezalatt a kezetlen lány ment, mendegélt, ismeretlen helyeken, félve, nehogy ráakadjanak. Nappal elbujt az erdős helyeken, s csak éjszakára jött elő élelmét keresni, s ha kertekbe juthatott, a mi gyümölcsöket szájával elért, azokkal táplálta magát. Utójára a király városába jutott el. Már ekkor a herczeg haza tért a háboruból. – Egy reggel kinézett ablakából a király, s boszankodással látta, hogy a kertében levő kedvencz körtvefán ismét kevesebb gyümölcs van, mint mennyit azelőtt való nap megszámlált. Haraggal hivatta kertészét, kire a gyümölcs megőrzése különösen bizva volt; de azzal mentette magát, hogy őt a virasztás közben olly ellenállhatlan álom lepte meg, millyet eddig soha sem tapasztalt, s mellyből fölébredni nem tudott. A király más embert rendelt a fa alá éjszakára. Ez is ugy járt, mint az első. Mód nélkül boszankodott a király. Harmadik éjszakára önmaga a királyfi vállalkozott, hogy fönvirasztand; s megőrzendi a kedves fa termését. A herczeg egy, a fa alatt levő, gyepágyra feküdt, de nem hunyá be szemét. Éjfél felé a kert sürűjéből előjött a kezetlen leány, s meglátva a királyfit, ezt mondá neki: a fél szemed alszik, a másik fél is mindjárt elalszik. E szavakra a herczeg mély álomba merült. Ekkor a kezetlen leány a fa alá lépett, s szájával szaggatá le a gyümölcsöket. Azonban már csak igen kevés körtve volt azon ágakon, mellyeket a földről elérhetett. Hogy tehát jóllakjék, kénytelen volt a gyepágyra fölhágni, s onnan nyújtózkodni a gyümölcsök után. Azonban ezen helyzetben, nem levén keze, mivel tartózkodjék, lába megsíklott, s egyenesen a fekvő királyfi fölé esett. A herczeg a reá esett teher ütése miatt rögtön fölébredt, – mind két kezével erősen átkarolta a leányt, s nem is bocsátotta el magától. – Reggel, kinézvén ablakán a király, s nem látva hiányát a gyümölcsnek, egy követet küldött a kertbe fiához, megtudni, mi történt? Ez alatt a herczeg a hajnal fényénél meglátta a leány gyönyörűséges arczát. A küldött követ elérkezett a királyfihoz, s ez igy felelt: mondd meg atyámnak, hogy megfogtam a tolvajt, s el sem is eresztem; de ha király atyám nem engedi, hogy az feleségem legyen, többé soha sem megyek házába; különben a leánynak két keze nincs meg. – A király nem ellenkezett fiának kivánatában, s a kezetlen leány felesége lett a herczegnek, s boldogul éltek egy darab ideig.
Azonban a háború ismét kiütött a szomszéd ország fejedelmével, s a herczeg ismét elment a sereghez. Ez alatt a kezetlen leány lebetegedett, s két arany haju gyermeket szült. – Az öreg királynak igen nagy öröme volt, s rögtön irt fiának, tudatva vele az örvendetes ujságot. A levelet ismét azon ember vitte, ki az első háboru alkalmával meg volt bizva. Ez utjában megemlékezett azon házról, hol az előtt olly jó szállást talált, s ugy intézte a dolgot, hogy éjszakára oda szálljon be. Már ekkor csak az öregasszonyt találta a háznál. Beszéd közben kérdezte az asszony, hogy hova megy, s mi ujság a király városában? A szolga elbeszélte, mikép akadt a királyfi egy gyönyörűséges leányra, kinek kezei nincsenek, kit feleségül vett, s ki most két szép gyermeket szült. Az asszony mindjárt tudta, hogy ez az ő leánya, s szolgája őt megcsalta. Addig kinálta tehát a követet étellel és itallal, mig ez lerészegedett, és elaludt. Ekkor az asszony kikutatta a szolga táskáját, meglelte a király levelét, felbontotta s elolvasta. A levélben ez volt röviden: kedves fiam, hoztál a házamhoz egy drága szép feleséget, ki neked szép arany haju gyermeket szült. Az asszony rögtön egy más levelet irt, mellyben ez állott: hoztál a házamhoz egy szajhát, ki meggyalázott tégedet, mert lebetegedvén, két kutyakölyköt szült. Ekkor ez uj levelet összehajtotta, bepecsételte, miként a másik volt, a szolga tarisznyájába tette. Reggel a követ elhagyá az asszonyt, miután ez rá bízta, hogy visszajövet is térjen be házába, mivel a gonosz anya tudni akarta: mit válaszol a királyfi a koholt levélre. – A szolga elért a herczeghez, átadta neki a levelet, mellyet ez elolvasván, kimondhatlan nagy lön bánata; azonban mivel hitvesét mód nélkül szerette, csak annyit válaszolt, hogy akármiképen legyen is a dolog, addig, mig ő haza nem megy, feleségének semmi bántódása ne legyen. A szolga visszatért e levéllel, s ismét meglátogatá a vén asszonyt, ki is nem késett a postát ujolag leitatni, s a választ titkon elolvasni. Boszankodva, hogy a királyfi csak ennyit felelt, egy másik levelet készített a herczeg nevében, mellyben az volt, hogy ha ugy van a dolog, mint a levélben iratott, hitvese rögtön eltakarodjék a háztól, hogy haza menetelével őt ott ne találja. A levélvivő nem gyanítva semmit, átadá a királynak a levelet, ki is nagy bánattal olvasá azt el menye előtt. Az öreg király fölöttébb sajnálta szép és jó menyét: de mit volt mit tenni. Megnyergeltek egy jó szelíd lovat, s a két arany haju királyfit egy kosárban a kezetlen asszony elé a lóra kötötték, s igy a kezetlen asszony utnak indult sirás és zokogás közt. Három napig utazott szakadatlanul, – a harmadikon egy vidékre érkezett, hol egy olly vizzel biró tó állott, mellyben ha valamelly csonka tagu ember vagy állat megfürdött, azonnal megujult s kiegészittetett a csonkult tag. Megfürdött tehát ezen tóban a kezetlen asszony is, s ime, azonnal kinőtt mind a két keze. Azzal megmosta a tóban gyermekei ruháit, s ismét tovább folytatta utját.
Nem sok idővel ezután a szomszéd királylyal folytatott háboru bevégeztetvén, a királyfi haza sietett. Megtudván, mi történt hitvesével, iszonyuan bánkódott, s elly igen beteg lett, hogy minden nap halálát várták. Sok időre mégis javulni kezdett egészsége: de csak igen lassanként, s esztendők teltek belé, mig a betegség és a nagy bánat annyira csilapodott, hogy kimenni ereje és kedve legyen. Végre megpróbálta a vadászatot, és gyakran egész napokat is eltöltött az erdőben. Egy napon is igy vadászgatott, s egy szarvast kergetve, mind beljebb beljebb hatolt a sürűbe. Ez alatt a nap lehanyatlott, – az est beállott, – s a királyfi azonkivül, hogy igen messze elbolyongott, az utat sem tudta egész bizonyossággal. Szerencsére messzirül egy házacskát látott, – e felé indult tehát hogy az éjre szállást kérjen. Bement a házacskába, – hitvese lakott ott, néhány esztendős két gyermekével. Az asszony mindjárt megismerte a herczeget, de ez, miérthogy feleségének mind két keze kinőtt, nem merte gyanítani sem, hogy az ő hitvese legyen: azonban ő előtte is különösnek tetszett a nagy hasonlatosság, s mindjárt, egy látásra valami különös vonzódást érzett az asszony iránt. – Más nap egyetlen hű szolgájával ismét vadászni ment, s kész akarva ismét elesteledett, hogy a mondott házacskánál szállást kérhessen. A királyfi ellankadva aludni dült; hitvese az asztalnál varrogatott, mig két kis gyermeke mellette játszogatott. Egyszer a herczeg álmában az ágyból leejtette kezét. Az egyik gyermek meglátva ezt, figyelmeztette rá anyját. Az asszony erre azt mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu oda ment az alvóhoz, s visszatette kezét. Majd ismét lábát ejtette le a királyfi az ágyról alvás közben. A gyermek újolag figyelmeztette anyját, s ez igy szólott: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu föltevé az ágyra a nélkül, hogy ez arról és a mondottakról valamit tudott volna. Azonban a királyfi hű szolgája történetből nem aludt, s mind jól megértette, a mit a ház asszonya fiának beszélt, s más nap el is beszélte azt urának. A herczeg bámult rajta: többé nem kételkedett már, hogy ez asszony az ő saját hitvese, akárhonnan vette is két kezét. Azért is más nap ismét vadászat ürügye alatt kiment a házból, s mintha az erdőben elkésett volna, szállást kért a kis házban. A királyfi lefeküvén alvást szinlelt, pedig ébren volt, s leejtette az ágyról egy kezét. Hitvese ezt látva, ismét igy szóla: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze az. Azután másik kezét, s két lábát ejtette le a herczeg szándékosan, s az asszony a mondott szavakkal parancsolta fiának azok feltevését. Végre feje hanyatlott le az ágyról a herczegnek, s hitvese ismét mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád feje az. Azonban a kis gyermek megunván a sokat, ezt mondá vissza: nem teszem biz én, tegye már fel egyszer anyám. Tedd fel fiam, nógatá anyja; de a fiu nem engedett. Ekkor tehát az asszony az ágyhoz ment, hogy fölemelje a herczeg lehanyatlott fejét: de alig nyult hozzá, midőn férje mind két kezével megkapta és átölelte. Miért hagytál el engemet, igy vádolta őt a herczeg? Hogy ne hagytalak volna, felelt hitvese, midőn azt parancsoltad hogy elkergessenek. Én ezt meg ezt irtam a levélben, felelt férje, és elmondta, a mit a koholt levélre válaszolt; hitvese pedig fölvilágositá, mit olvastak a fölcserélt válaszból. Most tehát már kiderült minden csalás, s a királyfi mód nélkül örűlt viszont feltalált nejének és két igen szép gyermekének. Nem is késett mind a hármat mindjárt visszavitetni palotájába, hol második menyekző s olly nagy vendégség készült, hogy még heted hét országról is eljöttek a vendégek a nagy vigaságra. Azonban a levélvivő szolga vallomásaiból kisülvén, hogy minden baj szerző oka nem más mint az irigy anya volt, a királyfi, hitvese szép kérelmére, mindent elengedett, és az ifju házasok sok, igen sok esztendőt értek boldog szerelemben, – gyermekeik nagy számra szaporodtak, s az öreg király halálával az egész ország a boldog házaspár igazgatása alá jutott, – kik is még most is élnek, ha meg nem haltak.
3. A király és az ördög
Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a vadászatban telt. – Volt kopója száz is, puskája egy egész házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett; az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni, volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek, kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.
Egyszer ez a király, – mint az ő természete hozta magával, – nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. – Már reggel jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron túl voltak.
Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. – Az erdő királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. – De ki tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad, a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat nem lát. – Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi, hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se járt. – Megy előre, nem isméri az utat. – Megy oldalvást, itt se tudja hol jár. – Megy jobbra, – észre veszi, hogy úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni, a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol, még a hol nem kéne is.
Ne is szólj, derék király, – mond a gonosz lélek – tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél, eltévedtél! – Igérd meg, hogy a mi házadban nincs, azt nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. – Keveset kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is adok, a mi kell, csak vezess haza.
Egy kis idő mulva otthon lettek. – Vad volt elég, majd letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát; de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját, a gazosát itta. – Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis leánykája született. – Az ördög nagyot ugrott, összeverte csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban, tiz esztendő mulva érte jövök. – Az ördög megnyergelte az éjfélt és ment mint a villámlás.
A vendégek összenéztek. – A király elsápadt. – Más nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig elkisértette.
Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az ördög pontosan eljött. – A király kerül, fordul, mit gondol, mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint, mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi, beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete léleknek átadják.
Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám, megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok teremnek. – Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét. Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. – Mérgesen röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer pozdorjára tört. – Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan, hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a falról táblánként szakadozott. – Tulajdon leányodat add nekem; mit az ördögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is elviszi, mit nem igértél. – A király megint előszedte minden eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király, hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk vitet oda, hol az angyalok teremnek. – Szörnyen megboszankodott az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága… A kis leányt a fellegbe hajította. –
Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél. Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak, kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval öszvekavarván, eleibe töltött. – No! eb a lelke kis pindrie! ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek meg, – s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a ház belé.
A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta, hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. – A mint ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. – Jánoskának megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul, bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba belé fú. – A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása tiszta legyen. – Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. – Mig az apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak játszottak.
A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét, szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer úgy rászedte. – De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével ismét tiszta lett. – Az ördög haragjában szakállát rágta öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy taréjos kígyóvá válott. – A kis leány visított, visitására a kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul ugrándoztak. – Az ördög szörnyen boszankodott, hogy ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög is, úgy szereti. – No eb a lelke kis tejfelhabja! – monda az ördög fogcsattogtatva, – ha a házam ablaka alá reggelre semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban senki nem szenvedett. – Borzasztóan megijedt a kis Mária; a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. – De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. – Istent pappá tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők, hogyha az öreg ördög kinzásait ki akarja kerültetni a szép angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. – Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. – Jánoska sipját jó helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket utánok ne küldhesse. – Siettek a Mária apja országába. – Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég; midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok. Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. – Mária egyszerre kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest, hess – hess!
Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden, hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?
Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam, hadd ijeszsze a többit, – válaszolt a hamis fiu.
Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért pokolba. – A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat, s tovább siettek. –
Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban, mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett, meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg, s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak. Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát tartott.
Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj meg! – igy ordított a vén ördög a bibliás papra.
Jöjj be, – mond az áhitatos pap – ez isten házába, ha jó lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod, a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. – Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én vesztegetem bolondságra pénzemet. – Arra felelj, mit én kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni? Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. –
Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, – megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. – Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.
Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével mai napig is sántítna, ha volna. – Sánta lábbal felugrott az ördög a szél hátára, s haza felé tartott.
Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. – Jánoska visszanéz, meglátja apját, anyját futni utánok két megnyergelt sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott. Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott, hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. – Beúsztak az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak, de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. – Már most több ördög nincs.
A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott. – Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte. – Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész, nem méltó a boldogságra.
A király meghallgatta leánya intését. – A legközelebbi faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt igen boldogok voltak. – A király felhagyott a vadak üldözésével, a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot talált. – Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az orozlán és szakállas farkas terem.